Minden év november 10-én, Atatürk halálának évfordulóján, reggel 9 óra 5 perckor megáll az élet egész Törökországban. Szó szerint megáll. Leáll a forgalom, az emberek kiszállnak az autókból, járművekből és lehajtott fővel némán tisztelegnek emléke előtt. Mindeközben percekig szólnak a légvédelmi szirénák, a dudák és a kürtök...
Példa nélküli jelenségnek tartom az újkori és jelenkori történelemben, hogy egy birodalom másfél évtized alatt egy parlamentárisan kormányzott demokratikus országgá fejlődjön. Musztafa Kemal Atatürk az Oszmán Birodalom, mint "Európa beteg embere" romjain teremtette meg a modern Török Köztársaságot. Ő volt az ország egyetlen politikai pártjának, a Köztársasági Néppártnak az elnöke. Továbbá ő volt a parlament első házelnöke, az első köztársasági elnök és az első miniszterelnök is. Az általa vezetett és alapított Köztársasági Néppárt képviselői előtt 1927 októberében tartott beszédében, miután a régi Törökország reménytelen helyzetét ismertette, így szólt: "Uraim! Körülményeink között csak egyféleképpen dönthetünk, mégpedig úgy, hogy új török államot hozunk létre, amely a nemzeti szuverenitáson alapul, és amelynek függetlensége fenntartás és korlátozás nélküli."[1]
Atatürk szétválasztotta az iszlámot a kormányzástól. Méltán övezi nevét máig hódolat, hiszen végső soron Atatürk ("a Törökök Atyja") munkájának köszönhető Törökország 1952 óta folyamatos NATO-tagsága és 1999 decembere óta (jelenleg még) fennálló európai uniós tagjelöltsége.
Az I. világháborúban elért katonai sikerei teremtették meg a lehetőséget, hogy megszerzett erejét felhasználva eltörölje a megelőző államformát, és kikiáltsa a köztársaságot. Országát soha nem látott reformokon vezette keresztül. Politikájának alapelvei a következők voltak: republikanizmus, popularizmus, nacionalizmus, etatizmus, szekularizáció és forradalmiság. Ezek a kemalizmus alappillérei, "a hat nyíl" melyek mutatják a helyes utat.
Hadügyminiszterből lett egy csapásra államfő, aki azonnal megkezdte a köztársaság kiépítését. A nőknek egyenjogúságot adott, visszaszorította a vallást az államirányításból, az egyház hatáskörét vallási kérdésekre korlátozta. Megszüntette a kalifátust és a vallásos bíróságokat, feloszlatta a dervisrendeket, az alkotmányból minden vallásos formulát eltávolíttatott. Törekedett a török identitás megteremtésére erős patriotizmus és nacionalizmus propagálásával. A török kultúrpolitika lényeges elemét képezte a "török kultúra felfedezése" és a török nyelv megtisztítása. ("Napnyelv" elmélete: a nyelvet egy Közép-Ázsiában beszélt ős-nyelvből lehet levezetni. Ehhez az ősnyelvhez a török nyelv álla legközelebb, és a többi nyelv a törökön keresztül alakult ki.)
Kemal elsődleges célja a török nép civilizálása volt úgy, hogy megtartsák saját hagyományaikat, szokásaikat, a török kultúrát miközben közelednek a modern nyugati társadalmak felé.
Óriás szobrai minden nagyobb városban megtalálhatóak, de a kisebb településeken is gyakoriak az emlékművei. Képe ott függ a legtöbb közfeladatot ellátó épületben (iskolákban, hivatalokban), de gyakori a családi otthonokban is. Arcképe díszíti az összes pénzérmét és bankjegyet. Nevét halála óta Isztambul nemzetközi repülőtere, az Arany-szarv-öböl felett átívelő egyik híd, a világ egyik legnagyobb gátja, stadion, és még számos dolog viseli. A törökök "atyjukként" tekintenek Atatürkre, gyakran említik a következőképpen: Ata, azaz "apa", illetve Ata'miz, vagyis "apánk". Atatürk emlékének megsértését Törökországban törvény bünteti.
Hipotézisem szerint Atatürk színrelépése nélkül nem következhetett volna be a Párizs-környéki békeszerződésekkel, vesztes hatalomként való szembeszállás győzelme, és a későbbi pozitív változás előidézése a társadalomban, gazdaságban és a politikai életben. A Kemali rendszer természete azonban alapjaiban különbözik az újkori diktatúrákétól: ő azért vette kézbe a kizárólagos hatalmat, hogy megteremtse a parlamentárisan kormányzott, demokratikus Törökországot.[2]
Az Atatürk-kultusz egyáltalán nem példátlan a magyar politikatörténetben. A két világháború között nem volt olyan külföldi politikus, akinek olyan egyöntetűen pozitív lett volna a megítélése, mint amilyen Mustafa Kemal Atatürké volt. Más és más okokból a kommunistáktól a szociáldemokratákon át a nyilasokig bezárólag Atatürk vitán felül pozitív személyiségnek számított a hazai közvéle-
- 191/192 -
ményben. Az általános elismerés oka lehetett a kétségtelenül sikeres modernizációs politika éppúgy, mint Atatürk kiegyensúlyozott külpolitikája (beleértve megegyezését Szovjet-Oroszországgal), sikeres támadása a Párizs környéki békediktátum ellen, ahogyan elismerésre méltónak tűnhetett az a rendszer- és őrségváltó társadalmi politika is, amit a nevéhez kötöttek. Politikájának lényege lehetővé tette, hogy halála után több politikai irányzat példaképéül szolgáljon.
Arra keresek választ, hogy mi volt rugalmas politikájának a lényege, amely könnyen felhasználható mintaként szolgált nem csak a közel-keleti országok, de a '30-as évek magyar közpolitikájának is.
"Amit én az egész népemtől kivétel nélkül várok: a kormány rendelkezéseinek való teljes engedelmesség. (...) Az egész nemzet elfogadta azokat az elveket, amelyeket közzétettem, és egyértelmű, hogy akik szembehelyezkednek ezekkel az elvekkel, vagy akár az én személyemmel, esélyük sincs arra, hogy a nemzet által megválasztott képviselők legyenek."[3]
A fenti, Mustafa Kemal Atatürktől[4] (1881-1938) származó idézetben említett "elvek", az a hat irányelv - a republikanizmus, a laicizmus, a nacionalizmus, a populizmus, a revolúcionizmus, és az etatizmus[5] - nem csupán meghatározta a Török Köztársaság ideológiai irányvonalát, hanem részeiben, viszonyítási és hivatkozási alap tekintetében folyamatosan és hivatalosan jelen van a török alkotmányjogban Atatürk korától egészen napjainkig.
Mustafa Kemal Atatürkről általánosságban elmondható, hogy nem volt a nagy elméletek kidolgozásának a híve. Ez részéről szándékos választás volt, nem akart maga mögött merev doktrinákat hagyni. Ő a tanításainak dinamikusságát, rugalmasságát akarta megőrizni, hogy az általa képviselt értékrend és célkitűzések bármilyen korban, bármilyen irányzatba szükség esetén jól illeszthető legyenek és az atatürkizmus bármikor kortárssá tudjon válni.
