"Ha úgy tetszik, a Google-lal és a Facebookkal született meg a 21. század (nyilvánossága)" - jegyzi meg találóan Koltay András a New Media and Freedom of Expression: Rethinking the Constitutional Foundations of the Public Sphere című, a Hart Publishing gondozásában angol nyelven megjelent, majd néhány hónappal később magyarul is kiadott könyvében.[1] A 21. századi nyilvánosságról a századfordulón még úgy tartották, hogy egy olyan, jogi és állami beavatkozástól mentes világot hoz el, amely "a felvilágosult cselekvés és összetartás által egyre kifinomultabb és tökéletesebb lesz"[2]. Ám az idealista-utópista várakozások helyébe hamarosan a rideg valóság lépett: az offline világ számos problémája az online térbe helyeződött át, eljutva odáig, hogy az új nyilvánosságot létrehozó egyik legfontosabb tömegkommunikációs platform, a Facebook - a sorozatos botrányok nyomán jelentős össztűz alá került - alapítója nyílt levélben kérje a világ kormányaitól az internet újraszabályozását[3]. A kötet a tömegkommunikációs platformok - avagy a szerző szóhasználatában: kapuőrök - segítségével megszületett 21. század eleji nyilvánosság legégetőbb problémáit mutatja be, sőt, a mű végén Koltay felvázolja a közeljövő lehetséges szabályozási irányait is.
Az első fejezetre a kötet további részeinek elméleti megalapozásaként tekinthetünk, hiszen bemutatja - többek között - a szólás- és a sajtószabadság történetét, rögzíti a beszéd különböző kategóriáit, valamint ismerteti a véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának lehetséges eseteit, különféle, például a jóhírnév vagy a magánélet védelme, a gyűlöletbeszéd és a kereskedelmi tájékoztatás területén szemléltetve az egymástól eltérő amerikai és európai jogfejlődést és gondolkodásmódot.
A második fejezetben a szerző az internethez fűzött kezdeti remények és a kialakulásával szinte egy időben megjelenő problémák ismertetése után rátér a kapuőrökre vonatkozó szabályozás környezetére, vagyis az 1990-es évek internetszabályozási vitái után kialakuló két legjelentősebb, a Communications Decency Act 230. §-val[4] fémjelzett amerikai és az Elektronikus Kereskedelemről szóló Irányelv (a továbbiakban: Eker.)[5] által megalkotott európai felelősségi rendszerre. A két jogi keret közötti különbségek bemutatása mellett különösen figyelemre méltó Koltaynak az Eker. irányelv által a kapuőrök tevékenységének zsinórmértékeként rögzített "pusztán technikai, automatikus és passzív" jelleggel kapcsolatos, a kötet egészét átható gondolata: "a mostani kapuőrökről már egyre kevésbé gondolhatjuk, hogy pusztán adattárolást és továbbítást végző, a tartalommal szembeni passzív szereplők"[6].
Az internetszolgáltatók állnak a harmadik fejezet középpontjában, bemutatva a jogellenes tartalmakkal szemben eddig alkalmazott eszközöket, például a szűrést és a blokkolást. Legjobb gyakorlat, bevált szabályozás híján csak a szerző által is hivatkozott bírósági döntésekben ismertetett megoldások szolgálhatnak - egyelőre mintegy - elrettentő példaként, így a SABAM-ügy[7] megelőző jelleggel, megkülönböztetés és időbeli korlátozás nélkül alkalmazott szűrőrendszere, vagy az Ahmet Yıldırım ügyben[8] érintett internetszolgáltató teljes blokkolása pusztán egy, a felületén lévő, állítólagosan jogsértő tartalom miatt, amely intézkedés Paulo Pinto de Albuquerque bíró szerint egyenértékű a "tiszta cenzúrával"[9].
A negyedik fejezet témáját adó keresőmotorok kapcsán érdemes felidézni a Google egyik 2012-es felelősségvizsgálatát, amely szerint még egyetlen olyan döntés sem született, amely "kifejezetten olyan általános alapelveket fektetett volna le, amelyek körvonalaznák ezen entitásoknak a hagyományos common law-ban betöltött szerepét"[10]. Ehhez képest Jeffrey Rosen meglátása szerint - ami Koltay szerint sem tűnik túlzónak - a Google vezetői és jogászai "sokkal nagyobb hatalmat gyakorolnak a szólás felett, mint az [amerikai] Legfelső Bíróság"[11]. Koltay a szólás feletti hatalomgyakorlás kapcsán felmerülő - például a keresési találat mint beszéd, a rágalmazó keresési eredmények és az automatikus keresési javaslatok vagy a találati lista manipulálása - kérdésköröket górcső alá is veszi. A keresőmotorok vonatkozásában természetesen nem kerüli meg a néhány év alatt gazdag joggyakorlatra szert tevő felejtéshez való jog bemutatását, ahol - óvatos
- 471/472 -
optimizmussal - mintha előremutató gyakorlat kezdene kialakulni.
