A szellemi tulajdon koncepciója igen nagyméretű változáson ment át annak kialakulása óta. Napjainkban sem egységes a koncepció, de a gazdasági, technikai fejlődés erősen érzékelhető nyomokat hagyott az eredeti elméleten. Bár találhatók hasonlóságok a polgári jogban hagyományosan kimunkált tulajdonjog-fogalom és a szellemi tulajdonjog között, ezeknél sokkal markánsabban szembetűnőek a különbségek. A szellemi tulajdonnak a vagyoni és személyiségi jogokhoz is kötődő tulajdonsága miatt a kérdés, miszerint a szellemi tulajdon kezelhető-e a hagyományos tulajdonjogi formával analóg módon, talán soha nem lesz egyértelműen eldönthető.
Jelen tanulmány tárgya a szellemi tulajdon és a hagyományos tulajdonjog-fogalmak viszonyának elemzése. A probléma jelentősége abban áll, hogy még napjainkban sem tisztázott teljesen, hogy például egy audiofelvétel másolása ugyanolyan megítélés alá esik-e, mint egy autó ellopása. A szellemi tulajdonnal kapcsolatban még ma is vannak olyan nézetek, melyek szerint az a polgári jogi, dologi jogi tulajdonjog-fogalom dogmatikai keretei között, azzal analóg módon értelmezhető.
Tanulmányunkban amellett szeretnénk érvelni, hogy ez a megközelítés nem helytálló. Ennek történeti, filozófiai, dogmatikai és alkotmányossági okait kíséreljük meg áttekinteni, vizsgálódási körünkbe vonva a közkincsre vonatkozó koncepciókat is. A dolgozat vizsgálati módszerét elsősorban összehasonlító elemzés képezi, amely segítségével - célunk szerint - könnyen kitűnnek majd a hagyományos polgári jogi tulajdonjog koncepciója és a szellemi tulajdoni elméletek közötti eltérések.
Hangsúlyozzuk azonban, hogy a szellemi tulajdon koncepciója sem tekinthető egységként. A szerzői jogban a személyhez fűződő jogok ugyanannyira jelentősek, mint a vagyoni jogok. Az iparjogvédelem területén viszont nincsenek személyhez fűződő jogok.[1] Dolgozatunkban a szerzői jogra fókuszálunk, kiegészítve azt néhány markáns iparjogvédelmi példával.
A felvilágosodás koráig úgy tekintettek a szellemi alkotásokra, mint isteni ajándékra, az isteni örök igazság kinyilatkoztatására, ami az emberek gondolatai által történik. A felvilágosodás idején, a XVIII. században kapcsolták össze először a gondolatokat és a tulajdont. Az elképzelés azonnal ellenállásba ütközött, hiszen addig csakis a kézzel fogható dolgokon állhatott fenn tulajdonjog.[2] Még napjainkban is vannak ellenzői a szellemi tulajdoni koncepciónak.
A szellemi tulajdoni koncepció kialakulásának kezdetén azt a vonulatot követték (volna), hogy a hagyományos polgári jogi tulajdonjog-fogalmat analógiával alkalmazzák a szellemi tulajdonra. Ez alapján a dologi tulajdonossal azonos jogok illették volna a szellemi alkotás létrehozóját. Ez az elgondolás volt az alapja az angolszász tulajdoni elméletnek, amely csak a vagyoni jogosultságokat ismerte el a szellemi alkotások körében. A szellemi alkotások és a dolgok közötti különbségek hangsúlyozása, de ezek között egyfajta elvi azonosság jellemezte ezt az elméletet. Az angolszász országokon kívül azonban ennek az elméletnek nem volt számottevő hatása. A kontinentális jogrendszerekben inkább ezzel szembehelyezkedő koncepciókat fogalmaztak meg. Ilyen volt Gierke személyiségi jogi elmélete, amely monista felfogásában a személyiségi
- 519/520 -
jogoknak szinte kizárólagosságát vallotta, tekintet nélkül a gazdasági érdekek által megkívánt vagyoni jogosultságokra. Az immateriális javak elmélete még tovább ment a tulajdoni felfogás elvetésében: Kohler kimondta, hogy legfeljebb csak szerkezeti szempontból fedezhető fel hasonlóság a szellemi alkotások és a tulajdonjog között. Ez az elmélet azonban mégis dualista jellegű, mert a vagyoni jogok hangsúlyozása mellett nem veti el teljesen a személyiségi jogokat. Elster koncepciója a kizárólagos jogokra épül, ugyanis ez egy versenyjogi jellegű elmélet volt, amelynek a felhasználás és a versenyfunkció képezik az alapját. Ulmer kombinációs elmélete, lett a leginkább elterjedt, különösen német területen (ebből következően pedig a magyar magánjogtudomány is ezt vette át). Ennek lényege, hogy a vagyoni és személyiségi jogokat egymástól elválaszthatatlannak tekintette. Hozzá kell tennünk, hogy ezek általában nem egyenrangúak, valamelyik mindig dominánsabban jelentkezik a másik rovására.