Atatürk nem akarta "befagyasztani" az új állam filozófiáját konkrét doktrínák közé, mégis megfogalmazta azt a hat alapelvet, mely valós gyökerekkel rendelkezett a törökök múltjában és 1930-ban hosszú időre kijelölte a Török Köztársaság számára az általános politikai irányt.[6]
A "hat nyíl" hivatalos célja az volt, hogy "gyorsírásos" formában bemutassa a Köztársasági Néppárt és Mustafa Kemal Atatürk céljait. A nyilak szimbolikusan a közép-ázsiai törökök történelmi fejlődésére utalnak, képletesen azt sugallva, hogy a gyorsan kilövellő nyilak - amelyek együttesen magát Törökországot alkotják - térben és időben közvetlenül, akadálymentesen és gyorsan haladnak azon a hat tiszta ösvényen, melyet a nagy mesterlövész, Mustafa Kemal Atatürk határoz meg.[7]
Ez a hat nyíl, mint tömör politikai program tartalmazza az ún. atatürkizmus lényegét. Ha röviden össze kellene foglalnom a kemalizmus lényegét a következő idézetet hoznám fel: "Török Ifjúság! Az elsődleges egyben örök kötelességetek: szolgálni és védeni a török függetlenséget és a Török Köztársaságot. Ez a létezésetek és a jövőtök alapja, mely alap a legértékesebb kincsetek. A jövőben akár külföldről, akár belföldről jöhet olyan ellenség, amely meg akar benneteket ettől a kincstől fosztani. Ha lesz olyan nap, amikor kénytelenek lesztek megvédeni e kincset, nem mérlegelhetitek a lehetőségeket, sem a körülményeket, mert mindez a kötelességetek. A lehetőségeiket és körülményeitek akár rendkívül kedvezőtlenül is alakulhatnak. A függetlenségetek és a köztársaságotok elleni összeesküvés mögött a világ példátlan összeesküvése is állhat. Lehet, hogy erővel, lehet, hogy csalással a haza minden erődjét elfoglalják, lehet, hogy a seregeik az ország minden részébe betörnek és még szomorúbb és súlyosabb lehet, hogy az országunk hatalomgyakorlói tévedésbe esnek, vagy félrevezetik őket, vagy árulókká válnak. És az is lehet, hogy ezek az emberek a személyes érdekeiket a betolakodók politikai érdekeivel azonosítják majd. Az országunk elszegényedhet, rommá válhat, kimerülhet. Törökország Ifjúsága jövőjének még ilyen körülmények között is kötelessége a török függetlenség és a köztársaság megmentése. Az erő, amelyre szükségetek van, abban a vérben rejlik, mely ereitekben csörgedezik."[8]
A "hat nyíl" véleményem szerint önmagában nem volt ideológia. Sokkal inkább határjelzők, alapító kifejezések, a török kormányzás és társadalmi átalakulás etalon elvei és ötletei voltak[9], melyek az elnök beszédeiben elhangzottakkal együtt adták meg a program sajátosságait.[10]
A meghirdetett programban a forradalom és felszabadítás (revolúcionizmus) csak az első lépés volt Atatürk tervében, amelynek megvalósítása a nemzeti öntudat folyamatos fenntartásán alapult (nacionalizmus). 1923-as beszédében Atatürk megjegyezte: "Nem számít, milyen nagy győzelmeket ér el egy nemzet a csatatéren, a győzelmek tartós eredményeket csak a pedagógusok seregének erőfeszítései által hoznak."[11] Az ilyen nyilatkozatok kétségtelenül a nehéz körülmények között élő pedagógusok számára is céltudatosságot jelentettek, ezzel párhuzamosan pedig felfedték Atatürk azon meggyőződését, hogy a nemzet küzdelme még nem ért véget a
- 192/193 -
függetlenség megszerzésével. A függetlenség vezetett el a köztársaság megalapításához (republikanizmus), ami viszont megnyitotta az utat a modernizáció (reformizmus) felé, ami a revolúcionizmus végső célja volt.[12]
Atatürk revolúcionizmusa tehát a köztársaság megteremtésén túl átcsapott reformizmusba. Reformizmusa gyakorlati stratégia és taktika volt, amely a mindennapira, a közvetlenül elérhető eredményekre koncentrált. Nem egyszerűen a reformokért folyó harcot jelentette, hanem azt, hogy a harc megmaradt a fennálló rend kereteiben, s azon belül törekedett az életviszonyok jobbítására[13], Atatürk esetében a modernizációra, melyet már nem forradalmi úton, hanem a fennálló államrend keretein belül reformok útján kívánt megvalósítani. Atatürk reformizmusa nem tekinthető vegytiszta reformizmusnak, hiszen végső célja nem a marxi szocialista törekvések, hanem a mindennapi jólét, modernizáció megvalósítása volt.
A két eszme egybefonódása elsősorban arra utalt, hogy az Oszmán Birodalom átalakulása egy erőszakmentes forradalom mentén ment végbe. A világi köztársaság Atatürk modernizációs mozgalmának eredményeként alakult meg. A reformizmus pedig tulajdonképpen kifejezte Atatürk azon szándékát, hogy a török nép tartson ki addig, amíg a Köztársaság modernizációja, a végső cél be nem fejeződik. A vízió azonban túlmutatott az egy helyen és időben alkalmazott módszereken, így vált bármely korban aktuálissá.
A nemzeti büszkeség (nacionalizmus) felbecsülhetetlen erőforrás volt ezen az úton, így Atatürk a nemzeti hovatartozás büszkeségének érzetét tovább akarta növelni politikai nyilatkozatai során. A híres, köztársaság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából mondott beszéde kapcsán Atatürk úgy azonosította magát, "mint a nagy török nemzet egy tagja, akit az ő polgárai és az ő nemzetének értékes hadserege nagy büszkeséggel tölt el", mert "a török nemzet kiváló képességgel rendelkezik, intelligens, képes leküzdeni a nemzeti egység útjában álló nehézségeket, és fáklyát tart a pozitivista tudományoknak".[14] A törökséghez intelligencia, haladás és bátorság képzete társult. Az egység létfontosságú volt a zavaros háborús években és elengedhetetlen békeidőben is, mert biztosította a haladást és a nagyságot. Ezzel szemben a széthúzás csapásként és a butaság jeleként került részéről bemutatásra. A híres beszédet Atatürk így zárta le: "ne mutlu türküm diyene \ milyen boldog az, aki azt mondhatja magáról, török vagyok." Azaz a törökség velejárója a boldogság. Ez az idézet elhangzása óta egy állandóan jelen lévő "nemzeti mantra". A Köztársaság megalakulása[15] óta ez a kijelentés képezi a török állampolgárság (vatandaslik) fogalmának alapját is.[16] Az állampolgárság jogi definíciójának megalkotásától kezdve pedig az állampolgársággal, nemzeti identitással összefüggő kérdések megoldása kapcsán játszik kulcsfontosságú szerepet a török társadalom mindennapjaiban.[17] Bár megjegyzem ennek a folyamatos ismétlését akár a nemzeti bizonytalanság jeleként is lehetne értelmezni.
Mivel Atatürk vezetője volt egy nemzetalapító, nacionalista, felszabadító mozgalomnak aligha meglepő, hogy a nacionalizmus volt az egyik legerősebb nyíl a programjában.
A nacionalizmus és az államhatalom kapcsolatához általában hozzátartozik a térbeliség. Az államhatalom területileg meghatározott, és a nemzeti identitás is önmagában részben térbeli. Ezért az államok igyekeznek mindig ott meghatározni a területüket, ahol támogatottságra tesznek szert és ahol lojalitást élveznek. Mustafa Kemal, mint egy fiatal elsőtiszt Macedóniában, majd Szíriában látta, hogy az Oszmán Birodalom szét fog esni. Csak a török nemzetállam válthatja fel. Ő volt az, aki az új köztársaság térképét felállította. A területeket úgy állította össze, hogy túlnyomórészt a török lakosság által lakott területeket és az ország központi részét, Anatóliát kapcsolta egy területté. Amikor pedig kiválasztotta Ankarát fővárosnak, pontosan tudta, hogy a történelmi tények kiértékelése során döntése meghozatalakor helyesen járt el.
