Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek - 1990-ben, részítélettel felbontott - házasságából 1986-ban született M. nevű gyermeket a felperesnél helyezte el, és úgy rendelkezett, hogy az alperes minden páratlan szombaton, valamint karácsony, húsvét és pünkösd másnapján 10 és 18 óra között a felperes jelenlétében tarthatja a kapcsolatot a gyermekkel. Rendkívüli kapcsolattartást az alperesnek nem biztosított.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy az alperes a fenti terjedelmű kapcsolattartásra a felperes jelenléte nélkül jogosult, a kisfiú átadásának, illetve visszaadásának helye pedig a felperes lakásának kapuja. Egyebekben az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen, a rendszeres kapcsolattartás kibővítése (kéthetenként péntek délutántól vasárnap estig történő lehetővé tétele), valamint nyáron egy hónapi időtartamra rendkívüli kapcsolattartás biztosítása érdekében az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatban a következőket fejtette ki.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése szerint a jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében megsértett jogszabályként a Csjt. 92. §-ának (1) bekezdését jelölte meg és arra is hivatkozott, hogy a döntés ellentétes "az általános bírói gyakorlattal". A Csjt. 92. §-a (1) bekezdésének a jogerős ítélet meghozatalakor hatályban volt szövege szerint a gyermekétől különélő szülő joga és kötelessége, hogy a gyermekével kapcsolatot tartson fenn, vele rendszeresen érintkezzen (kapcsolattartás joga). A gyermeket nevelő szülő vagy más személy köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani. A perben eljárt bíróságok az alperes részére a kapcsolattartás jogát biztosították, annak terjedelmére, helyére, idejére nézve a törvény rendelkezést nem tartalmaz, mert az idézett szakasz sérelme nem jöhet szóba. A kapcsolattartás részletszabályai az 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet (Ágr.)*[1] II. fejezetében találhatók, de ezek sem tartalmaznak kifejezett rendelkezést a kapcsolattartás időtartamára vonatkozóan. Az Ágr. 22. §-ának (2) bekezdése a kapcsolattartási jog formáiról szól, megnevezve a rendszeres kapcsolattartás mellett a rendkívülit is, a 24. § (2) bekezdése pedig kimondja, hogy - egyezség hiányában - e jogról a bíróság a kapcsolattartás céljának megfelelően a szülő méltányos igényének, körülményeinek és a kiskorú korának, egészségi állapotának figyelembevételével a gyermek érdekében dönt. A kapcsolattartás célját a 22. § (1) bekezdése abban jelöli meg, hogy az arra jogosult szülő a gyermek nevelését, fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérje, tőle telhetően elősegítse, a szülő és a gyermek (valamint a testvérek) közötti családi kapcsolatot fenntartsa. A fenti rendelkezések nem hagynak kétséget afelől, hogy egyrészt a kapcsolattartás módjának, időtartamának meghatározásánál is elsődleges szempont a gyermek érdeke, másrészt a döntésnél meghatározó szerepet játszanak az eset egyedi jellegzetességei: nem jogszabálysértő tehát egymagában az, ha a bíróság mindezekre figyelemmel a kapcsolattartást nem az általában szokásos módon és mértékben biztosítja. Nincs olyan bírói gyakorlat, amely szerint minden ügyben, tekintet nélkül az eset körülményeire, az alperes által igényelt mértékű kapcsolattartási jogot kellene biztosítani.
