Cicero perbeszédei a római köztársaság jogrendszerének - elsősorban "büntetőjogának" és "büntetőeljárási" rendjének - vitathatatlanul kiemelkedően fontos forrásai.1 Nótári Tamás legújabb monográfiája - amely egyúttal sokadik önálló műve a cicerói életművet római jogi és retorikatörténeti szempontból feldolgozó, mind monográfiákat,2 mind fordításköteteket3 felölelő munkássága köréből - Cicero tíz védőbeszédét vizsgálja a jogászi "tényálláskezelés" és a "szónoki taktika" szemszögéből, amint ez a munka címében foglalt kulcsszavakból kiderül.
Nótári monográfiája előszavában vázolja a kötet rendezőelveit, valamint rövid áttekintést ad az elemzendő beszédekről: a Cicero-kori büntetőeljárási rend jellemzőit bemutató első fejezetet követő négy fejezet egy-egy nagyobb tényálláscsoport, az emberölés, a választási vesztegetés, az erőszakos bűncselekmények, valamint az államellenes cselekmények köré rendeződik. Az utolsó fejezetben taglalt beszédeket a túlnyomórészt államellenes tényállásokon kívül az az elem is összeköti, hogy ezen eljárásokban Cicero mint védő lépett fel Caesar mint bíró előtt. A bevezetésben a szerző elméleti alapvetésként rávilágít a szónoki beszéd hagyományos felépítésére, a prooemium, a narratio (vagyis a tényállás leírása), az argumentatio (vagyis az érvelés, a tényállás taglalása), valamint a peroratio jelentőségére,4 rámutat azonban arra is, hogy ez a séma Cicero beszédeire csak erős megszorításokkal alkalmazható, minthogy a szónoklattan elméleti rendszere, a praeceptumok csak hasznos fogódzók lehetnek a római orator számára, ám a retorika elméleti rendszere a szónoki gyakorlatból fakad, nem pedig fordítva. Cicero többek között a minta- és példaadás szándékától vezérelve adta közzé törvényszéki beszédeit, mivel úgy vélte, hogy a szónoki mesterség elsajátítására törekvő ifjúság a már kipróbált, vagyis a Forumon elhangzott és sikert aratott beszédekből legalább annyit, vagy akár többet tanulhat, mint a retorikai tankönyvekből.
A szerző szintén a bevezetésben tisztázza azt a máig vitatott kérdést, hogy mennyiben tekinthetők Cicero perbeszédei az adott per hiteles dokumentumainak, illetve, hogy mennyiben utólagos szerkesztés eredményei. Kiemeli, hogy a cicerói perbeszédek mindig a hallgatósághoz és a bírákhoz, vagyis (elsősorban) nem az olvasókhoz szóltak, hiszen a kiadott beszédeket az ókorban is hangosan és "egy szuszra" olvasták fel, ugyanis így maradtak hívek a szónok által elérni kívánt hatáshoz. Nótári elveti a hiperkritika álláspontját, amely szerint a perbeszédeket az ügy és a per pontos rekonstrukciója érdekében elemeire kellene szedni, és meg kellene próbálni a per lefolyását a beszéd egyes részei között elhangzott tanúvallomások és okiratok rendszerét figyelembe véve rekonstruálni, ugyanis mindez nem volna több egyfajta hipotetikus rekonstrukciónál. A beszédek következetlenségei, "csúsztatásai" Nótári szerint feltétlenül szándékoltak voltak Cicero részéről. Az utólagos kiadás és szerkesztés a lényegi részeket (a kötetben is tárgyalt Pro Milone esetétől eltekintve) nem érinthette, ugyanis a publikálás célja éppen abban állt, hogy Cicero nyilvánvalóvá tegye, hogy milyen eszközökkel és - esetlegesen az olvasó számára tettenérhető, a hallgató figyelmét azonban elkerülő - művi fogásokkal, logikai bukfencekkel és torzításokkal lehet és kell egy konkrét perben sikert aratni. Cluentius ügyében például Cicero utóbb büszkén jelentette ki, hogy port hintett a bírák szemébe.5
