(Könyvismertetés) Fekete Balázs, H. Szilágyi István, Nagy Tamás (szerk.): Iustitia mesél. Tanulmányok a "Jog és Irodalom" köréből (Majtényi Balázs - ÁJT, 2014/2., 3-26. o.)[1]

Budapest: Szent István Társulat, 2013. 238 old.

A hazai jog és irodalom-kutatóműhely eredményeit figyelemmel kísérők a korábban megjelent kötetek címei alapján (lustitia modellt áll, lustitia kirándul)[1] találgathatták, mi lehet a következő könyv címe, a lustititia mesél vélhetően nem okoz nekik csalódást. A szerkesztők (Fekete Balázs, H. Szilágyi István és Nagy Tamás) a szerteágazó témájú, leginkább a szerzők érdeklődése orientálta írásokat három fejezetcím köré csoportosították: a magyarországi témákkal foglalkozó írások a Mesék itthonról..., a külföldiekkel foglalkozók a Mesék a nagyvilágból..., a jog és irodalom oktatási szerepét elemző két rövid szöveg pedig a Mesék az iskoláról... címet kapta. A harmadik, elviekben az oktatásmódszertannal foglalkozó rész tartalmában és terjedelmében is szerényebb az első kettőnél, igaz a téma kétségkívül nem volt a korábbi fejezetekbe illeszthető.

A tanulmánykötet apropóját a 2012. május 25-én, Szegeden megrendezett negyedik Jog és irodalom szimpóziumon elhangzott előadások szolgáltatták. Az előadások közül néhánynak nem készült el az írott változata, időközben a tanulmánykötet új, a szimpóziumon részt nem vevő szerzők, Schweitzer Gábor: "...a jurátus-fészek mindig a kávéház volt" Vas Gereben emlékezete és Takács Péter: Picasso politikai színei című írásaival gazdagodott.

Fekete Balázs a kötethez írt előszavában a címválasztást a következőképpen magyarázza:

"A jogi kultúra és a kulturált jogi gondolkodás nem létezhet mesék nélkül. A mesék egyszerűen nélkülözhetetlenek, mert ezek varázsolják elmondhatóvá a jogi formalizmuson és konstruktivizmuson kívül álló emberi dimenziót, beleértve az érzéseket és az érzelmeket; ezek tudják csak átadni a jog működéséhez kapcsolódó közösségi tapasztalatokat a legfiatalabb kortól; és ezek segítségével helyezhető el a jog az egyéni történetekben vagy közös történelmünkben." (7. o.).

Az előszó is megerősít abban, hogy nem kevésbé lett volna izgalmas egy olyan kötet megjelentetése, amelynek a szerzői valóban azt vizsgálnák: milyen szerepet játszanak a mesék a jog szocializációjában, a jóról és rosszról alkotott képzetek alakulásában. A kötet azonban - nem véletlenül - nem ezt a célt követi, hanem a tekintetben is folytatja a korábbi kötetek hagyományait, hogy a szerkesztők a témáknak a jog és irodalomhoz, vagy még általánosabban a jog és bölcsészettudományi kutatásokhoz kapcsolása mellett nem kívánták megszabni a szerzőknek,

- 92/93 -

miről írjanak. A kötet így sem maradt teljesen mesék nélkül, Kiss Anna: A "jog és irodalom" felhasználása az általános iskolai oktatásban című cikkében, ha röviden is, de ír egy Lázár Ervin mese (A kislány, aki mindenkit szeretett) lehetséges tanulságairól, a mese itt a bizalommal való visszaélés és a meggondolatlanság példázataként szerepel (229. o.).

A kötet alcíme hosszabb magyarázatra szorul a Tanulmányok a "jog és irodalom" köréből nem fedi teljes mértékben a kötet tartalmát, azért sem, mert a hazai jog és irodalom-kutatások kinőtték az öndefinícióként meghatározott interdiszciplináris keretet. A kötet írásai egy a jog és irodalomnál tágabb, de szintén interdiszciplináris témához, a jog és bölcsészettudományokhoz köthetők. Két példa ennek alátámasztására: az egyik Takács Péter: Picasso politikai színei, a másik Gárdos-Orosz Fruzsina: Szembenézés a múlttal? Információs igazságtétel dokumentumfilmen és jogban című írása, az előbbi témái közül például a háborús szenvedés ihlette Guernica vagy utóbbiból a Dunagate film történetei a jog és bölcsészettudomány területére kalauzolják az olvasót. Esetenként a kötet írásai kitekintenek a jog és szociológia területére is.