Atatürk ötvözte az ősi vérségi köteléket a köztársaság állampolgárságával és átváltoztatta az állampolgárságot egyfajta népet összekötő erővé. Atatürk azt állítja, hogy mind a törökök, mind a köztársaság az ő alkotásai és véleménye szerint a két fogalom természeténél fogva összefügg. A törökök vérükben hordozzák a Köztársaság védelmét. Az Anatólia megmentéséért hullatott vér a Köztársaság létrehozását is biztosította és nem ment veszendőbe. Vérségi kapcsolat fűzi tehát a meg nem született törököket a köztársaság pátriájához is, aki természetesen nem más, mint Atatürk maga. Az egyéneknek pedig arra kell törekedni, hogy megvédjék azt, amiért őseik meghaltak. Az a valaki, aki nem érzi a hűséget a Köztársaság iránt, nem is igazi török.[18]
Atatürk 1927. október 20-án a Fiatalokhoz[19] címzett beszédében, melynek szövegét középületek, egyetemek falaira és az Amtkabir épületére (Atatürk mauzóleuma) faragták minden iskolás emlékszik. Atatürk szavai mélyen érintik a török nemzeti öntudatot, melynek a köztársaság védelme érdekében őrködnie kell és ébernek kell lenni mind a külső és a belső ellenség vonatkozásában.[20]
- 193/194 -
És bár Atatürk 1937-ben kijelentette, hogy a 11 nemzet egy család tagjává vált, a nemzeti függetlenségi törekvések veszélyben létét mégis elnöksége alatt végig megtartotta.[21]
Kemal republikanizmusa is át volt szőve nacionalizmussal.[22] Atatürk a nacionalizmus és a republikanizmus fúziójával és azzal az állítással definiálta és legitimálta a saját politikáját, hogy az anatóliai föld és haza a törökök természetének a produktuma. Mivel az Oszmán Birodalom összeomlása után az oszmán/iszlám identitás a vereség és megaláztatás, a sebezhetőség és a potenciális bomlás szimbóluma lett, a világi Köztársaságot úgy üdvözölték, mint a kollektivista és határozottan antioszmán-iszlám nacionalizmus intézményi kifejeződését, mely garantálja a török nemzet biztonságát és méltóságát. Miután az elmaradottság okának az oszmán sérülékenységet látták, Atatürk a köztársaságban látta a modernizáció első lépcsőfokát.[23]
Az atatürkizmus annyiban speciális, hogy amíg az államhatalom viszonyát meghatározó republikanizmus eszméje eredetileg nehezen birkózott meg a nacionalizmus eszméjével, addig ezt a problémát Atatürk kiválóan megoldja. Atatürk ugyanis a nacionalizmusban egy etnikailag hegesztő, koherens erőt látott, egyfajta patriotizmust, amely Anatóliához köti, horgonyozza az egyébként etnikailag sokszínű török állampolgárokat.
Atatürk laicizmusa nemcsak az állam és a vallás szétválasztását tette szükségessé, hanem ettől még fontosabbnak tartotta az iszlám identitás nyilvános kifejezésének szigorú korlátozását és a vallási szervezetek feletti állami ellenőrzés bevezetését. Ezeket a célkitűzéseket 1923-ban a köztársaság megalakulásakor - Atatürk vezetése alatt - kőbe vésték és egyidejűleg elindították az ország gyorsütemű modernizációját. Ennek keretében került sor az arab betűk helyett a latin ábécé átvételére, a török nyelvújításra, a polgári törvénykezés bevezetésére, egyszóval a Nyugat felé történő erőteljes és látványos nyitásra.
Andrew Mango, Törökország leghíresebb nyugati elemzője és Atatürk egyik legbuzgóbb tisztelője szerint a szekularizmus természetes módon követte Atatürk nacionalista filozófiáját.[24] A laicizmus kapcsán, melyről elmondható, hogy a hat elv közül talán a legkevésbé került előtérbe, Mango megjegyzi, hogy Atatürknek nem volt szükséges hangsúlyoznia ennek a fontosságát, hiszen egy modern államban ez csak akkor válik hangsúlyozandóvá, ha a modernizáció e nélkül megy végbe. Atatürk Nutuk[25] című beszédében a szekularizmussal kapcsolatban pusztán azt hangsúlyozta, hogy a törökök nagysága megelőzte az iszlámra történő áttérést és arra ösztönözte népét, hogy tisztítsák meg érzelmeiket és tudásukat "az igazi tudomány fényében" megakadályozva azt, hogy az iszlám hagyomány fantáziadús elképzelései veszélyeztessék a nemzeti túlélést.[26]
Atatürk nem képviselt kompromisszummentes szekularizmust. A vezető - bár vallási meggyőződése mai napig nem tisztázott[27] - a felvilágosult vallást dicsérte, amely szerint "az emberiség elhagyja a kereszténységet, a buddhizmust, az iszlamizmust (mely véleménye szerint a legjobb és legmodernebb az összes vallás közül), és a vallása ezek különös jellegétől mentes, leegyszerűsített, mindenki számára érthető és univerzális jellegű lesz. Ez lenne véleménye szerint összhangban a magasabb szintű civilizációval szemben támasztott elvárásokkal és az egyetemes normákkal.[28] A laicizmus így eszközévé válhat annak, hogy Törökország megmutassa a világnak, hogy nem egy primitív, előítéletek és babonák szintjére süllyedt nemzet. Atatürk nem azért ellenezte a kalifátust, mert ez a vallási identitást határozta meg, hanem azért, mert a vallás természete és vágya, hogy blokkolja az idők folyamán felállított rendet, és ez a haladás gátját képezi. A kalifátus bűnös igyekezetében pedig igyekszik feláldozni a török népet egyszerű szeszélyből, fantáziából, délibábból.[29]
A populizmus (törökül: halkçilik) sajátos viszonyban áll az atatürkizmusban a szekularizmussal. Definíciója szerint a forradalom célja, hogy a politikai hatalmat az állampolgárokra ruházza át. A kemalista populizmus eltér a fogalom nyugati értelmezésétől. A nyugat-európai kultúrában a populizmus egy olyan politikai doktrína, ahol az egyik fél a "nép" mely "az elit", a másik oldal ellen küzd. Az atatürkizmusban azonban "a nép" (a helyes kifejezés az időszakban az "alattvalók") áll az egyik oldalon, aki küzd az autokrácia (oszmán dinasztia), teokrácia (kalifátus) és a feudalizmus (törzsi vezetők) maradványai ellen. A politikai hatalmat pedig az ország lakosságának legfőbb közérdeke érdekében gyakorolja. A kemalista populizmus a kemalista modernizációs mozgalom kiterjesztése volt, melynek értelmében az ideális társadalomban, a köztársaság állampolgárai képesek egyedül vallásos szövegeket olvasni és szabadon értelmezni azokat. Ennek érdekében Kemal Atatürk volt az első, aki a Korán eredetileg arab szövegét törökre lefordíttatta. A klérus elleni fellépését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy beszédeiben több alkalommal úgy utalt neves vallási vezetőkre, mint egyszerű polgárokra, falusi emberekre, vagy munkavállalókra.[30]
- 194/195 -
Ahhoz, hogy Atatürk szellemi hagyatékából kemalizmus/atatürkizmus legyen szükség volt még egy további titkos összetevőre. A miszticizmusra. A misztikus kötelék Atatürk, a nemzet és köztársaság között nem csupán elfogadott, hanem a török tankönyvekben és tudományos életben alaptétel. E szerint a "minden törökök atyja" előtt egy becsületes apa emlékművel kell tisztelegni. Nélküle Törökország ugyan létrejött volna, de sokkal kisebb és kevésbé békés ország lenne.[31] Megmutatta Törökországnak a kiutat a "keleti gettóból"[32], megteremtette az új életet és a reményt, hogy a török nép energiája és önbecsülése, helyreálljon. Utat mutatott nem csak a függetlenség, hanem a szabadság felé. Megmentette a hazáját attól, hogy brit imperializmus kliens állama legyen, ezért az iránta érzett hála kvázi kötelező érzés.[33]
A törökséget nem feltétlenül a faj, vagy a vallás határozza meg, hanem annak a mértéke, ahogyan egy személy az ehhez a fogalomhoz köthető gondolatokkal, eszmékkel, célokkal magát azonosítja. A török nemzet célja, hogy megvédje az eddig elért eredményeket és elősegítse a modernizációt, a többi iránymutatás, mint például a köztársaság nem lehet választás kérdése. Az a kapocs pedig, amit Atatürk népével létrehozott, hatékonyan természetessé tette az egész köztársasági projektet. Az Atatürk által megállapított projekt lelakatolta a törökök útját, így aki ettől el akart térni, az megsértette a természet, a gondviselés és a józan ész szabályait.[34]
