E tanulmány a jelenlegi román parlamentet és főként a kétkamarásjellegből adódó sajátosságokat szeretné bemutatni. Mindenekelőtt a parlament helyét és szerepét az alkotmányos rendszerben, ahogyan azt az Alkotmány rendelkezései meghatározzák, és ahogyan a gyakorlatban ez megjelenik. Hasonlóképpen bemutatásra kerülnek a román kétkamarás parlamenttel kapcsolatos alkotmányos szabályozások változásai, különös tekintettel a 2003-as alkotmánymódosításra.
Miközben kezdetben széles körben elfogadták a parlament kétkamarás szerkezetét, az elmúlt néhány évben egyre több szakmai és politikai vita bontakozott ki a két Ház közötti sok hasonlóságról és kevés különbözőségről. Felmerült az egykamarás parlamentre való áttérés igénye, népszavazás is volt ezzel kapcsolatban, és ilyen értelmű alkotmánymódosítási kísérlet is. Végül mindkettő sikertelennek bizonyult, és maradt a kétkamarás parlament, de az kétségtelen, hogy szükségesek olyan változtatások, módosítások, amelyek hatékonyabbá teszik ezt a demokrácia szempontjából alapvető intézményt.
Bármely ország parlamentje már puszta létében is, illetve konkrétan, az alkotmányi szabályozásokban feltétele, kifejezője és mint ilyen, mércéje az adott demokratikus politikai rendszernek.
A parlament ugyanakkor, létrejöttének módjában, szerkezetében, alkotmányos hatásköreiben, működésében és intézményi viszonyrendszerében jelzi az államszervezetet meghatározó alkotmányos alapelvek, úgymint a szuverenitás, a népképviseleti elv, a hatalommegosztás, és a demokrácia elveinek érvénysülését, ennek konkrét módját, mechanizmusát.
Az 1990-es romániai alkotmányozás során a kétkamarás parlament melletti opciót alapvetően két tényező határozta meg. Egyrészt, ez amolyan "nyugatias", fokozottan demokratikus megoldásnak tűnt, de mindenképpen tökéletes ellentettjének az addigi, "parlamentként" működő monolit egységet megjelenítő, a diktatórikus egypártrendszert kifejező és a demokráciát, a képviseleti rendszer megcsúfoló Nagy Nemzetgyűlésnek.
Másrészt az alkotmányos demokráciát idéző, és mint ilyen, referenciának számító 1923-as román alkotmány kétkamarás parlament létét szabályozta, tehát valamilyen közjogi hagyománynak a képe bontakozott ki.
- 113/114 -
Kétségtelen, hogy Románia alkotmány-történetében és parlamentarizmusának a múltjában a demokrácia és a kétkamarás parlament, ha csak történelmi léptékben mérve rövid időszakokra is, de összefonódott.
Mindezek tehát - azaz a felsejlő és újra felfedezett, immáron hagyományként értékelt múlt, kiegészülve a jelen vonzó, nyugati, elsősorban a francia, az olasz, a spanyol parlamentarizmus kínálkozó modelljeivel - elegendő okok és érvek voltak a kétkamarás parlament melletti döntés meghozatalára.
A jelenlegi román Alkotmányt, az eredeti alkotmányozó hatalom 1991-ben fogadta el, és népszavazáson erősítette meg. Mindez ideig egyetlen alkalommal, 2003-ban a származtatott alkotmányozó által módosították, és hasonlóképpen népszavazáson fogadták el.
A kétkamarás román parlament azonban már az 1990-es május 20-ai első szabad választáskor létrejött. Egy alkotmányos jellegű, átmeneti jogszabály, az 1990. évi 92-es törvényerejű rendelet ugyanis kétkamarás parlament megválasztását írta elő, amely amellett, hogy rendes törvényhozásként, egyben Alkotmányozó Gyűlésként is működött. Felhatalmazást kapott, hogy legkésőbb1992 februárjáig készítse el az új alkotmányt, ellenkező esetben a parlamentet feloszlottnak kell majd tekinteni. Következésképpen az 1991-es Alkotmány egy már létező és működő kétkamarás parlamentet erősített meg, és mintegy véglegesítette a rá vonatkozó alkotmányos szabályokat, melyek meghatározták jogállását, szerkezetét, működését, helyét és szerepét az államszervezetben, viszonyrendszerét a többi alkotmányos szervvel.
