https://doi.org/10.59851/jk.81.03.2
A tanulmány azt vizsgálja, hogy a hatósági döntés, a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás hogyan határolja be a polgári perben a bírói ténymegállapítás folyamatát, hogy mi a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény 263. § (2) bekezdésében foglalt norma alkalmazási hatálya, s milyen értelmezési kérdések merülnek fel a norma alkalmazásakor. A tanulmány nem általában más eljárásokban született határozatok polgári perbeli joghatásáról szól; a 264. §-ában foglalt rendelkezések vizsgálata is csak annyiban történik meg, amennyiben az a 263. § (2) bekezdésének értelmezését segíti.
Tárgyszavak: a tényállás szabad megállapításának elve, kötőerő, bizonyítékok mérlegelése, más eljárásokban született határozatok, anyagi jogerőhatás, az ítélet bizonyító hatása
The article examines how a decision of an authority or a disciplinary decision and the facts established therein determines the court in establishing the facts of the case. It also explores the scope of the application of § 263 (2) of Act CXXX of 2016 on the Code of Civil Procedure is and the interpretative questions that arise during its application. Principles such as the free establishment of the facts of the case and res judicata are also considered.
Keywords: civil procedure, res judicata, decision of authorities, disciplinary decision
A kérdés elméleti oldalának vizsgálatából kiindulva kerül a gyakorlat bemutatásra abban a kérdésben, hogy a hatósági döntés, a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás hogyan határolja be a polgári perben a bírói ténymegállapítás folyamatát. A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) a 263. § (2) bekezdése - tartalmában egyezően a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: 1952. évi Pp.) 4. § (1) bekezdésével - "A tényállás szabad megállapításának elve" cím alatt a következőket rendeli: "[a] bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás - a 264. §-ban foglaltak kivételével - nem köti." A polgári bíróság[1] eszerint a felmerült valamennyi bizonyíték figyelembevételével a hatósági döntéstől, a fegyelmi határozattól (részben) eltérő, avagy azon túlmutató tényállást állapíthat meg, illetve eltérő döntést hozhat.[2] A kivételre utaló fordulat miatt magyarázatot kíván, hogy a Pp. 264. §-ának miért a "Más hatóság határozatához kötöttség" a címe, amikor az (1) bekezdés a büntetőügyben, a (2) bekezdés a közigazgatási ügyben eljáró bíróság ítéletének abszolút kötöttségéről rendelkezik.
A tanulmány nem általában más eljárásokban született határozatok polgári perbeli joghatásáról[3] szól; a Pp. 264. §-ában foglalt rendelkezések vizsgálata is csak annyiban történik meg, amennyiben az a Pp. 263. § (2) bekezdésének értelmezését segíti. Az írás a tényállás szabad megállapításának elvéből kiindulva tárgyalja a hatósági döntés, a fegyelmi határozat bizonyítási eszközként való felhasználását, s ezt követi a Pp. 263. § (2) bekezdésében foglalt norma elemzése, és az alkalmazási hatályával kapcsolatos kérdések vizsgálata.
A polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk 270. §-a a sommás eljárásról szóló törvényben foglaltakkal tartalmában egyezően rendelkezett; a szabad bizonyítási rendszer néhány kötöttséggel általános szabályként került kodifikálásra.[4] Az 1952. évi Pp.-ben a szabad bizonyítás elvét az alapelvekről szóló I. fejezet tartalmazta,[5]
- 107/108 -
s bár a jogalkotó a per céljának újrafogalmazásával[6] egyidejűleg módosította a bíróságnak a peranyag-szolgáltatással kapcsolatos tájékoztatási kötelezettségét[7] is, ez a szabad bizonyítás elvén alapuló szabályozást nem érintette. Az 1952. évi Pp. a bírói mérlegelés szabadságát (206. §) ugyanolyan tágan vonta meg, mint elődje.[8] Az 1952. évi Pp. hatálya alatt a perjogi irodalom a szabad bizonyítási rendszer elvi alapjait nem bírálta. Farkas bizonyításról szóló, 1956. évi monográfiája nyomán ráirányítódott ugyanakkor a figyelem egyrészt arra, hogy az 1952. évi Pp. 206. §-a helyesen nem a bizonyítás eredményének, hanem a per egész anyagának a mérlegeléséről szól. Másrészt, hogy a gyakorlatban ugyan a bizonyítékok mérlegelése kifejezés gyökeresedett meg, de az pontosan úgy szól, hogy a bíróság egy bizonyítékot értékel, többet pedig összevetve mérlegel.[9]
A Pp. kodifikációs előmunkálatai során uralkodó álláspont volt, hogy a dogmatikai alapok változatlansága mellett a modern perjogi dogmatikában kialakult fogalmakra kell épülnie a bizonyításra vonatkozó új szabályozásnak.[10] A Pp.-ben a tényállás szabad megállapításához a kiindulópontot a szabad bizonyítási rendszer adja,[11] de helyesen a tényállás szabad megállapításának elve a per egész anyagának értékeléséhez biztosít szabadságot.
A Pp. 263. §-ában foglalt "A tényállás szabad megállapításának elve" cím alatti (1) bekezdés a szabad bizonyítás elvéről rendelkezik. Döme mutat rá: e rendelkezés ikerszabályai a 278. és a 279. §-ok (1) bekezdései. Álláspontja szerint e három § együttesen fejezi ki a szabad bizonyítás elvét.[12] A Pp. 263. § (2) bekezdése is a tényállás szabad megállapításának elvét juttatja érvényre azzal, hogy szabad mérlegelést biztosít annak a bíróságnak, amelynek egy polgári perben kell értékelnie egy korábbi eljárásban hozott hatósági döntést vagy fegyelmi határozatot, illetve az azokban megállapított tényállást. Az első Pp. novella[13] módosította a bizonyításra vonatkozó rendelkezések egyes részletszabályait,[14] de e módosítások a tényállás szabad megállapítására vonatkozó rendelkezéseket nem érintették.
Uralkodó álláspont, hogy a szabad bizonyítási rendszer sem jelent korlátlan mozgásteret a bíróság számára.[15] A törvényes kötöttségi elemek vagy a bizonyítási eszközök felhasználására, vagy a bizonyítékok mérlegelésére vonatkoznak.[16] A Pp. 263. § (2) bekezdésében foglaltak értelmezéséhez a bizonyítékok szabad mérlegelésére vonatkozó kötöttségek közül kettő kerül tárgyalásra: a büntető és a közigazgatási bírósági határozatokhoz való kötöttségről (Pp. 264. §), valamint a közokiratok kötött bizonyító erejéről (Pp. 323. §) szóló rendelkezések. Míg a Pp. 264. §-ban foglalt rendelkezések abszolút kötöttséget, addig a közokiratok kötött bizonyító erejére vonatkozó rendelkezés relatív kötöttséget eredményez, azaz ez utóbbinál a kötött bizonyító erőt a perjogi szabályozás csak az ellenkező bizonyításig tartja fenn.[17]
A Pp. 279. § (1) bekezdése - az 1952. évi Pp. 206. §-át pontosítva - írja elő, hogy "[a] bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és egyéb peradatoknak az egybevetése, egyenként és összességében történő értékelése alapján a meggyőződése szerint állapítja meg". A bíróságnak ehhez meg kell állapítania az egyes bizonyítékok hiteltérdemlőségét, bizonyító erejét,[18] s meg kell ítélnie a jelentőségü-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
