2006. október 16-án, Karunk 1956-os megemlékezésén katolikus társ-egyetemeink is tisztelegtek a forradalom és hőseinek emléke előtt. Hubert Laszkievics és Tomas Panfil a Lublini Katolikus Egyetemről jött, Hartmut Fischer a San Francisco-i Katolikus Egyetemet, Roberto Ronsa a Milánói Katolikus Egyetemet képviselte. A történész, politológus és közgazdász professzorok egy-egy sajátos előadással tették emlékezetessé az évfordulót.
- 251/252 -
Milánói vendégünk, Roberto Ronsa személyes élményeiről beszélt, majd a forradalomnak az olasz politikai életre gyakorolt hatását elemezte. Szép szavait szó szerint idézem:
"Az 1956-os magyarországi események Olaszországból nézve
Tegnapelőtt, múlt szombaton, amikor otthon mondtam, hogy Budapestre készülök, hogy előadást tartsak ezen a rendezvényen, a barátaimmal - akik hozzám hasonlóan mindannyian 1940 körül születtek - felidéztük azokat a felkavaró emlékeket, amelyeket azokról a napokról őrzünk az emlékezetünkben. Az 1956-os magyarországi forradalom rendkívül nagy visszhangot keltett Olaszországban, és azt hiszem, az egész nyugati világban. 1941-ben születtem, tizenöt éves voltam akkor. Azokban az időkben mi kamaszok, akik mindannyian olvastuk a Pál utcai fiúkat, úgy tekintettünk a magyar srácokra, mintha a barátaink lettek volna, mintha a Pál utcai fiúk és idősebb testvéreik folytatták volna a harcot, amely már nem játék volt, hanem a valóság, igazán drámai fejleményekkel.
Mindnyájan szenvedélyesen és átéléssel követtük a budapesti történéseket. Most, amikor újra látom a magyar címert, eszembe jut, hogy a felkelőkkel való szolidaritásuk kifejezéseként Itáliában sokan kitűzték a kabátjuk gallérjára Magyarország történelmi címerét.
Emlékeimben úgy él az 1956-os forradalom, mintha egyenes adásban láttuk volna a televízióban. Így tűnt tegnapelőtt is, amikor, mint említettem, a barátaimmal felidéztük az eseményeket, amíg át nem gondoltuk, hogy nem lehetett így, hiszen Olaszországban csak egy évvel azelőtt, 1955-ben kezdődtek a televíziós közvetítések, és a híradóban egyszerű technikai okok miatt még nem láthattunk Magyarországról szóló egyenes adást. Volt viszont távfénykép (a képeket, gondolom, nem Budapestről, hanem Bécsből küldték az olasz lapoknak), és valószínűleg a tudósításokkal ellátott távfényképek és a rádióhírek egyvelege keltett olyan hatást, amelyre utólag úgy emlékszünk, mintha televíziós adást láttunk és hallottunk volna. Budapesten feltűntek a kor legismertebb kiküldött olasz tudósítói: Indro Montanelli, Egisto Corradi, Maner Lualdi és mások, akik tudósításaikkal kitöltötték a Corriere della Sera és a többi olasz napilap első oldalait. Ekkor vált híressé Mario De Biasi, a kitűnő fotóriporter; az 1956-os forradalomról készült legismertebb fényképek közül számos az ő nevéhez köthető.
Talán tudják, hogy a napokban egy igen szép fotókiállítás látható a Budapesti Olasz Kultúrintézetben, ahol együtt szerepelnek Erich Lessing, a szerencsétlenül járt Jean-Pierre Pedrazzini (aki halálos sebet kapott a harcokban), és más híres fotóriporterek fényképei, akik Nyugat-Európából jöttek Budapestre, hogy megörökítsék a drámai eseményeket. Sajnálom, hogy a kiállításról nem készült katalógus, mert megérdemelné, hiszen tudtommal ez az első alkalom, hogy e fotóriporterek képei együtt láthatók. Nagyra becsülöm azt a fényképekből és korabeli dokumentumokból álló kiállítást is, amelyet a diákok egy csoportja rendezett be ennek az épületnek a földszintjén.
