A család szerepe a droghasználat kialakulásában és fennmaradásában az utóbbi időben nemcsak a szakemberek, de a média figyelmét is felkeltette. Hiszen ki a felelős a gyermekekért? Elsősorban mi szülők és az a mikroközösség, amely az elsődleges szocializáció színteréül is szolgál, ahol jó esetben egy gyermek felnő: a család. Kérdés, hogy a fenti válasz kielégítő-e a mai társadalmi és kulturális miliőben? Valóban a szülők, a nevelők, a család intézménye az, amely ezt a felelősséget és egyben a lehetőséget birtokolja? Jelen tanulmányban erre a kérdésre igyekszem választ keresni, mégpedig egy eddig kevéssé érintett nézőpontból, nevezetesen a kriminológia szemszögéből.
Szókratész, a híres görög filozófus idős korában lejegyezte, hogy a fiatalok viselkedése egészen megváltozott, és eltér attól, ami az ő fiatalságát jellemezte: "a mai fiatalok sokkal neveletlenebbek, engedetlenebbek, sokkal kihívóbban viselkednek és kevésbé tekintélytisztelők" Ezzel a kijelentéssel az évszázadok során sokan egyetértettek és valószínűleg sokan egyetértenek ma is.
"Néhány évtized óta több országban (...) európaszerte mindenütt s ezenkívül különösen Észak-Amerikában a bűnügyi rendőrség, valamint az igazságügyi hatóságok hivatásszerű működésük közben megállapították azt a tényt, hogy a gyermekek és a fiatalkorúak közül újabban sokkal többen követnek el bűncselekményt, mint a korábbi évtizedekben. A gyermekek és fiatalkorúak erkölcsi romlása, gyakran teljes elzüllése az utolsó évtizedekben olyan mértéket öltött, aminőt korábban nem tapasztaltak." -írta Balogh Jenő 1909-ben Fiatalkorúak és büntetőjog c. könyvében.2
A jelek szerint a történelem kezdete óta minden idősebb generáció úgy jellemezte a felnövekvő nemzedéket, mint amely ütközésbe került a társadalmi szokásokkal és erkölccsel. A kérdés, hogy vajon ennek oka valóban a fiatalok viselkedésében keresendő-e, avagy netalán abban, hogy minden generáció szeretné tökéletesebbnek látni a saját korát. A döntést az Olvasóra bízom. Ami viszont tény, hogy a régmúltban nagyon ritkán fordult elő, hogy ennyire nyilvánosan, ennyire hangosan és ennyiféle eszközzel léptek volna fel a fiatalok a társadalmi normák és a társadalmi kultúra ellen, mint történt ez a XX. században. Tény azonban másfelől az is, hogy korábban nem ismert mértékben igyekeztek a modern társadalmak fellépni a fiatal nemzedék szokásostól eltérő viselkedésével, kultúrájával szemben, és a társadalompolitikai eszközök egyre szélesebb spektrumát használták fel ehhez. Így bizonyos esetekben a kriminálpolitikát. Hiszen pl. a kábítószerek fogyasztása, kiváltképp az LSD "felfedezése" gyakorlatilag egybeesett a hippimozgalommal és ennek óriási szerepe lett a szer elterjedésében. Az LSD-t, mint az ellenkulturális mozgalom egyik szimbólumát, nem sokkal később, 1967-ben az Egyesült Államokban illegálisnak, használatát pedig bűncselekménynek minősítették.
Az ifjúkori devianciák elterjedtsége, korábban kiváltképp a fiatalkorú bűnelkövetők, napjainkban pedig a kábítószer-fogyasztók számának alakulása mindig is érzékenyen érintette mind a szakmai közvéleményt, mind pedig az ifjúság egészséges fejlődéséért felelősséget érző felnőtt populációt. A fiatalkori bűnözés jelenségét értelmező krimináletiológiai magyarázatokon túl számos szocio-kulturális, gazdasági, pszichológiai okot írtak le a szakemberek, amelyek befolyással lehetnek a normasértő magatartás kialakulására.