A nemzet és a köztársaság fúziójának hatása egyesítő volt a lakosságra nézve, Atatürk karizmáját pedig egy quasi misztikus aurával látta el. Mivel Atatürk személyesítette meg a Török Forradalmat, más számára szinte lehetetlenné vált, hogy személyként a Török Forradalomért tegyen, illetve lehetetlenné tette, hogy Atatürk bármilyen megnyilvánulása ellen forduljon. Atatürk ezzel egy antropomorf nemzetté és forradalommá, Törökország szentjévé, a nemzeti büszkeség és biztonság forrásává és garantálójává vált. Halálának évfordulóján, november 10-én, mely egyben nemzeti ünnep is, minden évben az iskolások levelet írnak Hozzá, melyben békét, egészséget és jólétet kérnek. Néhányan még panaszaikat is bejelentik, így levelek leginkább imákra hasonlítanak.[35]
Az ezerkilencszázharmincas években az őrségváltásnak nevezett rendszerváltást sürgetők fordultak Atatürkhöz példát és előképet keresve. Már korábban is általános figyelem és tisztelet övezte Magyarországon az első sikeres - és önerős - revizionista Kemál Atatürköt, ám a harmincas években a fajvédők és a korai szellemi honvédők hasonló módon viszonyultak személyéhez és politikájához: pontosabban mindahhoz, amit az ő politikájaként értelmeztek, annak láttak és láttattak. Ez nem véletlen.
A húszas évek legelején a harcos revizionisták lelkesítője - és mint Borsi Kálmán Béla legújabb, nagyszerű könyvéből[36] is tudható, egyben a román titkosrendőrség álmatlan éjszakáinak okozója is -volt Kemál Atatürk.
Az első világháború és Trianon utáni Magyarországon számos úton-módon próbálták újrakonstruálni a magyar nemzeti identitást. A liberálisnak mondott XIX. századi nacionalizmus csődjéből a faji eszme tűnt a legsikeresebb kivezető útnak. A Szekfűtől Szabó Dezsőn, Németh Lászlón át vezető különböző, a magyar nemzeti identitás újrakonstruálását célzó útkeresések abban közösek voltak, hogy szerintük a Trianon előtti korszak hivatalos liberális nacionalizmusa, annak dekadenciája sodorta katasztrófába a történelmi Magyarországot. E katasztrófa végpontja a '18-19-es forradalmak, különösen a kommün, valamint Trianon voltak. Ezt a folyamatos politikai, nemzeti és szociális válságot igyekeztek egy új nemzeti identitás megteremtésével orvosolni. Közismert, hogy mind Bajcsy-Zsilinszky Endre, mind Gömbös Gyula őrségváltó-rendszerváltó politikájának volt külhoni referenciája: Atatürk.[37] A modernizáló nemzeti öncélúságot és az őrségváltást hirdető Gömbös Mussolini mellett épp Atatürkben látta önmaga példaképét.[38] Szemükben Atatürk az a könyörtelenül következetes nemzeti politikus volt, aki leváltotta, elzavarta a korrupt, dekadens, hagyományos uralkodó osztályt, és létrehozta a nemzeti hivatalnokosztályt.
Atatürk magyarországi kultusza akkor vált általánossá, amikor meghalt. 1938. november 10-én hunyt el a modern Törökország megteremtője, két napra rá pedig - Hitler és Mussolini jóvoltából - Horthy Miklós bevonult Kassára. Ezekben a napokban a sors - valamint Hitler és Mussolini - váratlan ajándéka, a Felvidék visszacsatolása volt a vezető téma a magyar sajtóban, ám Atatürk halála, az Atatürkre való emlékezés mégsem sikkadt el a hazai lapokban. Még a szintén ekkor lezajlott Kristályéjszaka sem volt képes elhomályosítani az újból felerősödő Atatürk-kultuszt Magyarországon. Annyira nem, hogy Horthy kassai bevonulásának napján a Magyar Nemzet kétoldalas vezércikke nem is a Felvidék visszacsatolásával foglalkozott,
- 195/196 -
hanem Atatürk példájával, azzal, hogy mit is üzent 1938 végén Atatürk vélelmezett életműve a magyaroknak.[39] Az említett lap már-már szentként mutatta be hősét, olyanként, aki képes volt szakítani saját és népe régi életével, és képes volt új életet választani, azt könyörtelenül terjeszteni népe között.[40]
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava, ha nem is szentként, de egy vitán felül példamutató, felvilágosult politikusként emlékezett Atatürkre, olyan egyéniségre, "amilyen Nagy Péter cár volt, aki a semmiből igyekezett országában az európai civilizációt meghonosítani. Kemál pasa is megtett mindent, hogy a török népet kiemelje ázsiai elszigeteltségéből, és radikálisan belenyúlt a legmeggyökeresedettebb tradíciókba is. Mint minden magyar méltatója, a Népszava szerzője is kiemelte, hogy Atatürk levetette a török férfiak fejéről a fezt, a nők arcáról a fátyolt, bevezette a latin betűk használatát. A magyar szociáldemokraták számára Kemál legfontosabb műve a modernizáció volt. "Utakat és vasútvonalakat építtetett, ipart létesített, népiskolákat alakított. [...] Külpolitikai tevékenysége is szerencsével járt. Az oroszokkal való barátsági szerződése erős hátvédet biztosított számára, és megkímélte attól, hogy folyamatos súrlódásban éljen nagy szomszédjával. [...] A Balkán-szövetség legjelentősebb államává tette Törökországot. Politikájával a nyugati demokratikus hatalmakhoz kapcsolódott." Az első bécsi döntést követően, a kassai bevonulás napján a szovjetekkel kiegyező, velük barátsági szerződést kötő, a Törökországot a nyugati demokráciákhoz kapcsoló, független külpolitikát folytató Atatürkre emlékezett a szociáldemokrata napilap.[41] Életművéből az említettek tűntek a korabeli magyar szociáldemokraták szemében Magyarországon is követhetőeknek.[42]
A Pesti Hírlapban a neves külpolitikai szakíró, Balla Antal írt nekrológot Atatürk halála alkalmából.[43] Balla és a Pesti Hírlap Atatürkje egyszerre volt a Párizs környéki békerendszer feletti dicsőséges győző (gázi), a haladás szelleme, a huszadik század egyik legnagyobb alakja, nemzetvezére és államférfija. Az életrajz és a politikatörténet tisztes felsorolása mellett külön hangsúlyt kapott a Pesti Hírlap szerzőjénél az a körülmény, hogy Atatürk fordult először szembe a Párizs környéki békék megalázó határozataival, küzdött sikeresen a görög és örmény felkelőkkel, valamint a francia és angol megszállókkal, miközben szövetséget kötött Szovjet-Oroszországgal. A győzelmet követően "az új nemzeti Törökország lemondott a hatalmi célokról, nem akart más népeket többé leigázva tartani. Atatürknek nem volt más célja, minthogy megszervezze, modernizálja s így megmentse a nemzeti határokra szorított országot a vérpusztulástól." Megszabadította országát a mohamedán egyház korlátlan befolyásától, majd csodás sikerrel vitte végbe Törökország átalakítását, aminek mutatói a fezviselés és az arab írás eltörlése volt. Balla írását az alábbiakkal zárta. "Diktátor volt Atatürk? Az volt, de nem intézményesen. Törökország alkotmányos ország, és a nemzetgyűlés személyesíti meg a nemzeti hatalmat és szuverenitást. Atatürk diktátor volt, személyes tulajdonságai, korlátlan tekintélye révén. Diktátor volt olyan értelemben, mint Cromwell valamikor az angol forradalomban és Rákóczi vagy Kossuth Lajos a magyar szabadságharcban. Megmutatta, hogy nemzetek, ha van bennük életerő, nem semmisülnek meg egy vesztett háború következtében."[44]
A Pesti Hírlap Kemál Atatürkje sokban hasonlít a Népszava Atatürkjéhez, ám számos vonásban eltér attól. Nemzetvezér, az országot a "vérpusztulástól" megmentő, a revízióért győzedelmesen harcoló, modernizáló alkotmányos diktátor volt a Pesti Hírlap Atatürkje.
