Az anyagi igazság, materiális igazság a magyar jogi gondolkozásban sokáig megkérdőjelezhetetlen eszményként érvényesült. A büntetőeljárásban az anyagi igazság kérdése, a valós tényállás megállapításának kötelezettsége szorosan összefügg a bizonyítási teher és a perbeli résztvevők közötti funkciómegosztás kérdésével. A jelenleg hatályos eljárási törvény egyik legfőbb hibája éppen az, hogy a tényállás felderítésének kötelezettségét, és az eljárási funkciók elkülönítésének követelményét is követendő elvként tartalmazza az eljáró bíróság számára. A büntetőeljárási törvény kodifikációja esélyt adhat arra, hogy új, egységes szemléletű törvény készüljön, amely nélkülözi a dogmatikai ellentmondásokat.
Az anyagi igazság, materiális igazság a magyar jogi gondolkozásban sokáig megkérdőjelezhetetlen eszményként érvényesült. Még a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény is deklarálta az anyagi igazság perbeli megállapításának követelményét.[1] Többen rámutattak már azonban arra, hogy ezen elvárás a jogalkalmazást teljesíthetetlen feladat elé állította, "a jogfejlődésnek pedig olyan gátat szabott, amely azóta is sikeresen akadályozza az igazságszolgáltatással szemben - időközben - megjelent új követelmények, a hatékonyság, az időszerűség teljesítését, az egyszerűsítést szolgáló jogintézmények meggyökerezését."[2] Kadlót Erzsébet meglátása szerint az anyagi igazság mítosza a lelkekben mélyen gyökerezik, nagyon erős ellenhatást fejt ki abban, hogy az eljárásjog teljes arzenálját igénylő megoldásokkal szemben teret nyerjenek a konszenzuális jellegű eljárások, és abban is, hogy a büntetőeljárási hatóságok munkamegosztásában a törvényben szereplő funkciómegosztás elve valóban érvényesüljön.[3] A hazai büntetőeljárási jog tudománya számos megközelítésből vezette már le a valós ténymegismerés buktatóit, a bírói megismerés természetes anyagi és eljárási korlátait. A bizonyítási tilalmak, a szakértői bizonyítás valószínűségelemei, a hatóság harmadlagos ismeretszerzésének következményei mind ellene hat az anyagi igazság megállapításának. Az anyagi igazságért azért nem kell aggódnunk, mert attól a jelenleg hatályos törvény bizonyítási rendszere is igen messzire került.[4]
- 31/32 -
A hatályos Be. 75. § (1) bekezdése a bizonyítás általános szabályai körében tartalmaz szabályt arra, hogy bár törekednie kell a büntetőeljárásban résztvevő hatóságoknak és a bíróságnak a tényállás alapos és hiánytalan tisztázására, a funkciómegosztás elve mégis megjelenik azon szabályban, hogy a bíróság hivatalból nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és felkutatására ügyészi indítvány hiányában.[5]
Jelenleg azonban kiszámíthatatlan az elsőfokú bíróság számára, hogy a másodfokon eljáró bírói tanács a tényállás felderítésének kötelezettségét, avagy az eljárási funkciók elkülönítésének elvét helyezi-e előtérbe, és a Be. 75. § azon szabályának érvényesülését, hogy ügyészi indítvány hiányában a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és megvizsgálására. A hatályos szabályok szerint a fellebbezésben új tényre, bizonyítékra is lehet hivatkozni, egyben új bizonyítást is lehet indítványozni. Ha komolyan venné az elsőfokon eljáró bíróság a Be. 75. § hivatkozott szabályát, azzal a számára mindenképpen szakmai kudarcot jelentő hatályon kívül helyezést kockáztat, hiszen az ügyész és a felettes ügyész jó eséllyel rá fog világítani a fellebbezésében arra, hogy milyen további bizonyítást lett volna még indokolt hivatalból lefolytatnia. A törvény ugyanis változatlanul kötelezettségként írja elő a megalapozott tényállás megállapítását, nem kerül kivételként megfogalmazásra a megalapozatlansági okok közül az az eset, amikor nem volt vádlói indítvány további bizonyítási eszköz beszerzésére és megvizsgálására.
