A tanulmány az önfoglalkoztatás jövőjével - de lege ferenda javaslatot is megfogalmazva - foglalkozik az Európai Unió jogalkotása fényében.
Az önfoglalkoztatás intézményét a nyugat-európai országok a második világháború után alakították ki alulról jövő kezdeményezésre. A munkáltatók egyre inkább igyekeztek olyan megoldást keresni a foglalkoztatással összefüggő szerződések megkötése során, amellyel meg tudnának szabadulni attól a történelmileg kialakult kötelezettségüktől, mely azzal függött össze, hogy a munkavállalók - Otto von Bismarcktól elindult - kötelező társadalombiztosításának járulékfizetéséhez átlagosan 50 százalékos mértékben hozzájáruljanak.[1] Hogy ettől a hozzájárulási kötelezettségüktől megszabaduljanak, kialakítottak egy olyan gyakorlatot, mely szerint az ún. "függő" munka kivételével, amelyre továbbra is szolgálati (Dienstvertrag), illetve munkabérleti (louage du travail) szerződést kötöttek, az olyan kötetlen jellegű, a munkáltató által kevésbé felügyelt, és bizonyos fokig a tartós vállalkozási vagy megbízási szerződéshez hasonló munkajogviszonyt létesítettek, amelyben nem járultak hozzá a munkavállalók kötelező társadalombiztosítási járulékfizetési költségeihez, ellentételezésképpen viszont vállalták a munkajog szociális védőhálójának az alkalmazását. Így a foglalkoztatók mentesülni tudtak a munkavállalók társadalombiztosítási járulékfizetéshez történő hozzájárulási kötelezettségük alól, viszont ellenételezésképpen szavatolták, hogy vállalkozási-megbízási viszonyukat tartalmi szempontból a munkajogviszonyhoz hasonlóan (arbeitnehmerähnliche Person) kezelik, és alkalmazzák reájuk azokat a szociális védelmi előírásokat, és szociális "minimálstandardokat", amelyeket a munkajogi előírások tartalmaznak. Mivel ez a gyakorlat a nyugat-európai országokban gyorsan elterjedt és általánossá vált, az Európai Gazdasági Közösség a 86/613/EGK irányelvével[2] legalizálta ezt a gyakorlatot. Ez az irányelv azon kívül, hogy az önfoglalkoztatás fogalmát[3] és alkalmazásának a feltételeit rendezte, egyúttal kiterjesztette a mezőgazdasággal foglalkozó családi gazdaságok tulajdonosainak azon családtagjaira is a foglalkoztatottak társadalombiztosításának a lehetőségét, akik rendszeres jelleggel a gazdaságban bedolgozói tevékenységet végeztek. Nekik is a "gazdához" hasonlóan kellett a társadalombiztosítási járulékokat fizetniük, de ennek ellentételezéseként a nyugdíjjogosultsághoz szükséges munkaévek és életkor elérése esetén nyugdíjfolyósításra, életkortól függetlenül egészségügyi ellátásra válnak jogosulttá éppen úgy, mint az iparban és a kereskedelemben foglalkoztatott önfoglalkoztatók.
A 86/613/EGK irányelv meghatározta a családi gazdaságban a gazdaság vezetője mellett rendszeresen bedolgozó családtag kategóriáját is, pontosabban a jogi családtagi fogalomra a családi gazdaságon, később minden családi cégen belül a céget ténylegesen vezető "családfő" cégvezető-vállalkozó mellett "bedolgozóként" a bedolgozói tevékenységre a családi munkavégzés fogalmát terjesztette ki lényegében,[4] ami összhangban volt a családtagi munkavégzéssel kapcsolatos közfelfogással.