Azon a napon, amelyen Ankarában a temetést rendezték, Budapest főpolgármestere felhívással fordult a város lakosságához. Ez a török és magyar nemzeti színekkel díszített felhívás Atatürk képe alatt [...] arra szólította fel Budapest lakóit, hogy a gyász kifejezésére tűzzenek ki fekete zászlókat. Ezeket a gyászlobogókat szinte minden házra ki is akasztották.[45]
A Népszava és a Pesti Hírlap Atatürk-képének minden eleme felbukkan a Magyar Nemzet vezércikkében, ám az ott közölt szöveg kiemelkedik a magyar sajtó Atatürk-tárgyú kultikus szövegei közül. Az első, szembeötlő különbség, hogy a neves szlavista (és pánszlávszakértő) Gogolák Lajos jegyezte cikk[46] nem hagyományos nekrológként található a Magyar Nemzet belső lapjain, hanem vezércikk. A két oldal terjedelmű vezércikk mellett olvasható a lap különtudósítójának beszámolója a kassai bevonulásról és Horthy kassai bevonulásának előkészületeiről. Az adott történelmi pillanatban különösen érdekes, hogy a Magyar Nemzet a szellemi honvédelem lapjaként nem a Felvidék visszacsatolásának, hanem halála kapcsán az atatürki életműnek szentelte vezércikkét. Nyilvánvaló, hogy a szerkesztők úgy vélték, az adott történelmi pillanatban különösen fontos számot vetni Atatürk életművével, pontosabban azzal, amit a lap és szerzője akként értelmezett, s a magyar közvélemény számára tanulságosnak tartott. A Magyar Nemzetnek a szellemi honvédelem jegyében
- 196/197 -
fogant és nyilvánvalóan magyarországi aktualitású vezércikke a magyar történelem egy sorsfordító pillanatában tartotta fontosnak, hogy részletes jelen kortörténeti visszapillantást nyújtson a magyar olvasók számára a modern Törökország és megteremtőjének útjáról. A hangsúlyosan németellenes jobboldali, nemzeti szellemi és politikai mozgalom alakítói számára épp a kassai bevonulás napján tűnt megkerülhetetlennek a szembesülés és szembesítés Atatürkkel és pályájával. E pályát a kortárs európai történelem egyik legérdesebb és legfontosabb államférfiúi pályájaként határozta meg Gogolák Lajos, amelyet az általa vázolt történelmi visszapillantás nélkül megérthetetlennek tartott. Az Atatürk előtti Törökországról és törökségről lesújtó képet festett. Ez a törökség - mint fogalmazott - teljesen elégett az iszlám egyszerre politikai és vallási gondolatában. A kezdeti, sikeres oszmán hódításokban megmutatkozó eredeti turáni alkatát az idővel egyre inkább meghatározóvá váló albán, délszláv, arab, perzsa vér deformálta. Az albán és a délszláv vér és alkat - így a délszláv kérdés szakértője - még csak-csak beilleszkedett a török életformába, katonai és lelki alkatba, ám az arab, a perzsa és a hangsúlyozott levantei ráhatás annál jobban ellágyították azt. E hatások nyomán ugyan nemcsak ellágyult, de megszépült, kivirágzott és megszelídült az eredeti turáni alkat, ám az idegen elemek uralma és az idegen szellem végül is felbomlasztotta a turáni katonai réteget.[47] A gogoláki olvasatban Törökország az idegen szellem hatására belülről ment tönkre, s a nemzeti, nacionalista mozgalmak kihívására képtelen volt válaszolni. E kihívások, amik a Balkántól Egyiptomig érték a Török Birodalmat, csak rávilágítottak azokra a hibákra, amik már születésekor kódolva voltak a "magát az iszlámnak feláldozó" török birodalmi alkatban.[48]
A döntő fordulatot az első világháború jelentette, amelyben a korábbi hibákat újabbakkal tetézte a dekadens, korrupt török vezetés azzal, hogy a birodalmat Németország és a Monarchia expozitúrájává tették.[49] A birodalmi, dekadens Törökországban lehetetlen volt Gogolák szerint az újtörök nemzeti állam megteremtése. A birodalom belső és külső ellenségei számára nyilvánvaló volt "miként emésztette fel az iszlám a törökség legjobb erőit, és mint járta át az iszlám dekadenciája a nacionalizmus nélküli török népet". Ezt a Törökországot akarták kiküszöbölni az európai és ázsiai politikából a sevrés-i békét követően, ám egy már-már szent hős képes volt a dekadenciát lerázva megújulni, és népét megújítani. Nem a semmiből jött ez a hős Gogolák szerint sem, az ő hőse már korábban is jeleskedett a megújuló, faji Törökországért zajló küzdelmekben: "Ebben az általános bomlásban jelent meg a török politika színpadán a szaloniki származású katonatiszt, Musztafa Kemál, aki már ekkor is nevet szerzett magának az ifjútörök mozgalomban és az örményellenes ifjútörök faji gondolat propagálása terén. A Párizs környéki békék megaláztatását lerázó nemzeti Törökország megújítója - így a Magyar Nemzet szerzője - már a török történelem legdekadensebb korszakában is a török faji gondolat propagálásával tűnt ki. Gogolák röviden - és sajátságosan - ismertette Atatürk és az atatürki Törökország felemelkedésének történetét. Sajátságosan fűzte egybe a köztörténet ismert eseményeit az állítólagos atatürki faji politikával, egy mondatban említve a Görögország elleni háborút és a faji és gazdasági vonatkozású örménykérdés erős és keménykezű megoldását, a nemzet energiáját felemésztő kalifátus felszámolását és mindennemű mohamedán kötöttségek lerombolását. "Mindezek bénították meg korábban "a török szellem és nemzetiség szabad kifejlődését". 1938 novemberében sem zsidónak, sem antiszemitának nem kellett lenni a fentiek dekódolásához. Az eredetileg egészséges turáni katonaparasztok államát és nemzetét megbénító, kifejlődését megakadályozó - egyszerre faji és gazdasági - örménykérdés állítólagos keménykezű megoldása fontos és követendő példának tűnt a Magyar Nemzet szerzője számára. A mindent meghatározó faji politikában sikeres Atatürk mindezt nem hajthatta végre társadalmi támogatottság és belső szövetségesek nélkül. Ezen a ponton - ha a korábbiakból nem értett volna - a magyar olvasó félreérthetetlen áthallásokat kaphatott Gogoláktól, aki szerint Atatürknek egyetlen lehetséges útja volt: a (turáni) török parasztság.
