"Nagyon fontos annak megértése, hogy a populizmus lényegi magja egy antipluralista morális igény, hiszen csak ennek révén tudunk különbséget tenni az ellenzékben lévő populisták retorikája - ahol tényleg a valódi népakarat korlátozását sérelmezik - és a hatalmon lévő populisták azon törekvése között, hogy olyan alkotmányt írjanak, amely a nép saját felfogásuk szerinti képét tükrözi (és amelynek célja, hogy a populisták hatalmon maradjanak)."
A populizmus meghatározása hírhedten nehéz feladat. A rendkívül eltérő megközelítéseket vizsgálva meglepő, hogy létezik olyan kérdés, amelyben sokan mégis egyetértenek. A populizmus, bármit jelentsen is közelebbről, szükségképpen ellenségesen áll azokhoz a fogalmakhoz és mögöttes értékekhez, amelyeket az alkotmányossághoz szokás kapcsolni: a többség akaratának korlátozásához, a fékek és ellensúlyok rendszeréhez, a kisebbség védelméhez; sőt, az alapvető jogokhoz általában.[1] A populisták állítólag nem lelkesednek az eljárásokért és a politikai élet ciklikusságáért. Még az is elhangzik olykor, hogy általánosságban elutasítóak, ha "intézményekről" van szó, és inkább a nép és a személyesvezető közötti közvetlen kapcsolatot preferálják. Ehhez az intézményellenességhez kapcsolódik az a vád, hogy a populisták nem szeretik a "képviseletet", és inkább a "közvetlen demokráciát" választanák (például népszavazás formájában). Ebből fakadhat az a - politikai filozófusok és társadalomtudósok között elterjedt -benyomás, hogy a populizmus, néhány komoly hibája ellenére, a liberális demokrácia "korrekcióját" jelentheti, amely egyébként túl távol került "a néptől". Vagyis, a kérdést az elméleti összefüggésekre kiélezve, a liberalizmus és a demokrácia között minimum feszültség áll fenn, és a populizmus e tekintetben valamiképp a demokráciát segítheti.
Az előző bekezdés hangneméből talán már érezhető, hogy fenntartásaim vannak a populizmusról (és, bizonyos fokig, a populizmus mellett) kifejtett érvek legtöbbjével kapcsolatban. Amennyiben egyáltalán folyik értelmes vita a populizmusról és az alkotmányosságról, annak számos szerencsétlen vonása van. Először is, az érvek gyakran átfordulnak abba a normatív vitába, amely a többségi elv erényeiről, illetve - a másik oldalról - a bírói felülvizsgálatról szólnak. Másrészt nincs világos - vagy egyáltalán kivehető - különbségtétel a népi vagy populáris alkotmányosság, illetve a populista alkotmányosság között.[2] Végül a legfontosabb, hogy a "populizmus tágan meghatározva egyszerűen az "állampolgári részvétel" vagy "társadalmi mozgósítás" (vagyis - a másik oldalról - a bírák és más elitek hatalma elleni fellépés) szinonímájává válik.[3] A fogalmi pontatlanságtól függetlenül (bár lehet, hogy éppen ehhez kapcsolódva) jellemző, hogy a populizmusról és az alkotmányosságról folytatott viták, különösen az Egyesült Államokban, gyorsan emocionálissá válnak. Előkerül az elitizmus és a "népfóbia" vádja, és megjelenik a gyanú, hogy a vita résztvevője rossz "attitűdökkel" közelít "az egyszerű emberek politikai energiájához" - vagy az, hogy a csőcselék uralmát támogatja.[4]
Ugyanakkor a populizmus fogalmának világos meghatározása nélkül nincs értelme a populizmus és az alkotmányosság közötti kapcsolatot vizsgálni. Ennek a tanulmánynak pedig éppen ez a célja. Ezért először egy olyan definíciót vizsgálok meg, amely diszkurzív jelenségként (másként szólva ideológiaként) tekint a populizmusra. Elsősorban amellett kívánok érvelni, hogy a populisták nem pusztán antielitisták, hanem szükségképpen pluralizmusellenesek, és ezért képviselik azt, amit központi populista érvnek hívok: hogy ők és csak ők képviselik megfelelően az autentikus népet (vesd össze ezt azzal a nézettel, hogy a populisták szükségképpen szembenállnak a politikai képviselet elvével). Ezt a definíciós részt néhány arról szóló érv követi, hogy a populizmus a gyakorlatban hogyan jelenik meg mint sajátos kormányzási stílus, és hogyan ír elő sajátos típusú intézményeket (vesd össze ezt azzal a nézettel, hogy a populizmus szükségképpen intézményellenes). Majd amellett érvelek, hogy a populisták igenis írhatnak alkotmányt, de ez az alkotmány sérti az alkotmányosság (és a demokrácia) normatív felfogásának néhány központi elemét. A következő példákat vizsgálom röviden: a 2012 eleje óta hatályban lévő magyar alkotmányt, valamint a populista alkotmányosság három legfontosabb megnyilvánulását az utóbbi időben Latin-Amerikában: Venezuelában,
- 41/42 -
Ecuadorban és Bolíviában. Végül megpróbálok különbséget tenni egy nagyon is problémás populista alkotmányosság és egy legitim, népi vagy populáris alkotmányosság között, azzal zárva a tanulmányt, hogy a populista alkotmányosság eleve nem demokratikus.
Elég egy futó pillantást vetni a populizmusról szóló kortárs politikai kommentárokra, hogy lássuk, a kifejezésnek milyen rendkívüli módon eltérő felfogásai lehetségesek. Európában leginkább a "felelőtlen politika" vagy a "politikai csábítás" kapcsolódik a fogalomhoz, és a demagógiát és a populizmust olykor szinonímaként használják. Ugyanakkor a populizmust gyakran egy meghatározott társadalmi osztályhoz is kötik; elsősorban a kispolgársághoz. Ez sokszor összekapcsolódik egy sokkal spekulatívabb szociálpszichológiai felfogással, miszerint a populista elveket nyilvánosan képviselőket - és különösen a populista pártokra szavazókat - valamilyen "aggály" vagy "félelem" vezérli (a modernizációtól, a globalizációtól stb.), illetve esetleg - a populisták kapcsán leggyakrabban emlegetett érzelem - a "sértődöttség" ('ressentiment').
