https://doi.org/10.59851/jk.81.10.6
Lápossy Attila Egyensúlyban az autonómia és a védelem között? A gyermek alapjogi jogalanyiságának, joggyakorlásának és jogvédelmének alkotmányjogi sarokpontjai[1] című könyve az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Alkotmányjogi Tanszékéhez kötődő magas színvonalú műhelymunka és egyik jelentős hozzájárulás a hazai jogtudományhoz. A mű egyszerre úttörő vállalkozás és összegzés: úttörő, amennyiben a gyermekek joggyakorlásának kérdéseit átfogóan, autonóm alkotmányjogi dogmatikai keretben tárgyalja; és összegzés, amennyiben szervesen építkezik a szerző korábbi, részben társszerzőkkel folytatott kutatásaira, gyakorlati alapjogvédelmi, egyetemi oktatói és kutatói tapasztalataira egyaránt.
A könyv nyolc fejezetből áll, e tagolás mögött világos gondolati ív húzódik. Az első két fejezet lefekteti az alkotmányjogi megközelítés szükségességét, a fogalomkészletet és a jogelméleti-jogtörténeti hátteret; a következő öt fejezet a gyermek jogalanyiságától és döntéshozatali képességétől a szülő nevelési jogán és az állam gyermekvédelmi kötelezettségein át egészen az eljárási képesség és a fórumrendszer kérdéséig vezet bennünket; a záró fejezet pedig összefoglaló következtetéseket von le.
Módszertani szempontból különösen figyelemreméltó a fogalomtérképezés (concept mapping) eszközének alkalmazása, amelyet a szerző részletesen indokol. Ezt a koncepciót a szerző az esetjogból levonható következtetések töredezettségének érzékeltetésére, az egymásnak ellentmondó döntések rendszerszemléletet kívánó értelmezésének bemutatására, valamint a rejtett érvek feltárására használja. Az egyes fejezetek végén fogalomtérkép-részlet foglalja össze az összefüggéseket, a záró fejezet pedig ezeket egységbe rendezett struktúrában jeleníti meg. Ez a megközelítés a joggyakorlat megismerésére törekvő olvasó számára jelentősen megkönnyíti a szerző mondanivalójának befogadását: nem pusztán narratív leírást kapunk, hanem egyfajta döntéstámogató keretet, amely orientálhat akár konkrét alapjogi konfliktusok feloldásánál is.
A könyv forrásrendszere kifejezetten gazdag: felöleli az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának általános kommentárjait, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) esetjogát, a Velencei Bizottság összehasonlító elemzéseit, az angolszász és a kontinentális (brit, kanadai, észt, szlovák, cseh, német) felsőbírósági döntéseket, valamint a magyar Alkotmánybíróság és az ombudsmanintézmény határozatait egyaránt. Ez a tág kontextusba helyezett megközelítés emeli a munkát a szűken vett kommentárirodalom fölé, és biztosít számára helyet a témával foglalkozó hazai szakirodalom élmezőnyében.
A könyv fontos újdonsága a gyermek alapjogi jogalanyisága és joggyakorlási képessége elhatárolásának kidolgozása. Lápossy meggyőzően érvel amellett, hogy a gyermekek alapjogi jogalanyiságát - azt, hogy a gyermek az egyes alapjogok jogosultja - ma már konszenzus övezi; a valódi feszültségpont az, hogy ez a jogalanyiság milyen tényleges joggyakorlást tesz lehetővé, illetve, hogy a joggyakorlás korlátozása milyen alkotmányos mércét igényel. Ez a fogalmi distinkció nem csupán elméleti értékű: közvetlen következménye, hogy a gyermek joggyakorlásának korlátozását - akárcsak a felnőttekét - igazolni kell, méghozzá az arányossági teszt segítségével, és nem lehet azt adottságként, természetes korlátként kezelni.