Maner Lualdi, aki komédiaíróként is ismert, a forradalom napjaiban kiküldött tudósítóként szerzett élményeiből színházi művet írt Az álmok hajnalban halnak címmel, amelyet később nagy sikerrel mutattak be Milánóban. Láttam, hogy Egyetemüknek kiváló színtársulata van; javaslom, hogy fontolják meg a mű magyar fordításának színre vitelét.
A magyarországi forradalom nagy hatással volt az összes nyugati ország belpolitikai életére, különösen Olaszországéra és Franciaországéra, ahol a kommunista pártok jelentős szavazóbázissal rendelkeztek. Ebben nem kis jelentősége volt azon számos politikai menekült tanúságtételének, akik a szovjet katonai beavatkozást követően újra hatalomra került magyar kommunista párt elnyomása elől menekültek nyugatra.
- 252/253 -
Így történt Olaszországban is, ahol a nyugati világ legerősebb kommunista pártja működött: az Olasz Kommunista Párt (PCI) a második legnagyobb politikai erő volt a kereszténydemokraták (DC) után. Az események természetesen belső válsághoz vezettek a PCIn belül, amely később megoldódott, de nem megrendítő választási vereség árán, hanem bizonyos számú vezető tisztségviselő távozásával. A párt úgy reagált az eseményekre, hogy pártkatonái és választói számára kidolgozott (majd sikerrel hirdetett) egy olyan nézőpontot, amely szerint a PCI 'más' volt, mint a kelet-európai kommunista pártok, ahogy a Nyugat helyzete is 'más' volt, mint a Varsói Szerződés országainak helyzete. Ekkor kezdődött tehát az a folyamat, amely során a PCI elhatárolódott a szovjet 'Nagy Testvértől', ami az ezt követő évtizedekben névváltoztatáshoz vezetett, és a párt átalakult egyfajta új munkáspárttá, azaz a mai Baloldali Demokrata párttá (DS).
Ma már világosan látjuk, hogy az 1956-os események, vagyis a lengyelországi felkelések és a magyarországi forradalom elindítottak egy folyamatot, amelynek a következő állomásai az 1980-as gdanski sztrájkok, és a berlini fal 1989-es leomlása voltak. Akkoriban azonban úgy tűnt, hogy a magyarországi forradalom leverésével minden véget ért: az Egyesült államok kormánya és általában a nyugati kormányok tétlensége nyilvánvalóvá tette, hogy a felszíni törésvonalak alatt Washington és Moszkva között létezett egy szilárd megállapodás a hatalmi zónák felosztásáról, így a Varsói Szerződés országainak területe nem volt más, mint a Szovjetunió érinthetetlen 'vadászterülete'. Tény, hogy az 1956-os forradalom és a berlini fal leomlása között eltelt több mint 30 év. A történelem kereke lassan forog: ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1956 sorsa kiteljesedjék. Harminc év egy emberöltő. Vannak olyan nemzedékek, amelyek általunk kifürkészhetetlen okból arra hívattak, hogy történelmi időket és nagy megpróbáltatásokat éljenek meg, mások pedig nem osztozhatnak ebben sorsban. Azok a magyar, lengyel, cseh és szlovák emberek, akik a XX. század 50-es éveiben voltak fiatalok, az előbbiek közé tartoznak.
Előadásom végéhez érkezve egy javaslattal állok elő, amelyet szeretném, ha ez a konferencia nyilvánosan előterjesztene: október 23-án és november 3-án, az ötvenedik évfordulón Magyarország minden középületén a jelenleg használt zászló mellé tűzzék ki a jellegzetes, lyukas 1956-os lobogót, amelyből kivágták a kommunista sarló-kalapácsos címert. Egyszerű, de talán hatásos eszköz volna ez ahhoz, hogy ne csak Budapesten, hanem az ország minden pontján emlékezzenek, hogy mit köszönhet a mai, demokratikus Magyarország az 1956-os felkelők bátorságának és önfeláldozásának. Ezt nem csak idén, hanem minden évben meg lehetne ismételni. Köszönöm."
