A szociális jogok végrehajtásából származó nemzetközi jogi kötelezettség lényegét az ENSZ Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya 2. cikkének 1. bekezdése határozza meg. E szerint valamennyi részes állam kötelezi magát, hogy a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével fokozatosan biztosítja az egyezségokmány szövegébe foglalt jogok teljes gyakorlását.
Amint Robert E. Robertson szellemesen megállapítja, a "valamennyi" jelző az emberi jogi idealizmust képviseli, míg a "rendelkezésre álló" a valóságot. A "valamennyi" az emberi jogi retorika kardja, a "rendelkezésre álló" a megfoghatatlanság lehetőségét biztosítja az államnak.[1] Nem világos ugyanis, hogy mennyi erőforrásnak kell erre a célra rendelkezésre állnia. A 2. cikk 1. bekezdésének szövegéből tudjuk, hogy az erőforrásokat saját erőből, továbbá nemzetközi segítségnyújtás és együttműködés útján kell előteremteni. Az erőforrás fogalmát illetően a szerződés előkészítéséről készült iratokban található eligazítás. Philiph Alston és Gerard Quinn például idézi a libanoni delegátust, aki úgy nyilatkozott ebben a kérdésben, hogy az erőforrás az állam valódi erőforrásait, és nem a költségvetési megajánlásokat jelenti. Ezzel szemben a francia képviselő, akit többen is támogattak, rámutatott, hogy az erőforrás fogalmát a lehető legszélesebben kell értelmezni, ideértve a költségvetést, a technikai segítségnyújtást, a nemzetközi együttműködést és más tényezőket is.[2] Igaz, ez utóbbi felfogás alapján egy tekintet alá esik az erőforrás és annak "forrása", ennek azonban nincs különösebb jelentősége. Annál fontosabb, hogy sem a szerződés szövege, sem az előkészítő iratok nem igazítanak el, hogy valójában "mennyi az annyi"? Nyilvánvaló, hogy a költségvetés és a külső források alapján képet kaphatunk arról, hogy mennyi erőforrás áll, úgy általában, az állam rendelkezésére. Nem tudjuk azonban, hogy mennyit kell ebből szánnia a gazdasági, a szociális és a kulturális jogok megvalósításának céljára, azaz, hogy menyi álljon erre rendelkezésre, és azt sem, hogy mi lenne az erőforrások maximuma. Az Egyezségokmány alapító atyái úgy vélhettek, hogy ha egy állam megerősítette annak szövegét, akkor ezzel ítéletet alkotott saját erőforrásairól, amely szerint az ország megfelelő gazdasági lehetőségekkel rendelkezik az abból eredő kötelezettségek teljesítésére. Ez alól a feltételezés alól azonban kikopott az alapját jelentő gazdasági percepció és politikai felfogás. 1966-ban, amikor az emberi jogi egyezségokmányait aláírták, nem csupán tartott a második világháború után kezdődött gazdasági konjunktúra, de a kisebb problémák ellenére is, folyamatosnak tűnt a növekedés. A hatvanas évek azonban elmúltak, és a hetvenes évek súlyos gazdasági bajai újra trónra ültették a piac láthatatlan kezével gyógyító monetaristákat, továbbá láthatóvá váltak a növekedés környezeti határai. Ez a megváltozott korszellem mintha az ellentétébe fordította a szociális jogok garantálásával kapcsolatos felfogást. Mintha az állam
- 453/454 -
eleve képtelen lenne erre. Amint Danilo Türk, az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága különleges jelentés készítője, rámutatott: Megfelelő az államok felelősségének felfogása, ha annak fényében vizsgáljuk a dolgot, hogy lényegében valamennyi állam képtelen a szociális jogok garantálásából eredő kötelezettségei végrehajtására?[3] Türk jelentése végleges változatában nem az állami erőforrások növelésében, - amelyre az állam képtelen vagy nem hajlandó, - látja a megoldást, hanem abban, hogy a kötelezettségeit nem teljesítő állam tűrje el a legalitás határainak az áthágását, így például a munkát a szürke gazdaságban, vagy a földfoglalást hajlék építésére.[4]
