Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Magyar László kontra Magyarország ügyben 2014. május 20-án hozott ítéletében[1] egy feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt, életfogytiglani szabadságvesztését töltő elítélt kérelme nyomán megállapította, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés - az akkor hatályos hazai szabályozási környezetben - nem felelt meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) a megalázó vagy embertelen bánásmód és büntetés tilalmát előíró 3. cikke által támasztott követelményeknek, mert nem állt rendelkezésre megfelelően szabályozott eljárás annak biztosítása érdekében, hogy a hatóságok megvizsgálják, hogy az ítélethozatal után bekövetkezett lényeges változásokra tekintettel továbbra is fennállnak-e az elítélt fogva tartásának legitim büntetőpolitikai céljai. Figyelembe véve, hogy Bán Tamás, az Igazságügyi Minisztérium Emberi Jogi Főosztályának akkori vezetője már 1998-ban előre jelezte az európai jogfejlődés ilyen irányát és rámutatott, hogy a szabadulás reménye nélküli életfogytiglani szabadságvesztés embertelen büntetésnek minősül,[2] tulajdonképpen meglepően sokáig váratott magára az EJEB ezen döntése.
A halálbüntetés eltörlése után Magyarországon, csakúgy mint korábban Európa más államaiban, a büntetőpolitika egyik fő kérdésévé vált, hogy hogyan lehetne pótolni a halálbüntetés - vélt vagy valós - visszatartó erejét és megvédeni a társadalmat a legelvetemültebb bűnözőktől. Az életfogytiglani szabadságvesztés volt a büntetőjog eszköztárában a következő legszigorúbb büntetés, azonban a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatban a bírósági gyakorlatban olyan automatizmus alakult ki, amely a társadalomban azt a vélekedést erősítette, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés tartama tulajdonképpen azonos a kötelezően letöltendő büntetésrésszel.
Magyarországon 1993-ban vezették be legsúlyosabb büntetésként az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személynek a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből való kizárását. Ekkor ez még egy nagyon szűk esetkört érintett, nevezetesen amikor az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyt ítélték ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre. Az 1998. évi LXXXVII. törvény 1999. március 1-jén hatályba lépett rendelkezései ennek a büntetésnek az alkalmazhatóságát kiterjesztették több esetkörre és 2014-re már közel ötven személy töltötte életfogytiglani szabadságvesztését a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárva.
2004-től kezdődően több indítvány is érkezett az Alkotmánybíróságra a vonatkozó büntetőjogi rendelkezések alkotmányellenességének megállapítása érdekében.[3] Az Alkotmánybíróság azonban addig kerülte, halogatta a döntést, amíg 2012-ben az Alaptörvény hatálybalépésével végleg mentesült ezeknek az indítványoknak az elbírálása alól. Amikor a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ) alkotmányosságának kérdése bírói indítvány nyomán ismét az Alkotmánybíróság elé került, az - az EJEB ítélete nyomán módosított kegyelmi szabályozásra hivatkozással - ismételten elkerülte az érdemi állásfoglalást.[4]
Mindeközben az EJEB joggyakorlata lassan elindult abba az irányba, amely a Magyar László kontra Magyarország ügyben hozott ítélethez (illetve azt közvetlenül megelőzően a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben hozott nagykamarai ítélethez[5]) vezetett.
Az Emberi Jogok Európai Bizottsága (a továbbiakban: Bizottság) - amely az Egyezmény 1998 előtti kétszintű jogvédelmi mechanizmusában mintegy első fokú fórumként járt el - 1978-ban egy holland ügyben[6] még úgy foglalt állást, hogy az Egyezmény 3. cikke nem követeli meg, hogy az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személy szabadon bocsátásának lehetőségét felülvizsgálják - akár kegyelem útján, akár más módon.