Balogh Jenő (1909) ismertetett könyvében krimi-náletiológiai szempontból hat fő okot különböztetett meg a XVIII. és a XIX. századi kriminológiai irányzatok tükrében.3 Az érdekesség kedvéért próbáljuk az alábbi okokat úgy olvasni, hogy azokat a kábítószer-fogyasztás jelenségére vetítjük ki!
1. A fiatalkorú egyének romlottsága, gonoszsága. (A közvéleményben legelterjedtebb az a felfogás, hogy azért követnek el bűncselekményt ezek a fiatalok, mert hiányzik a kötelességérzetük és önzőek. Különösen nagy az "élvezetvágyuk", és ennek kielégítése érdekében bűncselekmények útján is, eszközöket keresnek.)
2. Élettani okok, a fiatalkorúak testi, lelki, szellemi sajátosságai. (Egyes természettudósok - többek között Lombroso, a torinoi egyetem orvostanára is -élettani okokra vezették vissza a fiatalkori bűnelkövetés okát.)
3. Kóros elmeállapot. (Egyes elmeorvosok a bűnelkövetést elmekórtani alapon igyekeztek megmagyarázni. Az idők folyamán az ilyen elméletek eltérő árnyalataival találkozhatunk.)
4. Társadalmi tényezők hatása. [Egyes francia szociológusok, akiket a "környezet iskolája" (école du milieu) névvel illettek, a társadalmi okoknak tulajdonították a legnagyobb jelentőséget a fiatalkori bűnelkövetés kialakulásában.]
5. Gazdasági rend. (A szociáldemokrata kriminológusok minden bajért az adott gazdasági rendet és a magántulajdon intézményét okolták.)
6. Fizikai okok, alkoholizmus. (Egyes kriminológusok a fizikai erőfölény, továbbá az alkoholizmus hatását és/vagy befolyását tekintették veszélyeztető tényezőnek.)
A fenti okok nem is tűnnek olyan idegennek, hiszen számtalanszor hallani manapság is, hogy a kábítószer-fogyasztók "gyenge jellemű emberek, befolyásolhatók, elmezavarban szenvedők," vagy hogy éppen a társadalmat, a drogkereskedőket, esetleg az egyén hajlamát (genetikai állományát) okolják a szerhasználat elterjedtsége miatt. Jóllehet a devianciák koronként és társadalmanként folytonosan módosulnak, a deviáns, normaszegő viselkedés okainak meghatározásai, az arra adott magyarázatok az évszázadok folyamán keveset változtak. Napjainkban, társadalmunkban az ifjúsági problémák társadalmi gyökereit, így közvetve a bűnelkövetés vagy éppen a kábítószer-fogyasztás eredetét is dr. Buda Béla4 az alábbi szociálpszichológiai okokra vezette vissza:
- korai szexuális és/vagy fizikai bántalmazás,
- családi problémák,
- a szülői szerepminta problémái,
- szülők kóros kapcsolati mintái,
- deviáns kortárs-csoport hatások,
- televízió (média) hatásai,
- életforma bizonytalanság,
- normakonfliktusok.
A fiatalkori deviáns magatartások jellemzően a szocializáció zavaraira vezethetők vissza, azonban le kell szögeznünk, hogy bizonyos devianciák, törvénybe ütköző magatartások adott életkorhoz, életkori periódushoz kötődnek, miként a kábítószer-fogyasztás is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a bűnözés, miként a kábítószer-fogyasztás is legalább annyira társadalmi, mint amennyire jogi koncepció. A fiatalok többsége - hacsak nem túl kedvezőtlenek a körülményeik - kinövi fiatalkori deviáns viselkedését. Ilyen bűncselekmény-típusok pl. a gépkocsi feltörések, telefon és játékautomata fosztogatások, az ún. vetkőztető rablások (Frech Á., 2000)5 vagy éppen a kábítószer-bűncselekmények, főként a fogyasztás, vagy az ahhoz kötődő forgalmazói elkövetési módok.