Az Egyezségokmány végrehajtása felett őrködő ENSZ bizottság a kötelezettségek minimális magjának a biztosítása oldaláról közelítette meg a kérdést. Ez minden egyes jog esetében legalább a minimális tartalom teljesítését várja el. Így például, mondja a testület, az a részes állam, amelyben lényeges számú egyéntől megtagadják az alapvető élelmiszert, az alapvető egészségügyi ellátást, az alapvető hajlékot vagy lakhatást, avagy az oktatás legalapvetőbb formáját, primae facie nem teljesíti a kötelezettségét. Ha az Egyezségokmányt nem olyan módon értelmeznék, hogy létre hozza kötelezettségek minimális magját, akkor elveszítené raison d'étre-jét. Ugyanakkor, a kötelezettségek minimális magja teljesítésének a felbecslése során figyelemben kell venni az erőforrások korlátozottságát. Ahhoz, hogy legalább a kötelezettségek minimális magja tekintetében megállapítható legyen, hogy azok nem teljesítése a rendelkezésre álló erőforrások szűkössége miatt következett be, ahhoz az kell, hogy az állam demonstrálja, hogy minden elérhető erőforrását felhasználta a minimális kötelezettségek, mint prioritások, kielégítésére. Még ha nyilvánvalóan elégtelenek is az erőforrások, az állam akkor is köteles a jogok a körülményekhez képest lehető legszélesebb élvezetét biztosítani. Az anyagi eszközök korlátozása pedig nem vezet a teljesítés felülvizsgálatának megszűnéséhez.[5]
A nem hivatalos szakértői testületek állásfoglalásai tovább bontják a kötelezettség tartalmát. A Limburgi alapelvek szerint a létfenntartási igények kielégítésének és az alapvető szolgáltatások működtetésének elsődleges szerepe kell, hogy legyen a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásában, amely akkor megfelelő, ha méltányosan és hatékonyan történik. Az erőforrásokhoz való hozzáférést is ilyen módon kell lehetővé tenni.[6] A Maastrichti irányelvek ehhez hozzáteszik, az ENSZ testület megállapításaiból eredő tételt, hogy az erőforrások szűkössége nem ment fel az államot a minimális kötelezettségek teljesítésétől.[7]
A szociális jogok fokozatos megvalósítása, amint erre Audrey R. Chapman rámutat, szintén egyfajta optimizmus megnyilvánulása. Chapman nem a konjunktúra és a gazdasági fejlődés fenntarthatóságának eszméjére gondol, hanem arra az optimista hitre, hogy az ENSZ és általában a nemzetközi intézmények képesek hatékonyan ellenőrizni az ilyen lépésről-lépésre, folyamatosan előrehaladó teljesítést.[8] Az eljárási nehézségek a végrehajtás területén a fokozatos megvalósítás tartalmi meghatározásának nehézségeiből is erednek. Annyi bizonyos, hogy a cél ezeknek a jogoknak a teljes biztosítása. Ez azonban csupán az erőforrások mindenkori relatív állapotával összhangban értelmezett teljesség lehet. Amint az ENSZ Gazdasági, Szociális Kulturális Jogok Bizottsága, - azaz az ebben a tárgyban készült egyezségokmány végrehajtásának ellenőrzéséért felelős testület, - megállapítja, a fokozatos végrehajtás tétele, annak az elismerését jelenti, hogy a teljes megvalósítás nem történhet meg rövid idő alatt. Ez lehetővé teszi a kellő rugalmasságot, tükrözve a valóságos világban bármely országban előállható nehézségeket. Ez azonban nem menti fel az államokat, hogy amennyire lehet, gyorsan és hatékonyan közelítsenek a cél megvalósítása felé. A visszalépés lehetséges, amely azonban gondos vizsgálatban részesül a testület részéről, hogy indokolt-e, az egyezségokmányba foglat valamennyi jog tekintetében, és abból a szempontból, hogy valamennyi rendelkezésre álló erőforrás felhasználásra kerül-e erre a célra.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