- 56/57 -
A Bizottság figyelembe vette a német szövetségi alkotmánybíróság 1977. június 21-én kelt, illetve az olasz alkotmánybíróság 1974 novemberében kelt ítéleteit, amelyekben megállapították, hogy az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személyek számára biztosítani kell annak jogi lehetőségét, hogy ésszerű idő után feltételes szabadságra bocsássák őket (nem kegyelem útján). A Bizottság utalt az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a hosszú tartamú szabadságvesztés büntetésre ítélt személyekkel való bánásmódról szóló (76)2. számú határozatára is, amely megfogalmazza, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében (a többi hosszú tartamú szabadságvesztésre ítélt személyhez hasonlóan) 8-14 (!) év eltelte után meg kell vizsgálni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. A Bizottság elismerte, hogy az ilyen követelmény valóban kívánatos eleme a büntető igazságszolgáltatási rendszernek, azonban úgy ítélte meg, hogy ez a követelmény az Egyezmény 3. cikkéből (sem az Egyezmény egyéb rendelkezéseiből) nem vezethető le. Megjegyzendő azonban, hogy az eset sajátos körülményei között nem merült fel az az érv, hogy a szabadulás reményétől megfosztás embertelen bánásmódnak minősül, hiszen a kérelmező többek között éppen arra hivatkozott, hogy az jelentett számára embertelen bánásmódot, hogy a kegyelmi eljárásokkal kapcsolatban többször felcsillant előtte a szabadulás reménye, de végül csalódnia kellett.
Érdekes, hogy az EJEB későbbi határozatai ezt a holland ügyet úgy kezdték idézni, miszerint a Bizottság rámutatott, hogy a szabadon bocsátás lehetősége nélküli életfogytiglani szabadságvesztés az Egyezmény 3. cikkének hatálya alá eső embertelen bánásmódnak minősülhet, bár igaz, hogy az adott ügy eldöntése szempontjából ez sohasem volt döntő jelentőségű. Utalt például erre a határozatra a Bizottság és a Bíróság olyan ügyekben is, amikor az 5. cikk 4. bekezdése alapján azt vizsgálták, hogy a fiatalkorúakra kiszabott határozatlan idejű szabadságvesztéssel kapcsolatban megfelelő eljárási garanciák álltak-e rendelkezésre a fogva tartás törvényességének (további szükségességének) felülvizsgálata érdekében. Ezekben az ügyekben az EJEB hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a büntető tarifa kitöltése után megvizsgálják, hogy az elítélt személyiségének alakulása és egyéb tényezők továbbra is indokolttá teszik-e fogva tartását a társadalom védelme érdekében, és az erre irányuló eljárás hiányát az Egyezmény 5. cikke 4. bekezdésének követelményeivel ellentétesnek találta.[7]
Az életfogytiglani szabadságvesztésüket töltőknek a feltételes szabadságra bocsátásból való kizárása az Egyezmény 3. cikk alapján érdemben először olyan ügyekben merült fel, amelyekben a kérelmezők az Egyesült Államokba, illetve annak olyan tagállamába való kiadatásukat sérelmezték, ahol az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélteket nem lehet feltételesen szabadságra bocsátani. A Nivette kontra Franciaország ügyben azért nem marasztalta el az államot az EJEB, mert Franciaország garanciát kért és kapott arra, hogy a kérelmezőre - a halálbüntetéshez hasonlóan - nem fognak kiszabni életfogytiglani szabadságvesztést.[8] Az Einhorn kontra Franciaország ügyben pedig az EJEB azt állapította meg, hogy bár korlátozottan, de van lehetőség arra, hogy Pennsylvaniában az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy feltételes szabadságra kerüljön (miután a kormányzó a kegyelmi bizottság ajánlása alapján határozott idejű szabadságvesztésre enyhítette a büntetését, majd a büntetés-végrehajtási intézet diszkrecionális döntése alapján legalább egy évet egy ún. szabadulás előtti központban töltött).[9]
A téma akkor került igazán a figyelem középpontjába, amikor a Kafkaris kontra Ciprus ügyben a Nagykamara megállapította, hogy a de facto és de jure "csökkenthetetlen" életfogytiglani szabadságvesztés ellentétes lehet az Egyezmény 3. cikkével.[10] Az adott ügyben azonban arra tekintettel nem állapította meg a 3. cikk megsértését, hogy Cipruson a köztársasági elnök bármikor (és bármilyen okból) kegyelemben részesítheti és feltételesen szabadlábra helyeztetheti az elítéltet, és a köztársasági elnök ezzel a jogkörével gyakran élt is. Az a szempont ebben az ügyben nem merült fel, hogy az elítélt nem tudja, mit kell tennie a szabadulás érdekében, hiszen világosan közölték a bérgyilkosként elítélt kérelmezővel, hogy akkor szabadulhat, ha megbízóját megnevezi.
