A tanulmány a más részére történő munkavégzésre irányuló jogviszonyok jogági hovatartozását vizsgálja történeti aspektusból és komparatív szemléletben.
1. A munkaszerződés és a kollektív (tarifa-, illetve összmunka-) szerződés polgári jogi vagy önálló jogi jellegének elméleti dilemmája
2. A munkajogi intézmények "szociális jogiasodása" és önálló munka-, illetve szociális jogivá alakulásának tendenciája
3. A szociális töltetű munkajogból irány vissza a polgári jogba
4. Az új helyzetnek megfelelő, elfogadható álláspont a munkajogviszonyok jogági elhelyezését érintően
Ulpianus, a római jogtudós a jogügyleteket tartalmukat tekintve három fő típusba sorolta: megkülönböztette az átadással-átvétellel, pontosabban rendelkezésre bocsátással és birtokbavétellel (dare); a munkatevékenység kifejtésével és szolgálat ellátásával (facere); valamint valamilyen kárért, illetve veszteségért, és/vagy felelősségért történő helytállással (praestare) összefüggő ügyleteket.[1] Ugyanakkor formájukat, illetve szerkezetüket tekintve megkülönböztethetünk kétoldalú és egyoldalú ingyenes és visszterhes jogügyleteket, valamint a szereplők jellege és száma szerint egyoldalú, kétoldalú esetleg többoldalú jogügyleteket is, amely utóbbinak kontraktuális formája a társasági szerződés. A munka- és a szolgálati tevékenységgel összefüggő facere típusú jogügyletekre lokalizálva mindezt, az idetartozó jogviszonyoknak széles skálája jelenik meg, aminek rendszerét a szabadelvű kapitalizmus jogkereső közönsége, bírói gyakorlata és a polgári jogi kodifikáció alakította ki. Ma a kontinentális európai államok többségében az egyes államok polgári törvénykönyvei valamennyi tevékenységgel, illetve szolgáltatás nyújtásával összefüggő szerződést egy átfogó "fő fejezetben" (címben) szabályozzák, amely magában foglalja a hagyományos munka-, illetve szolgálati szerződést, a vállalkozási szerződést, az alkuszi, másként említve a közvetítői szerződést, valamint egyoldalú jogügyletként a díjkitűzést és valamilyen mű elkészítésére történő pályázatkiírást.
Ehhez képest Svájc esetében annyi a különbség, hogy ott nem a polgári törvénykönyv, hanem annak tulajdonképpen a második kötetét képező Kötelmi Törvény [Obligationensrecht (a továbbiakban: OR)] fogja át a szerződéseket, beleértve a munkával és a szolgálattal összefüggőeket is.[2] Kivételt képez ez alól a skandináv államok joga is, ahol az 1960. május 1-jét megelőző magyar időszakhoz hasonlóan nincs polgári törvénykönyv, de a tankönyvek és a polgári jog egészét feldolgozó tudományos monográfiák tartalmazzák a kodifikált kötelmi jogok rendszeréhez hasonlóan a munkával és a szolgálattal összefüggő szerződéseket is. Ugyanakkor valamennyi "alapszerződés", adásvétel, ajándékozás, bérlet, munkaszerződés, vállalkozási szerződés és így tovább, külön törvényekben szabályozva vannak, tudományos rendszerbe foglalásuk pedig az előbb leírtak szerint áll fenn.[3] Bizonyos törést jelent a "facere" jelleg szempontjából, hogy a megbízás/ügyvitel és a megbízás nélküli ügyvitel a kodifikált polgári törvénykönyvekben nem a tevékenységgel összefüggő jogügyleteknél, hanem elkülönítve, mint bizalmi kötelmek szerepelnek.
Ezt a rendszert követte a 20. század elején elkészült és közrebocsátott magyar polgári törvénykönyvtervezet és az első világháborút követően elkészült 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat (a továbbiakban: Mtj.) is, amely ugyan törvényerőre nem emelkedett, de a bírói gyakorlat által informálisan használt és elfogadott hivatkozási alappá vált.[4]
- 9/10 -
E törvényjavaslat a munka jogviszonyait a X. címben szereplő bérletet és haszonbérletet követően a XI. címben szabályozta. Az első fejezet a szolgálati szerződésről, a második a vállalkozási szerződésről, a harmadik az alkuszi, vagyis a közvetítői szerződésről, a negyedik pedig a díjkitűzésről szól. Ezt követte a XII. cím, amely az ügyvitelről rendelkezett, ahol az első fejezet a megbízásról, a második pedig a megbízás nélküli ügyvitelről szólt. A bizalmi jelleg itt is elkülöníti az ügyvitelt, illetve azon belül a szintén munkával járó megbízást a vállalkozástól, abból azonban kitűnik a vállalkozással fennálló hasonlóság, hogy a munka jogviszonyait és az ügyvitelt tartalmazó két cím egymás mellé került, ami általános magánjogi kodifikációs technika.
