A 3. pontban ismertetett törvénymódosítás szövegének összevetéséből kitűnik a törvényalkotói koncepciótlanság, amely a gyakorlatot is megzavarta. Vitássá vált az, hogy a zálogjogos követelést egyáltalán be kell-e jelenteni, kell-e nyilvántartásba vételi díjat fizetni, van-e jelentősége annak, hogy határidőben vagy határidőn túl jelentette be a követelését a zálogjogos hitelező. (Ebben a kérdéskörben a Győri Ítélőtábla kollégiumi véleménye és határozatai orientálták alapvetően a gyakorlatot.) Az is vitássá vált a 2006. évi módosítás után, hogy hova kell besorolni a nem vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követeléseket. Két koncepció alakult ki.
a) Az egyik megoldás hívei szerint a 49/D. § nem besorolási, hanem kielégítési kategória. A zálogjogos követeléseket ezen koncepció hívei szerint vagy egyáltalán nem kell, vagy az általános szabályok szerint kell az 57. § (1) bek. valamely pontjába, általában az f) pontba, késedelmi kamatot a g) pontba besorolni. A b) pontba csak a vagyont terhelő zálogjog sorolható, ezen a téren is kétféle megközelítés alakult ki. Az egyik szerint azonnal b) pontba sorolható a követelés, a másik álláspont szerint azonban csak a vagyon értékesítését követően, a ki nem elégített összeget lehet ebbe a kategóriába besorolni.
b) A másik felfogás abból indult ki, hogy a jogszabályi előírások változását kell figyelembe venni, s miután a jogszabály kifejezett rendelkezést az általános zálogjogos hitelező követelésének besorolására nem tartalmaz, ezért ezeket a követeléseket külön kategóriaként, a 49/D. § szerint kielégítésre váró követelések között kell nyilvántartani. Leegyszerűsítve az ilyen követelést a 49/D. §-ba kell besorolni. Ide kell továbbá tenni külön kategóriaként a vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelést is, amely akkor válik el a zálogjoggal biztosított követeléstől, amikor a zálogtárgy, illetve vagyon eladása megtörtént.
Kialakult tehát egy a kettősség, amely az ügyek vitelének természete folytán 2009-ben került olyan helyzetbe, hogy az ezzel kapcsolatos viták elérték a bíróságokat. Több döntés született a besorolás kérdésében, ezek közül a két ellentétes megoldást alkalmazó ítélőtáblai döntést, majd egy Legfelsőbb Bíróság által hozott határozatot ismertetek.
A Debreceni Ítélőtábla Fpkhf. IV. 30.080/2009/6. számú végzésével érintett ügyben a felszámoló zálogjoggal terhelt vagyontárgyat értékesített. A zálogjogos hitelező tőkéből, ügyleti kamatból és késedelmi kamatból álló követelését egységesen "f" pontba sorolta be, és a teljes követelés kielégítését a 49/D. § (1) bekezdés alapján a zálogjogos hitelezőnek kívánta kifizetni. Az egyik hitelező észrevételében a felszámoló ezen közbenső mérleghez mellékelt vagyonfelosztási javaslatával kapcsolatban azt sérelmezte, hogy a késedelmi kamatot is "f" pontba sorolta be a felszámoló, azt ugyanis álláspontja szerint "g" pontba kell besorolni és a késedelmi kamatot a 49/D. § alapján nem lehet kielégíteni. A felszámoló ennek az észrevételnek eleget téve a késedelmi kamatot átsorolta "g" pontba, azonban álláspontja szerint mind az "f", mind a "g" pontba sorolt követelést a 49/D. § (1) bekezdése alapján kell kielégíteni.
Az elsőfokú bíróság megsemmisítette a felszámolónak azt a rendelkezését, amely a késedelmi kamatok kielégítését a 49/D. § alapján lehetővé tette, és kimondta, hogy a kielégítéses sorrendre vonatkozó általános szabályok szerint a "g" pontos követelést nem lehet a 49/D. § alapján kielégíteni, mert előtte álló követelések ezt megelőzik. A zálogjogos hitelező fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság döntését. Kimondta, hogy a Cstv. 2007. január 1-jei módosítása nem érintette a Cstv. 57. § (1) bekezdésének g) pontjába foglalt azt a rendelkezését, mely szerint ebbe a kielégítési kategóriába kell besorolni a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül a késedelmi kamat és a késedelmi pótlék, valamint bírság jellegű tartozásokat. A "g" kielégítési kategóriába való besorolást az a jogalkotói szándék indokolta, hogy amennyiben a felszámolási vagyon az összes hitelezői igényre nem elegendő, egyes hitelezők ne kerülhessenek méltánytalanul hátrányosabb helyzetbe, más, előbbre sorolt hitelezői igények teljes, a járulékokkal együtt történő kielégítése miatt.