Az EJEB ezt a döntését 10:7-es szavazattöbbséggel hozta meg. A kisebbségben maradt bírák közül öt bíró együttes különvéleményében rámutatott, hogy a de facto csökkenthetőségnek valós esélyt kell nyújtania a szabadulásra, egyébként az csak az életfogytiglani szabadságvesztéssel együtt járó bizonytalanságot és a lelki gyötrődést fokozza. Nem értettek egyet az ítélet azon megállapításával, hogy az Európa Tanács tagállamai körében nincs általánosan elfogadott sztenderd az életfogytig tartó szabadságvesztéssel, és különösen a korai szabadlábra helyezéssel kapcsolatban. Rámutattak, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága és Parlamenti Közgyűlése az elmúlt harminc évben többször foglalkozott a hosszú tartamú szabadságvesztés kérdésével és felszólította a tagállamokat, hogy vezessék be a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Ugyanezek a soft law normák azt is mutatják, hogy a büntetés-végrehajtás célja nemcsak a büntetés, elrettentés, hanem az elítélt társadalomba visszailleszkedésének elősegítése is. A Miniszteri Bizottságnak
- 57/58 -
a feltételes szabadságról szóló (2003)22. számú ajánlása megfogalmazza, hogy a feltételes szabadságra bocsátás nem enyhébb büntetést jelent, hanem olyan büntetés-végrehajtási módszer, amely a leghatékonyabb módon biztosítja a visszaesés megelőzését és a visszailleszkedés elősegítését.
Érdekes érveket vetett fel különvéleményében Borrego-Borrego bíró, aki a kérelmező fogva tartását egyenesen az Egyezmény 3. cikkébe ütköző kínzásnak minősítette arra tekintettel, hogy szabadon bocsátását a megbízója megnevezésének feltételéhez kötötték, vagyis a kérelmezőt vallomás kicsikarása érdekében tartották fogva, vallomásra kényszerítés céljából okoztak neki lelki szenvedést, ami a kínzás definíciójának lényege. Ugyanakkor Borrego-Borrego bíró véleményét nehéz komolyan venni: nemcsak latinos lendülete és túlzásai miatt, hanem azért is, mert fontosnak tartotta a véleménybe foglalni azt a személyes sérelmét is, hogy az ítélet nem jelölte meg a bírák nemét.
Két évvel később a lorgov (no. 2) kontra Bulgária ügyben[11] az EJEB megerősítette, hogy nemcsak a feltételes szabadságra bocsátás intézménye alkalmas az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban a 3. cikk követelményeinek kielégítésére. Elegendő, ha a nemzeti jog az életfogytiglani ítélet megváltoztatása, elengedése, megszüntetése, vagy a fogvatartott feltételes szabadságra bocsátása céljából bármilyen lehetőséget biztosít az életfogytiglani ítélet felülvizsgálatára, függetlenül a követendő eljárás nem bírói jellegétől. A Bíróság az ítéletben részletezte, hogy Bulgáriában a kegyelmi intézkedéssel kapcsolatos döntést számos tényező befolyásolhatja, így az elkövetett bűncselekmények súlya, a kérelmezőnek az ügy tényeivel kapcsolatos felfogása, hogy megbánást tanúsít-e vagy sem, a fogva tartásban töltött idő tartama és a kérelmező ez idő alatt tanúsított magatartása, a hatóságok azzal kapcsolatos megítélése, hogy mennyire képes a kérelmező a börtönön kívüli világhoz alkalmazkodni, jogkövető magatartást tanúsítani és az elfogadott erkölcsi normákat betartani, valamint a kérelmező testi és lelki egészsége is. Az EJEB ezt a 3. cikk követelményeit kielégítő eljárásnak találta.