A rendszerváltást követően a társadalmi változások következményei és hatásai melegágyként szolgáltak a fiatalkori bűnözés, illetve a kábítószer-fogyasztás elterjedésének. Kiemelném a jelentős jövedelmi különbségek kialakulását, mely egyrészt az elszegényedő, marginalizálódó, "kiilleszkedő" családok életében a munkanélküliséggel, a társadalmi státuszvesztéssel, a segélyezettség stigmatizációjával vagy még rosszabb esetben a hajléktalansággal párosult. Másrészt azonban "jótékony" hatással volt a bűnalkalmak növekedésére is. A társadalmi célok eléréshez bevált, begyakorolt eszközök, mechanizmusok már elégtelenek voltak, és a rendszerváltozás vesztesei számára nem csak a célok, de az elérésükhöz szolgáló eszközökhöz való hozzáférés is korlátozottá vált. Ezzel egyetemben a társadalom másik felében a szükségletek (igények) szintje növekedett, és formája kiterjedtebbé vált. Ehhez az igénynövekedéshez azonban sok esetben nem társult a kielégítést szolgáló gazdasági, kulturális vagy szociális tőke, illetve az annak elérését szolgáló eszköz. Az egyre láthatóbbá váló jövedelmi, kulturális és szociális különbségek, valamint az új egyéni, családi célok és az azok eléréséhez használt régi eszközök következtében nemcsak a társadalomban, de annak mikroközösségeiben is, sok helyen anomáliás állapotok alakultak ki. Hogyan is szoktuk mondani? A devianciák a társadalmi fejlődés kísérőjelenségei, árnyoldalai. Akkor a kábítószer-fogyasztás sem lenne más, mint egy "árnyoldal"? Csakhogy minek az árnyoldala?
Emeljünk ki egy lényeges elemet a társadalmi fejlődésnek nevezett folyamatból, nevezetesen a "szolgáltató társadalom" megjelenését. Az intézményesített mindennapok intézményesített problémáinak intézményesített problémakezelését, és az ehhez törvényszerűen társuló deperszonalizációt. Jóllehet a szocializmus kitermelte egyes intézmények mindenhatóságát, a rendszerváltást követően az intézmények hatalma soha nem látott méreteket öltött. Már nem kényszerítenek ránk dolgokat, helyette a pozitív befolyásolás eszközével "elcsábítanak". A média korunkban az egyének viselkedésének, értékvilágának és - többek között - a társadalmi attitűd befolyásolásának az elsődleges eszközévé vált. Nemcsak a média intézménye meghatározó, de szinte alig akad olyan tevékenység, amelyet ne intézményesített formában vagy szolgáltató segítségével végeznénk a mai trendnek megfelelően. Testmozgás? Mozgásstúdió. Nyaralás? Utazási iroda. Elhelyezkedés? Karriertanácsadó. Gyermeknevelés? Nevelési Tanácsadó. Társkeresés? Társkereső Iroda. Szexualitás? Szexuál-pszichológiai tanácsadás stb.
Ivan Illich a '60-as években az egyesült államokbeli állapotokra utalva írta, hogy ".a társadalmat a legkülönfélébb intézmények gyors elburjánzása jellemzi". Nézete szerint a szegények fokozott függése az intézményektől csak növeli a tehetetlenségüket. És mi a helyzet az ezredfordulót követően nálunk? Az intézmények mindenhatóságába vetett hit és az ezzel összefüggő önbizalomhiány, énkép-degradáció, önértékelési problémák, elszigeteltség és sebezhetőség-érzet krónikus méreteket öltöttek. Éppen abban a társadalmi szituációban, amikor a pozitív énkép, az önbizalom, a magabiztosság, az érdekérvényesítő készség elengedhetetlenül fontos a munkaerőpiacon és a szociális érvényesülésben.
A társadalom, a politika többféle formában kinyilvánítja, hogy felelősséget érez a gyermekekért, jólétükért, egészséges testi, lelki és szellemi fejlődésükért. Törvények, intézmények, nemzetközi egyezmények védik a gyermekek jogait - akár szülőik, nevelőik ellen is, és ez így van jól. Legalábbis addig, amíg ez valóban a gyermekek érdekeit szolgálja. Néha azonban az intézményrendszer hajlamos túlnyúlni saját határain, keretein és látszólag a gyermekek érdekében olyan hatást kelt, amely szakadékot teremt a szülők és a gyermekek között. Azok között, akik leginkább segíthetnék, támogathatnák, védhetnék egymást. Nem vagyok az egyesült államokbeli gyermekjóléti, gyermekvédelmi rendszer híve, még akkor sem, ha számos olyan elemet tartalmaz, amely irigylésre méltó. Ennek azonban ott komoly ára van, és ezt az árat én egy kicsit drágának tartom.