Az ítélőtábla levonta azt a következtetést, hogy a "g" kielégítési kategóriába sorolt késedelmi kamatkövetelés csak a megelőző kategóriába sorolt igények teljes kielégítése után lehet kiegyenlíteni a 49/D. § (5) bekezdése és a Cstv. 58. § (1) bekezdése alapján. A Cstv. 49/D. § tehát a késedelmi kamatkövetelésekre nem alkalmazható.
Nem foglalkoztak a bíróságok - erre irányuló kérelem hiányában - azzal a kérdéssel, hogy helyesen járt-e el a felszámoló, amikor f) pontba sorolta a zálogjogos hitelező tőke- és ügyleti kamat követelését.
Ettől teljesen eltérő álláspontot foglalt el a Pécsi Ítélőtábla az Fpkhf. IV. 30.211/2009/2. számú végzésében. Az alapul szolgáló ügyben a felszámoló a nem vagyont terhelő, hanem egyéb zálogjoggal biztosított követelést, valamint a késedelmi kamatot is a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjába sorolta. Ennek a besorolásnak a helyessége volt a vita tárgya, amelynek következtében az elsőfokú bíróság előírta, hogy "g" pontba kell sorolni a késedelmi kamatot. Kifejtette az elsőfokú bíróság, hogy a nem vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelést nem lehet az 57. § (1) bekezdés b) pontjába sorolni, hanem a kielégítés sorrendben első ranghelyen kell nyilvántartani a 49/D. § (1) bekezdés szerint. A jogosultak ez ellen nyújtottak be fellebbezést. Álláspontjuk szerint a tőkét és a késedelmi kamatot is a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjába kell sorolni.
A másodfokú bíróságnak a következő volt az álláspontja. Helyesnek tartotta azt az elsőfokú bírósági döntést, amely szerint a nem vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelést nem lehet a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjába sorolni, mivel ide csak a vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelések kerülhetnek. Nem értett egyet azzal az elsőfokú bírói állásponttal, mely szerint a késedelmi kamatkövetelést "g" pontba kell sorolni. Azt az álláspontot fejtette ki, hogy a rendelkező részben meghatározott hitelezői követelések a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak, azokat ekként kell nyilvántartani, és e követeléseket a zálogtárgy értékesítését követően befolyt törvényben felsorolt költségek levonása után fennmaradó vételárból kell kielégíteni. Ha a vételár valamennyi zálogtárggyal biztosított követelést nem fedezi, a követelés ki nem egyenlített részének kielégítésére irányadó a Cstv. 49/D. § (5) bekezdése alapján az 57. § és 58. § szabályrendszere. A 49/D. § (1) bekezdésnek alkalmazása körében közömbös, hogy a követelés tőke, ügyleti vagy késedelmi kamat, ez a szakasz ugyanis ilyen különbségtételt nem tartalmaz. A zálogtárgy értékesítéséből befolyt vételár kifizetésénél a Cstv. 57. §-ában meghatározott kielégítés sorrend alkalmazása fel sem merülhet. A 49/D. § (1) bekezdésének alkalmazása körében csak azt kell eldönteni, hogy az adott hitelezői követelés az értékesített zálogtárggyal biztosított követelés-e, ha igen, akkor a hitelező valamennyi, a Ptk. 251. § (3) bekezdésében meghatározott követelését a befolyt vételárból ki kell egyenlíteni.
Ezekből a rendelkezésekből azt a következtetést vonta le a másodfokú bíróság, hogy a zálogjoggal biztosított hitelezői követelést - a késedelmi kamatot is beleértve - a Cstv. 49/D. § (1) bekezdésnek hatálya alá tartozó követelésként kell a felszámolónak nyilvántartani, és csak a Cstv. 49/D. § (1) bekezdése alapján ki nem egyenlített követelés tekintetében alkalmazhatja az 57. § rendelkezéseit és sorolhatja be az 57. § (1) bekezdés megfelelő pontjába a ki nem egyenlített követelést. Amennyiben a késedelmi kamatkövetelést nem fedezi a vagyontárgy értéke, akkor azt az 57. § (1) bekezdés g) pontjába kell besorolni. A zálogtárgy értékesítése után már közömbös, hogy milyen okból került a Cstv. 57. § (1) bekezdés valamelyik kategóriájába a követelés, ugyanis az 57. § (1) bekezdésnek a)-g) pontjai már a zálogjoggal biztosított követelés fogalmát nem tartalmazzák.