Az angolszász jogban ismerték fel először, hogy a teljes párhuzam a szellemi tulajdon és a dologi jogi tulajdonjog között nem alkalmazható feltétlenül. A felhasználásnak ugyanis kétféle módját kell megkülönböztetni, és ennek megfelelően a jogi szabályozásban különbséget kell tenni: egyfelől lehetséges az alkotások fizikai hordozók által történő felhasználása (pl. a kiadvány megjelentetése vagy a többszörözés esetében ez a helyzet), másfelől azonban léteznek nem dologi jellegű felhasználási módok is (ilyen az előadás, vagy a nyilvánossághoz közvetítés egyéb formái, illetve a követő jog esetében a mű egyetlen példányának másodszori eladásától kezdve a művésznek fizetendő jogdíj).[3] Látható tehát, hogy már egészen korán nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy a szellemi tulajdonjog kérdése nem kezelhető a dologi jogi tulajdonjog-fogalommal azonos szinten. Mégis, még ma is vannak olyan elképzelések, hogy a szellemi terméket létrehozók ugyanolyan tartalmú és terjedelmű tulajdonjogot élvezzenek, mint a hagyományos értelemben vett tulajdonosok. Ennek az "irányzatnak" a követője az Amerikai Filmgyártók Szövetségének elnöke, Jack Valenti, aki 1982-ben a Kongresszus előtt a következőképpen nyilatkozott: az alkotói tulajdon birtokosainak is meg kell kapniuk ugyanazokat a jogokat és ugyanazt a védelmet, mint ami minden egyéb tulajdonost megillet".[4] A szellemi tulajdon koncepciójának természetjogi megközelítése szerint a gondolatok örökös tulajdonához valamely természetes jognak kell társulni; ha ezt elismerjük, az valójában az univerzális természeti jog megerősítését jelenti. Ezt az elméletet követte a felvilágosodás korától kezdve a nagy filozófusok jelentős része: Fichte, Diderot, Young, Lessing és sokan mások. Fichtéhez kötődik az a felismerés, hogy tulajdonképpen nem is a gondolatok hordozzák magukban az egyediséget, hanem a gondolatok kifejezése tükrözhet olyan egyéni módot, amely tulajdonjog-szerű védelemre tarthat igényt.[5] A gondolatok közkinccsé válnak, a szerzőnek magán az elkészült művön keletkezik tulajdonjoga, a művéből készült kiadásokon, könyvpéldányokon azonban a kiadónak lesz elidegeníthetetlen tulajdonjoga. Warburton is kimondta, hogy a könyvpéldány nem azonos az írásművel.[6] Tehát a fizikai hordozót és annak tulajdonjogát egyértelműen elválasztották már ebben az időben is a szellemi tulajdontól és az azt konkrétan tartalmazó alkotástól. Ezt egyébként Szladits Károly is ugyanígy vette át.
A koncepció korabeli ellenzői között találjuk Condorcet-t, aki tisztán utilitarista nézőpontból közelített a problémához. A gondolatokat Condorcet az emberiség történetében folyamatosan fejlődő tapasztalati folyamat eredményeinek tartotta, így azok semmiképp nem lehetnek egyéniek. Ebben még nem is mutatkozik különösebb eltérés a "fő csapásiránytól", azonban Condorcet továbbviszi az elméletet, és kijelenti, hogy egyéni jelleg hiányában a gondolatok védelméhez nem fűződhet jog, azok csak kivételes esetben részesülhetnek védelemben, valamilyen privilégium formájában, és azt is csak a közjó indokolhatja, mégpedig az alkotás ösztönzésére való törekvés.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