A helyzet sajátossága, hogy az 1990-ben megválasztott Parlament csak mint törvényhozó testület működött kétkamarás szerkezetben, ugyanis mint Alkotmányozó Gyűlés a két Ház együtt ülésezett, tehát lényegében egykamarás formában dolgozta ki és fogadta el az új Alkotmányt.
A parlament helyét és szerepét az alkotmányos rendszerben néhány magát az államszervezet egészét érintő alapelv, valamint az alaptörvény néhány konkrét rendelkezése határozza meg. Értelemszerűen a parlament azon legfőbb népképviseleti szerv, mely a nemzeti szuverenitást fejezi ki. Következésképpen a parlament a szuverenitást és a képviseleti demokráciát kifejező legfőbb központi állami szerv.[1]
A hatalommegosztás elvét, annak egy bizonyos szűkített értelmezését az 1991-ben elfogadott Alkotmány bár elismerte, de a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás intézményeinek megnevezésekor nem hatalmi ágak, illetve hatalmak fogalmát használta (és használja jelenleg is), hanem a "központi állami szerv" kifejezését. Ez önmagában nem is volna olyan nagy probléma, ha a hatalommegosztásnak egy mélyebb, átfogóbb tartalma szerint fogalmazódnának
- 114/115 -
meg az alkotmányos szabályozások, és ennek alapján alakulna a tényleges joggyakorlat. Ezt a doktrináris óvatosságot és visszafogottságot, vagy éppen mulasztást jelzi az, hogy a hatalommegosztás alkotmányos elvének tételes rögzítése csak a 2003-as módosítás során történt meg. Eszerint: "Az állam az alkotmányos demokrácia keretében a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmi ágak megosztása és egyensúlya alapján szerveződik meg."[2]
A Parlament helyét és szerepét, jól jellemzi - mint ahogyan a hatalommegosztás elvével kapcsolatos felfogást is - ahogyan az Alkotmány a törvényhozói szerepeket elosztja.
Az Alkotmány mintegy főszabályként rögzíti, hogy "[a] Parlament, a nép legfőbb képviseleti szerve és az ország egyetlen törvényhozó hatósága."
A kijelentés második tézise, nevezetesen, hogy a Parlament "az ország egyetlen törvényhozó hatósága", jelentős csorbítást, korlátozást szenved azáltal, hogy egy másik alkotmányi rendelkezés lehetővé teszi, hogy a Parlament, felhatalmazási törvény révén megbízza a Kormányt, hogy egyszerű törvényerejű kormányrendeleteket bocsásson ki, illetve maga a Kormány önmaga által rendkívülinek minősített helyzetekben törvényerejű sürgősségi kormányrendeleteket fogadjon el.[3] Különösen ez utóbbi alkalmas arra, hogy jelentős mértékben elvonja a Parlamenttől legfőbb alkotmányos hatáskörét, nevezetesen a törvényhozást. Ez utóbbi kérdés (a delegált törvényhozás intézménye) meghaladja e tanulmány tartalmi kereteit, de mindenképpen szükséges volt megemlíteni, hiszen hozzásegít a Parlament alkotmányos jogállásának a jobb megértéséhez. Különösen azon körülményt figyelembe véve, hogy lényegében immáron mintegy két évtizede valamennyi kormány visszaél ezen alkotmányos lehetőséggel. Túlzott mértékben használja a felhatalmazást, és fogad el főként sürgősségi kormányrendeleteket. Ezek amellett, hogy csorbítják a Parlament törvényhozó funkcióját - ezáltal (is) jelentős mértékben lerontva a Parlament amúgy sem túl jó presztízsét - jelentős zavarokat is okoznak a jogalkalmazásban, hiszen sok esetben áttekinthetetlenné teszik egy-egy terület szabályozását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