Hubert Laszkievics történész-professzor is személyes tapasztalást közvetített. Előadásának címe - A Nyugat Délen van - kifejezte, hogyan tekintett a forradalom utáni időszakban, a hetvenes években a lengyel polgár Magyarországra. Az Omega együttes dalait hallgatni, s Koncz Zsuzsa előadásában a Gyöngyhajú lányt, egy kissé nyugatra varázsolta az akkori lengyel fiatalokat. A turistaként hazánkba látogatók a tele kirakatok, a bőséges árukínálat láttán szinte úgy vélték, osztrák, vagy német városban vannak. A lengyel politikusok azért nem voltak annyira lelkesek. Bár a korabeli dokumentumok tanúsága szerint nem ítélték el, de nem is követték egyértelműen a magyar modellt. A 'szocializmushoz vezető lengyel út' számos tekintetben eltért a magyar megoldástól. A legjelentősebb eltérés gazdasági szempontból éppen a kolhozosítás elmaradása volt. A lengyel parasztság megmaradt zömében magángazdaságnak, míg Magyarországon sikeres együttműködés jött létre a háztáji kisgazdaság és a ter-
- 253/254 -
melőszövetkezetek között. (Mint azt más lengyel forrásokból tudjuk, valóban 1956-ban gyökerezik a két modell közti különbség. Gomulka, aki a 'nemzeti út' határozott képviselője volt, s akit a forradalom emelt vissza posztjára, hármas kompromisszumot harcolt ki a szovjet vezetőktől: a viszonylagos szabadságot a belső politikai rendszer tekintetében, a kiegyezést a katolikus Egyházzal, s az erőszakos kollektivizálás elkerülését, ami a paraszti magántulajdon fennmaradását eredményezte. Az első formális volt, a második - a lengyel prímás bölcsességének, szociális kérdésekre való nyitottságának is köszönhetően - sikertörténet lett. Lengyelország adta a hetvenes években II. János Pál pápát, aki negyed századon át kormányozta a katolikus Egyházat, és segítette a Szolidaritás szakszervezet politikai harcát. A harmadik viszont állandósította a lengyel élelmiszer-ellátás hiányait. Ezzel megalapozta a munkásság elégedetlenségét, a fel-fellángoló politikai tiltakozásokat. Bár néhány reform-lépésben volt a két ország között hasonlóság - anyagi érdekeltségi rendszerek bevezetése, 'árfolyamok' megállapítása -, és a gazdaságpolitika itt is a külső adósság számlájára vezette le az egyre halmozódó feszültségeket, Lengyelország lényegesen elmaradt a magyar gazdasági eredményektől.)
Tomas Panfil történész professzor azt elemezte, hogy a korabeli sajtó miként tükrözte a magyar eseményeket.
Rámutatott, hogy a modern történetírás támaszkodik a sajtó-kommunikáció értékelésére. Statisztikai, szemantikai és szemiotikai ismeretek szükségesek, hogy valamit is érdemben kiolvashassunk a lapok hasábjairól. Ez nem csupán a szocialista sajtóra igaz, de ott még hozzá kell számítani a rendszer miatti sajátos tényezőket, a cenzúrát, a központi terjesztést, s érteni kell azt a marxista 'újbeszél' nyelvet, amelyet a korabeli politika használt.
Egyáltalán nem mindegy, hogy valamely információt hol, melyik oldalon közöl az újság, hiszen az egyszerű lengyel polgár munkába menet a járműveken fél kézzel kapaszkodott, s a másikkal a sajtóterméket fogta. Az első és az utolsó oldal lapozás nélkül olvasható, ezért az itt közölt hírek jutnak el leghamarabb az emberekhez.