"Kemál megvetette az európai hatásoknak túlságosan kitett, túlérett, rothadó Konstantinápolyt, és oda fordult vissza, ahonnét eddig is elindult minden török hatalom Európa felé. Az anatóliaiak eddig is a török birodalom legjobb és legkeményebb katonái voltak, s Kemál most visszatért Anatólia kemény, szikár, terméketlen földjére, visszafordult a török népiség, a török parasztság felé, s belőle akarta megújítani a korhadó Törökországot." Kemál volt az első népi vezér a világháború utáni világpolitikában, s kíméletlen erővel távolította el a török nép és a török szellem felől minden arab, perzsa és örmény ráhatást." Egy megkisebbedett ország hatalmas forradalmárát látta Gogolák Atatürkben, aki - Szent Istvánhoz és Nagy Péterhez hasonlítható módon - hajtotta végre sikeresen a minőség forradalmát.
- 197/198 -
Gogolák - más megemlékezőkhöz képest - kevesebb teret szentelt Atatürk külpolitikájának, bár fontosnak tartotta jelezni, hogy egyszerre volt képes a németekkel, franciákkal és a szovjetekkel jó viszonyt fenntartani. Ám a Magyar Nemzet vezércikkében elénk táruló gogoláki Atatürk alapvetően a helyes és sikeres faji és népi politika képviselője volt, aki az általa végrehajtott forradalommal (a népi minőség forradalmával) egy területileg "megkisebbedett, de belülről sokkal erősebb és keményebb új Törökországot" teremtett.
Egyetértés mutatkozott tehát hazai (félre-) ismerői között, hogy modernizáló diktátor volt, aki kiegyensúlyozott külpolitikát folytatott egy olyan korszakban, amelyben erre Magyarország képtelen volt. Nyilvánvaló, hogy Atatürk élete és halála csak apropója volt a különböző közvélemény formálók aktuális üzeneteinek.[50]
Összességében Atatürk egy modern Törökország vezetője szeretett volna lenni. Fejében a szekularizmus, a köztársasági nemzetállam és a gazdasági növekedés volt a modernség lényege. Láthatóvá szerette volna tenni a modernséget, így az ő populizmussal sújtott, gyakran eltúlzott formában jelentkező republikanizmusa, szekularizmusa és nacionalizmusa lényegében a cél elérésének eszközei voltak.[51]
A hat irányelve együtt olyan speciális ideológiát, módszert, ezzel együtt nyelvezetet eredményezett, mely a politikai despotizmust annak érdekében használja fel, hogy megszüntesse és lerombolja azt a társadalmi zsarnokságot, mely véleménye szerint a hagyományosan gondolkodó muszlim török lakosság körében korábban elterjedt volt, a végső cél, a modernizáció útjában állt, és amelyért Atatürk végsősoron magát az ulemát ('ulama') okolta.[52]
Az atatürkizmus felírt receptje egyszerű és rideg, mely nélkülözi a konkrétumokat és a politikai törekvés céljait. Egyfajta univerzális látásmódot kínál. Ennek megformálása érdekében Atatürk az 1930-as években szorgosan végzett történelmi és nyelvtudományi alapkutatásokat és próbálta megszerezni a politikai irányvonalak feletti kontrollt a hat nyíl (Alti Ok) megfogalmazásával. A nyilak univerzális érvényét az alkotmányba építésük csak fokozta és az alkotmánymódosítások során is megmaradt.[53] Mivel az alkotmány legitimitását is Atatürktől származtatja, valamennyi rendelkezés Atatürk elveiből fakad és elvein alapszik. A jogrendszer szempontjából ez azt jelenti, hogy a jog bármilyen reformok dacára lehorgonyoz bizonyos elvek mellett, és a jogszabályok is csak olyan módszerekkel interpretálhatóak, melyek az atatürki elvekkel összhangba hozhatóak, így az atatürkizmus valójában a törvény és a jogrendszer nyelve Törökországban.[54] Egy legitim politikai nyelvezet, mely évtizedek óta formázza a politikai vitákat és folyamatokat. Ez a nyelvezet sem visszahúzódó, sem hegemón. Nyolc évtizednyi folyamatos alakítás, intézményiesítés van mögötte. A politika, a jogalkotás, és az újságírók nyelvévé vált, függetlenül attól, hogy a hivatkozók értik-e Atatürk örökségét, vagy nem. Olyan nyelv, amely folyton újratárgyalható.