A kötet közreadása több szempontból is jelentős fejlemény a jog és irodalom hazai szakirodalmában: egyrészt azért, mert a mű az oktatásban és a kutatásban várhatóan lényeges szerephez juthat, másrészt a kötet ráirányíthatja az érdeklődő olvasók figyelmét a jogi problémák mögött álló tágabb társadalmi környezetre. A kötet egésze meggyőzheti arról a potenciális - az irodalmat kedvelő, de a jog iránt nem kifejezetten érdeklődő - olvasókat, hogy a jog problémái érdekesek lehetnek.

Ezzel elérkeztünk a hazai jog és irodalom-kutatásoknak e kötetből (is) tükröződő motivációjáig. Az írások (ez talán a korábbi kötetekre is igaz) összességében nem egy kritikai jogelméleti iskola jellegzetességeit vonultatják fel, hanem inkább az a benyomása az olvasónak, hogy a szerzőket a közös bölcsészettudományi (és esetenként ehhez társuló általános társadalomtudományi) érdeklődésük kovácsolja egy csapatba. A csoportba való belépés (azaz a diskurzusban való részvétel) feltételeként a szépirodalomban való jártasság, valamint a bölcsészettudományi és az általános társadalomtudományi tájékozottság, és az ilyen ismeretek fontosságának felismerése szolgál. A szerteágazó érdeklődés amúgy sem idegen a csoport tagjaitól, H. Szilágyi István például a kötet borítóterve elkészítésében is közreműködött.

Jóval meglepőbb, ha az interdiszciplinaritáshoz a jogtudománynak szóló általános - konkrét történelmi korszakhoz vagy jogrendszer nem kötött - odaszúrás társul. Nagy Tamás írásában például a következő módon fogalmaz:

"Egy államigazgatási feladatkörében bírósági eljárások előkészítő iratait is fogalmazó kamarai hivatalnok; egy porosz ügyvéd dinasztiából származó jogász, aki éveket töltött varsói és berlini felsőbíróságok alkalmazásában, majd élete végén vele szemben kezdeményezett perek szorításában; egy biztosítási jogász, aki egész életében a prágai Munkásbaleset-biztosító Intézet hivatalnokaként dolgozott; egy szerző, aki írói pályáját törvényszéki tudósításokkal kezdte; és egy »sokszorosan eljárás alá vont személy«. Mindannyian mélyen bent jártak abban a »sötétlő erdőben«, amit jognak és igazságszolgáltatásnak nevezünk." (73. o.)

- 93/94 -

Megjegyzem, a sötétlő erdő (Dante: Isteni színjátékából kölcsönzött hasonlat) rendszerint az összehasonlító jogra utal, és nem általában a jogtudományra, ugyanakkor nem a kijelentéssel, hanem annak általánosításával van problémám, és az így hozzá társítható képzetekkel: "Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan, s milyen e sűrű, kúsza, vad vadon: már rágondolva reszketek legottan."[2]

Az első két fejezetben több olyan írás található, amely a későbbiekben a jog- és irodalomtudományi diskurzust befolyásoló szöveggé válhat, és/vagy akár későbbi monográfiák ígéretét rejti. Ezek közül a teljesség igénye nélkül néhányat említek, például a szerkesztők írásai: Nagy Tamás: Szövegutcákon: séták A fűtővel, Máraival & Co. (aka: valóság és fikció határvidékén) című írása, vagy H. Szilágyi István: Nincs kegyelem - senkinek című, a Pusoma-üggyel foglalkozó szövege, de említhető Fekete Balázsnak a második fejezetben szereplő Az Alkotmánypreambulum és intertextualitás avagy sok szöveg között az alkotmánypreambulum című tanulmánya. H. Szilágyi Istvánnak a Pusoma-üggyel foglalkozó, az ügyet a jog és irodalom perspektívájából tárgyaló írása maga is felveti a további kutatások (például jogi antropológiai, jogszociológiai, kriminológiai) lehetséges megközelítéseit.

Fekete írása paratextusnak tekint minden olyan szöveget, amely egy adott műnek - valamilyen módon - szövegkörnyezetet teremt, ebből kiindulva a preambulumokat az alkotmányok paratextusaiként kezeli. Bár az Alaptörvénnyel az írás nem foglakozik, véleményem szerint e dokumentum esetében is szükség lehet a preambulum tartalmának feltárásához az ott található történelmi utalások kibontására, a szövegkörnyezet megismerésére.