Egyik látszólag egyértelmű fogalmi elem sem visz közelebb a populizmus valódi értelméhez. Empirikus szempontból kétséges a fogalmat különböző társadalmi-gazdasági csoportokhoz kötni, amint ezt több tanulmány levezette.[5] Kevésbé nyilvánvaló, de ezek a megközelítések sokszor jórészt megcáfolt modernizációelméleti feltevésekből indulnak ki. A politikai pszichológiai fókusz nem szükségképp téves, ám nehéz elképzelni, hogy egyes érzelmek kizárólag populista politikusokra és követőikre lennének jellemzőek - és itt újfent utalok rá, hogy néhány pszichológiai megközelítés szorosan kötődik a modernizációelmélethez (az emberek állítólag a modernizációra "sértődöttséggel" reagálnak, és a "premodern" világ visszatérésére vágynak).
Végül, mit kezdjünk a populizmus azon felfogásával, hogy az nem több, mint hamis politikai ígéretek gyűjteménye? Természetesen nehéz tagadni, hogy a politikai javaslatok némelyike valóban felelőtlennek bizonyul; a kiötlői nem gondolták végig, mit tesznek, nem vettek számba minden releváns tényt, illetve a jó eséllyel bekövetkező hosszú távú következmények ismeretében minden bizonnyal tartózkodniuk kellett volna azoktól a politikai döntésektől, amelyek kizárólag rövidtávú szavazatszerzést szolgáltak. Ezek a félelmek nem pusztán valamiféle neoliberális fantáziavilág szülöttei. A legtöbb esetben nincs egyértelmű, elfogadott választóvonal felelősség és felelőtlenség között. Igaz az is, hogy a "felelőtlen populizmus" vádja gyakran maga is egyoldalú politikai célokat szolgál (szembeállítva a racionális politika archimédészi pontjával), hiszen gyorsan kiderül, hogy a "felelőtlen politika"-ként bírált intézkedések szinte mindig a legrosszabb helyzetben lévőknek kedveznek.
Ha tehát ezek a megközelítések nem megfelelőek, továbbra is nyitva marad a kérdés, hogy mi is a populizmus. Azt javaslom, hogy a populizmust tekintsük egy politikáról alkotott moralista elképzelésnek, amely szerint a politika világában az erkölcsileg tiszta és maradéktalanul egységes - de, ahogy látni fogjuk, végső soron nem valóságos - nép áll szemben néhány, elenyésző lélekszámú kisebbségi csoporttal, illetve különösen az elitekkel, akik nem részei az autentikus népnek.[6] Az elitek kritikáján túl azonban van egy további eleme a populista diskurzusnak: a populisták szükségképpen azzal az igénnyel lépnek fel, hogy ők - és csakis ők - képviselik valóban az autentikus, igazi és erkölcsileg tiszta népet.[7]
A populista tehát nem csak antielitista - az elitek kritikája (amikor a populista ellenzékben van) szükséges, de nem elégséges feltétele a populizmusnak -, pluralizmusellenesnek is kell lennie.[8] Vagyis, a morális képviselet igénye jelenti a populizmus központi magját. Azok a politikai szereplők, akik nem azonosulnak ezzel az igénnyel, az én felfogásom szerint nem populisták. Másként szólva: nincs populizmus a pars pro toto érve és a kizárólagos képviselet igénye nélkül; morális - és nem empirikus - értelemben véve mindkettőt.[9]
Leggyakrabban, bár nem szükségszerűen, a "moralitást" a populisták a munka és a korrupció fogalmaival írják körül (ezért társítja néhány megfigyelő a populizmust a "producerizmus", vagyis a "termelés" ideológiájával). A populisták a tiszta, ártatlan, mindig keményen dolgozó embereket állítják szembe egy korrupt elittel, amely nem dolgozik igazán (azon túl, hogy az önérdekét érvényesíti), és jobboldali populizmus esetében a társadalom legalsó rétegeivel is (azokkal, akik szintén nem igazán dolgoznak, és másokból élnek). Jellemző továbbá a jobboldali populizmusra, hogy a néphez nem igazán kötődő elit, valamint a társadalom szegélyén élő - és a valódi néphez szintén nem igazán kötődő - csoportok között fennálló "kóros összefogást" vizionál.
A politika moralista felfogása, amelyet a populisták képviselnek, egyértelműen kapcsolódik valami-
- 42/43 -
lyen kritériumhoz, amely által az erkölcsös és az erkölcstelen, a tiszta és a romlott (korrupt) megkülönböztethető. Az viszont nem szükségszerű, hogy ez a kritérium a munka legyen. Ha a "munka" bizonytalan viszonyítási pontnak tűnik, etnikai tényezők is segíthetnek a különbségtételben. Ugyanakkor hiba lenne azt gondolni, hogy a populizmus mindig a nacionalizmus egyik megjelenési formája. A különbségeket értelmezni kell, azok nem eleve adottak, és az etnicitással társított tulajdonságoknak erkölcsi jelentőségük lesz - így végső soron a csoporthoz tartozás és csoporton kívüliség az erkölcsös és az erkölcstelen megkülönböztetését is jelenti.