Az atatürkizmusban és segítségével fogalmazódott meg a nemzeti identitás, mely nem radikális faji nacionalizmust jelentett.[55] Atatürk a republikanizmust és a haladás iránti olthatatlan szomjat (revolúcionizmus) azonosítja a törökséggel, mely "a törökök természetes állapota" "a haladás járműve."[56] A szekularizmust úgy ábrázolja, mint egy természetes köztársasági tulajdonságot, mely szükséges a nemzeti túléléshez és fejlődéshez, melyet leginkább az evolúcióhoz hasonlít. "Egy nemzetnek mozognia kell az idővel, a korral, különben elpusztul."[57] "A világ szemében a legnagyobb erőnk és presztizsünk a rezsimünk új formájában és karakterében van."[58] A rendszer, amelyet Atatürk összekötött a nemzeti identitással belépőjegy a civilizált nyugatba és záloga a világ elfogadásának.[59]
Populizmusa egy szolidáris szembenállást jelentett a monarchiával és az általa biztosított előjogokkal, melyet a Francia Forradalom inspirált. Nacionalizmusa körülhatárolta a populizmusát. Igaz ugyan, hogy úgy tartotta ő maga a nemzeti akarat megtestesítője, melynek keretében ragaszkodott a formalizmushoz is, azaz döntései olyan törvényhozói aktusokban öltöttek testet, melyet a nép akaratával összhangban lévőnek tartottak, de ez nem jelentett despotizmust.[60]
A teljes szekularizáció felé tett lépései (eltávolították az alkotmányból azt a cikkelyt, hogy az iszlám a hivatalos vallás, megszűnt a kalifátus, az összes modernizáló reform eltért a korábbi iszlám hagyományoktól)[61] mellyel pusztán elválasztja a világit az istenitől és ellenzi a vallás politikai célokra történő kiaknázását, az iszlám állandó állami felügyeletének eszközévé vált.[62]
A kemáli elvek három, egymáshoz kötődő rétegből álltak össze. Először a török nemzetfogalomban az állampolgárság, a nemzeti történelem és a haza természetes és elengedhetetlen elemekként függtek össze. Másodszor a republikanizmus úgy került bemutatásra, mint a törökség természetes
- 198/199 -
velejárója, mint egy kvázi- etnikai vonás, "organikus" komponense a "természetes" identitásnak. A török nemzet egyrészt erőt jelentett az Atatürki politikák mögött, másrészt a természetes következménye volt Atatürk köztársasági reformjainak, de semmiképpen nem előzte meg azokat, mint félreértelmezői hirdették. Atatürk öröksége egyértelmű: "hazánkat a világ virágzó és civilizált nemzeteinek szintjére kell emelni."[63] Törökország a projekt, és a nemzet a jármű ennek az eléréséhez. Atatürkön keresztül valósult meg Törökország nemzeti akarata, mely leginkább egy döntésben nyilvánul meg, hogy állampolgárai magukat nemzetnek kiáltják ki. A nemzeti retorika segítségével Atatürk hatékonyan ruházta fel legitimitással cselekményeit, köztük a szekuláris Köztársaság létrehozását. Néhányan ezt Atatürk ideológiai hagyatékának, mások pedig a haladás irányát meghatározó módszereknek tekintik, de abban valamennyi elemző egyetért, hogy ezek tekinthetők Atatürk legfontosabb szellemi hagyatékának.[64]
Az atatürkizmus valójában Mustafa Kemal Atatürk halála után keletkezett, ideológiájának kritikája és felhasználása sok esetben ürügyként szolgált, melyben politikai programokhoz Atatürk tételeit saját ízlésükhöz igazodóan alakították ki értelmezőik. Egyetértés mutatkozott a hazai (félre-) ismerői között, hogy modernizáló diktátor volt, aki kiegyensúlyozott külpolitikát folytatott egy olyan korszakban, amelyben erre Magyarország képtelen volt. Azonban nyilvánvaló, hogy Atatürk élete és halála csak apropója volt a különböző közvélemény formálók aktuális üzeneteinek. Az atatürki példa kritikátlan követésére pedig kizárólag a fajpolitikus Atatürköt vizionáló Magyar Nemzet tett szelíd javaslatot. ■
JEGYZETEK
[1] Walter Johannes Stein: Az új Törökország és megalapítója: Kemál Atatürk, In: Szabad Gondolat, Budapest, 2005. június, 31. o.
[2] Napi Gazdaság 2001. 28. sz. február 2., 24. o.
[3] Ghazi Mustapha Kemal: A Speech Delivered By Ghazi Mustapha Kemal, President Of The Turkish Republic, October 1927, Istambul, Chandra Chakravarti Press, 2007, 24. Az idézetet angolról magyarra fordította: a szerző.
[4] Abban az időben, amikor Atatürk született, a törököknél még ismeretlen volt a nyugaton már megszokott vezetéknév fogalma. Atatürk születésekor az elterjedt Musztafa nevet kapta, mely arab eredetű, jelentése "a kiválasztott". Ez Mohamed próféta egyik jelzője. Musztafa, miközben katonai iskoláit végezte Szalonikiben, a "tökéletes" jelentésű Kemal nevet kapta matematikatanárától. Ettől kezdve Musztafa Kemal néven ismerték. 1916-ban dandártábornoki rendfokozatba léptették elő, amihez a pasa cím és megszólítás is járt. Ettől kezdve Kemal Pasa néven szólították. 1921. szeptember 19-én a Török Nemzeti Országgyűlés a függetlenségi háborúban elért eredményei miatt a Gazi, "Hős" címet ajándékozta neki, így ettől kezdve a Gazi Musztafa Kemal megszólítás járt ki neki. 1934-ben a reformok részeként bevezették a vezetéknév-törvényt, a lakosság nyilvántartásának pontosítása miatt. November 24-én az országgyűlés külön törvénybe iktatva nevezte el Mustafa Kemalt Atatürknek, melynek jelentése "minden törökök atyja". A törvény kimondja, hogy ezt a vezetéknevet nem viselheti más személy. Törökországban legtöbbször Atatürkként hivatkoznak rá, hivatalos személyi igazolványában (nüfus cüzdani) Kamâl Atatürkként szerepelt a neve. In: Patrick Kinross: Atatürk. The Rebirth of a Nation. Weidenfeld & Nicolson, London 2012. 12. o.; Kemal H. Karpat: The Personality of Atatürk. The American Historical Review, 90. kötet, 1985. 4. sz. 893-899. o.
http://www.jstor.org/stable/1858844?seq=1#page_scan_tab_contents, 2017.01.03.
[5] Az etatizmussal jelen tanulmány során bővebben nem foglalkozom. Az elvek közül az etatizmus (törökül: devletçilik) volt az, melyet Kemal Atatürk a nyugati modellel egybehangzóan tett egyértelművé nyilatkozatai során. Ennek értelmében Törökország modernizációja nagyban függ a gazdasági és technológiai fejlődéstől, melynek érdekében az államnak kell szabályoznia az ország általános gazdasági tevékenységét és részt kell vennie, akár tulajdonosként azokon a területeken, ahol a nemzeti érdek megköveteli és magánvállalkozás erre nem hajlandó, vagy nem megfelelő szolgáltatást nyújt.
[6] Interview with Dr. Andrew Mango: "Turkey's Walk from 1923 to 2023: A Critique of the Past and Recent Political Challenges". http://researchturkey.org/interview-with-dr-andrew-mango-turkeys-walk-from-1923-to-2023-a-critique-of-the-past-and-recent-political-challenges/
[7] Sinan Ciddi: Kemalism in Turkish Politics: The Republican People's Party, Secularism and Nationalism. Routledge, London 2009. 47. o.
[8] Atatürk 1927. október 20. napján a "Török Ifjúsághoz" Ankarában címzett beszéde letölthető:
http://www.turkishlanguage.co.uk/hitap.htm. A letöltés ideje: 2017.03.01.
[9] Sinan Ciddi: Kemalism in Turkish Politics. The Republican Peoole's Party, the Secularism and Nationalism, Routledge, New York 2009. 30-47. o.
[10] Suna Kili: Kemalism in Contemporary Turkey, International Political Science Review / Revue internationale de science politique, 1/3., Political Ideology: Its Impact on Contemporary Political Transformations (1980), pp. 381-404. https://www.jstor.org/stable/1601123?seq=1#page_scan_tab_contents
[11] Izmir Konferencia 1923. In: Taha Parla - Andrew Davison: Korporatist Ideology in Kemalist Turkey. Progress or Order? Syracuse University Press, New York 2004. 119. o.
[12] Taha Parla - Andrew Davison: i.m. 68-70. o.
[13] Demeter M. Attila: Mi a republikanizmus? https://www.academia.edu/6143395/Mi_a_republikanizmus
[14] 1933. október 29. http://www.ataturksociety.org/about-ataturk/ataturks-speech-at-the-10th-anniversary-of-the-turkish-republic/ A letöltés ideje: 2017.03.01.
[15] 1923. október 29.
[16] Basak Ince: Citizenship and Identity in Turkey: From Atatürk's Republic to the Present Day. Palgrave Macmillan, New York 2012.79. o.
[17] 1995. január elsején, Tansu Ciller, Törökország akkori miniszterelnöke átfogalmazta Atatürk híres mondatát: "Milyen boldog az, aki azt mondhatja magáról: Törökország állampolgára vagyok." (Ne mutlu Türkiye'nin vatandasiyim diyene). Ciller, 2008
http://www.academia.edu/3426161/ENTERTAINING_THE_CITIZEN_TANSU_CILLER_A_CASE_STUDY, 2015.12.01.
