A XX. század nyolcvanas éveitől indult meg a világban az a folyamat, amely szinte minden országban a nagy állami elosztó rendszerek átalakításához, a jóléti állam szerepének csökkentéséhez vezetett. A terjedőben lévő neoliberális szemlélet szerint a jóléti állam veszélyezteti az egyéni szabadságot, csökkenti a piac hatékonyságát és a gazdasági növekedés gátjává vált. Az állami atyáskodás visszaszorítása legnagyobb hatással a szociális rendszerre, ezen keresztül pedig a nyugdíjrendszerre van. Egyre nagyobb hangsúlyt kap az egyéni felelősség, illetve annak extenziója a munkaképtelen öregkori évekről való gondoskodás területén.
A szemlélet egyik követője a Világbank, aki a szakértői által ennek megfelelően kidolgozott nyugdíjmo-dellt igyekezett - az állami kölcsönökön keresztül - a befolyása alatt lévő fejlődő és a volt szocialista államokban érvényre juttatni.1
A kívülről érkező hatásokat ezekben az országokban csak felerősítették a belső gazdasági, társadalmi, demográfiai problémák: jelesül a piacgazdaságra való áttérés és ennek nemzetgazdasági hatásai, az egyre erőteljesebb szerephez jutó fekete, illetve szürkegazdaság, a lakosság elöregedése, és ezek következményeként a felosztó-kirovó elven működő nyugdíjrendszerek megrendülése.2 A Világbank 1994-ben publikált, a szervezet nyugdíjpolitikájának irányelveit megfogalmazó kutatási jelentése, mely "Az időskori válság elhárítása. Az időskorúak védelmének és a növekedés elősegítésének politikája" címet viselte, tartalmazta a három pillérre épülő nyugdíjrendszer koncepcióját.
A Világbank jelentése egy válság-forgatókönyv is volt egyben, a szervezet a "világ népességének meg-őszülésével" számolt: a csökkenő születésszám és az orvostudomány fejlődése világszerte a népesség elöregedéséhez vezet. A következmény, hogy egyenletesen nő a nyugdíjasok, azaz eltartottak száma, míg a nyugdíjjárulékot fizetők (eltartók száma) fokozatosan csökken. Az ennek következtében megnövekedett nyugdíjkiadásokat az állam már nem képes finanszírozni, csökkenteni kell ezért az állami felosztó-kirovó rendszerre háruló terheket, ezzel együtt az állam szerepét.
A modell első pillére továbbra is a kötelező, felosztó-kirovó rendszer, de ennek célja nem a teljes nyugdíj biztosítása, hanem, hogy az idősek számára minimális jövedelmet biztosítson.
A második pillér a kötelező tőkefedezeti finan-szírozású3 és magánkézben kezelt nyugdíjrendszer, amely épülhet egyéni megtakarítási számlákra (latinamerikai közelítés), vagy lehet szakmai szerveződésű (EU tagállamokra jellemző).
A harmadik pillér az önkéntes rendszer (ugyancsak tőkésített és privatizált), erős kormányzati szabályozással, amely kiegészítő megtakarítást és biztonságot nyújt. Ehhez járul az ún. "nulladik"pillér, amely azoknak nyújt valamilyen segélyt, akik egyik fenti pillérből sem tudnak elégséges időskori ellátást szerezni.
A Világbank szerint a hárompilléres nyugdíjkoncepció előnye, hogy a kormányzati (állami) részvétel korlátozott benne, a piac szerepe pedig megnő, hiszen a tőkefedezeti nyugdíjpillér befektetésein keresztül élénkítő hatással van rá.
A Világbank, illetve az általa kidolgozott nyugdíj-modell jelentős szerepet játszott a dél-amerikai nyugdíjrendszerek átalakításában. A favorizált modellt először Chilében vezették be, majd a "sikerek" láttán több dél-amerikai ország is példaként vette át (Peru, Argentína, Kolumbia, EI Salvador, Bolívia, Mexikó, Uruguay).
