Hosszú stagnálás után az elmúlt esztendő folyamán újabb lendületet vett az európai társasági jog fejlődése. Ennek középpontjában a Bizottság 2003. május 23-i Akcióterve1 áll, mely az elkövetkezendő évekre több különböző jogi és nem jogi természetű intézkedést irányoz elő az európai társasági jog megreformálása érdekében. Az új célkitűzés, okulva a korábbi kudarcokból, már nem kizárólag egységes jogi aktusok útján, egy minden tagállamban egyformán érvényesítendő társasági jog kialakítására törekszik, hanem inkább a rugalmas jogharmonizációjára helyezi a hangsúlyt. A szemléletváltás nem titkolt célja az, hogy az európai piacot és annak résztvevőit megerősítse a nemzetközi versenyben. Az erős belső piac ugyanis biztonságos és kiszámítható jogi környezetet kíván meg, ami sajnos a társasági jog európai sokszínűsége miatt még nem adott. A határokon átnyúló gazdasági tevékenységet és a vállalkozások európai élénkségét blokkolja például a jogi személyiség kölcsönös elismerésének és a társasági formák flexibilitásának hiánya. Ha ehhez hozzászámoljuk, hogy a képet még a 10 újonnan csatlakozó tagállam is bonyolítja majd, s egyes nemzetközi szintű társasági jogi tendenciák2 is hatással vannak az Unió gazdasági életére, melyeket szintén figyelembe kell venni a szabályrendszerek harmonizálásánál, az Akcióterv rendkívül fontossá és sürgetővé válik. Mi a teendő például akkor, ha egy holland alapítású gazdasági társaság, amely kizárólag Németországban fejt ki tevékenységet, egy német társaságot érvényes szerződés alapján német bíró előtt szeretne perelni, de az illetékes bíróság, saját nemzeti szabályaira hivatkozva megtagadja tőle a jogképességet, s ezáltal az aktív perképességet is? Az ehhez hasonló helyzeteket a tagállamok vállalkozásai közti jogvitákban a letelepedési szabadságra, mint uniós szabadságjogra való hivatkozással, és az Európai Bíróság szigorúan egyedi esetekre szabott értelmezésével lehet csak megoldani.
Jelen cikk az Unió területén belül maradva a fenti problémát a Bíróság négy előzetes döntésben született ítéletének - Daily Mail, Centros, Überseering, Inspire Art3 - német szemszögű elemzésével mutatja be. A német szakirodalom "Viererkette",4 azaz négyes láncolatként, vagy ha úgy tetszik négyesfogatként említi ezeket a jogtudományban rendkívül sokat elemzett döntéseket, melyek hagyományos német jogintézmények alatt tették ingoványossá a talajt. Úgy tűnik ugyanis, hogy a jogi személyekre is kiterjedő, Római Szerződésben foglalt letelepedési szabadság a Bíróság jelenlegi olvasatában a nemzeti jogszabályok felett még akkor is elsőbbséget élvez, amikor bizonyos tagállami rendelkezések ésszerű gazdasági érdekeket hívatottak védeni. A központi kérdés tehát így hangzik: alkalmazhatóak-e, és ha igen, milyen feltételekkel a letelepedés államának társasági jogi szabályai a külföldön alapított gazdasági társaságokra?