A populizmus kritikusai túlságosan megkönnyítik a saját dolgukat, ha azt feltételezik, hogy a populizmus egyszerűen nacionalizmus; sőt, az etnikai sovinizmus egy formája. Méltányosan közelítve belátható, hogy sok esetben a populisták a közjó olyan fogalmát használják, amely közel áll a demokrácia episztemológiai felfogásaihoz, szemben az egyszerű etnikai különbségtétellel. A populizmus megenged egy olyan felfogást - és a populisták gyakran hagyatkoznak is rá -, amely szerint van egy meghatározható közjó, amelyet az emberek megismerhetnek, és kívánhatják azt, és amely szerint egy politikus vagy egy párt, esetleg egy mozgalom képes arra, hogy ezt a közjót politikaként megvalósítsa. Mindezzel tehát körülírnak valamit, ami kényszerítő erejű megbízást ('imperative mandate') ad nekik. Részben az "egységes közjó" - amely megismerhető, és amely képes arra, hogy meghatározza az egyetlen helyes politikai irányt, és amelyet azután kollektív módon mindenki óhajt - ilyetén hangsúlyozása miatt társítják a populizmushoz oly gyakran a közpolitikai kihívások túlzott leegyszerűsítésének képzetét.[10]
A politika sajátosan morális felfogása, amelyet a populisták képviselnek, két fontos következménnyel jár. Egyrészt nem szükséges, hogy a populisták ellenezzék a képviseletet magát; annak van olyan formája, amelyet támogathatnak. A populisták elfogadják a képviseletet, amíg a megfelelő képviselők képviselik a megfelelő embereket, akik megfelelő ítélőképesség birtokában - úgymond - a megfelelő dolgot akarják. Valóban vannak populisták, akik több népszavazást szeretnének - de csak eszközként annak megerősítésére, amit szerintük az erkölcsileg tiszta emberek egyébként is gondolnak, és nem azért, mert fontos számukra, hogy az emberek folyamatos résztvevői legyenek a politikának, sem pedig azért, hogy legalább néha az egyszerű emberek is esélyt kapjanak arra, hogy beleszóljanak a kormányzásba (amint például az a javaslat sugallná, hogy a képviselőket sorsolással válasszák). A populisták az embereket alapvetően passzívnak tekintik, legalábbis attól kezdve, amint a megfelelő közjóra irányuló, megfelelő népakarat kinyilváníttatott; valamint elméletben -sőt, a gyakorlatban is -, úgy gondolják, hogy ez a bizonyos (azaz általános) akarat akár a nép részvétele nélkül is megállapítható.
Akkor viszont hogyan lehetséges, hogy a kizárólagos morális képviselet igénye együtt járhat azzal, hogy a populisták, mondjuk, ténylegesen ellenzékben vannak; vagy ha hatalmon is vannak, nem a szavazatok 100%-ával kerültek oda? A populisták jól azonosítható technikát dolgoztak ki, hogy ezt az ellentmondást kezeljék. Az egyik stratégia szerint tagadják azt, hogy a ténylegesen szavazó választópolgárok összessége a valódi nép lenne, és hogy a menetrendszerű választások eredménye a legjobb közelítés lenne ahhoz, amit "népakarat"-nak hívunk. Valójában, ahogy Claude Lefort megfogalmazta, a populisták számára az első lépés az, hogy "kiválasszák a népet a népen belül", hiszen egy populista sajátos képességgel rendelkezik arra, hogy megismerje a valódi népakaratot.[11] Így "a nép" egy olyan fiktív entitássá válik, ami kívül áll az érvényes demokratikus eljárásokon; egy olyan homogén csoporttá, amelyre hivatkozva zárójelbe lehet tenni a tényleges választási eredményeket egy demokráciában. Nem véletlen egybeesés, hogy Richard Nixon híres (vagy hírhedt) fogalma a "csendes több-ség"-ről olyan karriert futott be a populisták körében: ha a többség nem lenne csendes, már olyan kormánya lenne, amely valóban a népet képviseli. Ha a populista politikus veszít a szavazófülkében, az nem azért van, mert valójában nem a többséget képviseli, hanem azért, mert a többség még nem mert megszólalni. Tehát a populisták nem szükségképpen utasítják el a politikai intézményeket - ahogy néhány szerző láttatja -, de legalábbis amíg ellenzékben vannak, addig mindig hivatkozni fognak a "valahol" létező, nem intézményesített népre - amely alapjaiban áll szemben azzal, ahogy a népakarat a konkrét szavazatokban vagy közvélemény-kutatási eredményekben megjelenik.
Az ilyen értelemben vett "nép" nem előzmény nélküli a politikai gondolkodás történetében. Az olyan gondolkodók, mint Baldus, azt a felfogást képviselték, hasonlóan a király két testéről szóló elmélethez, hogy egyrészt van az empirikusan létező, mindig változó nép, amely az egyének összessége - de másrészt van az örökös populus mint corpus mysticum.[12] Mint ahogy mindig meg lehetett különböztetni a király politikai értelemben vett testét a király fizikai testé-
- 43/44 -
től, a nép politikai testét is (Baldus szóhasználatában: hominum collectio in unum corpus mysticum) el lehetett különíteni a képviselt és intézményi úton megjelenített néptől. És ahogy nem volt ellentmondásban I. Károly ellenfelei számára "a király védelmében a király ellen küzdeni", a populisták is felléphetnek a legitim módon megválasztott elitekkel szemben a valódi nép védelmében.[13]
Később Carl Schmittnél jelent meg a nép mint egzisztenciális valóság, szemben a pusztán a választók liberális képviseletén alapuló parlamenttel. Ez a megkülönböztetés, amint ismeretes, a demokráciától a demokrácia megszűnéséhez vezetett el: Mussolini, Schmitt felfogása szerint, a demokrácia valódi megtestesítője volt. Az olyan gondolkodók, mint Giovanni Gentile, szintén úgy látták, hogy a fasizmus a gyakorlatban a demokratikus eszmék korábbiaknál hűbb megtestesítője lehet.[14] Ezzel szemben Schmitt ellenfele, Hans Kelsen azt hangsúlyozta, hogy a parlament akarata nem egyenlő a népakarattal - azonban ez utóbbit valójában lehetetlenség megismerni: a legtöbb, amit tehetünk, hogy a választási eredményekre hagyatkozunk, és Kelsen szerint minden más (különösen a nép organikus egységének képzete, amelyre a fentiek alapján mutatkozik némi fogékonyság) "metapolitikai illúzió".[15] Schmitt szerint a(z egyéni vagy kollektív) politikai testület ('body politic') a teljes népet láthatóvá teheti, Kelsen szerint ez utóbbi mindig láthatatlan, tehát megismerhetetlen marad.