- 199/200 -
[18] Soner, Cagaptay: Islam, Secularism, and Nationalism in Modern Turkey. Who is a Turk? Routledge, New York 2006. 4450. o.
[19] Mustafa Kemal Ataturk: (1927) Address to Youth http://www.columbia.edu/cu/tsa/ata/youth.html translation. Az idézetet fordította a szerző.
[20] Mustafa Kemal Ataturk: (1920-1937) Excerpts from Speeches,
http://www.ataturksociety.org/category/speeches/. Az idézetet fordította a szerző.
[21] Patrick Kinross (2001) Ataturk: The Rebirth of a Nation, Phoenix Press, London, New York 2001
[22] Sina Aksin: Nature of the Kemalist Revolution' in: D. Shankland (szerk.): The Turkish Republic at Seventy-Five Years: Progress -Development - Change, The Eothen Press, Huntingdon 1999. 65. o.
[23] Soner Cagaptay: Islam, Secularism and Nationalism in Modern Turkey: Who is a Turk? Routledge, New York 2006. 74. o.
[24] Andrew Mango: Ataturk: The Biography of the Founder of Modern Turkey, Overlook, New York 2002. 127. o.
[25] A Nutuk Mustafa Kemal Atatürk beszéde, melyet 1927. október 15-20. között adott elő a Köztársasági Néppárt második kongresszusán.
[26] Bahattin Aksit: Islamic Education in Turkey: Medrese Reform in Late Ottoman Times and Imam Hatip Schools in the Republic' in: R.Tapper (szerk): Islam in Modern Turkey: Religion, Politics and Literature in a Secular State, London & New York: I.B. Tauris, 1991.
[27] Andrew Mango: Ataturk: The Biography of the Founder of Modern Turkey, Overlook, New York 2002. 174. o.
[28] Ethem Ruhi Figlali: Ataturk and the Religion of Islam. 2010. http://www.atam.gov.tr/dergi/sayi-26/ataturk-and-the-religion-of-islam. A letöltés ideje: 2017.03.01.
[29] Metin Heper: Islam, Secularism and Democracy in Turkey: The Legacy of Ataturk and the Challenges of Modernity, Tauris, New York 2016. 214. o.
[30] Sehnaz Tahir Gürcaglar: The Politics and Poetics of Translation in Turkey, 1923-1960, Rodopi, New York 2008. 3537. o.
[31] Andrew Mango: i.m. 2-12. o.
[32] Uo. 8. o.
[33] Bernard Lewis: What Went Wrong? Western Impact and Middle Eastern Response The Atlantic Monthly, New York 2002. 293. o.
[34] Suna Kili: Kemalism in Contemporary Turkey. International Political Science Review 1980/1/3. 381-404. https://www.jstor.org/stable/1601123?seq=1#page_scan_tab_contents. A letöltés ideje: 2017.03.01.
[35] Vamik D. Volkan: On Kemal Atatürk's Psychoanalytic Biography. In Baki Tezcan, and Karl K. Babir (szerk.): Identity Formation in the Ottoman World: A Volume of Essays in Honor of Norman Itzkowitz. Psychohistory Press, New York 2008. 344345. o.
[36] Borsi Kálmán Béla: Nemzetstratégiák, Mery Ratio, 2013. 34. o.
[37] Ősz Gábor: Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megteremtője, Ómagyar Kultúra Baráti Társaság, Budapest 2004. http://www.gecse.eu/Kemal.htm
[38] Paul Hanembrink: In Defense of Christian Hungary: Religion, Nationalism, and Antisemitism, 1890-1944, Cornell University Press, 2006. 23-28. o.
[39] Magyar Nemzet, 1938. november 12. https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_Pimbf_G_Mn_01/?pg=0&layout=s
[40] Szemenyi Kiss Tamás: Kemál Atatürk és a magyar diplomácia, http://Ellenszek.hu 2012. 09.26.
http://ellenszelben.blog.hu/2012/09/26/kemal_ataturk_es_a_magyar_diplomacia
[41] Kende Tamás: Musztafa Kemál Magyarországon, Beszélő 2006. 11. sz. 11. o.
[42] Népszava 1938. november 22. https://adtplus.arcanum.hu/hu/search/results/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJDT0wiOiBbIk5lcHN6YXZhIl0sICJFViI6IFsiUEFSVDA3Il19LCAicXVlcnkiOiAiU1pPPShhdGF0XHUwMGZjcmspIn0
[44] Pesti Hírlap 1938.11.10. 255. sz.
[45] Vecdet Erkun: Magyarországról és magyarokról visszaemlékezés, Magyar Tudomány, 2011. 04.06.
http://www.matud.iif.hu/2011/04/06.htm
[46] 651. Gogolák Lajos: Kemal Atatürk. /Vc. / 1-2. /A török államfő, mint reálpolitikus, belső reformer és államépitő, 1938. november 11. 67. sz.
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_Pimbf_G_Mn_01/?pg=60&layout=s
[47] Gogolák Lajos: Pánszlávizmus, Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1940. 3-37. o.
[48] Kende Tamás: Musztafa Kemál Magyarországon, Beszélő 2006. 11. sz.
[49] Gogolák Lajos i.m. 40. o.
[50] Kende Tamás i.m. o.
[51] Andrew Mango: i.m. 144. o.
[52] Metin Heper: The Routledge Handbook of Modern Turkey, Routledge, London 2012. 1-12. o.
[53] Taha Parla - Andrew Davison: i.m. 9. o.
[54] Rodney Barker: Political Legitimacy and the State, Clarendon Press, Oxford 1990. 57-61. o.
[55] Agapi-Leda Glyptis, Kemalism as a language for Turkish politics: cultivation, reproduction, negotiation. PhD thesis, The London School of Economics and Political Science (LSE), 2007. http://etheses.lse.ac.uk/423/ letöltés ideje: 2017.03.01.
[56] Nutuk ld. 22.lj. Az idézetet fordította a szerző.
[57] Nutuk ld. 22.lj. ford. a szerző
[58] Nutuk ld. 22.lj. ford. a szerző.
[59] Utkan Kocatürk: Atatürk's Revolutions And Modernization, 2015. http://www.atam.gov.tr/dergi/sayi-13/ataturks-revolutions-and-modernization. A letöltés ideje: 2017.01.05.
[60] Ahmad Feroz: Turkey: The Quest for Identity, Oneworld, Oxford 2003
[61] Atatürk nem volt nyíltan ateista, a deisták közé tartozott, akik hittek a racionális teológiában, tagadva az abszolút igazság kinyilatkoztatását a vallásokban. Taktikai okokból politikai karrierje elején az iszlámot, mint a legújabb és legtökéletesebb vallást ismerte el, hozzátéve, hogy az összes vallással egyenlőnek tartja az iszlámot. Tény, hogy a háború idején az iszlám szolidaritás soha nem látott mértékben segített abban, hogy biztosítsa az együttműködést a nem török muszlimok között.
[62] Patrick Kinross: i.m. 47. o.
[63] 1933. október 29. http://www.ataturksociety.org/about-ataturk/ataturks-speech-at-the-10th-anniversary-of-the-turkish-republic/ A letöltés ideje: 2017.03.01.
[64] Henry Elisha Allen: The Turkish Transformation: A Study in Social and Religious Development. 1935. http://www.journals.uchicago.edu/doi/abs/10.1086/481852
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Debreceni Egyetem ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