A második fejezet az emberölés, ezen belül a méreggel elkövetett gyilkosság (veneficium) és a rokongyilkosság (parricidium) tényállása köré rendeződik, amelynek keretében a szerző két beszédet elemez, a Pro Roscio Amerinót és a Pro Cluentiót. A Pro Roscio Amerino Cicero első "büntetőügye" volt.6 Az ifjabb Sextus Roscius ellen rokonai emeltek vádat apagyilkosság miatt Sulla diktatúrája idején 81-ben. A rokonok Sulla egyik felszabadított rabszolgájával összejátszva elérték, hogy az áldozat neve utólag bekerüljön a proscriptióval sújtottak jegyzékébe, s így vagyonát el lehessen árverezni, amiből mind Sulla bizalmasa, mind a meggyilkolt rokonai részesültek. Hogy az így megszerzett vagyont meg is tarthassák, egy Justizmorddal az áldozat fiától is meg akartak szabadulni, ezért emeltek ellene vádat parricidium miatt. Az ügy politikai veszélyei miatt a nevesebb ügyvédek nem vállalták a védelmet, azonban Cicero éppen e nyertes perével alapozta meg advocatusi hírét, mivel sikerült elérnie védence felmentését, és egyértelművé tennie a bírák előtt, hogy a gyilkosság elkövetése kizárólag az áldozat vagyonából részesedő rokonoknak állhatott érdekében. A Pro Cluentio mint a leghosszabb ténylegesen elhangzott cicerói beszéd 66-ban keletkezett. A per egy igen szövevényes, több emberölést és törvényszéki vesztegetést felölelő ügy eredménye volt: Cluentiust egyfelől azzal vádolták, hogy mostohaapját, Statius Albius Oppianicust megmérgezte, a vád másik része azon az eljáráson alapult, amelyben nyolc évvel korábban Clu-entius ellene elkövetett mérgezési kísérlettel vádolta meg Oppianicust, amelynek következtében - a vád állítás szerint azért, mert Cluentius mint vádló megvesztegette a törvényszéket 74-ben - Oppianicus száműzetésbe kényszerült.
A szerző behatóan vizsgálja a vád tényállásszerűségét, vagyis a lex Cornelia de sicariis et veneficis alkalmazásának lehetőségét, és Cicero merész taktikáját, amellyel a bíróság figyelmét a tényleges, emberölési vádról a korábbi vesztegetési ügyre tereli, amely azonban de iure nem képezte az aktuális per tárgyát. A Pro Cluentio a jogászi tényálláskezelés tekintetében - ám a szónoki teljesítmény szempontjából is - Cicero egyik legmesteribb alkotása, mivel olyan bravúrosan építette fel a (minden bizonnyal bűnös) vádlott védelmét, és konstruált úgyszólván tettenérhetetlenül a bírák számára egy fiktív történeti tényállást a valóság helyett, hogy a modernkori kutatók jelentős részét is sikerült félrevezetnie a per alapjául szolgáló eseménysor kronológiáját tekintve, amit Nótári oknyomozói alapossággal rekonstruál.
A harmadik fejezetben a szerző a Cicero által vitt két választási vesztegetési (ambitus) perben elhangzott beszédet, a Pro Murenát és a Pro Planciót elemzi. A mai olvasó számára érdekes - jogilag korántsem kifogástalan - szónoki taktika bontakozik ki ezen ügyekben: a védők sokkal inkább azt próbálták bizonyítani, hogy a választók kegyeinek megnyerése során nem került sor botrányos, túlzó, a hagyománnyal és a szokásokkal ellenkező lépésekre. Az ambitus és a törvényileg nem szankcionált ambitio határainak elmosódó volta miatt e cicerói beszédek akár a helyesen és mértékkel gyakorolt ambitus dicséretének is felfoghatók. Cicero megpróbálta bizonyítani, hogy a vereséget szenvedett vádló - minthogy mindkét perben a választási küzdelemben alulmaradó vetélytárs lépett fel a győztes ellen vádlóként - eleve alkalmatlan volt a tisztség betöltésére, a győztes pedig nemcsak hogy nem követett el csalást vagy vesztegetést, hanem arra nem is szorult rá. Nótári rámutat, hogy erre a taktikára a szónoknak azért volt szüksége, mivel a római választási rendszer egyik sajátosságának megfelelően a győztes elítélése esetén a sorban utána következő vesztes nyerte el a kérdéses tisztséget, vagyis a vádló sikere esetén nemcsak a vádlottat ítélték el, hanem a vádló egyúttal (nem a kampány, hanem a per eredményeként) a kívánt magistraturát is elnyerte.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