Hadd foglaljam össze, hogy mire jutottunk. A populizmus a politika egy sajátos morális olvasata, és szükségképpen a morális képviselet kizárólagos igényével lép fel.[16] Természetesen igaz, hogy lényegében a politika valamennyi szereplője - ahogy Michael Saward fogalmazott -"képviseleti igénnyel" lép fel. Ami megkülönbözteti a demokratikus politikust a populista politikustól, az az, hogy az előbbi hipotézisként fogalmazza meg ezt az igényt - a képviseletre, Saward szóhasználatában -, amelyet empirikus úton cáfolni lehetséges, olyan szabályszerű eljárásokkal és intézményekkel, mint a választások.[17] A populisták ezzel szemben mindvégig kitartanak a képviseleti igényük mellett, függetlenül a külső körülményektől: mivel az igényük morális, nem empirikus alapokon nyugszik, lehetetlen megcáfolni. Sőt, ha ellenzékben vannak, a populisták arra kényszerülnek, hogy megkérdőjelezzék azokat az intézményeket, amelyek "morálisan rossz" eredményre vezetnek. Ezért lehet a populistákat az "intézmények ellenségei"-ként bemutatni - holott valójában nem általánosságban az intézmények ellenségei; csak azon képviseleti megoldásokat ellenzik, amelyek nem igazolják vissza a kizárólagos morális képviselethez fűződő igényüket.
A populisták tehát nem általánosságban vannak az "intézmények ellen" (valójában nem is létezik politika intézmények nélkül). Azon "intézmények ellen" vannak, amelyek nézetük szerint nem vezetnek morálisan helyes (szemben az empirikusan helyes) politikai eredményre vezetnek. De ez csak akkor van így, ha ellenzékben vannak. A hatalmon lévő populisták elfogadják az intézményeket - vagyis, a saját intézményeiket.
Azok a populisták, akiknek elég hatalma van, megkísérlik egy új, populista alkotmány elfogadását - új társadalmi-politikai berendezkedést és egyúttal a politikai játékszabályok új rendszerét hozva létre. Könnyen azt gondolnánk, hogy utóbbi lépéssel egy olyan rendszer felállítása a céljuk, amely a népakarat korlátozásoktól mentes kinyilvánítását teszi lehetővé, vagy valamilyen módon megerősíti a közvetlen, intézményi közvetítés nélküli kapcsolatot a vezető és az igazi pueblo között. A populistákat végül is gyakran tartják a jakobinusok örököseinek (és Rousseau - tudatos vagy nem tudatos - tanítványainak).
Ez megint csak nem ilyen egyszerű. A korlátozás nélküli népakaratra csak az ellenzékben lévő populista hivatkozik, aki ekkor a populus, a nem intézményesített, eljárási szabályokba nem kényszeríthető corpus mysticum hiteles megjelenítőjének szerepét játssza, szemben a fennálló politikai rendszerben elért tényleges eredménnyel. Ilyen körülmények között képviselhetik azt a nézetet is, hogy a vox populi egységes - és hogy a fékek és ellensúlyok, a hatalommegosztás és effélék azok, amelyek nem engedik, hogy az egységes, homogén nép egységes, homogén akarata egyértelműen megmutatkozzon.
Amint azonban hatalomra kerülnek, a populisták minden bizonnyal kevésbé lesznek kételkedőek az alkotmányossággal - mint az általuk értelmezett népakaratot korlátozó erővel - szemben; annyi megkötéssel, hogy először a populisták maguk állapítják meg, hogy mi is a népakarat, majd ezt átemelik az alkotmányba, és ezt követően vonatkoznak rá alkotmányos korlátok. Vagy, ahogy Martin Loughlin egy frissen közreadott tanulmányában fogalmaz: a pozitív alkotmányosságot negatív alkotmányosság köve-
- 44/45 -
ti.[18] A populisták arra törekszenek, hogy állandósítsák azt a képet, amelyet ők az erkölcsileg tiszta népről (vagy, ha úgy jobban tetszik, a helyes alkotmányos identitásról) megfelelőnek tartanak; és, ha lehetséges, alkotmányba emeljék azokat a politikai célokat, amelyek szerintük egybevágnak ezzel a képpel.[19] Tehát, a populista alkotmányosság nem részesíti szükségszerűen előnyben a nép részvételét, és nem feltétlen teremt új lehetőséget arra, hogy könnyebben jusson kifejezésre az, amit népakaratként azonosíthatunk; valamint nem kísérli meg azt sem - amint arra nemrég Bruce Ackerman utalt -, hogy a nép vezetőjének "karizmáját alkotmányba emeljék".[20]
Ezeken az elemeken túl - amelyeket tehát a populizmus mögött meghúzódó morális igények magyaráznak - van egy sokkal hétköznapibb cél, amelyet az alkotmány szolgálhat egy populista számára: segíthet abban, hogy hatalmon maradjon. Persze lehet úgy érvelni, hogy valójában még ez a cél is morális természetű, és kapcsolódik a mögöttes populista elképzeléshez: mivel egyedül ők a nép legitim képviselői, korlátlan ideig hatalmon kell maradniuk. Ha a hatalmi helyzet állandósítása a cél, elképzelhető, hogy a populisták számára az alkotmány csak homlokzat, amely mögött valójában minden másként működik.[21] Akár eljuthatnak addig a pontig is, hogy feláldozzák saját alkotmányukat, ha az már nem szolgálja céljaikat. Itt tényleg működik a jakobinus-párhuzam. Ahogy Dan Edelstein megállapítja, a jakobinusok valójában sokkal kevésbé törekedtek az általános akarat hű kifejezésére, mint ahogy azt a történészek általában feltételezték.[22] Aggódtak az általános akaratot lerontó jelenségek miatt, és abban reménykedtek, hogy létre tudják hozni a (gyarló) népakarattól független természetes jog egy formáját. Amikor a saját alkotmányuk - illetve az annak alapján tartott választás - azzal fenyegetett, hogy a jakobinusok elvesztik a hatalmat, nem haboztak felfüggeszteni az alkotmányt, és szabadjára engedni a terrort azokkal szemben, akiket jogon kívülinek tekintettek.