Sok bába között elvész a gyerek - tartja a népi bölcsesség. Valószínűleg lehet ebben némi igazság. Minél több intézmény vesz részt, vállal felelősséget a gyermekek nevelésében, szocializációjában, felügyeli, védi, óvja, vigyáz rá, annál inkább azt érezzük, hogy a gyermekek valahogy mégis egyedül maradnak. Magányosak, sokszor nincs kivel megbeszélni problémáikat, nem tudnak vagy nem akarnak segítséget kérni, vagy éppen kérnének a maguk módján, de senki nem veszi azt észre. Az értékek zűrzavarában nehezen képesek eligazodni és sokszor nincs senki, aki irányt mutasson. Egyre kevesebb az olyan közösség, szervezett tevékenység, ahová - a szülők pénztárcájának igénybevétele nélkül - tartozni lehetne, amelynek tagja, részese lehetne a gyermek. Az olyan társaság vagy bizalmas személy, amely, aki a tönkrement családok ártó hatásait esetleg észrevenné, és segítene, ha kell.
Tanúi lehetünk a "szülői szabadságnak" egyfelől, másfelől pedig az intézmények hatalmának, befolyásának a gyermekek nevelésére. Persze mindenki roppant felelősséget érez a gyermekekért, de ha valami baj történik, vagy éppen valamilyen normasértő tevékenységre derül fény, a tényleges felelősség mindig a szülőre hárul. Nem férhet kétség a szülők meghatározó szerepéhez, hiszen az elsődleges szocializáció színtere éppen a család. Sütő András (1979)6 írónál jobban nehéz lenne a család szerepét megfogalmazni: "Család. sokféleképpen értelmezett fogalom, szentséges is, megtisztelt és olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett. Állapota, jellege, szelleme mégis: sorsot formáló - legalábbis meghatározó - mindannyiunk számára. A család az, ahol zúzmarás időkben titkon ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata."
A szülők a felelősséget sokszor visszahárítják az intézményekre, a társadalomra vagy éppen a gyermek érzelmi, értelmi fejlődésével összefüggő nehézségekre, krízisekre - ez az "éppen abban a korban van" állapot. Sokszor csak későn jutnak arra a felismerésre, hogy nekik is szerepük lehet - a haverok, a tévé, a plázák, az óvoda, az iskola, a nagyváros, a diszkó, az alkohol, a kábítószerek stb. mellett - a probléma kialakulásában. Ennek pedig egyik oka, hogy a szolgáltató társadalom intézményei látszólag jótékonyan leveszik a szülők válláról a felelősséget és a felelősségvállalás lehetőségét. Legalábbis egy szülő gyakran ezt érezheti. Hiszen ő dolgozik "látástól vakulásig", pont a gyermek érdekében, hogy annak mindene meglegyen, többek között az is, ami státusz-szimbólumként a kortárscsoportban dukál. Ez a társadalmi elvárás. Meg az is, hogy minél jobb helyen és jobb beosztásban dolgozhasson, megtartsa az állását, sohase legyen fáradt, mindig energikus és produktív munkatársként működjön. Hogy eközben nincs idő leülni beszélgetni a gyerekkel, kirándulni, közös programokat szervezni? Valamit valamiért.
Egy szülő szolgáltató társadalmunkban joggal gondolhatja, hogy a munkaerőpiacon és a szociális életben a társadalmi elvárásoknak történő megfelelés érdekében a gyermeknevelést is szolgáltatóra kell bízni. Hiszen már a gyermek is státusz-szimbólum. Már maga a tény is, hogy van. Azaz a szülő annyira fáradhatatlan, hogy a komoly munkatevékenység mellett még a családra is jut energiája - legalábbis sokszor így tűnik. Státusz-szimbólum, hogy a gyermek hova jár oviba, iskolába, esetleg egyetemre, milyen külön órákon vesz részt stb. Ezek mind a szülők anyagi és szociális státuszának tükörképei...