Az adott esetben a bíróságok helyesen emelték ki azokat a tényezőket, amelyek miatt az alperes számára a 9 éves fiúgyermekkel való kapcsolattartásnak a szokásosnál szűkebb lehetővé tétele indokolt. A felek között a házastársi életközösség megszakadását követően a viszony olyan mértékben megromlott, a gyermek az alperestől oly nagyfokban elidegenedett, hogy közte és a gyermek között a teljes körű kapcsolatot csak fokozatosan lehet helyreállítani. Kétségtelen, hogy a felek viszonyának elmérgesedése nagyobb részben a felperes magatartására, az alperessel szembeni, a perben alaptalannak bizonyult - a gyermekre is kiható - vádaskodásaira vezethető vissza, bár abban az alperes erőszakos, durva és a felperest női mivoltában is sértő tevékenysége is szerepet játszott. A kapcsolattartás mikénti rendezése azonban nem lehet az egyik vagy a másik szülővel szembeni szankció eszköze, az ismertetett jogszabályok értelmében annak elsődlegesen a gyermek érdekét kell szolgálnia. A gyermeknek pedig a kialakult helyzetben egyértelműen az az érdeke, hogy apjával a kapcsolata hosszú távon rendeződjék, köztük a családi kapcsolat a lehetőségekhez képest majdan minél teljesebb módon helyreálljon. Ezt pedig jelenleg a kapcsolattartásnak a jogerős ítéletben foglalt rendezése szolgálja.
A kifejtettekre tekintettel a jogerős ítélet nem sért jogszabályt és nem áll ellentétben az ítélkezési gyakorlatban kialakított elvekkel sem. A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 800/1995. szám).
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1993-ban kötött házasságát felbontotta, a felek házasságából az 1994-ben született Z., az 1997-ben született T. és az 1998-ban született R. utónevű gyermekeket a felperes anyánál helyezte el és - egyéb rendelkezések mellett - az alperesnek a kiskorú gyermekekkel való kapcsolattartását akként szabályozta, hogy az alperest a gyermekek minden páros hétvégén szombat reggel 9 órától vasárnap délután 5 óráig, továbbá - rendkívüli kapcsolattartásként - évente két hétre előzetes megbeszélés szerint a felperes lakásáról történő elvitelére jogosította fel.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett - egyebek mellett az alperes és a R. utónevű gyermek kapcsolattartására vonatkozó rendelkezését helybenhagyta.
A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a peres felek házasélete pontosan nem tisztázható okokra visszavezethetően, de elsősorban anyagi gondok miatt teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, majd 1997 augusztusában az életközösségük is végleg megszakadt úgy, hogy a felperes a felek volt közös lakásából végleges jelleggel elköltözött. A felek R. utónevű gyermeke az életközösség megszűnését követően született ugyan, és a jogerős ítélet meghozatalakor csupán másfél éves volt, az alperest, mint szülőt azonban nyilvánvalóan ismeri és a peradatok alapján nem állapítható meg, hogy a gyermek elvitelének jogára is kiterjedő kapcsolattartás a gyermek érdekeivel bármilyen okból ellentétben állna.
Az így megállapított tényállás alapján a perben eljárt bíróságok az alperes és a R. utónevű gyermek közötti kapcsolattartás szabályozása során a kapcsolattartást az 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet 22. §-ának (1) bekezdésében meghatározottak szerint akként szabályozták, hogy az arra jogosult alperes a gyermek nevelését, fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérhesse, tőle telhetően elősegíthesse, a szülő és a gyermek, valamint a testvérek közötti kapcsolatot fenntarthassa. A kapcsolattartásnak ez a célja, különösen az alperes és mindhárom perbeli gyermek közötti bensőséges családi kapcsolat kialakulása csak a három gyermek együttes elvitelének a jogára kiterjedő kapcsolattartás útján valósulhat meg, tehát akkor, ha az alperes mindhárom gyermekkel egyidőben együtt lehet és a testvérek is együtt vannak a kapcsolattartások idején. A felperes a két nagyobb gyermek kapcsolattartások alkalmával történő elvitelét nem kifogásolta, a R. utónevű gyermek a felperes lakásán, a felperes által kért időben és módon történő látogatása pedig a két testvérével való alperesi kapcsolattartást is zavarná, ami viszont mindhárom közös kiskorú gyermek érdekeivel ellentétes lenne. A R. utónevű gyermek életkora sem akadálya annak, hogy az alperes a gyermeket a kapcsolattartások alkalmával a felperes lakásáról magával vigye, különös tekintettel arra, hogy vele együtt a másik két gyermek elvitele is megtörténik.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel az alperes R. utónevű gyermekkel való kapcsolattartásának akként történő szabályozása iránt, hogy a R. utónevű gyermeket az alperes a harmadik életévének betöltéséig csak az alperes lakásán legyen jogosult meglátogatni, kéthetenként szombati napokon délelőtt 10 órától 12 óráig. Álláspontja szerint a jogerős ítéletnek az általa sérelmezett rendelkezése a R. utónevű gyermek érdekeivel ellentétes azért, mert a gyermek az alperest legfeljebb három alkalommal látta, nem tudja, hogy az alperes "kicsoda", a számára "teljesen idegen embernek" minősülő alperes általi elvitele tehát a gyermek lelkében törést okozhat, és azt eredményezheti, hogy a fokozatosság hiánya miatt a jövőben pszichológushoz, illetve orvoshoz lenne kénytelen járni vele.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - az alábbi indokok alapján - alaptalannak találta.