A populista alkotmányosság nem minden példája ilyen drámai (és főleg nem ilyen félelmetes). Egy közelmúltból vett példa Magyarország alkotmánya - hivatalos nevén "Alaptörvénye" -, amely 2012 elején lépett hatályba. Az alkotmány elfogadását egy kötőerővel nem bíró "nemzeti konzultáció" előzte meg, amely során - a kormányzat szerint - nagyjából 920 ezer állampolgár válaszolt a kérdésekre.[23] A konzultáció eredményét az alkotmányozóknak lehetősége volt úgy értelmezni, hogy az illeszkedjen a 2010-es parlamenti választásokról kialakított képükhöz, miszerint "fülkeforradalom" zajlott le azáltal, hogy a győztes párt kétharmados parlamenti többséget szerzett. Ez a "forradalom" állításuk szerint kényszerítő erejű megbízást ('imperative mandate') adott arra, hogy létrehozzák azt, amit a kormányzat a "nemzeti együttműködés rendszerének" nevezett el - és hogy új alkotmányt írjanak. A dokumentum preambuluma, a "Nemzeti Hitvallás" a magyar nép egy nagyon sajátos képét emelte alkotmányos szintre: egy nacionalista népét, amely túlélésre törekszik az ellenséges világban, jó keresztényként, illetve olyan etnikai csoportként, amely világosan elkülönül az igazi magyarokkal együtt élő kisebbségektől. Az intézményi rendelkezések egy részénél - különösen az alkotmánymódosításokban és az Átmeneti Rendelkezésekben (amelyek de facto alkotmányos szinten álltak) - a populisták állandó hatalomban tartása világos cél.[24] A kormányon lévő populista párttal nem teljes összhangban működő bírákat életkor szerinti korlátozással és minősítési feltételekkel távolították el (ezt nevezhetnénk diszkriminatív alkotmányosságnak); újraszabták az alkotmánybíróság hatáskörét és összetételét (amely az Alaptörvényt megelőzően a kormány hatalmának legfőbb korlátja volt); és a kormányzat által megválasztott tisztségviselők mandátumát szokatlanul hosszú időtartamban határozták meg (sok esetben kilenc évben); úgy tűnik, azzal a céllal, hogy a feltételezett népakarat így kötni fogja az elkövetkező kormányokat is. Ahogy Uitz Renáta megfogalmazta, az alkotmányozók "korlátozás nélkül hozott politikai döntéssel választották ki az új alkotmányos rendszer vétójoggal rendelkező szereplőit".[25]
Magáról a magyar alaptörvényről - miközben állítólag a nemzeti konzultációban kinyilvánított nézetekre építették - soha nem tartottak népszavazást. Ezzel szemben néhány új latin-amerikai alkotmányt választott alkotmányozó gyűlések fogadtak el, majd végül népszavazásra bocsátották azokat: Venezuela, Ecuador és Bolívia a jól ismert példák (miközben a korábbi kolumbiai eset kevésbé tartozik egyértelműen abba a csoportba, amelyet a jelenséggel szimpatizálók nuevo constitucionalismo latinoamericanónak hívnak).[26] A korábbi alkotmányokat úgy tették félre, hogy alkotmányozó gyűlést hívtak össze, és olyan szövegeket dolgoztak ki, amelyek az alapító népakarat (vagy "alkotmányozó akarat", la voluntad constituyentee) állandósítását célozták. Ezt az alapító népakaratot azonban a populisták döntő befolyása alakította: például Hugo Chávez felügyelte, hogy az "ő" alkotmányozó gyűlését hogyan választják meg, biztosítva, hogy a választásokon a pártjára jutó hatvan százalé-
- 45/46 -
kos többség a kiosztható mandátumok több mint kilencven százalékát a saját képviselőinek juttatja.
A gyakorlatban az ideál a végrehajtó hatalom megerősítését és a horizontális felelősség gyengülését hozta (csökkentve a bíróságok szerepét és/vagy lojális szereplőkkel töltve fel a bíróságokat).[27] Az új alkotmányoknak döntő szerepe volt az "állam megszállása" populista tervének megvalósításában, mivel az új alkotmányra való áttérés alapot szolgáltatott a hivatalt addig betöltők leváltására.[28] Összességében, az új szabályozás keretei között a választás kevésbé szabad, kevésbé tisztességes, és a végrehajtó hatalom könnyebben érvényesíti befolyását a média felett. Amint az Magyarország esetében is történt, a nuevo constitucionalismo arra használta az alkotmányt, hogy lehetőség szerint állandósítsa a populisták hatalmát, annak a gondolatnak a jegyében, hogy ők és csakis ők testesítik meg az alkotmányozó hatalmat (la voluntad constituyente).
Az eddigi elemzésből úgy tűnhet, hogy kizárólag erősen konzervatív következtetések adódhatnak: a politikának a hivatalos politika intézményei közötti interakciókra kell korlátozódnia; bármilyen eredményt is produkálnak ezek az intézmények, azok szükségképpen legitimek; és minden további igény, legyen az a népről, a népért és különösen a nép által bejelentett igény, tilos. Ez azonban félreértés. Egy demokráciában bárki felléphet képviseleti igénnyel, és próbálkozhat annak igazolásával, hogy van olyan választói réteg, amely támogatja; az Ackerman által "mozgósított kívülállók"-nak nevezett csoportok közül bármelyik megpróbálhatja elérni az alkotmány módosítását. Sőt, kijelenthetjük, hogy a demokrácia célja, hogy az ilyen igények számát megsokszorozza: a közhivatalt viselők magatartása vithatható kell, hogy legyen; ez pedig jelentheti annak a kérdésnek a feltevését, hogy a képviselők képviselnek-e - vagyis, hogy fellépnek-e azokért, akiknek a képviseletére hivatottak, vagy esetleg - szimbolikusan fogalmazva -hűtlennek bizonyultak-e hozzájuk.[29] Azonban az ilyen bírálat különbözik attól, amikor valaki a nép egészének nevében kíván fellépni - és amikor morális alapon vonja kétségbe annak a legitimitását, aki vitatja ezt az igényt (azaz aki vitatja, hogy hallgatólagosan, a beleegyezése nélkül benne foglaltatik az így kreált népben - lényegében azt juttatva kifejezésre, hogy "nem az én nevemben").