A két ismertetett jogesetből egyértelműen következik az a két koncepció, amelynek ügyében az első kérdéskör kapcsán állást kell a gyakorlatnak foglalni.
A Legfelsőbb Bíróság egy hasonló döntés kapcsán hozott Gfv. X. 30.191/2009/4. sz. végzésében a következő álláspontot foglalta el:
"A jogalkotó a Cstv.-nek a 2006. évi VI. tv. 15. §-val történt, 2007. január 1-jén életbe lépett módosítása során a gazdaság szempontjából olyan fontosnak tartotta a zálogjoggal biztosított hitelezők követelését, hogy kiemelte valamennyi a felszámolás kezdő időpontjában fennálló, illetve felszámolási költségként kielégítési igény elé ezeknek a követeléseknek a kielégítését.
Ugyanakkor azonban abból a szabályozásból, hogy a felszámolási eljárásban a zálogjoggal biztosított követeléseket is be kell jelenteni a hitelezőknek, az következik, hogy a kielégítési sorrend alapján van lehetőség kielégítésükre: A Cstv. 49/D. §-át és az 57. § (1) bekezdését együttesen kell kielégítési sorrendnek tekinteni. A zálogjoggal biztosított követeléssel rendelkező hitelező igényét a felszámolónak a 49/D. § alapján kell besorolni, az ilyen joggal nem rendelkezők követelését pedig az 57. § (1) bekezdése alapján.
Az 57. § (1) bekezdésében a hitelezők igényét a követelés jogcímétől, a hitelező személyétől stb. függően kell különböző pontokba besorolni, valamennyi pontra vonatkozik azonban a Cstv. 57. § (1) bekezdés g) pontja, amely szerint a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül ide tartoznak a késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá a pótlék és bírság jogcímeken fennálló követelések - függetlenül attól, hogy egyébként milyen tőkekövetelés alapján keletkeztek.
A fentiekből következően a Cstv. egy kielégítési sorrendet szabályoz, amelynek elején vannak a zálogjoggal biztosított követelések azon részei, amelyet nem kell speciálisan az 57. § (1) bek. g) pontjába sorolni, s a g) pontban kell nyilvántartani azokat az - akár zálogjoggal, végrehajtási joggal, foglalással - biztosított olyan követeléseket is, amelyeknek a jogcíme késedelmi kamat, késedelmi pótlék, pótlék, bírság volt."
A döntés indokolásának jellemző részéből látható, hogy a Legfelsőbb Bíróság mindkét idézett ítélőtábla véleményétől eltérő harmadik megoldást alkalmazta. Egyrészről a Cstv. 49/D. §-t egyértelműen besorolási kategóriának tekintette, de nem fogadta el azt az álláspontot, hogy ez egy, a többi szabálytól eltérő kielégítési kategória, hanem azt a Cstv. 57. § (1) bekezdésében található rangsor első helyére tette. A magam részéről emiatt a döntést elhibázottnak tartom. Személyes véleményem szerint a Pécsi Ítélőtábla által elfoglalt álláspont a helyes. Miután a zálogjoggal biztosított követelés tekintetében a 49/D. § (1) bekezdése teljes, 100%-os kielégítést írt elő, ezért nem lehet a zálogjoggal biztosított követeléseket "szétszedni" tőke, költség, ügyleti- és késedelmi kamat jogcímekre. Ilyen előírás sem a törvény szövegéből, sem a 2006. évi Cstv. Novella indokolásából nem olvasható ki. A törvény egyébként kifejezetten kimondja, hogy csak a zálogjoggal biztosított követelés ki nem egyenlített részének kielégítése, valamint a vételárból a zálogjoggal biztosított követelések kielégítése után fennmaradó összeg felosztása tekintetében irányadók a Cstv.-nek a felszámolás körébe tartozó vagyonból történő kielégítésének szabályai.
