A XXI. század elején az európai polgári jogok egységesítésének-harmonizációjának vágyától fűtött magánjogászok között egyre több szó esik a közös európai jogi kultúráról. Az első pillantásra sem távol eső két fogalom (a jog és a kultúra) párosítását a leendő (megálmodott) európai polgári törvénykönyv különböző részein munkálkodó tudóscsoportok egyike, a trentói Common Core Project kifejezetten zászlajára tűzte. Ez a kutatási program 1993-ban született meg a trentói egyetemen, és rövid időn belül magára vonta az egész világ összehasonlító jogászainak és civilistáinak érdeklődő figyelmét. A Common Core projekt célja, hogy a tagállamok magánjogában fellelhető közös jogtételeket összegyűjtse, anélkül, hogy új jogot alkotna.[1] A munkában részt vevő kutatók arra vállalkoztak, hogy elkészítik az európai magánjog megbízható "térképét", és azon próbálják meg "ábrázolni" a jogösszehasonlítás eredményeit. A program módszereit és céljait az a meggyőződés hatja át, hogy nem annyira az új, többé-kevésbé mesterséges közös elvek megalkotása a fontos, hanem inkább az, hogy jobban megismerjük a nemzeti jogrendszerek közötti eltéréseket, és hogy kimutassuk a már létező nemzeti jogi megoldások és szabályok közötti hasonlóságot, felismerjük az európai jogi kultúra körvonalait.
A projekt céljainak megvalósításához értékes segítséget nyújthat Kajtár István "Bevezetés a jogi kultúrtörténetbe" című munkája, amely emellett minden érdeklődő, igényes jogász figyelmére is igényt tarthat. Már a jogászdoktori diploma kézhezvételekor is szembesülnek ugyanis az ifjú doktorok a jog kulturális holdudvarával: diplomájuk archaizáló szövege - ahogy a monográfia szerzője rámutat - egyértelműen a középkori oklevél hagyományos stílusának hatását mutatja.[2] Sőt első munkahelyükre történő jelentkezésükkor (jogtörténeti terminológiával: állásfolyamodáskor) is szükségszerűen a kérvénykultúra évszázados összetett világában kialakult fordulatokat alkalmaznak. A kérvény, mint a felettes hatósághoz vagy személyhez intézett irat a középkortól kezdve a mai napig sajátos stilisztikai szabályokat követ, amelyeken alakított a társadalmi és állami hierarchia felépítése, befolyásolni próbálta a jogpolitika is. A kérvényezési kultúrára kihatott a tradicionális, vallási érzület, amelynek pszichológiai összetevői is voltak.[3] Ez a kiragadott részlet is jól példázza, hogy mennyire komplex témát választott Szerző, a jogi kultúrtörténetben ugyanis három fogalom: a hatalom/jog, a kultúra és a história együttes, szintetizáló kutatására van szükség.
A jog kulturális holdudvara, a jog normáit és gyakorlatát körülvevő, azt megjelenítő heterogén kulturális közeg Kajtár professzor vizsgálódásának tárgya, öltsön bár ez testet akár a jogi szövegek sajátos stílusában, a jogászok viseletében, az eljárások kellékeiben, esküben, szerződésben, végrendeletben, vagy a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a börtönök épületeiben. Ahogy a szerző írja, ide tartozik minden szöveg, rítus, kép, tárgy, amely történelmi értelemben a jog és a hatalom jelenségeinek manifesztálódásával kapcsolatos. Ezeken belül a tárgyakon, képeken, szövegekben és viselkedésformákban megjelenő hatalmi szimbolika kiemelt, központi rendező szerepet játszik.[4]