A fenti jogesetből kiindulva a német bíró első teendője joghatóságának megállapítása lesz. Számára kézenfekvő, hogy az uniós joghatósági kérdéseket rendező Brüsszeli Egyezmény - ma a 44/2001-es Tanács Rendelet5 alapján teszi ezt, mivel a jogvita polgári-kereskedelmi ügyben, tagállami illetőségű felek közt keletkezett. Az alperes német társaság a Rendelet 2. cikk (1) bekezdése értelmében, az általános joghatóság szerint szabályosan perelhető Németországban, mivel ott rendelkezik "lakóhellyel". Társaságok és jogi személyek esetében - a természetes személyekkel ellentétben - a 60. cikk definiálja, hogy mit értünk "lakóhely" alatt: ti. azt a helyet, ahol a létesítő okirat szerinti székhely (satzungsmäßiger Sitz), a központi ügyvezetés helye (Hauptverwaltung) vagy üzleti tevékenységének fő helye (Hauptniederlassung) található. Az egyes "helyeket" egymással alternatív viszonyba állította az európai törvényhozó, hogy ezzel a társaságok perelhetőségét megkönnyítse a perindító fél számára.6 A székhely meghatározásánál többet azonban nem segít a rendelet a jogalkalmazónak, és a jog-, illetve perképesség megállapítását, a perindítás döntő mozzanatát már egyéb vonatkozó közösségi jog és nemzetközi szerződés hiányában a tagállami jogrendszernek rendeli alá. Itt kezdődik az európai társasági jog kifejtésre kerülő problémája, hiszen a vonatkozó nemzeti kollíziós és anyagi jogi szabályok, kapcsolóelvek tagállamonként eltérőek, s ezáltal jogbizonytalanságot eredményeznek a piacon résztvevők számára.
A német kollíziós magánjogot megvizsgálva nem találunk a gazdasági társaságokra vonatkozó rendelkezéseket, mivel a magánjogi törvény 37. § 2. pontja7 többek között kizárja a hatálya alól a gazdasági társaságokra és jogi személyekre vonatkozó kérdéseket. A társaság statútumának meghatározásához, azaz a külső és belső kapcsolatait és jogi személyiségét szabályozó jogrendszer kijelöléséhez ezért a német jogirodalomhoz kell fordulnunk, amelyben két, egymással versengő elmélet fejlődött ki. Az egyik az ún. székhely-elmélet (Sitztheorie), amely szerint a gazdasági társaság statútuma azon állam joga, amelynek területén a társaság ügyvezetési, igazgatási központja fekszik
(Verwaltungssitz). Ez azonban a tényleges tevékenység központját, nem pedig a létesítő okirat szerinti székhelyet jelenti.8 A kettő ugyanis határokon átnyúló gazdasági tevékenység esetén gyakran eltér egymástól. Nem elégszik meg tehát az elmélet azzal, hogy a társaságot már egyszer, valahol, valamelyik állam joga szerint érvényesen létrehozták, hanem a statútum megállapításához létező gazdasági kapcsolatot kíván meg a székhely államával.
A másik, ún. alapítás-elmélet vagy bejegyzési elv (Gründungstheorie vagy Inkorporationstheorie) viszont éppen az alapítás államának jogát jelöli meg statútumként, és eltekint attól, hogy további kötődést követeljen meg a társaság és a bejegyzés szerinti ország közt. Ez az elmélet főleg angolszász jogrendszerekben érvényesül,9 de Svájc és Hollandia, sőt Magyarország kollíziós magánjoga is ezt követi.
Ezzel ellentétben a német bíróságok és számos más tagállam bíróságának gyakorlatában a székhely-elmélet érvényesül, és arra az elvre építenek, hogy a tényleges székhelyre való objektív kapcsolással a hitelezővédelem, az állami kontroll jobban érvényesíthető, és kiküszöbölhető az ún. "postaláda-társaságok" (pseudo-foreign corporations) részvétele a jogi forgalomban. Az alapítás-elmélet ugyanis visszaélésre adhat okot azáltal, hogy pusztán az alapítók érdekeit szeme előtt tartva megengedi, hogy egy társaság a hitelező- és kisebbségvédelem, valamint a munkavállalói érdekvédelem szempontjából a legkedvezőbb jogrend szerint alakuljon meg és élvezze jogi státuszát, miközben más, szigorúbb társasági jogi környezetben tevékenykedik. Éppen emiatt váltott át annak idején például a francia törvényhozó a székhely-elméletre, mert akkoriban belgiumi alapítással játszották ki a francia szabályokat.10 Mindezek mellett azonban figyelemre méltóak a székhelyelv hiányosságai is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