És mégis: mit gondoljunk azokról, akik a "népuralom" nevében vívják küzdelmüket a világ különböző pontjain? A Mubarak-rezsim ellen tüntetők a Tahrir téren olyan kifejezéseket használtak, mint "Egy kéz", "Egy társadalom" és "Egy követelés".[30] Őket ki kellene oktatni vajon -, hogy, sajnos, nem értették meg, miről szól a demokrácia, és minden bizonnyal félreértik az alkotmányosság lényegét? A fenti levezetés, hogy úgy mondjam, egyáltalán nem zárja ki a kizárásról szóló érveket. Bárki kritizálhatja a létező eljárásokat, hibáztathatja azokat morális alapon is, és javasolhat szempontokat és megoldásokat a még szélesebb körű elismerésre, hogy még inkább inkluzív rendszer jöjjön létre. Ami problémát jelent, az nem az a kritika, hogy a fennálló keretek már nem megfelelőek, hanem az, ha a kritika megfogalmazója - és csakis ő - beszélhet "a nép" nevében. Szintén problematikus, ha azt feltételezzük - amint azt sok radikális demokrata teszi gyakran, holott sem empirikusan, sem normatív értelemben nem igazolható -, hogy kizárólag a pars pro toto igény révén tudunk eljutni a korábban kirekesztettek befogadásához, és minden más csak technikai változtatás vagy a fennálló rendszerbe való beilleszkedés lenne.[31] Szinte közhely arra rámutatni, hogy sok alkotmányos változás mögött az elismerésért folytatott küzdelem állt, és hogy az alkotmány "laikus értelmezői" - egyszerű állampolgárok - törekedtek arra, hogy beváltsák az alkotmány által garantált, ám korábban nem realizált morális igényeiket.[32] A nem feltétlen magától értetődő állítás úgy hangzik, hogy az elismerésért küzdők ritkán léptek fel azzal az igénynyel, hogy "mi és egyedül mi vagyunk a nép"; ellenkezőleg, általában azt mondták, hogy "mi is a nép vagyunk" (azzal a kapcsolódó érvvel, hogy "mi is a népet képviseljük"). A demokratikus elveket érvényre juttató alkotmányok nyitva hagyják annak lehetőségét, hogy vitatható maradjon az, hogy ezek az elvek egyes korszakokban mit jelentenek. Amint már utaltam rá, a demokrácia arra szolgál, hogy megsokszorozza, de egyúttal empirikus módon tesztelje is a képviseletre bejelentett igényeket.[33] Természetesen nincs rá biztosíték, hogy egy ilyen igény megjelenik, vagy hogy az elismerésért folyó küzdelmek sikerrel járnak (vagy hogy a küzdelmek egyáltalán az elismerésért folynak - szemben az alkotmányos rendszer egészével szemben fellépőkkel; és persze megjelenhetnek a kizárásért, az elismerés megvonásáért folyó küzdelmek is).[34]
Ideális esetben az alkotmányok segítik azt, amit az elismerésre irányuló igények láncolatának lehetne nevezni. A kiindulópont - a "Mi, a Nép" ('We the
- 46/47 -
People') - nem oldódik fel teljesen a napi politikában, de nem is marad tényleges, empirikusan megismerhető, egységes erő - egyfajta makro-tényező -, kívül az alkotmányos rendszeren. Ehelyett nyitva marad, hogy ki is pontosan a "Mi, a Nép", hiszen ez olyan kérdés, amelyről sok szempontból maga a demokrácia szól. Ahogy Lefort megjegyzi, "a demokráciával egy megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen társadalom tapasztalata jelenik meg, ahol szuverénné természetszerűleg a nép válik, de annak mibenlétét folyamatosan megkérdőjelezik, és az örökké rejtve is marad".[35] Valójában a populisták azok, akik megtörik az igények láncolatát, amikor azt állítják, hogy "a nép" mibenléte immár teljes bizonyossággal és véglegesen megállapítható - mert a nép ezennel valóságossá válik, és eloszlik a homály.[36] Ez egyfajta végső érv, amellyel a populisták le akarják zárni a vitát (különösen értve ez alatt az alkotmány körüli vita lezárását), ellentétben azokkal, akik - az elismerés melletti érveiket hangoztatva - szükségképpen elköteleződnek a további elismerések lehetősége mellett, azaz az igényláncolat folytatása mellett. Talán az amerikai Tea Party a legjobb példa az alkotmányos vita lezárása melletti fellépésre.
Hogyan vélekedjünk a Tahrir téren hallott kiáltásokról vagy - egy negyed századot visszautazva időben - a "mi vagyunk a nép" jelmondat eltökélt skandálásáról Kelet-Németország utcáin, 1989 őszén? A szlogen teljesen legitim egy olyan rendszerrel szemben, amely azt állítja magáról, hogy kizárólagosan képviseli a népet - miközben valójában kirekeszti a nép nagy részét a politikából. Sőt, kijelenthető, hogy az, ami első ránézésre tőről metszett populista szlogennek tűnik, igazából antipopulista igény: a rendszer úgy tesz, mintha kizárólagosan képviselné a népet és annak jól megfontolt hosszútávú érdekeit (legalábbis erről szólt az államszocialista pártok "vezető szerepének" szokásos igazolása) - de a nép, das Volk, az valójában más, és mást is akar. Nem demokratikus rendszerekben a "mi vagyunk a nép" nem populista, hanem legitim forradalmi igény. Populista rendszerekben, amelyek túlnyúlnak a képviseleti demokrácia határain, de bizonyos mértékben továbbra is tiszteletben tartják az eljárási szabályokat (és az empirikus valóságot), a populista rendszerrel folytatott vita látszólag kisebb horderejű kérdésekben is messzemenő következményekkel járhat. Elég az egyetlen "álló emberre" gondolni a Taksim téren a Gezi park-beli tüntetők elleni fellépés kezdetén (akihez azután sokan csatlakoztak). Egy csendes tanú, emlékeztetve az Atatürk által képviselt értékekre (Atatürk szobrával szemben állt) - de egyúttal élő és kimagasló kritikája annak, hogy a kormány igényt tart valamennyi becsületes török képviseletére, kivétel nélkül.[37]
Olykor nehéz eldönteni, hogy egy igény mikor demokratikus, és mikor populista. Egyiptomban például volt egy időszak a Tahrir téren kezdődött tüntetetések és a nehézkesen haladó alkotmányozási folyamat között, amikor nem volt világos, hogy hova soroljunk egyes politikai igényeket - a kérdés biztosan nem válaszolható meg pusztán az alapján, hogy az érintettek maguk hivatkoznak-e "a nép"-re. Később - 2012 és 2013 folyamán - világossá vált, hogy a Muszlim Testvériség populista, egyoldalú alkotmány létrehozására törekedett, amely saját felfogása szerint határozta meg a tiszta nép képét, és a jó egyiptomiról alkotott sajátos elképzelésére alapozva léptetett életbe korlátozó rendelkezéseket.[38]
Szükségképpen ellentmond-e egymásnak a populizmus és az alkotmányosság? Amellett érveltem, hogy a kép sokkal összetettebb annál, mint hogy leírható lenne Rousseau és az általános akarat közhelyszerű idézgetésével, vagy az olyan sematikus, leegyszerűsítő szembeállítással, amely a populizmust a demokrácia, az alkotmányosságot pedig a liberalizmus oldalára helyezi. Nagyon fontos annak megértése, hogy a populizmus lényegi magja egy antipluralista morális igény, hiszen csak ennek révén tudunk különbséget tenni az ellenzékben lévő populisták retorikája - ahol tényleg a valódi népakarat korlátozását sérelmezik - és a hatalmon lévő populisták azon törekvése között, hogy olyan alkotmányt írjanak, amely a nép saját felfogásuk szerinti képét tükrözi (és amelynek célja, hogy a populisták hatalmon maradjanak). Az ilyen alkotmányozás azt is szolgálja, hogy alkotmányos korlátok beépítésével a rendkívül egyoldalú alkotmányozási folyamat eredményét védje, mindezt annak jegyében, hogy hűségesek maradjanak az állítólagos "alapító akarat"-hoz.