A kiskorúakkal való állami gondoskodásról, valamint a szülő és a gyermek kapcsolattartásának szabályozásáról szóló 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet (Ágr.) 1997. november 1-jén hatályát vesztette, a perbeli jogvita elbírálására az ugyanezen a napon hatályba lépett a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Gyer.) rendelkezései az irányadók.
A jogvita érdemi elbírálására irányadó Gyer. 27. §-a (1) bekezdésének b) pontja, valamint a jogerős ítélet által tévesen felhívott Ágr. 22. §-ának (1) bekezdése megegyezik egymással annyiban, hogy a kapcsolattartás célja mindkét szabályozás szerint az, hogy az arra jogosult szülő a gyermek nevelését, fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérje, tőle telhetően elősegítse, amíg azonban a korábbi szabályozás további célja az, hogy a szülő és a gyermek, valamint a testvérek közötti családi kapcsolatot fenntartsa, addig az újabb szabályozás a kapcsolattartás elsődleges céljaként - a testvérek közötti kapcsolat fenntartásának a külön megemlítése helyett - a gyermek és szülő, valamint a más kapcsolattartásra jogosult közeli hozzátartozó közötti családi kapcsolat fenntartását határozza meg.
A Csjt. 92. §-ának (1) bekezdése szerint a gyermeknek joga, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, vele rendszeresen érintkezzen (a kapcsolattartás joga), a gyermeket nevelő szülő vagy más személy pedig köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani. A folyamatos és az időszakos kapcsolattartás gyakoriságát, időtartamát és módját sem a kapcsolattartás általános szabályairól rendelkező Csjt. 92. §-a, sem az annak részletes szabályairól szóló Gyer. nem határozza meg, hiszen e tekintetben a Gyer. - a már hatályát vesztett Ágr.-hez hasonlóan - mindössze annyi ún. keretszabályozást ad, hogy a gyámhivatal, illetőleg a bíróság a kapcsolattartást elsősorban egyezség létrehozásával - tárgyalás megtartásával - rendezi és ennek során a szülő és más kapcsolattartásra jogosult a folyamatos és az időszakos kapcsolattartás gyakoriságáról és időtartamáról, a gyermek átadásának és visszaadásának helyéről, idejéről és módjáról, a kapcsolattartás elmaradására vonatkozó értékesítési kötelezettségről, az elmaradt kapcsolattartás pótlásáról, valamint - szükség szerint egyéb formáiról megegyezhetnek [Gyer. 30. § (1) bek.]. Egyezség hiányában a gyámhivatal, illetőleg a bíróság - a kapcsolattartás céljának megfelelően - a szülő és más kapcsolattartásra jogosult méltányos érdekére, körülményeire és a gyermek korára, egészségi állapotára, előmenetelére tekintettel a gyermek érdekében dönt: [Gyer. 30. § (5) bek.].