A probléma úgy is felvethető, hogy mennyiben várható el a bírótól, hogy nyomozói szerepkörbe bújva, nyomozói szemlélettel kutassa az ügy terhelő és mentő bizonyítékait. Heller Erik 1947-es tankönyvében a perbeli szerepkörök szétválasztásának egyértelmű igénye jelenik meg. "Ahhoz, hogy a bíróság a peres felek vitáját mindkét vonatkozásban, tudniillik a tény és a jogkérdés vonatkozásában egyaránt helyesen döntse el, szükség van arra, hogy a bíróság a bizonyítékokat elfogulatlanul mérlegelhesse és a jogi következtetések levonásában se legyen elfogult. Ha ugyanaz a személy, aki a bűncselekmény elkövetését és annak részleteit kinyomozza, egyúttal ítéletet is mond az ügyben, máris nincs biztosítva a bíró elfogulatlansága, mert az ügy kinyomozása őt könnyen elfogulttá teheti. Az elfogulatlanság biztosítása érdekében szükséges tehát, hogy a bűnvádi perben a vádlói és a bírói funkció más-más személy kezében legyen. Hasonló okból szükséges a bírói funkció elkülönítése a védelmi funkciótól is."[6] A büntetőeljárási törvényben számos vélelem található. Ilyen vélelmek a kizárási szabályok, így az a személy, aki nyomozóhatóság tagjaként, vagy ügyészként az adott ügyben eljárt, bíróként már nem járhat el, mert a törvény vélelmezi az elfogultságát, ezért ki lesz zárva az ügy későbbi elbírálásából. Ha a bírónak hivatalból is nyomoznia kell, kutatni a terhelő bizonyítékokat az anyagi igazság és a megalapozott tényállás érdekében, akkor ezen kizárási szabályoknak sincs értelme, akár azokat meg is lehetne szüntetni. A bírói pártatlanság oldaláról szemlélve nincs különösebb különbség abban, hogy az adott bíró először nyomozóként, ügyészként, vagy bíróként "nyomoz" a Be. 75. § általános szabálya alapján, amely a valós tényállás felderítési kötelezettségét írja elő számára.
Király Tibor szavai szerint "a szónak tiszta értelmében vett bizonyítást a büntetőeljárásban az végez, aki valamit állít vagy cáfol - tehát a vád és a védelem -, és ehhez vonultatja fel a bizonyítás eszközeit, a bizonyítás a bíróság színe előtt és az ő közreműködésével és határozatainak megfelelően folyik."[7] "A bíróságot nem terheli bizonyítási kötelesség. A bíróságot az a kötelesség terheli, hogy a tárgyaláson mind a vád, mind a védelem bizonyítási indítványai alapján az ügy teljes megismerésére szert tegyen, ennek érdekében szükség esetén bizonyításkiegészítést rendeljen el. A bíróság tehát nem bizonyít, hanem a tényállásról ismereteket szerez, és tényállást állapít meg."[8] Finszter Géza a bizonyítást egy olyan tevékenységnek nevezi, amelynek révén a már megszerzett és közölt ismeret igaz volta felől a közlő a közlés címzettjében igyekszik meggyőződést kelteni.[9]
Az a törekvés, ami nem kívánt egyenlőségjelet tenni a nyomozás előkészítő szerepe és a bírósági tárgyalás közé, már az 1998. évi XIX. törvény megalkotása során vitát váltott ki arról, hogy a nyomozó hatóság felderítő tevékenysége során folytat-e bizonyítást, avagy
- 32/33 -
az csak a tárgyaláson a bíróság előtt valósulhat meg. A büntetőper logikája szerint ugyanis szűkebb értelemben bizonyítás csak a bírósági tárgyaláson történik, amikor a vád állításokat tesz a bűncselekményre és azok elkövetőire, a védelem pedig igyekszik ezeket cáfolni, vagy legalább megingatni az állítások igazságába vetett bizalmat. A bizonyításhoz legalább két alany kell, aki állít valamit, és akit ezen állítások igazságáról meg akarnak győzni. Mindezek alapján Finszter Géza a bizonyítási terhet olyan eljárásjogi intézményként definiálja, amely kizárólag az eljáró bűnüldöző és igazságszolgáltatási hatóságokat kötelezi bizonyításra, a bíróságot pedig arra, hogy ezt a bizonyítást a vád keretei között a tárgyalás anyagává tegye. (Arra viszont nem, hogy a bíróság új bizonyítékok után nyomozzon.)[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