Látható, hogy a fenti elemzés nem függ attól, hogy mit gondolunk arról a kérdésről, hogy létezik-e alkotmányozó hatalom. Ugyanakkor az érveléshez szükséges annak elfogadása, hogy a demokrácia szükségképpen pluralista - bár nem kell egyetérteni azzal, hogy a pluralizmus maga valamiféle elsőrendű érték (a "nagyobb fokú diverzitás mindig jobb" típusú érvekhez hasonlóan). A demokráciának pluralistának kell lennie, mivel - Lefort ismert érvével szólva - a demokráciában a nép uralkodik, - miközben a hatalom helyének üresen kell maradnia. Egyetlen politi-
- 47/48 -
kai szereplő sem jelentheti ki, hogy maradéktalanul képviseli vagy megtestesíti a népet - egyetlen közös politikai színtér van (az alkotmányban meghatározottak szerint), amelyben a különböző szereplők megfogalmazhatják képviseleti igényeiket, azonban ezek az igények mindig cáfolhatóak és korlátozottak. A demokrácia, ahogy azt Lefort folyton hangsúlyozza, intézményesített bizonytalanság (az intézményesítést, ugyebár, maga az alkotmány jelenti). A populisták ezzel szemben bizonyosságot ígérnek, és - ahogy a fentiekben több példa igazolta - nem haboznak, hogy az alkotmányt a nép saját felfogásuk szerinti képére formálására használják, továbbá arra, hogy az általuk morálisan helyeselt politikát bebiztosítsák. Amit azonban mindeközben lerombolnak, az a demokrácia maga. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány két korábbi cikkemre épít: "The People Must be Extracted from Within the People": Reflections on Populism, Constellations, 2014/4, 483-93, és Towards a Political Theory of Populism, Notizie di Politeia, 2012/107.
[1] Egy tanulságos kivétel: Cristóbal Rovira Kaltwaser: Populism vs. Constitutionalism? FLJS Policy Brief, elérhető: http://www.fljs.org/sites/www.fljs.org/files/publications/Kaltwasser.pdf (utolsó hozzáférés: 2015. június 16.).
[2] Ehhez a kritikához lásd még: Corey Brettschneider: Popular Constitutionalism contra populism, Constitutional Commentary 2015/1. A populáris alkotmányosságról folyó viták fő viszonyítási pontja az Egyesült Államokban továbbra is ez a könyv: Larry Kramer: The People Themselves, New York, Oxford UP, 2004.
[3] Lásd például Elizabeth Beaumont azon megállapítását, hogy "az állampolgári, civil és népi, populáris kifejezéseket - némileg szabadon - úgy használom, mint laikus megjelölését az átlagembernek, az állampolgárnak vagy a hivatalt nem viselő személynek". Elizabeth Beaumont: The Civic Constitution: Civic Visions and Struggles in the Path toward Constitutional Democracy, New York, Oxford UP, 2014, 4.
[4] Richard D. Parker: "Here the People Rule": A Constitutional Populist Manifesto, Valparaiso University Law Review, 1993/3, 531-84; ide: 532.
[5] Lásd például: Karin Priester: Rechter und linker Populismus: Annäherung an ein Chamáleon, Frankfurt/Main, Campus, 2012.
[6] Ahogy később érvelni fogok, a populisták nem szükségképpen vannak a képviselet ellen - ezért nem értek egyet azokkal az elemzésekkel, amelyek a "populista demokráciát" a "képviseleti demokráciával" állítják szembe, például az egyébként kiváló következő írás: Koen Abts - Stefan Rummens: Populism versus Democracy, Political Studies, 2007/2, 405-24.
[7] A populizmus szerintem a képviseleti demokráciával együtt jelenik meg, tulajdonképpen annak árnyéka. Azt a vágyat jeleníti meg, amelyet Nancy Rosenblum "holizmusnak" hívott - a felfogás, miszerint a politikai közösség mindenféle megosztottságát meg kellene szüntetni, és a népnek - valamennyi tagjának - lehetne egyetlen igazi képviselője. Lásd: Nancy L. Rosenblum: On the Side of the Angels: An Appreciation of Parties and Partisanship, Princeton, Princeton UP, 2008.
[8] Hálás vagyok Cristobal Rovira Kaltwassernek az ezzel az érvvel kapcsolatos felvetésekért.
[9] Andrew Arato: Political Theology and Populism, Social Research, 2013/1.
[10] Lásd például Ralf Dahrendorf megfogalmazását: "a populizmus egyszerű, a demokrácia bonyolult", Acht Anmerkungen zum Populismus, Transit: Europäische Revue, 2003/25, 156-63.
[11] Claude Lefort: Democracy and Political Theory, trans. David Macey, Cambridge, Polity, 1988, 79.