A lengyel sajtó hangja értelemszerűen megváltozik október eleje és december vége között. Az is, hogy hol, melyik oldalon közölték a legfrissebb fejleményeket. A rádió és az újságok egyértelműen a szovjet véleményekhez igazodnak. Ezzel együtt a sajtó október elején dicsérő hangon szól a 'desztalinizálás' menetéről. A 23-i események elbizonytalanítják: Gerő és az ÁVH elleni harc még csak hagyján, de hogyan ítéljék meg a szovjetekkel való fegyveres harcot? Óvakodnak attól, hogy elítéljék az intervenciót. Végső soron a Nagy Imre-kormányt támogató hangok a meghatározóak november elejéig. A semlegességi proklamáció érzékelhetően sokkolja a sajtót: talán túl messzire ment a 'desztalinizáció'? Az újságok a második szakaszban inkább a lengyel segítségnyújtás tényével, a humanitárius akcókkal foglalkoznak. S valóban: megható, hogy ugyanúgy, mint Budapesten, őrizetlen ládákban (is) gyűlik a pénz a magyar testvéreknek. A humanitárius akció jelképe egy könnycseppet hullató fehér galamb. A kádári hatalomátvétel után a szóhasználat - mint itthon is - megváltozik: ellenforradalmárok lesznek a forradalom hőseiből, s idős kommunistákkal folytatott beszélgetésben 'féltik' a szocializmust Magyarországon. A stabilizációról és a gazdasági fejleményekről tárgyszerű, rövid tájékoztatást adnak, de ezek már lekerülnek a
- 254/255 -
címoldalról, a harmadik-negyedik oldal aljára. Első oldalas hír már csak Nagy Imréék letartóztatása lesz, de itt lényegében átveszik a jugoszláv hírügynökség tájékoztatását. A közvélemény még mindig erősen a magyar forradalmárok mellett áll, így a sajtó inkább az elterelést gyakorolja: más fontos nemzetközi eseményekről ír, s a lengyel olimpiai sikereket értékeli.
(Egyéb forrásból tudjuk, hogy a lengyel pártvezetés végül is nagyon visszafogott volt, s kerülte az 'ellenforradalom' minősítést. Személyesen Gomulka még Hruscsovig is elment a későbbiekben, és szót emelt Nagy Imre érdekében, természetesen hiába.)
1956. december végén az újságok már csak az adományokról tesznek említést, s arról informálnak, hogy Magyarországra visszatért a béke.
Hát, visszatért, de ez a sírok békéje lett. Mint tudjuk, a január-februári hónapokban már kezdetüket veszik az országos megfélemlítő akciók. Nehogy márciusban újra kezdjük.
Hartmut Fischer amerikai közgazdász professzor sem mellőzte a személyes hangot. Utalt rá, hogy 15 éves gyerek volt, amikor lakásukat megosztották magyarországi menekültekkel, akik érzékletesen ecsetelték, hogyan fojtották vérbe a szovjet tankok a forradalmat. 1989-ben éppen akkor tartózkodott Ausztriában, amikor a magyarok átengedték a kelet-németeket, s felemelő érzés volt számára, hogy repedés támadt a vasfüggönyön. Hangsúlyozta hazánk iránti rendkívüli szimpátiáját, hiszen számos amerikai barátja az ötvenhatos emigránsok közül való, s a közelmúltban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel való együttműködés kapcsán itthon is szert tett újabb kapcsolatokra. Elismerőleg idézte a magyarok tehetségét. 2006 nyarán Buenos Airesben járva elment egy koncertre, amelyen magyar kórus énekelt. Csodálkozott, hogy ilyen nagy létszámú együttesnek sikerült Magyarországról kiutaznia; s még inkább csodálkozott, amikor megtudta, hogy valamennyien helybéli magyarok voltak.