Nemcsak a felnőttek, de a gyerekek világában is vannak státusz-szimbólumok, amelyek alkalmasak lehetnek az önkifejezésre. Kétségtelen, hogy amennyiben a szülők pénztárcája engedi, a kortárscsoport státusz-szimbólumait, kezdve a márkás és divatos babakocsitól, a Barbie babán keresztül, a CD-walkman-ig és a mobiltelefonig, a gyerekek kikö-nyörgik, a szülők pedig megveszik nekik. Ha azt a pénztárca nem igazán engedi, ezekre sok esetben akkor is futja. Megveszi, megszerzi a szülő, mert ismeri ezeket a dolgokat. És még ha nem is tetszik neki, elfogadja létjogosultságukat "közösségi értéküket". Léteznek azonban olyan dolgok is, amelyekre a státusz-fogyasztás jellemző, mégsem ilyen "szimpla" a hozzájutás, nem egyszerűen pénz kérdése. Ilyen például a kábítószer.
Vajon ismerik-e a mai szülők a kábítószereket, hatásaikat, tüneteiket? Tudják-e, mit tehetnek, ha gyanús jeleket észlelnek gyermekeiknél? Tíz megkérdezett felnőtt szülő közül nyolc valószínűleg még ma is azt válaszolná: "nem sokat tudok róla, de szerencsére minket nem is érint ez a dolog!" Egy valamit azonban biztosan tudnak, hogy a kábítószerek illegálisak, azaz bűncselekmény azok fogyasztása. Félnek megkérdezni gyermeküktől, hogy túl van-e a kipróbáláson, elkergetik a tornyosuló kétségeket, hiszen mi van, ha igent mond. Mi legyen, ha kiderül, hogy használt már valamit, és mi ilyenkor a teendő? Mi lesz, ha mások is megtudják? A családi szégyen eleve prognosztizálható. Bizonytalanságában esetleg félénken rákérdeznek a szülők, de a gyerek vagy kikéri magának a gyanúsítást, vagy sietősen "odébb áll" - nincs ideje buta kérdésekre, várják a haverok. Így sokan inkább strucc-politikát folytatnak.
Mit tehet hát a szülő? Pusztaháziné (2002)7 szerint "egyik oldalon, talán abból indulhatunk ki, amivel azt hiszem, mindenki egyetért, hogy nekünk szülőknek nagy szerepünk lehet. Úgy, a probléma kialakulásában, mint megoldásában is. Természetesen azzal a kitétellel érvényes ez, hogy végülis maga az érintett fiatal, a gyermek döntése születik meg, amikor kipróbál vagy használ valamilyen kábítószert. De az út, amíg idáig eljut, ez az út közös. Szülői szerepünkben jól-rosszul mindannyian játszunk ebben a folyamatban. Hiszen a szülő mindig is példa - jó vagy éppen rossz példa - a gyermeke számára (.) Ha ott van a család életében a legális, vagy illegális drog használata, akkor a legjobb út az egyenes, őszinte szó. Szülőként sem feladatunk az, hogy mindenhatóak, tévedhetetlenek és hiba nélküliek legyünk, hiszen ilyen szülő, de valószínűleg ilyen ember sem létezik. Ezzel szemben feladatunk az, hogy ismereteinket, tapasztalatainkat úgy adjuk tovább felnövő gyermekeinknek, hogy ők a felelős döntésüket meg tudják hozni, és hogy ez, lehetőség szerint a kábítószerek helyett az örömszerzés, az elégedettség más formája legyen. Szülőként talán akkor követjük el a legnagyobb hibát, ha felvéve egy ,jó szülő-álarcot' belemegyünk az egymást félrevezető hamis játszmába, amely mint a hólabda, egyre nagyobb, átláthatat-lanabb lesz. Egy ilyen helyzetben később hiába várnánk őszinte választ a kérdéseinkre. Milyen jogon, hiszen mi sem voltunk azok. A családi játszmák résztvevői mind ,tudják', hogy mit várnak tőlük. Mit kell tenni, mit kell mondani ahhoz, hogy kívülről nézve, minden menjen szépen a maga útján... Őszinteség önmagunkhoz és a gyermekhez. Ez a képesség fejleszthető, még szülőként is megtanulható, és a drogprobléma kezelésében családi körben is nélkülözhetetlen."