A szerző részletesen bemutatja az akaratelmélet (will theory) és az érdekelmélet (interest theory) vitáját a gyermeki jogok jogelméleti igazolása kapcsán. Megállapítja, hogy bár az érdekelmélet képes feloldani azt a paradoxont, miszerint a gyermek jogosultja lehet olyan jogoknak, amelyeket jelenleg nem tud önállóan gyakorolni, e megoldás nem gyermekközpontú: a gyakorlatban voltaképpen a szülő vagy az állam ítéli meg, hogy mi a gyermek érdeke, és a gyermek valódi részvétele háttérbe szorul. A jogosultságalapú megközelítés ezzel szemben a gyermeket valódi alanynak tekinti, és a döntéshozatali képesség meglétét alapjog-specifikusan, eseti vizsgálat útján méri fel. A könyv ezt a nézőpontot képviseli következetesen.
Különösen figyelemre méltó a harmadik fejezet a döntéshozatali képesség és az érettség vizsgálatáról. Lápossy többek között a Gillick-kompetencia[2] és a Kanadai Legfelső Bíróság A.C. kontra Manitoba-ügyének[3] elemzésével
- 447/448 -
mutat rá arra, hogy az angolszász felsőbírósági gyakorlatban kidolgozottak olyan tesztek, amelyek az önkényes döntéshozatalt kizárva, egyéniesített mérlegelést tesznek lehetővé - miközben az EJEB e tekintetben feltűnően tartózkodó marad. Ez a megállapítás egyrészt módszertanilag hasznos (jelzi, hol kereshet a jogalkalmazó kapaszkodókat), másrészt kritikailag elgondolkodtató: vajon az EJEB visszafogottsága a szubszidiaritás elvéből fakad, avagy egyszerűen a kérdés komplexitásától való tartózkodás?
Nem kevésbé izgalmas terepre vezet bennünket a negyedik fejezet, amely a könyv egyik legsúlyosabb dogmatikai kérdésének ered nyomába: mi a szülő neveléshez való jogának pontos jellege, és hogyan viszonyul a gyermek alapjogaihoz? Lápossy két modellt különít el. Az első, "kötelezettség-orientált" modell a szülő nevelési jogát elsősorban sui generis, a gyermek érdekéhez kötött kötelezettségként értelmezi; ilyenkor az állami beavatkozás legitimitásának mércéje a gyermek legjobb érdeke, és kevéssé vizsgálható az arányosság. A második, "jogosultság-orientált" modell önálló alapjogként kezeli a neveléshez való jogot, amelyet az állam csak a "ne árts" elvéig korlátozhat, és amelynek korlátozásánál az arányossági teszt teljes egészében alkalmazandó. A szerző mindkét modell melletti és elleni érveket felsorakoztatja, de végső soron az utóbbi mellett teszi le a voksát - fontos megszorítással: az állami beavatkozás alkotmányossági vizsgálatában a szülő és a gyermek érdekeinek helyes egyensúlya adja a valódi tesztet, nem a közérdek elvont hivatkozása. Ez a strukturált elemzés azért értékes, mert a különélő szülő kapcsolattartási jogának, a gyermekvédelmi gyámok jogállásának, sőt az iskolaérettségi eljárásoknak az alkotmányos megítélése is attól függ, melyik modellből indulunk ki. A könyv e vonatkozásban a joggyakorlat számára lehetséges cselekvési irányokat is kijelöl.
Az alkotmánybírósági gyakorlat talán legsúlyosabb belső feszültségét az ötödik fejezet tárja fel, amely a gyermek védelemhez és gondoskodáshoz való jogának értelmezésére fókuszál.[4] A kronologikus elemzés rámutat, hogy a testület a Szivárvány-határozat[5] óta egy dominánsan paternalista, a gyermek joggyakorlás-korlátozásának igazolásához az intézményvédelmi logikát előtérbe helyező felfogást alakított ki. Lápossy legmélyebb kritikája éppen itt érhető tetten: az objektív intézményvédelmi kötelezettség dogmatikája - amelynek az abortuszhatározat[6] nyomán való kibontakoztatása az Alkotmánybíróság egyik legnagyobb elméleti teljesítménye - a gyermeki jogok területén sajátos torzuláshoz vezet, amennyiben az állami védelmi kötelezettség egyszerre alapozza meg a jogok biztosítását és a gyermek joggyakorlásának korlátozását. Ennek eredményeként a gyermek alapjogi joggyakorlási nézőpontja a határozatokban ismételten elmarad, a testület a védelmi-szülői kötelezettség logikájában gondolkodik, és az alanyi jog/intézményvédelem dilemmáját soha nem oldja fel meggyőzően.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