A jog körüli sokszínű kulturális jelenségeknek funkciója van. Arra hivatottak, hogy a joggal találkozó laikusok számára közvetítsék a jogi rendezés célját, megragadhatóvá, érthetővé, egyértelművé tegyék azt. A könyvben sokat idézett Cesare Ripa ikonográfiájában az igazságtalanság ábrázolása - különösen összevetve az ismert sudár, de szigorú Juszticia-képpel - valóban riasztó: "Csúf termetű nő, vértől foltos fehér ruhában, fején barbár szokás szerint turbánnal. Baljában nagy tál aranyat tartson, s erre függessze tekintetét; jobbjában pedig szablyát. Melléje a földre törött mérleget fessünk. Azért festjük csúf termetűnek, mert az igazságtalanságot [...] igen rútnak kell tartanunk. A szablya a hamis ítéletet jelenti, a barbár öltözék pedig a kegyetlenséget. Vértől foltos fehér ruhája az igazság bemocskolt tisztaságára utal, s ugyanerre szolgál a tál arany is, mert az igaztalan és kapzsi bíró csupán az arany szépségére fordítja tekintetét [.] nem tudja egy kézben tartani ezt a mérleggel és az értelemmel, az utóbbiak a földre esnek, ahol eltapossák őket."[5] A jogi kultúrtörténet körébe sorolható szimbólumok, jelenségek tehát nevelő célzatúak: az elérni kívánt célt jelenítik meg (olykor) közérthető formában. A magyar országgyűlés épületének neogótikus stílusát például azzal indokolta az akkori Közlekedésügyi Bizottság, hogy bár a gót stíl nem nemzeti "de ha nemzeti stílünk nincs, kétségkívül a legfenségesebb nemzeti eszméknek, a szabadság és az államhatalom eszméjének képviselésére, teljes nyugodtsággal választja azon eredetiben nem is német, hanem francia stílt, melynek oly szép és magasztos példányaival találkozik nemcsak külföldön, hanem hazánkban is [...]".[6]
- 215/216 -
A közjogon kívül a magánjog is magán viseli az évszázados jogi kultúrtörténeti beidegződések nyomait, és a magánjogi ügyletekben is felhasználásra kerülnek szimbolikus ábrák. Jó példa lehet erre a kereskedelmi jog egyik központi kategóriájának, a részvénynek jogi kultúrtörténete. A részvényeket, a XIX. és a XX. században igyekeztek esztétikus grafikai kivitelben elkészíteni, amely forma számos jelképet is hordozott, s közülük egyeseket a jogi kultúrtörténet szempontjából is értékelni lehet. A részvénytársasághoz (annak jövőbeli sikeréhez, a helyi érdekeltséghez) fűződő bizalom megerősítésére szolgált például a székhely város feltüntetése a részvényen,[7] ahogy azt a monográfia remekül válogatott képei között szereplő pécs-bátaszéki helyi érdekű vasút részvénytársaság törzsrészvényén szereplő, Pécs várost ábrázoló művészi metszet[8] is mutatja. Magától értetődik, hogy a pécsi jogtörténész professzor munkája további pécsi forrásokkal is szolgál: rendkívül tanulságos például az 1777. évből származó pécsi végrendelet stílusának elemzése is.[9]
A monográfia által felhasznált jogirodalmi munkák rendkívül széles skálán mozognak. Egyik híres szerzőként kiemelhető az Európai Bíróság hibás bírói döntésekért való tagállami kárfelelősséget megállapító nagy vihart kavart ítéletének[10] főszereplője, az osztrák jogtörténész professzor, Gerhard Köbler, akire Kajtár István mindjárt a jogi kultúrtörténet definiálásánál hivatkozik, a másik szélső pont pedig a nagy magyar kultúrtörténész, Ráth-Végh István lehet, akinek három műve is szerepel a kiváló munka irodalomjegyzékében. ■
JEGYZETEK
* Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004
[1] Lásd: Bussani, Mauro-Mattei, Ugo: The Common Core Approach to European Private Law. In: Columbia Journal of European Law. 3 (1996-1997), 339, 340 és 347. o., és Wurmnest, Wolfgang: Common Core, Grundregeln, Kodifikationsentwürfe, Acquis-Grundsätze - Ansätze internationaler Wissenschaftlergruppen zur Privatrechtsvereinheitlichung in Europa. In: Zeitschrift für Europäisches Privatrecht. 2003/4. 716. o.
[2] Kajtár: i. m. 77. o.
[3] Kajtár: i. m. 122. o.
[4] Kajtár: i. m. 28. o.
[5] Kajtár: i. m. 84. o.
[6] Kajtár: i. m. 48. o.
[7] Kajtár: i. m. 84. o.
[8] Kajtár: i. m. 20. o.
[9] Kajtár: i. m. 82. o.
[10] C-244/01 az Európai Bíróság 2003. szeptember 30-án hozott előzetes döntése a Gerhard Köbler v Osztrák Köztársaság ügyében
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
