A joggal való visszaélés tilalma (rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye)[1] kétségtelenül a magyar jogrendszer népszerű rendelkezései közé tartozik. Népszerűsége egyaránt érvényesül a törvényhozó oldalán, aki a visszaélési tilalmat az utóbbi időben több konkrét törvényi rendelkezésben is megerősítette,[2] valamint a magánfelek és jogi képviselőik oldalán, akik a peres eljárásokban változatlan előszeretettel hivatkoznak rá. A II. világháború előtti magyar magánjog lassan szélesedő sikántilalmi rendelkezése a Polgári Törvénykönyv hatálybalépése óta megnövekedett jelentőségre tett szert: az ártó szándékú joggyakorlás szűk tilalma az (alanyi) jogokkal kapcsolatos általános megfontolásoknak adta át a helyét, sőt az utóbbi időben a jogintézmények és jogszabályok széles értelemben vett "felhasználásával" kapcsolatos különböző mérlegelések gyűjtőhelyévé kezd válni. Az alábbi összefoglalás célja, hogy a konkrét ítéletek elemzésén keresztül képet nyújtson az intézmény elmúlt negyven évben játszott gyakorlati szerepéről.
A joggal való visszaéléshez fűződő bírói gyakorlattal kapcsolatban tehető legfontosabb megállapítás, hogy a részletes elemzés tárgyává tett mintegy 90-100 esetből az esetek közel fele a jognyilatkozat ítélettel való pótlásának problematikája köré összpontosult. A mindennapi élet területeit számba véve, a joggal való visszaélés eseteinek nagy többsége a lakásviszonyokkal (ingatlanviszonyokkal) kapcsolatos (összesen mintegy 43 eset). Ezen belül is kiemelten szerepelnek a közös tulajdonnal (15 db), a lakásbérlettel (15 db), valamint a társasháztulajdonnal (5 db) összefüggő ítéletek. Emellett elhanyagolható kisebbséget képviselnek gépkocsival kapcsolatos ítéletek (összesen 3 db, amelyből egy valójában lassú járművel, egy pedig inkább a gépkocsi elhelyezésével függ össze). A privát
- 157/158 -
életviszonyok körében hozott ítéletektől számukat tekintve jelentősen elmaradnak az üzleti forgalomhoz kötődő ítéletek (24 db).[4]
A statisztikát a magánjog hagyományos területei szerint felállítva az alábbi számok adódnak. A részletesen elemzett esetek közül huszonhat esik a szigorúan vett tulajdonjog körébe.[5] A szerződéssel valamilyen módon kapcsolatban lévő esetek száma ezzel szemben csak mintegy tizenhat.[6] A különböző magánjogi szervezetekkel kapcsolatos döntések ennél kisebb számot képviselnek (összesen mintegy 10 db).[7] Az eljárásjogot összesen négy eset képviseli.[8] Az esetek maradék része az örökbefogadással kapcsolatos szülői beleegyező nyilatkozattal, a takarékbetét titkosságával, a felszámolási eljárásban gyakorolt beszámítási joggal, a biztosító számára törvényben biztosított visszautasítási joggal, a munkajogi kollektív szerződés módosításával, a szerzői jog körébe eső munkáltatói felhasználói joggal, a személyiségi jogokkal, valamint a jogalkotási jogokkal való visszaélést tárgyaló ítéletekre oszlik meg.
Az esetek megoszlását a jognyilatkozat ítélettel való pótlása körében született ítéletek figyelmen kívül hagyásával szemlélve a megmaradó negyvenkilenc ítélet közül a rangsort a szűkebb értelemben vett szerződési ítéletek vezetik (14 db). A tulajdonjoggal kapcsolatos döntések ehhez képest lényegesen kisebb számot képviselnek (összesen 7 db). A megszorítás ugyanakkor nem érinti a magánjogi szervezetekkel kapcsolatos ítéletek (összesen 10 db), az eljárásjogi (4 db) és az egyéb ítéletek számát (összesen 14 db).
A részletesen megvizsgált esetek időbeli megoszlását tekintve azt kapjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság a joggal való visszaéléssel kapcsolatban körülbelül annyi esetet bírált el az 1960-tól 1990-ig terjedő időszakban, mint az 1990-től napjainkig terjedőben.