Mindezeket előre bocsátva, kissé lehangoló képet adott az amerikai sajtóban rólunk megjelentekről. Ennek nem használt az öszödi beszéd se, de maguk a gazdasági tények hökkentik meg az olvasót. A kinti cikkek alaphangja - mint kifejtette - az értetlenség. Sehogy nem fogják fel az amerikai újságírók és szakemberek, hogy lehet Magyarország olyan siralmas gazdasági helyzetben, mint amilyenben 2006 ősze találta. 50 évvel a bátor forradalom után, s azt követően, hogy ez az ország volt a legfelkészültebb a piacgazdasági átmenetre, meglepően rosszak a magyar adatok. Érthetetlen, hogy a leginkább liberalizált gazdaságnak nem sikerült kiépítenie korábbi gazdasági kapcsolatait oly szoros módon egykori partnereivel, mint ahogyan az észtek helyreállították a skandináv országokhoz való korábbi kötődésüket. Érthetetlen, hogy az euró-csatlakozás - melyet korábban maga is a közeli jövő lehetőségének látott - a jövő távolába került.
Azzal a felkészült és képzett népességgel, amely itt él Magyarországon, sokkal nagyobb technikai haladást és növekedést kellett volna felmutatnunk.
Ehelyett a jelentős államadósság, az ország külföldi eladósodása, magas kamatok magas kockázati prémiumokkal jellemzik a helyzetet. Aggasztó a hasonlóság azokhoz a délkelet-ázsiai országokhoz, ahol a közelmúlt valutaválságai éppen a külföldi hitelezők bizalmának megingása miatt robbantak ki. Emlékeztetett a 2005-ben, éppen a Heller Farkas Intézet által szervezett nemzetközi konferenciára, ahol az USA eladó-
- 255/256 -
sodottsága volt téma. Felhívta a figyelmet, hogy a helyzet csak abban hasonlít, hogy az eladósodottság jelentős - és a nyugdíjrendszer elkötelezettségei miatt ez a jövőben csak nőni fog nálunk is -, de az USA viszonylag könnyen és árfolyamkockázat nélkül tudja magát saját valutájában finanszírozni a nemzetközi pénzpiacról. Magyarország számára azonban nem kizárt egy valutaválság.
Elkerülhetetlenek tehát a szigorú reformok. Ez azonban aligha valósítható meg a jelenlegi politikai széttagoltság mellett. Az ellenzék is megütött olyan populista hangokat, amelyek kevesebb adó mellett több juttatást ígértek, a kormányoldal pedig eleve ezzel jutott hatalomra. Hol van itt a józan közép?
A sokat emlegetett 'ír csoda' - minden különbség ellenére - modell lehet Magyarország számára. Ott is fájdalmas politikai megosztottságtól szenvedett az ország, mégis - a nemzetgazdaság érdekében, a szükséges összefogással -, a Parlamenten keresztül vitték azokat az intézkedéseket, amelyek következtében ma Írország virágzó gazdasággá vált Európa egyik legszegényebb államából.
A fundamentumok adottak. Tehetséges emberek, jó infrastruktúra, egészséges bankrendszer és kedvező geopolitikai helyzet. Reményét fejezte ki, hogy sikerrel és határozottan leküzdjük jelenlegi problémáinkat, hogy a szabad és demokratikus berendezkedést kombinálva a globális nemzetközi piacgazdaság előnyeivel, elfoglaljuk majd méltó helyünket - az egyébként sok hasonló gonddal küzdő - kelet-európai országok sorában.
Nehéz záró mondatokat találni a külföldi megemlékezők szavaihoz. Annyi bizonyos, hogy a rendszerváltozás élharcosaiból sikerült magunkat 'leküzdeni' az utolsó helyre Kelet-közép Európában. Józan erők tudják, hogy nem könnyű évek elé nézünk. Ezt azonban valóban csak nemzeti konszenzussal lehet túlélni. Tény azonban, hogy 1956 nemzeti egységének ma nyomai sincsenek a politikában. Az akkori egységet a külső elnyomás elleni szembenállás teremtette meg. Most mindenek előtt belső, politikaigazdasági életünkben kell az igazságot és igazságosságot érvényre juttatni. Ennek gyümölcse lehet majd az áldott béke és a gazdasági fejlődés is.■
Visszaugrás