A szabályozás keretjellegéből az következik, hogy egyrészt a kapcsolattartás módjának és időtartamának meghatározásánál is elsődleges szempont a gyermek érdeke, másrészt a döntésnél meghatározó szerepet játszanak az eset egyedi jellegzetességei. Nem jogszabálysértő tehát önmagában az, ha a bíróság mindezekre figyelemmel a kapcsolattartást nem az általában szokásos módon és mértékben biztosítja a gyermekétől különélő szülő számára. A R. utónevű perbeli gyermek a felek életközösségének megszűnése után született, önmagában ez a tény azonban a gyermek elvitelének jogára is kiterjedő kapcsolattartás korlátozását nem alapozza meg, olyan adat pedig a perben nem merült fel, hegy az alperes a perbeli gyermek életkorának megfelelő ellátására a kapcsolattartások alkalmával nem lenne képes. Ilyen körülmények mellett éppen a perbeli gyermeknek fűződik elemi érdeke ahhoz, hogy az édesapja ne csupán "idegen emberként" látogassa őt, hanem - a szülő-gyermek közötti kapcsolat kialakulása, tudatosulása és elmélyülése érdekében - a folyamatos és időszakos kapcsolattartások alkalmával a testvéreivel együtt a saját lakására magával vihesse, a mindennapos gondozásába, ellátásába és a vele való foglalkozásba pedig legalább ilyen formában időszakonként visszatérően bekapcsolódhassék.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 269/2000. szám).
A felek házasságon kívüli kapcsolatából 1987-ben V. nevű gyermek született, akire nézve a felperes teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tett és róla születésétől kezdve önként megfelelően gondoskodott. A gyermek az anya gondozásában él; a felek egymás közti kapcsolatában, valamint a felperes és a gyermek viszonyában korábban probléma nem merült fel.
1989 szeptemberében a felek között - meg nem állapítható okból - súlyos szóváltás alakult ki, ennek lezárásaként az alperes kijelentette, hogy a kisfiút a felperes többé a lakásból nem viheti el és oda a felperes nem léphet be.
1990 februárjától az alperes Sz.-re, júliustól K.-ra költözött, majd 1991 januárjától M.-n lakik, ahol egy idős személlyel kötött eltartási szerződést.
A felperes és a gyermek találkozásait 1989 őszétől az alperes annak ellenére meghiúsította, hogy a kapcsolattartás módját 1990-ben gyámhatóságok jogerős határozatukkal rendezték.
A felperes keresetében a gyermek nála való elhelyezését, az alperes szülői felügyeleti jogának szüneteltetését, továbbá az alperes kártérítésre való kötelezését kérte. Ez utóbbi kereseti kérelmét azzal indokolta, hogy az őt jogosan megillető találkozások érdekében Budapestről vidékre kellett utaznia, az utazási költség a találkozások meghiúsulása miatt felesleges kiadás volt.
Viszontkeresetét a felperes szülői felügyeleti jogának megszüntetése és a kapcsolattartás megvonása iránt terjesztette elő.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével az ötéves gyermeket az alperesnél helyezte el, egyben kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 22 322 forint kártérítést fizessen meg, az ezt meghaladó kereseti és viszontkereseti kérelmeket elutasította. Ítéletét a széles körben lefolytatott bizonyítás adatai alapján azzal indokolta, hogy a pszichológus szakértői vélemény egyik félnél sem mutatott ki nevelésre való alkalmatlanságot és a felek objektív körülményei is egyaránt megfelelőek a gyermek gondozására. Az elhelyezésnél döntő szempontként értékelte a gyermek fokozott anyai kötődését, valamint a környezet állandóságát, azonban rámutatott arra is, hogy ha az alperes a kapcsolattartást huzamos ideig megakadályozza, ez az alperes gyermeknevelésre való alkalmasságát kérdésessé teszi. A szülői felügyelet megszüntetésére irányuló kereseti- és viszontkereseti kérelmek alaptalanságát a Csjt. 88. §-ának (1) bekezdése alapján bírálta el, vagyis az alperest a felperesnek a kapcsolattartás meghiúsulásával igazoltan felmerült útiköltségei megfizetésében marasztalta.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet helyes indokai alapján helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen a kártérítés alóli mentesítése érdekében az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amit azzal indokolt, hogy a gyermekkel való kapcsolattartás a felperes magatartása miatt azért hiúsult meg, mert a felperes ahhoz rendőri segítséget vett igénybe, ami a gyermekben félelmet és ellenállást váltott ki.
A felperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet gyermekelhelyezésre vonatkozó rendelkezése törvénysértő, az alperesnek az a magatartása ugyanis, amellyel a gyermek-szülő kapcsolat fenntartását minden eszközzel meggátolja, a gyermek érdekét sérti.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelmekkel támadott rendelkezéseit nem találta törvénysértőnek.
A bíróság az alperest a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének helytálló alkalmazásával kötelezte kártérítésre: a kapcsolattartás meghiúsítása jogellenes volt, ezzel okozati összefüggésben merült fel a felperesnek az útiköltségből eredő kára. Az alperes eredményesen nem hivatkozhat arra, hogy a jogszabállyal és hatósági döntésekkel szembehelyezkedő, önkényes magatartását előre kilátásba helyezte, ez ugyanis a jogellenesség kimentésére azért nem szolgál, mert az alperes a saját felróható magatartására nem hivatkozhat.
A gyermek elhelyezését sérelmező csatlakozó felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet meghozataláig megvalósult tények és események alapján vizsgálta. A peradatok az alperesnek a szülői felelősséget kellően fel nem ismerő azt a törekvését, hogy a gyermeket a felperestől elzárja és ezáltal ellene fordítsa, kétségtelenül bizonyítják. Figyelemmel azonban a gyermek korára, a környezet igényére és a gyermek érzelmi kötődésére, a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy a jogerős ítéletnek a gyermek elhelyezésére vonatkozó rendelkezése csupán amiatt, mert ez utóbbi szempontokat az alperes elítélendő magatartásának értékelése elé helyezte, nem sérti a Csjt. 72/A. §-ának (1) bekezdését.
A Legfelsőbb Bíróság azonban az eljárt bíróságokkal egybehangzóan nyomatékosan rámutat arra, hogy a gyermeket nevelő alperes a Csjt. 92. §-a (1) bekezdésének megfelelően köteles a felperes számára a gyermekkel való zavartalan kapcsolattartást biztosítani. A gyermeknek az egyik szülőnél történő elhelyezése nem érinti a másik szülőnek azt a jogát, hogy a gyermeket rendszeresen látogassa, szeretetét kinyilvánítsa, a gyermekével való meghitt viszonyt fenntartsa. A gyermek érdekét súlyosan sértő módon jár el az a szülő, aki a gyermeket a másik szülővel való érintkezéstől indokolatlanul elzárja és ellene hangolja. A szülőnek említett magatartása károsan befolyásolja a gyermek fejlődését és alapot ad arra a következtetésre, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére. Végső soron az ilyen szülői magatartás a gyermek elhelyezésének megváltoztatására vezethet.
Az adott esetben azonban az utóbbi szankció ellentétes lenne a gyermek érdekével, ezért helyesen jártak el a bíróságok, amikor arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kapcsolattartás jogellenes meghiúsítása kártérítési következményt von maga után (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 332/1993.) ■
Lábjegyzetek:
[1] * Az 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet 22-26. §-ai a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezte: a kapcsolattartásról az utóbbi rendelet IV. fejezete rendelkezik. A közölt jogértelmezés azonban változatlanul helytálló.
Visszaugrás