Nagy Tamás szövege Kleist, Hoffmann, Kafka, Bernhard, Hajnóczy prózái közös vonását a joghoz és annak nyelvezetéhez köti. Valóban, jónéhány szerző alkotása, valamint a jog között könnyen azonosítható a kapcsolat. Az irodalmi művek estenként a jogi fejlődés válsághelyzeteire reflektáló forrásként is használhatók,[3] erre példaként Hajnóczyt is lehet említeni. Ehhez hozzáfűzhető, adódik egy a kötet által kiaknázatlanul hagyott asztalon heverő téma: az Alaptörvény utáni közjogi helyzet és annak irodalmi reflexiója. Például Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke -Magyar mesék[4] művének lehetett volna külön tanulmányt szentelni.

Egyes a kötetben szereplő írások például Schweitzer Gábor: "...a jurátus-fészek mindig a kávéház volt" Vas Gereben emlékezete, illetve Takács Péter: Picasso politikai színei című szövegei egyszerűen olyan kellemes kikapcsolódást kínáló írások, amelyeket az érdeklődő szabadidejében szívesen vesz elő és olvasgat. Ugyanez ez a helyzet Molnár András: Párhuzamok Ambrose Bierce és Oliver Wendell Holmes gondolatvilágában című írásával, itt talán az a hiányérzet marad az olvasóban, hogy a szerző többször kiszólhatna a szövegből, aktívabb részese lehetne az írásnak.

- 94/95 -

A következőkben azokról a tanulmányokról írok röviden, amelyeket valamilyen szempontból problémásnak vagy egyszerűen kifejtetlennek tartok, hozzáteszem, a kötet érdeme, hogy ezeket a szövegeket is elbírja. Kezdjük Falusi Márton: Magyar dioszkuroszok (Bibó István államelméletének és Szabó Zoltán nemzeteszméjének összehasonlítása a jog és irodalom módszerével) című írásával, amely eltérően a korábban említett szövegektől, kifejezetten nehezen emészthető olvasmány. E tanulmánynak a vélhetően irodalminak szánt nyelvezete a mondanivaló megértését nem segíti. Egy példa az írás mesterkélt és túlfeszített stílusára: "a személyes tapasztalatainak zsaluzásához nélkülözhetetlen elméleti öntőforma" (46. o.). Talán segített volna a szövegen, ha az írásban alcímek helyén nem csupán számok szerepelnének. Bibó elemzéseit "száraz faforgács ízűnek" minősíteni a szöveget olvasva legalábbis tévedésnek gondolhatja az olvasó (34. o.).

Falusi a tekintetben sem győz meg, hogy a Bibó munkásságával foglalkozó szakirodalom ismeretében tartható a következő állítás: "legalább annyira feltáratlan a maguk szubtilis mélységében, mint amennyire gyakran keveredik egy-egy szállóige alakjában magasztos, vagy gyanús érvelésekbe" (33. o.). A stílusból adódóan a szerzőnek néhány kritikai megállapítását csak érteni vélem:

"A nyugati ész megfosztott bennünket a kulturális önismeret és a normatív felülvizsgálat lehetőségétől, mivel az eszmék és korstílusok története lezárult. Attól, hogy rávilágítsunk a liberális jogállamiság uralkodó teóriájának mítoszi, tehát irracionálisan sorsszerű, sőt ráolvasásszerűen mágikus vetületére. Ha az irodalmi és a jogi szöveget dekonstruáljuk, határaikat összemossuk, mindkettőt lényegükben tesszük harcképtelenné, előbbiből a referencialitást, utóbbiból a normativitást füstölve ki." (32-33. o.)

Néha pedig talán jobb, ha nem is firtatjuk a tartalmat: "Habermas kommunikatív cselekvéselmélete megbicsaklott azon, hogy az állam a nyugati ész nevében totális uralma alá vonta a médiát." (51. o.)