Nem így volt ez azonban a hagyományos munka világát érintő közfelfogás esetében. A közfelfogás Európa nyugati és keleti felében egyaránt önfoglalkoztatón az olyan egyéni vállalkozót értette és érti ma is, aki a maga munkaeszközével "segédek" vagyis alkalmazottak nélkül lát el rendszeresen olyan tevékenységet, megbízói, megrendelői részére, amely tevékenységi körre a gazdasági társaságtól engedélyt kapott. Az ilyen egyszemélyes vállalkozó a saját eszközeivel és saját számlájára teljesíti a megrendeléseket, megbízásokat. A fuvaros a saját fuvareszközeivel az általa elvállalt fuvart. Ilyen az egyéni taxis, aki egymaga szállít személyeket a saját vagy bérelt gépkocsijával. Lényegében ilyen az a tervező mérnök vagy egyéni ügyvéd, vagy egyénileg praktizáló orvos, aki ügy-
- 46/47 -
félkörét, klientúráját, illetve pacientúráját egyéni vállalkozóhoz hasonlóan, saját számlát adva elégít ki. Idesorolhatók még azok is, akik ilyen szakmai közös kereseti társaságokban, munkaközösségekben társulati, munkaközösségi tagként, nyugaton "socius"-nak megnevezve működnek. Gyakorlatilag ők is önfoglalkoztatók, azonban privilegizált értelmiségi helyzetüknél fogva a "szabad foglalkozásúak" kategóriájába helyezik el őket. A szabad foglalkozásúak kategóriájába tartoznak a művészek, iparművészek is, akik az előbbi értelmiségi kategóriához hasonlóan ugyancsak magasabb szintű munkát végeznek, többnyire egyetemi, főiskolai diplomához kötve. Valamennyi e körbe tartozó személy egyéni vállalkozó, függetlenül attól, hogy egyszerűbb vagy bonyolultabb foglalkozást űz.
Jogdogmatikailag erre az egyéni vállalkozói, illetve szabad foglalkozási tevékenységre épül rá az önfoglalkoztatási tevékenység, amelynek formális jellemzője, hogy többnyire tartós vállalkozás vagy megbízás, tartalmilag viszont a szabadabb szolgálathoz, illetve a kötetlenebb munka végzésére irányuló munkavállaláshoz hasonló jogviszony. Az egyéni vállalkozástól az határolja el, hogy míg az egyéni vállalkozó saját számlájára és saját veszélyére dolgozik, addig az önfoglalkoztató megbízójának, megrendelőjének a veszélyére és számlájára látja el azokat a feladatokat, amelyeket formális megrendelőjétől, megbízójától, vagyis foglalkoztatójától általában rendszerességgel megkap. Kritérium még az is, hogy ne legyen az önfoglalkoztatónak alkalmazottja, és ne legyen cége, vagy ha van is cége, azt a tevékenységet, amit önfoglalkoztatóként lát el, teljesen függetlenítse a cégétől. Az önfoglalkoztatásnak még az is kritériuma, hogy ahol a foglalkoztatott önfoglalkoztatóként van nyilvántartva, havi rendszerességgel legalább nyolc órát dolgozzon.
Nyugat-Európa országaiban, de nálunk, Magyarországon is, a kialakult gyakorlat értelmében az önfoglalkoztatást, vagyis a formális vállalkozást vagy megbízást nem lehet alkalmazni egyrészt az ún. "függő munka", vagyis az olyan munka esetében, ami teljesen munkáltatói irányítás és ellenőrzés alatt áll, és a munkavállaló nem a maga belátása szerint, munkáltatói állandó jóváhagyás és ellenőrzés nélkül jogosult ellátni feladatait, amelyekről időközönként a munkaadójának beszámol, és aki megbízik benne. Ha pedig úgy látja, hogy nem kellő szakértelemmel vagy hanyagul látja el feladatait hosszabb távú mérlegelés alapján, megválik tőle. Ilyen szabadabb munkaviszonynál lehet olyan formális vállalkozásnak minősíteni a kötetlen jellegű munkaviszonyt, ami azonban jogdogmatikailag lazán ellenőrzött jellegű, kismértékű függő munka.
Az 1990. évi rendszerváltást követően Magyarországra jött holland biztosítótársaságok és más multinacionális vállalatok jogellenesen jártak el, amikor függő munkát végző magyar munkavállalókat, irodai dolgozókat is arra kényszerítettek, hogy munkaszerződés helyett tartós vállalkozási vagy megbízási szerződést írjanak alá annak érdekében, hogy ne kelljen a társadalombiztosítási járulékfizetéshez hozzájárulniuk.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