A chilei diktatúra még javában fénykorát élte, amikor Augusto Pinochet tábornok 1981-ben útjára indította a korábbi rendszerrel radikálisan szakító nyugdíjreformot, az állami felosztó-kirovó rendszerről teljes egészében áttértek a tőkefedezeti rendszerre. A reform csak két terület nyugdíjszisztémáját nem érintette, a nemzetvédelmi társadalombiztosítási alapot és a chilei rendőrség társadalombiztosítási alapját (rendszerét). Sok tekintetben, a Chilében végrehajtott nyugdíjreform szolgált a magyar reform "intő" példájául. A nemzetközi közvélemény a chilei reformot - többek között -azért ítélte el, mert egyes vélemények szerint, különböző pénzügyi juttatásokért, családjának ígért pozíciókért Pinochet tábornok eladta a nyugdíjpiacot a nemzetközi befektetőknek. A Világbank és az IMF erőteljesen támogatta ugyanis a nemzetközi pénzintézetek részvételét a nyugdíjreformban. Az eredmény, hogy a gazdaságban jelenlévő tőke jelentős hányadát kitevő nyugdíjalapok egy igen szűk nemzetközi pénzügyi csoport kezébe kerültek, ami gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné tette a pénzügyi folyamatokat. A kisbefektetők, a pénztártagok, de még a hazai nagybefektetők többsége is kimaradt az alapítás lehetőségéből. A kezdeti szabályozatlanság és külföldi befektetések következtében sok pénztár ment tönkre, elveszítve az addig összegyűjtött nyugdíjvagyont.5
Az új nyugdíjrendszer bevezetése előtt, a chilei állami nyugdíjrendszer hemzsegett a problémáktól. A csökkenő reálértékű nyugdíjak csak egy igen szűk réteg számára biztosítottak gondtalan öregséget. A munkáltatók egyre gyakrabban feledkeztek meg a társadalombiztosítással szemben fennálló járulékfizetési kötelezettségükről, a munkanélküliség emelkedésével pedig mind gyakoribbá vált a fekete munka, a munkaképes lakosságnak mintegy fele vett csupán az állami rendszerben részt.
Az új rendszer megteremtése óta a régi rendszer (1952-től bevezetett ún. társadalombiztosítási rendszer) fokozatosan szűnik meg, teljesen majd csak akkor, amikor valamennyi haszonélvezője meghal.6 A nyugdíjpénztári rendszer kötelező a bérből és fizetésből élők részére. A vállalkozók és szabadfoglalkozásúak részére önkéntes. Chilében a munkavállalók egyötöde vállalkozó, azonban nagyon kevesen választják az új rendszert. Ebben a magánpénztárak is hibásak, nem agitálják kellően ezt a réteget, mivel havi rendszeres jövedelmük bizonytalan, így bizonytalan tagdíjfizetésük is, ami kedvezőtlen a pénztárak számításait illetően.
A bevezetett rendszer alternatívát teremtett: a már biztosított dolgozók eldönthették, hogy maradnak a régi rendszerben, vagy az új szisztéma szerint kívánják magukat biztosítani. Az újonnan biztosításba kerülők viszont kötelezően az új rendszer tagjai.
A tőkefedezeti rendszerbe történő önkéntes belépésnek nincs korhatára, az is beléphet, aki rövidesen nyugdíjba megy. Az ő számukra a társadalombiztosítási alapból, a régi rendszerbe történt befizetéseikről, nem átruházható kötvények kerülnek kiadásra, amelyek nyugdíjazáskor befizethetőek az egyéni megtakarítási számlára.7
Az új rendszerbe lépők takarékoskodás formájában saját maguknak gyűjtik össze a nyugdíjukat.
Az állam garanciát nyújt a rendszerbe belépők részére, garantálja a minimumnyugdíjat.8 A garancia feltétele minimum 20 év szolgálati idő az időskori és korengedményes nyugdíjhoz, minimum 10 év szolgálati idő a rokkantsági és özvegyi nyugdíjhoz.
A munkavállalók minden hónapban a fizetésük 10%-át, max. 60pesot kötelesek valamelyik általuk választott nyugdíjalapba (pénztárba) befizetni minimális nyugdíjjárulékként. Rokkantsági és hozzátartozói nyugdíjhoz további 3,6%-ot kötelesek fizetni. Ez az összeg egyéni számlájukra kerül és adómentes. A tagok fizetésük 10%-án felül, önkéntesen is fizethetnek járulékot, de csak maximum 60 pesot. Az önkéntes kiegészítés adómentes, de nem számít bele az állam által garantált minimális nyugdíj alapjába. A tag megállapodhat munkáltatójával, hogy az a tag által fizetett kötelező járulékon felül további járulékot fizet. A munkáltató által önkéntesen biztosított járulék lehet egyszeri, vagy rendszeres befizetés, fix összegű, vagy százalékos, nincs felső határa, nem számít jövedelemnek, adómentes, azonban az állam által garantált minimális nyugdíj alapjába ez sem számít bele. A munkáltatók egyébként nem fizetnek nyugdíjjárulékot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