A valószínűleg a legtöbb embert foglalkoztató kérdéseket az ötödik fejezet taglalja, amelynek középpontjában a social media platformok, vagyis a közösségi média áll, nagy hangsúlyt fektetve a jogi- és a magánszabályozásának bemutatására. Az előbbivel kapcsolatban a szerző röviden kitér a 2018. január 1-je óta hatályos, súlyos kritikákkal is illetett német szabályozásra,[12] amely előírja, hogy nagy platformoknak az értesítést követő 24 órán belül el kell távolítaniuk a "nyilvánvalóan jogsértő" tartalmakat. Koltay álláspontja, miszerint a törvény "valójában nem megy sokkal messzebb, mint maga az uniós irányelv, mindössze pontosítja annak tartalmát,"[13] talán annyiban vitatható, hogy a német rendelkezéssel ellentétben az Eker. irányelv az eltávolítást nem értesítéshez, hanem tudomásszerzéshez köti, az értesítés pedig az Európai Unió Bíróságának (EUB) egy döntése alapján nem eredményez automatikusan tudomásszerzést,[14] így a szabályozás uniós joggal való összhangja megkérdőjelezhető. A magánszabályozással kapcsolatban Koltay szemléletes példákon keresztül mutatja be, hogy az a gyakorlatban milyen groteszk következményekhez is vezethet. Lényegében a fejezet egészét átszövi egy többféleképpen megfogalmazott ("technológiai vagy médiavállalatok", "szerkesztés és tartalmi sokszínűség", illetve "a platformok ideológiája") és körüljárt kérdéskör: mennyiben tekinthető semlegesnek a platformok magatartása? Koltay meggyőzően érvel amellett, hogy nem megalapozott semlegesnek tekinteni a szolgáltatókat, és alapos okkal hasonlítható tevékenységük a hagyományos médiaszerkesztőkéhez, sőt, egy ponton a következőképpen fogalmaz: "Ha egy social media platform állam lenne, akkor annak berendezkedése minden bizonnyal nem lenne demokratikus"[15].
A hatodik fejezet - a kapuőrök felhasználói kommentekért való felelősségének kérdésköre - kapcsán Koltay elsősorban az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) a témában született döntéseit (Delfi AS v Estonia, Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete and Index.hu Zrt. v Hungary, Pihl v Sweden, Tamiz v United Kingdom) tette elemzés tárgyává azon szempontok alapján, amelyeket az EJEB a kapuőrök felelősségének megállapítására felállított. Elemzésében a szerző - meglátásom szerint - több ponton is helytálló kritikával illette a kialakulóban lévő strasbourgi ítélkezési gyakorlatot. Így a felelősségről való döntéshozatal során az EJEB túl nagy hangsúlyt fektet a szolgáltatók gazdasági érdekeltségére, arra ösztönzi őket, hogy a felelősség elkerülése érdekében minden kommentet moderáljanak, és bár elvárja tőlük a felhasználói kommentek jogi minősítésére vonatkozó, sok esetben önkényes, alkotmányos garanciák által nem kötött és nem átlátható döntéshozatalt, ám nem nyújt nekik segítséget még abban a meghatározó kérdésben sem, hogy miként tehető különbség a "nyilvánvalóan jogsértő" és a "pusztán" sértő kommentek között. Mindezek alapján nehéz lenne vitatni a szerző azon megállapítását, hogy az EJEB gyakorlata még nem egészen következetes, amely egybecseng az Egidijus Kūris bíró által megfogalmazottakkal is: "Ma még túl korai általános következtetéseket levonni. Azzal a reménnyel kell e jövőbeli ügyek elé nézni, hogy a jelen ítélet [...] pusztán további bizonyítéka lesz annak, hogy az ilyen típusú ügyekben elérhető egyensúly milyen kényes"[16].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