Amennyiben tehát valamilyen ok miatt a 49/D. § (1) bekezdése alapján teljes kielégítést nem kaphat a zálogjogosult, a követelését már az általános szabályok szerint kell besorolni, a tőke, ügyleti kamat követelést általában az f) pontba, a késedelmi kamatkövetelést a g) pontba.
A helyes megoldás tehát az, ha a vagyontárgy vagy követelés értékesítéséig ezek a követelések a 49/D. §-ba lesznek besorolva, az értékesítés után a vagyont terhelő zálogjoggal biztosított követelés fennmaradó része az 57. § (1) bek. b) pontjába, az általános zálogjoggal biztosított követelés fennmaradó része pedig az 57. § (1) bek. megfelelő, általában f) pontjába kerül besorolásra.
A Cstv. 49/D. § jelenlegi szabályai élesen vetik fel azt a kérdést, hogy miként viszonyul egymáshoz a vagyont terhelő- és az egyéb (jelzálog, kézi zálog, jogon követelésen fennálló zálogjog, önálló zálogjog) zálogjoggal biztosított követelés, melyeket kell előbb kielégíteni. Az alapvető szabályokat a Ptk. tartalmazza, s ebből a szempontból kulcskérdés a vagyont terhelő (lebegő) zálogjogra vonatkozó szabályozás. A Ptk. 266. § vonatkozó szabályai a következők:
266. § (1) A jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagyonának egészén vagy annak önálló gazdasági egységként működtethető részén (vagyon) az ezt alkotó dolgok, jogok és követelések (vagyontárgy) meghatározása nélkül - a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalásával és a zálogjognak a zálogjogi nyilvántartásba való bejegyzésével - vagyont terhelő zálogjog alapítható. Ez a zálogjog a zálogszerződés megkötése után a kötelezett vagyonába kerülő vagyontárgyra is kiterjed, attól az időponttól kezdve, hogy azon a kötelezett rendelkezési jogot szerez, megszűnik azonban, ha a vagyontárgy a kötelezett vagyonából kikerül.
(2) A vagyont terhelő zálogjog jogosultja a kielégítési jogának megnyíltával a zálogkötelezett vagyonából a vagyon egységének fenntartása mellett kereshet kielégítést, de a vagyont terhelő zálogjogot a zálogkötelezetthez intézett írásbeli nyilatkozattal az abban meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá is átalakíthatja. Az átalakító jognyilatkozat az általa létesítendő zálogjogok létrejöttéhez a zálogszerződésen felül szükséges további feltételeket nem pótolja.
(3) Vagyont terhelő zálogjoga, illetve az átalakító jognyilatkozattal létesített zálogjoga alapján a jogosult a vagyont terhelő zálogjog bejegyzésének időpontja szerinti ranghelyen gyakorolhatja kielégítési jogát. E rendelkezésre azonban nem hivatkozhat azzal szemben, aki a vagyonba tartozó valamely vagyontárgyon
a) annak a vagyonba kerülését megelőzően zálogjogot,
b) a zálogjogi nyilvántartáson kívüli más nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjogot,
c) kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen kézizálogjogot, illetve jogot vagy követelést terhelő zálogjogot szerzett.
(4) Az elzálogosított vagyon - kielégítést veszélyeztető mértékű - csökkenése esetén a zálogjogosult az átalakító jognyilatkozatot a kielégítési jogának megnyílta előtt is megteheti.
A vagyont terhelő zálogjog kielégítési rangsora több szempontból speciális az általános rangsorszabályokhoz képest. Az általános szabály (azaz, hogy a zálogjog keletkezésének időpontja határozza meg a kielégítési elsőbbséget) nehezen alkalmazható vagyont terhelő zálogjog esetén. Itt ugyanis a zálogjog létrejöttének időpontjában jellemzően egészen más vagyontárgyakat terhel a zálogjog, mint a kielégítési jog megnyíltakor, ezért hívják ezt a zálogjogot "lebegő" zálogjognak. További probléma, hogy a vagyonba tartozó dolgokon a zálogjogosult korábban már alapíthatott más zálogjogot is. A gazdasági életben ez nem kivételes állapot. A cég vagyonába tartozhatnak olyan vagyontárgyak, amelyek már zálogjoggal voltak terhelve a vagyont terhelő zálogjog alapításakor, s a zálogjogosult vagy más hitelező erről tudva köt szerződést a gazdálkodó szervezettel. A Ptk. 266. § (3) bekezdése főszabályként azt mondja ki, hogy a vagyont terhelő zálogjog bejegyzési időpontja határozza meg a prioritást, és ez alól három esetkörben tesz kivételt. A felszámolási eljárásban rendkívül fontos ennek ismerete, mert ez határozza meg a kielégítési sorrendet a konkuráló zálogjogok között.
