Munkajogi szempontból nagy jelentőségű, több aspektusból is szakmai diskurzusra sarkalló ítéletet publikált 2023. március 2-án az Európai Unió Bírósága. A magyar érintettségű C-477/21. számú ítéletben[1] ugyanis a 2003/88/EK irányelv 3. és 5. cikke, illetőleg az Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikk (2) bekezdése vonatkozásában releváns, bizonyos részben újszerű jogértelmezéssel találkozhatunk. Az európai bírósági döntés rögzíti, hogy az irányelv 3. cikke szerinti napi, illetve az 5. cikk szerinti heti pihenőidő önálló uniós jogi fogalmak, és azt is rögzíti, hogy azok fogalmi különválasztása feltétlenül szükséges a pihenőidők megfelelő, irányelvkonform biztosítása során. Az említett két fogalom eltérő funkciójára és a munkavállaló munkahelyi egészség- és biztonságvédelmében betöltött kulcsszerepére tekintettel e pihenőidők nem olvaszthatók be egymásba az ítélet szerint, abban az esetben sem, ha a munkavállaló egyébként részesül az irányelv szerinti minimális pihenőidőben. Fontos tehát a pihenőidő jogcíme, tartama és kiadásának módja, valamint az is, hogy a munkavállalókat megillető szociális alapjogok, valamint az irányelv eredeti célja ne csorbuljon e jogintézmények nem megfelelő tagállami szabályozása, illetőleg munkáltatói alkalmazása során. A következőkben az ítélet kulcskérdéseire adandó lehetséges válaszokat vizsgálom a releváns, korábbi európai bírósági esetjog néhány fontos ítéletére figyelemmel.
1. Problémafelvetés
2. A pihenőidők kiadási módjának és mértékének differenciáltsága - az irányelv 3. és 5. cikke szerinti napi és heti pihenőidő mint önálló uniós jogi fogalmak
3. A MÁV-START-ítélet kulcskérdései az EUB korábbi esetjogának kontextusában
4. A napi és heti pihenőidő fogalmának szigorú elválasztása az EUB korábbi esetjogában
4.1. A fogalmi differenciálás elvi alapja
4.2. A C-428/09. számú ügyben hozott ítélet
4.3. A C-227/09. számú ügyben hozott ítélet
4.4. A C-306/06. számú ügyben hozott ítélet
4.5. A C-588/18. számú ügyben hozott ítélet
5. Konklúzió
Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) ítéletében - felhívva a következetes ítélkezési gyakorlatot - megerősíti azt, hogy a napi és heti pihenőidő olyan fogalmak, amelyek önálló, uniós jogi jelentéstartalommal bírnak.[2] Ennek megfelelően azoknak a tagállami szabályozások nem adhatnak sajátos, a joggyakorlattól eltérő értelmezést, hiszen ez alapvetően ásná alá az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelve (2003. november 4.) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól (a továbbiakban: irányelv, illetve 2003/88/EK irányelv) biztosította minimumsztenderdek érvényesülését.[3] Vagyis bár alapvetően nem kizárt az, hogy a nemzeti jogrendben nem az irányelvi fogalommal teljes mértékben megegyező fogalom szerepeljen, de annak lényegét, fogalmi magját nem lehet - az irányelv relációjában - contra legem értelmezni.
Mindez kiterjed a napi és heti pihenőidő funkciójára, rendeltetésére, minimális mértékére vagy éppen kiadásának módjára is.[4] Figyelemmel arra, hogy a szóban forgó ügyben a magyar szabályozás - pontosabban a munkáltatói gyakorlat - lényegében egyesítette, összevonta e két, funkciójában eltérő pihenőidő-típust,[5] könnyen felfedezhető a jogértelmezési és jogalkalmazási probléma gyökere a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) és az irányelv vonatkozásában. A napi pihenőidő rendeltetése tekintetében egyébként is számolnunk kell kisebb különbségekkel a magyar munkajog és az irányelv, illetőleg az EUB ítélkezési gyakorlatának értelmezése között, hiszen előbbi kifejezetten
- 31/32 -
az adott napi munkavégzés kipihenését, a munkanapok - beosztott munkaidők - közötti regenerációt szolgálja.[6]
A következőkben e kérdéskör és sajátos fogalomértelmezések analízisét végzem el a kutatás alapjául szolgáló ítélet és a kapcsolódó, korábbi európai bírósági esetjog kulcskérdéseinek alapulvételével.
