A magyar büntető igazságszolgáltatás alapelveiben nem tér el lényegesen az európai országok igazságszolgáltatási alapelveitől. Leginkább azonban a német, az osztrák és más közép-európai államok igazságszolgáltatásához hasonlít. Fő tendenciájában követi a XVIII. század végén, a XIX. század elején kialakult polgári igazságszolgáltatás alapelveit, amelyeket napjainkban "klasszikus", vagy "neoklasszikus" elveknek nevezzük. Ezek az alapelvek szinte egyeduralkodóak voltak a XX. század elejéig, illetve mindaddig, amíg a kriminológiai kutatások és nézetek be nem bizonyították, hogy az igazságszolgáltatás polgári alapelvei több tekintetben eltérnek a legújabb tudományos tételektől és a valóságtól, s így reformokra szorulnak.
A kriminológiai szemlélet elsősorban az igazságszolgáltatási rendszer ideológiai alapjait támadta, mondván, hogy a bűncselekmények visszavezetése az objektív viszonyok hatásaitól független szabad akarat koncepciójára tarthatatlan. Vagyis a bűncselekményeknek, a bűnözésnek is éppen úgy megvannak az okai, az oksági törvényei, mint minden más jelenségnek. S ha ezt elfogadjuk, akkor az igazságszolgáltatás, a büntetés célja sem lehet a megtorlás, az elrettentés, hanem a megelőzésre, az okok megváltoztatására kell a hangsúlyt fektetni. Továbbá, a büntetés mértékének megállapításánál sem helyes csupán a tett súlyát figyelembe venni, hanem tekintettel kell lenni az elkövető személyiségére és szociális viszonyaira is. Vagyis az igazságszolgáltatás terén a) az ideológiai alapokban, b) a büntetés céljainak meghatározásában és c) a cél eléréséhez szükséges eszközök megválasztása terén új elvek alkalmazása vált indokolttá. Nevezetesen:
a) Az igazságszolgáltatás miértjénél, a bűncselekmények és a bűnözés elkövetési okainak megjelölésénél az objektív viszonyoktól független szabad akarat helyeit az oksági törvényeket a determinációs folyamatokat indokolt a középpontba állítani a tettes biológiai adottságai terén, a legtágabb értelembe vett szociális viszonyaiban és a személyiségének állapotában egyaránt.
b) Ennek megfelelően a megtorlási, az elrettentési célok helyett a megelőzési, a tudatos normakövetési célok (speciális és generális prevenció) kitűzése válik indokolttá.
c) A tettarányos büntetés helyett a bűnözés csökkentése érdekében az elkövető személyiségéhez és létfeltételeihez igazodó büntetés kiszabása lehet a hatékony eszköz.
Ezek a pozitivista, racionalista elvek a XIX. század közepétől, a kriminológia atyja, Adolphe Quetelet nézeteinek megjelenésétől kezdtek megerősödni és a XX. század elején valóra válni. A XX. század első évtizedében több országban, így Magyarországon is, megalkották a fiatalkorúak külön büntető törvényét, amelyben már a pozitivista tanok domináltak. Hasonló tartalommal jelentek meg néhány évtized múlva a többszörös elköve-
- 213/214 -
tőkre, a visszaesőkre vonatkozó külön törvények. Bátran elmondható, hogy a XX. század közepén a büntető igazságszolgáltatásban a pozitivista nézetek váltak uralkodóvá, de nem kizárólagossá.
A szakemberek jelentős része azonban az 1960-as, 70-es években úgy ítélte meg, hogy az új elvek érvényesítése nem eredményezi a bűnözés csökkenését sőt, ellenkezőleg, mintha a bűnözés növekedését segítené elő. Ezért a pozitivista tanokban csalódott szakemberek a "treatment ideológia" elavultságát, az elkövető kezelésének csődjét hangoztatva új igazságszolgáltatási alapelvek, reformok alkalmazását igényelték. Sokan közülük abban látták a megoldást, ha visszatérnek a "klasszikus" elvekhez "neoklasszikus" címszó alatt. Azaz, szerintük visszaállítandó a tettarányos büntetés, a sztrikt legalitás elve, s újra hangsúlyozandó a jogállamiság elve, az alapvető emberi jogok érvényesítése, az élethez való jog prioritása, s nem utolsó sorban az ártatlanság vélelmének elve, mint a humanizmus igazi megnyilvánulásának egyik fontos területe.