Az esetek fajtáit tekintve ugyanezen időszakokon belül az látható, hogy még az 1990-ig terjedő időszakban az esetek hetvenöt százaléka irányult a jogszabály által megkívánt nyilatkozat pótlására, addig az 1990-től napjainkig terjedő időszakban ez az arány alig több mint huszonöt százalék.
Az életviszonyok szempontjából elvégzett összehasonlítás azt adja, hogy még az 1990. évet megelőzően született döntések mintegy hetvenöt százaléka kapcsolódik a lakás- illetve ingatlanviszonyokhoz, addig az ezzel kapcsolatos döntések aránya 1990 után alig több mint negyven százalék.
A fentiek fényében nem hat a meglepetés erejével az a megállapítás, hogy a míg 1990 előtt legfeljebb néhány döntés érintette az üzleti forgalom jogát (ezek is általában a '80-as évek második felében születtek), addig az 1990. évet követően az ilyen döntések közel egyharmados arányt képviselnek. A Legfelsőbb Bíróság és az alsóbb bíróságok gyakorlatát összehasonlítva a következő megállapítások adódnak. A tüzetes elemzésnek alávetett döntések közül körülbelül megegyezik azok száma, ahol a Legfelsőbb Bíróság az alsóbb bíróságok ítéletével egyetértett[9] és azoké, ahol a Legfelsőbb Bíróság véleménye a joggal való visszaélés kérdésében az alsóbb bíróságok véleményétől különbözött.[10]
Az a tény, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatilag ugyanannyi idevágó esetet bírált el az utóbbi tíz évben, mint a Ptk. hatályba lépését követő első három évtizedben, arra vall, hogy a visszaélési tilalom népszerűsége egyáltalán nem csökkent. A jelek szerint tehát a joggal való visszaélés intézménye ki tudott kerülni a korábban szinte kizárólagos alkalmazási területét jelentő lakásviszonyok bűvköréből, és a megváltozott életviszonyok között is bőséges alkalmazásra talált. Ez a tény egyben azt is jelenti, hogy a fent ábrázolt dogmatikai probléma tekintetében is lehetséges az elmozdulás: az utóbbi csaknem egy évtized esetei a korábbiaknál sokkal inkább alkalmasak arra, hogy a további ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáljanak.
Kifejezetten a bíróságok tevékenységére koncentrálva, az ábrázolt statisztikai adatok alapján nehéz megállapítani, hogy a Legfelsőbb Bíróság részéről tapasztalt hozzávetőleg 50%-os felülbírálási arány sok vagy kevés. Sokkal többet árul el a bírósági gyakorlatról az az adat, hogy a Legfelsőbb Bíróság a joggal való visszaélést az alsóbb bíróságoknál sokkal kevésbé volt hajlandó megállapítani. Ha tehát kijelenthető, hogy a joggal való vis-
- 158/159 -
szaélés alkalmazásában a felekhez képest a bíróságok általában restriktív gyakorlatot követnek, akkor ez fokozottan igaz a Legfelsőbb Bíróságra, amely a statisztika tanúsága szerint még az alsóbb bíróságok elismerési hajlandóságát is nyesegetni igyekszik.
A joggal való visszaélés tilalmának alkalmazhatósága mára Legfelsőbb Bíróság gyakorlata alapján a magánjog csaknem egész területén elfogadottnak látszik. Így több eseti döntés is kimondta, hogy nemcsak az anyagi, hanem az eljárási jogokkal is tilos visszaélni[11]. A már említett törvényi rendelkezés mellett szintén több ítélet szól a társasági (szövetkezeti) jogi alkalmazás mellett is.[12] Tekintettel arra, hogy a joggal való visszaélés tilalmát a Munka Törvénykönyve mindig is tartalmazta, a visszaélési gondolat alkalmazása a munkajogban nem okozott nehézséget, a Legfelsőbb Bíróságnak a munkaviszonyból folyó jogokkal való visszaélés körében szintén több ítélete született.[13] Kezdettől fogva meglehetősen következetes álláspontot képviselt azonban a Legfelsőbb Bíróság a családjogi alkalmazhatóság kizártsága tekintetében.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