A már említett önálló uniós jogi jelentéstartalom azt is jelenti, hogy a tagállami jogalkotás és jogértelmezés rugalmassága jelentős mértékben behatárolt. Habár az irányelv szerint nem kizárt az irányelvtől eltérően szabályozni a pihenőidőt - akár kollektív szerződésben[7] -, de az egyes jogintézmények tartalmi magja nem sérülhet, a nemzeti jog nem ruházhatja fel új vagy akár parciálisan eltérő jelentéssel az adott jogintézményt. Az EUB gyakorlata e téren egyértelmű:[8] sem a napi, sem a heti pihenőidő funkciója nem változhat, sem pedig az alapjogi felfogás - amely az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 31. cikk (2) bekezdéséből egyenesen következik[9] - nem vezethet megszorító, restriktív jogértelmezéshez. Szintén nem veszhet el a tagállami jogalkotásban vagy jogértelmezésben a napi pihenőidő és heti pihenőidő eredeti, jogalkotó által kifejtett célja sem, ez pedig az evidens grammatikai értelmezés mellett (például "továbbá")[10] a teleologikus interpretációt is maga után vonja. Ha ugyanis a MÁV-START-ítéletben látottakhoz hasonló rugalmas jogértelmezést akceptálná az EUB, úgy voltaképpen akár el is tekinthetnénk a napi pihenőidő alkalmazásától, hiszen a heti pihenőidő - a jelen esetben foglalt tagállami megközelítés szerint - korlátlanul magába olvaszthatja a napi pihenőidőt.[11]
Ez viszont nem lenne összhangban annak önálló uniós jogi fogalmi természetével, hiszen egyfelől funkciója átalakulna (eltűnne), másfelől pedig nem kapna kellő garanciát a munkavállaló tényleges és megelőző pihenéséhez, regenerálódásához való alapvető joga.[12] Mindemellett szükséges arra is emlékeztetni, hogy magát a munka- és pihenőidőt érintő fogalmi struktúra - amely tehát az irányelven alapul - a maga teljességében is önálló uniós jogi fogalmakra épül, hiszen a témakör központi kérdését jelentő munkaidő és pihenőidő fogalmi differenciáltsága kétségkívül ebbe az irányba mutat.[13] Bár az egyes irányelvi fogalmak mutatis mutandis mutathatnak eltéréseket jogi karakterisztikájukat tekintve - például a munkaidő fogalmától nehéz elképzelni legitim tagállami eltérést, míg éppen a tárgyalt cikkek tekintetében a mértékek változhatnak -, mégis úgy vélem, hogy a 3. és 5. cikk önálló uniós jogi jellege az irányelv alapvető céljaira és a szabályozás módszertanára vezethető vissza. Márpedig e vonatkozásban nem hozott igazi nóvumot a MÁV-START-ügy, hiszen a korábbi, konzisztens európai bírósági gyakorlatot egészíti ki tulajdonképpen eme döntésével az EUB, hangsúlyozva az egyes fogalmi komponensek fontosságát.
A következő jelentős, kisebb részben elméleti, nagyobb részben gyakorlati megfontolás, amely alapján elvégezhető a MÁV-START-esetben - és annak nyomán a jövőben - a jogértelmezés, az egyes pihenőidőfajták kiadási módjának és azok mértékének szükségszerű elkülönítése. A 2003/88/EK irányelv 3. és 5. cikke ugyanis - e vonatkozásban - kettős természetű, hiszen mindkettő olyan, két fontos összetevőből álló alapvető munkavállalói jogosultságot reprezentál, amelyek nélkül nem érhető el a jogalkotó által kitűzött cél. Mindezt - azaz a szabályozás szellemiségének és módjának relációját - megerősíti az irányelv preambuluma is a következők szerint: "[m]inden munkavállalónak megfelelő tartamú pihenőidő jár. A pihenés fogalmát időegységekben, azaz napokban, órákban és/vagy ezek részeiben kell kifejezni. A közösségi munkavállalók számára biztosítani kell a minimális napi, heti és évi pihenőidőt, valamint a megfelelő szüneteket. E tekintetben szintén szükséges egy maximális határt szabni a heti munkaórák vonatkozásában."[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