A szakemberek másik csoportja azonban új utakat keresett; új, emberibb és igazságosabb elvek kidolgozásában és azok alkalmazásában vélte megvalósítandónak a korszerű igazságszolgáltatást. Ezért a bűncselekmények áldozatai felé fordultak, mondván, hogy a korszerű igazságszolgáltatás nem elégedhet meg azzal, hogy konstatálja a bűncselekmény elkövetését, megállapítja a tettes(ek) személyét, kiszabja a "méltó" büntetést, s azt megfelelő módon végrehajtatja, hanem az áldozatot is bevonja az igazságszolgáltatásba, hiszen őt terheli a bűncselekménnyel okozott kár, ő viseli a cselekmény okozta sérelmeket. A mai nyelven ez többek között azt jelenti, hogy az igazságszolgáltatás csak akkor tekinthető igazságosnak, ha a megfelelő ítélet mellett az áldozatnak is igazságot szolgáltat, vagyis biztosítja az okozott kár megtérítését, orvosolja a bekövetkezett sérelmeket. Magyarországon például jelenleg a vagyonelleni bűncselekményekkel okozott károk alig 10%-a térül meg, vagyis az igazságszolgáltatás e vonatkozásban az esetek túlnyomó többségében igazságtalannak tekinthető. Különösen rontja az igazságszolgáltatás tekintélyét, ha a kárjóvátétel, a sérelmek kompenzálása magánszemélyek ellen elkövetett bűncselekmények esetén marad el. A bűncselekmények áldozataival és az igazságszolgáltatás megreformálásával ma már több nemzetközi és nemzeti szerv foglalkozik. Az ENSZ-nek, az Európa Tanácsnak (ET) különböző határozatai ösztönzik a tagállamok kormányait a bűncselekmények áldozatainak támogatására, az igazságszolgáltatásba történő bevonásukra. Sokat tesznek az áldozatok támogatása érdekében az egyre erősödő nemzetközi és nemzeti társadalmi szervezetek is. (Ilyen például az Európai Fórum az Áldozatok Szolgálatában, vagy Magyarországon a Fehér Gyűrű Áldozatvédő Szervezet.)
Mindezek az erőfeszítések azt eredményezik, hogy a fejlett államok többségében elméletileg a szakemberek nagy része már elfogadja az áldozatokkal is törődő, vagy áldozatcentrikus igazságszolgáltatást, ami leggyakrabban kárhelyreállító (restoratív) igazságszolgáltatás névvel szerepel a szakirodalomban (Joutsen-Lahti-Pölönen, 2001). A restoratív igazságszolgáltatás ma már nemcsak elmélet, hanem egyre inkább gyakorlattá is válik, főleg a mediációs, vagy egyéb, az áldozat sérelmeit orvosló eljárás formájában. Az ET például már igénynyel lépett fel a tagállamokkal szemben, hogy megfelelő helyet biztosítsanak az áldozatoknak a büntető igazságszolgáltatásban, s hogy gondoskodjanak az áldozatokat ért károk kompenzálásáról. (ET 2001). Tehát egy új igazságszolgáltatási elvrendszer és szervezeti forma van kialakulóban, amely eltörli, félreállítja a "klasszikus", vagy "pozitivista" felfogás jó néhány alapelvét és szervezeti formáját.
Az igazságszolgáltatás alapelvei közül a jelen értékelés során csupán a jogállamiság, a szabadság, a sztrikt legalitás, az élethez való jog és az ártatlanság vélelmének elve kerül kiemelésre.
- 214/215 -
A jogi normákra épülő állam, a jogállam gondolata szintén a polgári forradalmak terméke. A büntető igazságszolgáltatás terén ez a gondolat a nullum crimen sine lege, nulla poena sine crimine elvében fogalmazódott meg, ami azt jelenti, hogy csak olyan magatartást tekinthetünk bűncselekménynek, amit a törvény azzá nyilvánít, s büntetni csak azt a személyt lehet, aki bűncselekményt követelt el, vagyis a törvény szerint is bűnös magatartást tanúsított. Ez az alapelv lényegében a hűbéri önkényuralommal, a pallosjoggal szemben fogalmazódott meg és vált a polgári igazságszolgáltatás legfontosabb alapelvévé. Magyarországon a nullum crimen sine lege elve büntető törvényben leghatározottabban az 1878-as ún. Csemegi-kódexben, mintegy fél évszázaddal a Code pénal után fogalmazódott meg, s ez időtől kezdve lelt vezérlő gondolata az igazságszolgáltatásnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