És mit tehet az intézményrendszer? H. E. Richter (1995f szerint "az illetékes és a kábítószerezéssel hivatalból is foglalkozni kényszerülő intézmények, mint az iskolák, egészségügyi és szociális intézmények, a rendőrség, a klinikák a legritkább esetben hoznak hatékony intézkedéseket, vagy fújnak riadót. Úgy tűnik, mintha titkos megállapodást kötöttek volna, hogy hallgatólagosan eltűrik, illetve rutinszerűen kezelik a dolgot: ha észreveszik, legfeljebb regisztrálják, és esetleg lecsukják az érintetteket. Kívülről semmi sem látható a szenvedésből." Bizonyos, hogy a kábítószer-fogyasztás jelensége ijesztő egy szülő számára. Nem véletlen, hogy sokan szigorú büntetéseket követelnek, és ellenzik a kábítószer-fogyasztás vagy bármilyen kábítószer legalizálását. Ha már ők és a társadalom egyéb intézményrendszerei nem képesek elrettenteni a fiatalokat ettől, tegye meg azt a törvény. A büntetéssel való fenyegetettség talán hatásos lehet - vélik sokan. Sajnos önmagában nem, legalábbis a normasértésnek ellenállni nem tudó fiatalok körében. Ami visszatartó erővel bírhat, az sokkal inkább a büntetés elkerülhetetlensége.
Magyarországon "egy 2003. évi, a felnőtt népességet érintő országos reprezentatív mintán végzett kutatás adatai alapján a megkérdezettek 11,4%-a fogyasztott már életében valamilyen tiltott drogot. A mai felnőtt népesség tiltott droggal való találkozása döntő többségében 25 éves kor előtt, átlagosan 19 és fél évesen történik. Azoknak, akik már használtak valamilyen drogot, 77%-a először marihuánát vagy hasist próbált ki." (Elekes-Paksi, 20039)
2003-ban a kriminálstatisztika szerint a hatóságok előtt ismertté vált kábítószerrel visszaélés bűncselekményt elkövetettek száma 2940 fő volt. Ha azt vesszük, hogy hozzávetőleg 6 millióan vagyunk 18 és 54 év közöttiek (akikre a fent ismertetett vizsgálat vonatkozott) és ennek a népességnek valamivel több, mint 10%-a vallotta, hogy életében valaha fogyasztott már kábítószert, akkor több mint 600 ezer ember követte el a visszaélés kábítószerrel bűncselekményt. Mivel a megkérdezettek 4,4%-a saját bevallása szerint 2003-ban is használt valamilyen kábítószert, így 2003-ban, legalább 300 ezer ember ellen kellett volna visszaélés kábítószerrel bűncselekmény elkövetése miatt eljárást kezdeményezni. Ehhez képest a hatóság tudomására közel 3000 fő illegális szer használata jutott. Eszerint a felderítési arány 2003-ban mintegy 1%-os volt. Azaz a kábítószerrel visszaélők 1%-át sikerült tetten érni. Ők a bűnelkövetők, némelyek szerint bűnözők. A többiek, akik pedig megúszták, az átlagos fiatalok. A bűncselekmények hazai felderítési mutatója bűncselekménytípusok szerint változik, de átlagosan 45-50% körül mozog. Ehhez képest a kábítószeres bűnözésé mindössze 1%. Hogyan is írta H. E. Richter? A hatóságok eltűrik, de legalábbis rutinszerűen kezelik a dolgot... Úgy tűnik, a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására önmagában a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás rendszere jellegénél fogva alkalmatlan. A jog segítségével azonban bizonyos esetekben veszteseket kreálunk. Olyanokat, akik ma még veszélytelenek, de akiktől holnap már tartani fogunk, veszélyes csoporthoz tartozóknak nevezzük majd őket, és félünk tőlük. Gondoljunk csak bele, mi történhet azzal a 17 éves fiatalemberrel, aki egy házibulira beszerez pár szem amfetamin tablettát annak érdekében, hogy a mások által olyan izgalmasnak tartott érzéseket maga is megélhesse illetve ehhez másokat is hozzásegítsen. Soha nem csinált semmi "deviáns" dolgot, épp ideje