A második magyar Polgári Törvénykönyv, vagyis a jelenleg hatályos Ptk. kötelmi jogot magában foglaló Hatodik Könyvének az egyes szerződéseket tartalmazó Harmadik Részében a XV. cím szól a vállalkozási típusú szerződésekről, ahol a XXXII. Fejezet rendelkezik a vállalkozási szerződésről és annak egyes altípusairól, míg a fuvarozási szerződést önálló szerződéssé téve e címen belül a XXXVIII. Fejezetben helyezi el. Az ezt követő XVI. cím szól a megbízási típusú szerződésekről és azon belül a XXXIX. Fejezet a megbízási szerződésről, a XL. pedig a megbízás nélküli ügyvitelről. A rendszer teljesen megegyezik az Mtj. rendszerével, csupán a munka-, illetve a szolgálati szerződés hiányzik, és a közvetítői (alkuszi) szerződés a megbízási típusú szerződések körébe, a XLI. Fejezetbe került.
Annak oka, hogy a munkaszerződés nem került be a Ptk.-ba, elsősorban az, hogy a magyar jogelmélet a második világháború után a többi szovjet-orosz befolyás alá került kelet- és közép-európai országhoz hasonlóan önálló jogágnak tartotta a munkajogot azon az alapon, hogy az távolesik a polgári jogtól, amely a magántulajdoni és az áruviszonyokat, valamint a személyiségi státuszviszonyokat rendezi, míg a munka világa ezek egyik területére sem tartozik, ugyanis az az emberi és a társadalmi lét fenntartásának az alapja. Ezt a szemléletet a szovjet-orosz kommunista jog részben a franciáktól a többgenerációs "Lyon-Caen"-i szociális felfogású munkajogelméletből vette közvetlenül át, ahol a munkabérleti szerződés, vagyis a du louage d'ouvrage et d'industrie a Code Civilben csak keretjellegűen jelenik meg.[5] Ezt a nézetet követi a holland Guus J. J. Heerma van Voss is.[6]
Magyarországra, a Német Demokratikus Köztársaságra, Csehszlovákiára és Lengyelországra a 19. század végétől Adolf Hitler hatalomra jutásáig azonban inkább az a németországi irányvonal hatott, amelyet Philipp Lotmar és főleg Hugo Sinzheimer,[7] Magyarországon pedig Ágoston Péter képviselt.[8] Eszerint nem elég, hogy a polgári jogi kódex csak a munkaszerződést tartalmazza, hanem az ipartörvényen túlmenően annak egységesen kellene rendeznie a munka- és a kollektív szerződést, amelyből végül a sinzheimeri és lotmari, Magyarországon pedig az Ágoston Péter-i irányvonal már oda konkludált, hogy az individuális és a kollektív szerződés egymással kölcsönhatásban álló egységes rendezéséből kialakítható lenne a polgári jogtól elszakadó munkajog.[9] Eme előzmények hatására az 1990. évi általános rendszerváltás és a szovjet-orosz befolyás megszűnése ellenére megmaradt Magyarországon a szocialista, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvényt felváltó, a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.), majd az azt felváltó Mt. tekintetében az a kitétel, hogy a munkával kapcsolatos jogviszonyokat kizárólag a munkatörvény rendezi, és a polgári jog csak kivételesen akkor jöhet számításba, ha azt a törvény lehetővé teszi.[10] Ennek köszönhető, hogy Magyarországon ma is a többségben az a nézet uralkodik, hogy a munkajog a polgári jogtól független önálló jogág és jogterület.[11] Lényegében ugyanilyen okból tartják a polgári jogtól elkülönülő önálló jogágnak a munkajogot a mai Csehországban és Szlovákiában, valamint Lengyelországban és Romániában egyaránt, ami kifejezésre jut mind a három szláv jogrendszer kódexének és ugyanígy a román Codul Muncii-nek a preambulumában.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