a) A dolgon a vagyonba kerülést megelőzően létesített zálogjog jogosultja adott esetben lehet a vagyont terhelő zálogjog jogosultja is, a törvény ezt nem zárja ki. Itt figyelemmel kell lenni a Ptk. 262. § (6) bekezdésére, mely szerint a kereskedelmi forgalomban zálogjogtól mentesen lehet tulajdont szerezni. Ebben az esetben a konkrét zálogjog fajtájától függően kell megállapítani, hogy a vagyont terhelő zálogjog bejegyzése előtt keletkezett vagy sem.
b) Más nyilvántartásba bejegyzett zálogjog lehet az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjog, illetve valamely lajstromba bejegyzett (pl. légi jármű) zálogjog. Ezek létrejöttének időpontjától függetlenül elsőbbséget élveznek a vagyont terhelő zálogjoggal szemben. (A "más nyilvántartás" szöveg azt jelzi, hogy a közjegyzői nyilvántartásba bejegyzett ingót terhelő zálogjog nem előzi meg a vagyont terhelő zálogjogot.) A vagyont terhelő zálogjog alapításakor általában kizárják, hogy a zálogjogosult beleegyezése nélkül egyes vagyontárgyakon jelzálogot alapítsanak. Ennek ellenére előfordulhat ilyen eset, melynek tisztázása - a szerződés érvényességének megítélése - peres eljárásra tartozik. A felszámolási eljárásban az ilyen külön nyilvántartásba bejegyzett zálogjog jogosultja tehát elsőbbséget élvez a vagyont terhelő zálogjog jogosultjával szemben.
c) A kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen szerzett zálogjog a Ptk. 118. § (1) bekezdésével és a 265. § (1) bekezdésével összhangban vagyont terhelő zálogjog esetén is kivételt biztosít a főszabály alól. Ez a lehetőség inkább csak elméleti, de kizárni nem lehet. Amennyiben a zálogjogosult erre hivatkozik és a felszámoló számára egyértelmű a helyzet, őt kell előbb kielégíteni a vagyontárgy értékesítése esetén.
Két fontos kérdést kell tisztázni:
- Meddig élhet a vagyont terhelő zálogjog jogosultja azzal a jogával, hogy írásbeli nyilatkozattal konkrét vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá alakítja át a lebegő zálogjogát; a felszámolás kezdő időpontját követően tehet-e ilyen nyilatkozatot; és
- a felszámolás elrendelését követően a vagyont terhelő zálogjog kiterjed-e az utóbb szerzett vagyonra illetve előállított termékekre.
Az magyarázatot nem igénylő megállapítás, hogy a kezdő időpontig a vagyont terhelő zálogjog jogosultja élhet az átalakítás jogával. Ebben az esetben már nem vagyont terhelő zálogjogról, hanem - a dolog jellegétől függően - jelzálogjogról, kézizálogjogról stb. van szó, s a kielégítés is ennek megfelelően történhet. (Feltéve, hogy a jelzálogjogot bejegyezték az ingatlan-nyilvántartásba.)
A kezdő időpont után a vagyonnal kapcsolatos jognyilatkozatot csak a felszámoló tehet, ezért kizárt, hogy a hitelező átalakítsa a vagyont terhelő zálogjogot egyéb zálogjoggá.
A vagyont terhelő zálogjog a kezdő időpontban meglévő vagyonhoz kapcsolódik. Egyes vélemények szerint amennyiben az adós a felszámolás elrendelése után is termelő tevékenységet folytat, az újonnan létrehozott termékekre már nem a korábbi szabályok szerint terjed ki a lebegő zálogjog, a felszámolás speciális szabályai ezt kizárják, legfeljebb arányokat lehet megállapítani. (Dr. Makó Péter: Módszertani ajánlás a vagyont terhelő zálogjogos és más egyéb zálogjogos hitelező igényének kielégítési sorrendjével kapcsolatos felszámolói eljárásra c. nem publikált dolgozatában fogalmazta meg ezeket a kérdéseket.)