kipróbálni milyen is az. Nincs többről szó, mint puszta kíváncsiságról, a tiltás édes gyümölcsének leszakításáról, önmaga bátorságának kipróbálásáról, a nagy kaland iránti vágyról, mely a legtöbb hasonló korú fiatalt jellemezi. A partira igyekezvén azonban - kellőképpen beesteledett már és az utcára kivezényelt járőrök némiképp unatkoznak az eseménytelen sötétségben - megpillantják hősünket, akit rögtön igazoltatásra szólítanak fel. Végre történik valami. Előkerülnek a színes tabletták, melyekről hősünk félelmében elárulja, hogy másoknak is kívánt belőle adni. Hohó, kábítószer dealer, "ismerik fel" a járőrök a helyzetet, és rögtön előállítják a kapitányságon. Innentől kezdve megindul a fiatalember kálváriája. Szülők berendelése, gyanúsítottkénti kihallgatása, megannyi szakértő, nyomozati eljárás, jó esetben ügyészi megrovás. Közben a másik oldalon tudomást szerez az esetről az iskola. Itt ugye nem maradhat, hiszen drogos, rossz példát mutat a többi gyereknek, és különben is drogkereskedő. Egy bűnözőt pedig el kell szigetelni a többiektől. A konfabulációk végeláthatatlan folyamatának hatására - hadd használjam Castel kifejezését - "kiillesztik" a fiatalembert abból a környezetből, mely meghatározta addigi életét. Jó estben sikerül új iskolát találnia, ahol azonban már "múltja van". Lehet, hogy ezzel bizonyos fiataloknak imponál, és ez hozzásegíti őt a beilleszkedéshez. Ehhez azonban ezt a viselkedést kell fenntartania. A történet fonákja, hogy ifjú hősünknek még lehetősége sem volt kipróbálni a kábítószert. De már bűnözővé vált, akitől félnek, akit narkósnak tartanak. Márpedig aki folyamatosan bizonyos egyforma visszajelzéseket kap a környezetétől, az előbb-utóbb maga is ekként kezdi látni saját magát. Aki pedig "narkós", meg "díler", attól valószínűleg nem áll távol az effajta viselkedés.
Az állam az intézményrendszerein keresztül felelősséget vállal a gyermekek jólétéért testi, lelki, szellemi, fejlődéséért, azonban az intézmények működésük korlátai és fogyatékosságai miatt nem minden esetben képesek megvédeni a gyerekeket - esetleg éppen önmaguktól. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy jó szándékuk ellenére több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Az intézmények, szakemberek azért vannak, hogy használjuk őket. Használatukkal legitimáljuk működésüket, azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy ők sem mindenhatók. Ivan Illich idézett szavait konvertálva, a szülők fokozott függése az intézményektől sokszor csak növeli tehetetlenségüket. Nem könnyű manapság szülőnek lenni, de vigasztaljon mindenkit, hogy gyermeknek lenni sem az. Néha úgy tűnik, hogy a szülők gyermeki módon viselkednek, a gyermekek pedig túlságosan felnőttesen. És bár a család intézménye Sütő András szavaival élve "olykor megvetett, cinikusan félrelegyintett", de ha jól működik, akkor semmilyen más szervezeti forma vagy intézmény nem tudja ezeket a társadalom számára fontos feladatokat a családdal azonos szinten ellátni. A család azonban - megváltozott struktúrája és a társadalmi és a szociális elvárásoknak történő kényszerű megfelelés miatt - gyakran nem képes betölteni ezeket a funkciókat. Ennek egyik megnyilvánulási formája lehet a gyermek rendszeres kábítószer-fogyasztása. E jelenség tehát egyedi szinten értelmezhető a család hibás, diszfunkcionális működésének tüneteként is, tömeges méretekben azonban már a társadalmi fejlődés kísérőjelenségeként, árnyoldalként is. Ki a felelős mindezért? Az egyén? A család? A társadalom? A drog? A dealer? Nézőpont kérdése.