[12] Ernst H. Kantorowicz: The King's Two Bodies: A Study in Medieval Political Theology, Princeton, Princeton UP, 1997 (1957), 209. A 'corpus mysticum'-ot testületként fogták fel, amely egy (kollektív) fiktív vagy jogi személyt jelölt; tehát szinonímája volt az olyan kifejezéseknek, mint 'corpus fictum', 'corpus imaginatum' vagy 'corpus repraesentatum'.
[13] Kantorowicz (13. vj.) 21-23.
[14] Lásd például: Giovanni Gentile: The Philosophic Basis of Fascism, Foreign Affairs, 1927-28/1, 290304.
[15] Hans Kelsen: Vom Wesen und Wert der Demokratie, Aalen, Scientia, 1981 (1929), 22. Kelsen azt is kifejtette, hogy modern demokrácia csak pártokkal képzelhető el. Ezen rész kapcsán sokat tanultam a Carlo Invernizzivel folytatott beszélgetésekből.
[16] Michael Saward: The Representative Claim, Contemporary Political Theory, 2006/3, 297-318.
[17] Saward (17. vj.) 298.
[18] Martin Loughlin: The Constitutional Imagination, Modern Law Review, 2015/1, 1-25.
[19] Gary J. Jacobsohn: Constitutional Identity, Cambridge, Mass., Harvard UP, 2010.
[20] Bruce Ackerman: Three Paths to Constitutionalism - and the Crisis of the European Union, British Journal of Political Science, 2015/4.
[21] A "homlokzat-alkotmány" fogalmáról lásd: Giovanni Sartori: Constitutionalism: a preliminary discussion, American Political Science Review, 1962/4.
[22] Dan Edelstein: The Terror of Natural Right: Republicanism, the Cult of Nature, and the French Revolution, Chicago, University of Chicago Press, 2009.
[23] Renáta Uitz: Can you tell when an illiberal democracy is in the making? An appeal to comparative constitutio-
- 48/49 -
nal scholarship from Hungary, International Journal of Constitutional Law, 2015/1, 279-300; ide: 286. Az új magyar alkotmányról lásd az ország illiberális fordulatáról szóló részt a Journal of Democracy c. folyóiratban (vol. 23, 2012) és a Tóth Gábor Attila által szerkesztett kötet: Constitution for a Disunited Nation: On Hungary's 2011 Fundamental Law, Budapest, CEU Press, 2012.
[24] Uitz (24. vj.). Uitz aláhúzza azt a jelenséget is, amit ő az Alaptörvény "alkotmányos parochializmus"-ának nevez.
[25] Uitz (24. vj.) 292.
[26] Lásd Roberto Viciano Pastor és Rubén Martínez Dalmau munkáit.
[27] Hogy igazságosak legyünk, volt arra irányuló törekvés is, hogy "kompromisszumos alkotmány" jöjjön létre (egy constitucionalismo comprometido részeként), új alapvető jogokkal (például a "jó élethez fűződő joggal" és környezeti jogokkal), valamint növelve a civil társadalom szereplőinek súlyát az alkotmányos politikában (bár mindkettő jórészt az elképzelések szintjén maradt).
[28] David Landau: Abusive Constitutionalism, University of California Davis Law Review, 2013-14/1, 189-260; ide: 213.
[29] Bryan Garsten: Representative government and popular sovereignty, in Political Representation, eds. Ian Shapiro, Susan C. Stokes, Elisabeth Jean Wood, and Alexander S. Kirshner, New York, Cambridge UP, 2009, 90-110; 91. A képviselet fogalmának "valakiért cselekedni" értelmű felfogását legismertebb formájában természetesen Hannah Fenichel Pitkin dolgozta ki: The Concept of Representation, Berkeley, University of California Press, 1967.
[30] Voltak leleményesebb követelések is, például az, hogy "a nép olyan elnököt akar, aki nem festi a haját!" Lásd: Gilbert Achcar: The People Want: A Radical Exploration of the Arab Uprising, Berkeley: University of California Press, 2013, 1.
[31] Ernest Laclau: On Populist Reason, London, Verso, 2005, és Jacques Rancière: Hatred of Democracy, trans. Steven Corcoran, London, Verso, 2009.
[32] Az itt következő kérdésekre lásd még: Jason Frank: Constituent Moments: Enacting the people in Postrevolutionary America, Durham, Duke UP, 2010. A "laikus értelmezők" fogalmára és a hétköznapi állampolgárok alkotmányos "alapítótársak"-kénti felfogására lásd: Corey Brettschneider: Popular Constitutionalism and the Case for Judicial Review, Political Theory, 2006/4, 516-521, Beaumont (4. vj.) és Peter Häberle: Die offene Gesellschaft der Verfassungsinterpreten, Juristenzeitung, 1975.
[33] Garsten (30. vj.).
[34] Természetesen lényeges különbség van az elismerés mint integráció vagy egyesítés (abban az értelemben, hogy egy elveszett részt megtalálunk) és aközött, ha az egyesítés az egész rendszer átalakításával jár. Ennek tárgyalására itt nem vállalkozom. Lásd még: Robert L. Tsai: America's Forgotten Constitutions: Defiant Visions of Power and Community, Cambridge, Mass., Harvard UP, 2014.
[35] Claude Lefort: The Political Forms of Modern Society: Bureaucracy, Democracy, Totalitarianism, ed. John B. Thompson, Cambridge, Mass., MIT, 1986, 303-304.
[36] Természetesen ez a bizonyosság nem empirikus alapokon nyugszik. Valaki a "nép"-en kívül találhatja magát, ha nem felel meg a populisták által előírt morális mércének. Az nehezebb kérdés, hogy hogyan kerülhet valaki be ebbe a népbe.
[37] Az álló ember Erdem Gündüz performanszművész volt.
[38] A magyar és az egyiptomi esetek tanulságos összehasonlítását lásd: Gábor Halmai: Guys with Guns versus Guys with Reports: Egyptian and Hungarian Comparisons, Verfassungsblog, 2013. július 15., elérhető: http://www.verfassungsblog.de/guys-with-guns-vs-guys-with-reports-egyptian-and-hungarian-comparisons.
Lábjegyzetek:
[1] Princeton University
Visszaugrás