Ezen álláspont szerint a zálogjoggal biztosított vagyon az lesz, ami a felszámolás kezdő napján (azaz, a vagyont terhelő zálogjog megnyílásakor) az adós vagyonát képezte. Az ekkor meglévő ingók, ingatlanok, vagyoni értékű jogok, követelések. Amennyiben viszont a felszámolás során keletkeznek új követelések, vagy a vagyontárgyak működtetéséből származó bevételek, akkor azokra már nem terjed ki a zálogjogosult előnyös kielégítési joga. Ebbe a körbe tartoznak a vagyontárgyak olyan természetes és jogi gyümölcsei, hasznai is, amelyek a felszámolás kezdő napja után keletkeztek. Ha alapanyagok, félkész termékek is voltak a vagyonban a felszámolás kezdő napján, akkor a késztermékek eladásának bevételeiből az alapanyag érték és késztermék érték arányában kell a zálogjogosultat kielégíteni.
Más álláspont szerint viszont a vagyon értékesítéséig az általános szabályok irányadóak abban a kérdésben, hogy milyen konkrét vagyontárgyakat terhel a lebegő zálogjog. Ezt az álláspontot erősíti a Cstv. 38. § (4) bekezdése, amely szerint a zálogjog a vagyontárgy értékesítésével szűnik meg. Amennyiben tehát a felszámoló olyan vagyontárgyat értékesít, amelyet a lebegő zálogjog terhel, akkor egyértelműen a vagyontárgy értékének 50%-a a zálogjogosultat illeti, akkor is, ha a vagyontárgy a felszámolás kezdetén csak félkész termék volt és a felszámolás során készítettek belőle készterméket. A magam részéről az utóbbi állásponttal értek egyet. Az előző álláspont akkor lenne elfogadható, ha a Cstv. speciális szabályokat tartalmazna ebben a kérdésben, ilyen előírást azonban nem találunk.
A 2009. évi LI. tv. (V. Cstv. Novella) csak kisebb mértékben módosította a zálogjogos hitelezők kielégítésének szabályait. A bírói gyakorlatban kialakult elveket elfogadva kimondja, hogy a zálogjogosult hitelező követelése kielégítésének feltétele
- a követelése bejelentése és
- a regisztrációs díj befizetése.
A törvény ezzel visszamenőlegesen is igazolta azt, hogy a bírói gyakorlat megfelel a törvényalkotói szándéknak.
A módosítás kapcsán két kérdéssel kell foglalkozni:
- A dologi kötelezett követelésének és
- a függő követeléssel rendelkező hitelező besorolásával.
A két kérdés szorosan összefügg, ugyanis már most vitatott, hogy a dologi kötelezett a függő követeléssel rendelkezők körébe tartozik vagy sem. A kérdés megválaszolása attól függ, hogy a függő követeléssel rendelkezők körét miként húzzuk meg.
Az V. Cstv. Novella kiegészítette a hitelező fogalmát a bankgaranciát, biztosítói garanciát vagy készfizető kezességvállalást tartalmazó kötelezvényt nyújtó azon szervezetekkel is, amelyek az adós kötelezettségeiért helytállási kötelezettséggel tartoznak, melynek beállta és az adós helyett történő fizetési kötelezettségük teljesítése esetén az adóssal szemben a megtérítési igénnyel léphetnek fel, ennek bekövetkeztéig azonban még csak ún. függő követeléssel rendelkeznek. A függő követelés jogosultja ugyanolyan hitelező, mint a többi hitelező, amennyiben biztosított a követelése a Cstv. 49/D. § alapján kaphat kielégítést, amennyiben nem rendelkezik biztosítékkal, a Cstv. 57. § alapján juthat a pénzéhez. A függő követeléssel rendelkező hitelezőnek be kell jelentenie a hitelezői igényét, regisztrációs díjat kell fizetnie, ennek összegénél a függő követelést úgy kell tekinteni, mintha lejárt követelés lenne.
A számvitelről szóló 2000. évi C. tv. 3. § (8) bek. 14. pontja tartalmazza a függő kötelezettség fogalmát, amely kiindulási alapként szolgál. A fogalom-meghatározás a következő:
14. függő kötelezettség: az olyan - általában - harmadik személlyel szemben vállalt kötelezettség, amely a mérleg fordulónapján fennáll, de mérlegtételkénti szerepeltetése jövőbeni eseménytől függ. A függő kötelezettségek lehetnek pénzeszközre, illetve egyéb eszközre vonatkozó függő kötelezettségek. A pénzeszközre vonatkozó függő kötelezettségek közé tartoznak különösen: a kezességvállalási, a garanciavállalási, a váltókezesi kötelezettség, az opciós ügyletekkel, a nem valódi penziós ügyletekkel, a le nem zárt peres ügyekkel kapcsolatban várható kötelezettségek. Az egyéb eszközre vonatkozó kötelezettségek közé tartoznak különösen a fedezetként, biztosítékként, óvadékként felajánlott (szolgáló) vagyontárgyak és az opciós ügylet miatti egyéb eszköz átadására vonatkozó kötelezettségek.