Egy dolgot azonban nem szabad szem elől tévesztenünk. Sok fiatal kipróbál valamilyen kábítószert, azonban jelentős többségük soha nem válik rendszeres kábítószer-használóvá, kábítószer-problémával küzdővé. Az alkalmi fogyasztás, ha az nem feltűnést keltő módon és helyen történik, nem igényel intézményi beavatkozást. Ha ez a helyzet, akkor az intézményrendszer esetleges intervenciója a legjobb szándék ellenére is inkább károsan hat. Ha azonban a fogyasztás rendszeressé válik, vagy az első alkalmak során a szerhasználati minta, a szerhasználat módja és helyszíne jelzi a figyelemfelhívást, érdemes szakemberhez fordulni. A kábítószer-problémával küzdő fiatalok - még egyszer hangsúlyozom nem az alkalmi szerhasználók - jelentős része, többek között a család diszfunkcionális működéséből adódó problémák megoldhatatlannak látszó tömege elől menekül valamilyen devianciába. Az, hogy ez kábítószer-fogyasztás vagy valamilyen más deviáns viselkedés lesz-e, az nagymértékben függ egyrészt a kortárscsoport hatásaitól, másrészt a szülői szerepmintáktól, problémamegoldó képességektől, továbbá az egyén pszichés jellemzőitől és állapotától.
Az írás során körbejártuk a mai szülők helyzetét és lehetőségeit, hiszen elsősorban ők a felelősek gyermekükért. Amikor azonban a fejlett világban a születendő gyermekek száma folyamatosan csökken, az állam egyre nagyobb részt igényel a gyermekek neveléséből, ami nem mindig vezet a kívánt eredményre. A mai gyerekek, fiatalok nem jobbak és nem rosszabbak, mint a korábbi generációk, csak más társadalmi környezetben élnek. Egy fiatal deviáns viselkedése sokszor jelzés értékű. Ha a szülő, a család megérti a jelzést, a komolyabb helyzet, a krízis kialakulása elkerülhető. Szülőnek nem születünk, hanem gyermekeink által válunk azzá. Nekünk is folyamatosan tanulnunk kell ezt a szerepet és ebben a legjobb, ugyanakkor legkritikusabb társunk a gyermek. Jelzései bennünket tükröznek vissza. ■
JEGYZETEK
1 Szókratészt idézi: Donovan, Frank R. (1967). Wild Kids. How youth has schoked its elders - then and now. Stackpole Books, Harrisburg, USA. 11. old.
2 Balogh Jenő (1909). Fiatalkorúak és büntetőjog. A Magyar Jogászegylet Könyvkiadó Vállalata. II. évfolyam, 2. kötet. 17. old.
3 Balogh Jenő (1909). Fiatalkorúak és büntetőjog. A Magyar Jogászegylet Könyvkiadó Vállalata. II. évfolyam, 2. kötet. 65-70. old.
4 1999-ben a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, Tökölön elhangzott előadása alapján.
5 Dr. Frech Ágnes (2000). A fiatalkorúak bűnelkövetési tendenciái az 1990-es évek második felében. In: Kriminológiai Közlemények 58. sz. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest. 6. old.
6 Sütő Andrást (1979): A megtartó család dicsérete. In: Földes Anna (1979): Családi kör '78. Budapest. 228-229. o.
7 Pusztaházi I. (2002): Önsegítő szülőcsoportok. In: Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről - 2002. (Szerk.: Ritter I). Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium.
8 H. E. Richter (1995): Előszó. In: Christiane F.: A végállomás gyermekei. Kobra Könyvek.
9 Elekes Zs.-Paksi B. (2004): Drogfogyasztás a populációban. In: Az EMCDDA számára készülő, még meg nem jelent országjelentés. Nemzeti Kábítószer Adatgyűjtő és Kapcsolattartó Központ.
Lábjegyzetek:
[1] Ritter Ildikó, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet
Visszaugrás