A harmadik részben szereplő Kiss Anna: A "jog és irodalom" felhasználása az általános iskolai oktatásban a Magyar Irodalom Tetthelyei című trilógia első kötetét, a Csíny vagy bűn?-t mutatja be címszavakban,[5] melyet általános iskolai felső tagozatos tanulóknak szántak, emellett a szerző a büntethetőségi korhatárról elmélkedik. A fejezetben szereplő másik szöveg, Tóth Zoltán: A "jog és irodalom" felhasználása az egyetemi oktatásban című írása pedig egy-két közhelyes megfogalmazást leszámítva nem ad többet annál, mint amit a témáról már korábban magyar nyelven is olvashattunk.[6] Összességében, bár mindkét, a harmadik fejezetben szereplő írásban benne rejlik egy-egy komolyabb tanulmány lehetősége, azok nem lépnek túl azon a kifejtetlen kérdésfeltevésen, hogy hogyan lehet "jobb" embereket nevelni. A két szövegben fájóan gyakran bukkannak elő olyan magyarázat

- 95/96 -

nélküli közhelyes jelzős szerkezetek, mint a "jobb állampolgár, "jobb jogász", "jó ügy".

A jog és irodalomnak az oktatásban való felhasználhatóságával reflektáltabban foglalkozni amiatt is érdemes lenne, mivel a segítségével olyan módszereket lehet bevonni a jogi oktatásba, amelyek alkalmasak arra, hogy ráirányítsák a figyelmet a jogi problémákra. A jog és irodalom, de ez igaz a "jog és bölcsészettudományra" is, oktatás-módszertani kérdéseinek feltárása a nemzetközi szakirodalmat is gazdagítaná. Szükséges lenne annak a kérdésnek az oktatás-módszertani megalapozása, hogy milyen úton-módon lehet a hallgatóknak irodalmi példákon keresztül jogi problémákat érdekesen szemléltetni. Vagy milyen módon lehet az oktatásba a jogintézmények bemutatásánál például széles körű ismertségnek örvendő irodalmi műveket bevonni? Erre egy példa, az antidiszkriminációs intézmények bemutatásánál lehet akár a rasszizmus és a szexizmus minden formáját elutasító, népszerű művekre támaszkodni. Így felhasználható lehet például a Harry Potter-regénysorozat is, amelyben az író tudatosan cserél meg nő-férfi sztereotípiákat - a nők racionálisan, a férfiak pedig irracionálisan gondolkodnak a műben -, és a sorozat minden pozitív szereplője kezdettől, vagy egy belső fejlődés eredményeként elutasítja a hátrányos megkülönböztetés és az előítéletek különféle formáit.[7]

A Iustititia mesél összességében fontos referenciapont a joggal és az irodalommal foglalkozók számára, másrészt a tanulmányok többsége kellemes olvasmányt kínál a téma iránt érdeklődőknek. A mű az általa felvetett kérdések újra- és továbbgondolására hívja olvasóit. Talán a hazai jog és irodalom-kutatások eljutottak odáig, hogy a sorozat következő részeiben a szerkesztők már tematikus kötetek megjelentetésével orientálják a további kutatásokat. Az e könyvben tárgyalt témák több ilyen tanulmánykötet ígéretét is rejtik, önálló kötet tárgya lehetne az intertextualitás vagy akár az oktatás-módszertani kérdések elemzése.■

JEGYZETEK

[1] Fekete Balázs - H. Szilágyi István - Könczöl Miklós (szerk.): lustitia kirándul (Budapest: Szent István Társulat 2009); Fekete Balázs - H. Szilágyi István (szerk.): lustitia modellt áll (Budapest: Szent István Társulat 2011).

[2] Dante Alighieri: Isteni színjáték [ford. Babits Mihály] Első ének, A sötét erdőben.

[3] Lásd ehhez pl. Theodore Ziolkowski: The Mirror of Justice: Literary Reflections of Legal Crisis (Princeton: Princeton University Press 1997).

[4] Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke - Magyar mesék (Budapest: Magvető Könyvkiadó 2012).

[5] Kiss Anna - Kiss Henriett - Tóth J. Zoltán: Csíny vagy bűn? (Budapest: Complex 2010).

[6] H. Szilágyi István: "Jog és irodalom. Habilitációs előadás" Iustum Aequum Salutare 2010/1. 5-27.

[7] Lásd ehhez a témához pl.: David Baggett - Shan E. Klein: Harry Potter and Philosophy (Chicago and La Salle: Open Court 2004). Különösen a kötet következő írásai: Mimi R. Gladstein: "Feminism and Equal Opportunity. Hermione and the Women of Hogwarts" in uo. 49-62, és Steven W. Patterson: "Kreacher's lament: S.P.E.W. as a parable on discrimination, indifference, and social justice" in uo. 105-118.