A Cstv. ebből a körből kiemelte, s a hitelező fogalmába helyezte a bankgaranciát, biztosítói garanciát vagy készfizető kezességvállalást tartalmazó kötelezvényt nyújtó azon szervezeteket is, amelyek az adós kötelezettségeiért helytállási kötelezettséggel tartoznak, melynek beállta és az adós helyett történő fizetési kötelezettségük teljesítése esetén az adóssal szemben a megtérítési igénnyel léphetnek fel, ennek bekövetkeztéig azonban még csak ún. függő követeléssel rendelkeznek. A törvény szövegéből azonban nem egyértelmű, hogy csak ezekre a pénzügyi tevékenységet folytató szervezetekre vonatkozik az előírás vagy ennél általánosabb. A kiterjesztő értelmezést fogadja el a Complex Jogtár Cstv. Kommentár szerzője az alábbiak szerint:
»A 2009. évi LI. törvény a felszámolási eljárásban hitelezői minőséggel ruházta fel az úgynevezett "függő követelések" lehetséges jogosultjait (garantőr, kezes, zálogkötelezett), amennyiben követelésüket a felszámoló nyilvántartásba vette. A 3. § (1) bekezdés c) pontja felsorolja azokat a jogviszonyokat, amelyekből e követelések - amelyek beállta, esedékessége és összegszerűsége még bizonytalan - keletkezhetnek. Bár a 3. § (1) bekezdés c) pontja a zálogkötelezettet nem említi, a 49/D. § (7) bekezdése alapján "függő követelés" jogosultjának minősül. A törvényben "függő követelésként" jelölt virtuális követelés sajátossága, hogy követelésként még nem létezik, csupán az adósért (a vele szembeni esetleges követelésért) való helytállást létrehozó kötelmi jogviszony (bankgarancia, zálogszerződés stb.) áll fenn, amelyből a kötelezettnek az adóssal szembeni megtérítési igénye keletkezhet. Az úgynevezett "függő követelés" az adóssal szemben létrejöhető visszakövetelési (regressz-) igény. Ha a helytállásra kötelezett megtérítési igénye - azzal, hogy az adós helyett teljesített, vagy a zálogtárgyból kielégítést kerestek - létrejött, a követelés már nem függő, hanem összegszerűségében meghatározott, konkrét, esedékes, tényleges követelés. Mivel a "függő követelés" bizonytalan, mind a követelés létrejötte, mind összegszerűsége vonatkozásában indokolt a 49/D. §-ban, illetőleg az 57. § (5) bekezdésében meghatározott tartalékképzés.«
Véleményem szerint a törvény indokolását is figyelembe véve nincs helye a kiterjesztő értelmezésnek, függő követelés esetén csak a pénzintézetek és a biztosítók jöhetnek számításba. [Hasonló álláspontot foglalt el Csőke Andrea "A csődtörvény magyarázata" (Complex Kft., Bp. 2009) c. kommentárban. (369-377. old.)]
Dr. Kiss Gábor, a Fővárosi Bíróság gazdasági kollégiumának vezetője a felszámolási ügyeket tárgyaló bírák részére 2010. január 20-22. között megrendezett konferencián azt az álláspontot foglalta el, hogy a Cstv. 49/D. § (3) bekezdésében említett dologi kötelezettség, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítésre irányul, nem minősül "függő követelésnek" a Cstv. 3. § értelmezése szerint. Ennek ellenére a követelést a közzétételtől számított 40 napon belül be kell jelenteni.
A konferenciáról készült emlékeztető az alábbiakat tartalmazza: "A Cstv. 49/D. § (3) bekezdése szerinti dologi kötelezettség nem minősül függő követelésnek. Dr. Kiss Gábor álláspontja szerint a felszámolás alá került adós dologi kötelezettsége esetén (az adós egy másik személy kötelezettségét saját vagyonának egy részével biztosítja, így elválik a személyes kötelezett - aki a teljes vagyonával felel - és a dologi kötelezett - aki csak a zálogba adott vagyontárgyával felel), ha a személyes kötelezettel szemben még nem járt le a követelés, akkor is köteles és jogosult a dologi jogosult bejelenteni a követelését a zálogtárgy tulajdonosának a felszámolási eljárásában, mert a Vht. rendszeréhez hasonlóan a bejelentkezéssel megnyílik az igénye az érvényesítésre. A dologi kötelezett felszámolója pedig a hitelezői igény kielégítése után felléphet a személyes kötelezettel szemben a Ptk. 259. § (1) bekezdése alapján."
Miután a Cstv. bevezette a függő követeléssel rendelkező hitelező státusát, így külön kezelendő a lejárt követeléssel és a függő követeléssel rendelkező hitelező kielégítésének szabálya. Míg a lejárt követeléssel rendelkező hitelező esetében a vagyontárgy értékesítése esetén a korábbi szabályozásnak megfelelően kell a hitelezőt kifizetni, a függő követeléssel rendelkező hitelező esetében erre nincs lehetőség. Ebben az esetben az a tény, hogy a függő követelés esedékessége még nem állt be, nem képezi akadályát a zálogtárgy értékesítésének, de a függő követelés kielégítésére ebben az esetben is tartalékot kell képezni a Cstv. 58. §-a szerint. Sajnálatos módon a zálogjoggal nem rendelkező hitelezők ezzel az intézkedéssel még inkább hátrányos helyzetbe kerülnek.
A módosítás másik következménye, hogy megszünteti a követelésen alapuló zálogjogból történő kielégítésre vonatkozó joghézagot, melyet a 2007. évi módosítás során sem vettek be a 49/D. § szabályai közé.
Az V. Novella meghatározza a felszámolói díj mértékét is ezekben az eljárásokban (a bevétel 5%-a). A Cstv. 49/D. §-ának kiegészítése arról is rendelkezik, hogy a felszámolói díjból a 4%-ot meghaladó hányadot nem a díjkiegészítési számlára kell utalni, hanem az egyszerűsített felszámolási eljárásokban a felszámolók minimum díjazására kell fordítani. Ennek kimondását az indokolja, hogy a minimumdíjakra történő kiegészítések nem teljesíthetők a Cstv. 59. § (3) bekezdés szerinti díjkiegészítési számláról, azokat a központi költségvetés finanszírozza.
Végül itt kell megemlíteni, hogy az V. Novella felhatalmazása alapján az IRM kiadta a 39/2009. (IX. 3.) IRM rendeletet, amely szabályozza a felszámolót megillető díjat, összhangban a törvény rendelkezésével. Eszerint a felszámolót a 49/D. §-a szerinti értékesítésből, továbbá a követelésen alapuló zálogjog esetén a követelés behajtásából származó bevételből megillető díjat (megnövelve a díjat terhelő, az általános forgalmi adó fizetéséhez szükséges összeggel) az adós pénzügyi intézménynél vezetett számláján elkülönítve kell vezetni, és azt a felszámolónak a felszámolási eljárás során a Cstv. 50. §-ában meghatározott közbenső mérlegben, illetve a felszámolási eljárás befejezésekor a Cstv. 52. §-ában meghatározott felszámolási zárómérlegben - a Cstv. 50. §-ának (1) bekezdésében foglaltak figyelembevételével - külön is ki kell mutatnia.
A közbenső mérlegnek és a felszámolási zárómérlegnek tartalmaznia kell a befolyt vételárnak a zálogjogosult hitelező részére - a zálogjoggal biztosított követelésének kielégítésére - még ki nem fizetett összegét.
A bíróság a közbenső mérlegről (felszámolási zárómérlegről) hozott végzésében rendelkezik arról is, hogy a díjat - kiegészítve az azt terhelő általános forgalmi adó összegével megegyező összeggel - a felszámoló jogosult közvetlenül az adós pénzügyi intézménynél vezetett számlájával szemben érvényesíteni.
A felszámoló számára a Cstv. 59-60. §-ai alapján ténylegesen kifizethető díjat a Cstv. 49/D. §-a szerint már érvényesített díjjal csökkentett összegben kell megállapítani.
Az IRM rendelet 2009. szeptember 5-én lépett hatályba, rendelkezéseit az ezt követően érkezett ügyekben kell alkalmazni. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány I. része áprilisi számunkban jelent meg.
Visszaugrás