Utóbb azonban kiderült, hogy a bolgár jog alapján mégsem volt annyira egyértelmű, hogy az elnöki kegyelemben részesítés az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélteket is megilleti. Bulgáriában olyan jogértelmezési viták kezdődtek, amelyeket törvény-módosítás útján kellett rendezni. 2012-ben a köztársasági elnök a kegyelmezési jogot az alelnökre delegálta, létrehoztak egy kegyelmezési bizottságot, amely döntéseit többségi szavazattal hozza és indokolt írásbeli tájékoztatást ad a kérelmezőnek. A határozat végső soron az alkotmánybíróság előtt megtámadható. Emellett a kegyelmi bizottság három havonta jelentéseket hoz nyilvánosságra, amelyekben nemcsak statisztikai adatok szerepelnek (pl. hányan és milyen alapon kértek kegyelmet), hanem a döntések indokai is. Ezeknek a szabályoknak az alkalmazásával 2013-ban az alelnök kegyelem útján egy TÉSZ-es elítélt büntetését normál életfogytiglanra változtatta.
Ezeknek a tényeknek a fényében a Harakchiev és Tolumov kontra Bulgária ügyben[12] az EJEB 2014. július 8-án hozott ítéletében megállapította, hogy a Bulgáriában bevezetett kegyelmezési rendszer folytán a kérelmező büntetése de facto csökkenthetővé vált ugyan és ezzel a 3. cikk követelményei ma már teljesülnek, de 2004 és 2012 között fennállt egy egyezménysértő időszak, amikor a kegyelmezési rendszer átláthatatlan volt és hiányoztak az önkényesség elleni garanciák. Emellett azt is megállapította, hogy - mivel a TÉSZ-re ítélteket a törvény erejénél fogva automatikusan magánzárkában, a közösségtől elkülönítve tartják, ami szociális kapcsolataik leépülésére vezet, így nem szolgálja a rehabilitáció céljait - a fogva tartási körülmények is sértik az Egyezmény 3. cikkét.
A Kafkaris ügy után a tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel kapcsolatos esetjog fejlődésének következő fontos állomása a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügy volt. Az EJEB ebben az ügyben héttagú kamaraként eljárva 2012. január 17-én hozott ítéletében[13] nem állapított meg jogsértést, mert úgy érvelt, hogy a panasz lényegében időelőtti volt, mivel a kérelmező még csak rövid ideje tölti szabadságvesztését, így nem állíthatja, hogy fogva tartása kriminológiai szempontból teljesen alaptalanná vált. A Nagykamara azonban az ügyet felülvizsgálta és 2013. július 9-én hozott ítéletében ezt az érvelést elutasította, megállapítva, hogy a (bármely távoli időpontban való) szabadulás reményének már a büntetés-végrehajtás kezdetén is fenn kell állnia, hiszen ennek hiányában nem lehet elvárni az elítélttől, hogy a rehabilitációja érdekében dolgozzon, változzon. Joga van tudni, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie ahhoz, hogy szabadlábra helyezzék. Továbbá a Nagykamara a Kafkaris ügyben megfogalmazott követelményt alkalmazva úgy találta, hogy az Egyesült Királyságban a vonatkozó jogszabályok szerint a végrehajtó hatalom csak korlátozottan gyakorolhatja a kegyelmezési jogot (csak abban az esetben helyezhető szabadlábra a tényleges életfogytiglanra ítélt személy, ha ez humanitárius okokból, az elítélt végstádiumú betegsége vagy súlyos fizikai rokkantsága esetén indokolt), ami nem biztosítja a szabadulás lehetőségét a büntetés kriminológiai (büntetőpolitikai) indokolatlanná válása esetén, ezért nem tekintette a kérelmezők büntetését csökkenthetetlennek a Kafkaris ügyben meghatározott szempontok szerint. A brit bírói gyakorlatban kialakulóban lévő, a kiterjesztő értelmezés és így a kegyelmezés szélesebb körű alkalmazása irányába mutató joggyakorlatot még bizonytalannak, a jogbiztonság szempontjából nem kielégítőnek találta (valószínűleg ebben a kérdésben a fent említett bolgár tapasztalatok is óvatosabbá tették a Bíróságot). Az ítélet megfogalmazta, hogy az Egyezmény 3. cikke megköveteli az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés csökkenthetőségét abban az értelemben, hogy olyan felülvizsgálati lehetőséget kell biztosítani, amely lehetővé teszi, hogy a hazai hatóságok felmérjék, hogy az elítélt olyan jelentősen megváltozott-e, és a rehabilitációja irányában olyan jelentős előrelépést tett-e a büntetés-végrehajtás során, amelynek fényében további fogva tartása törvényes büntetőpolitikai szempontok szerint már nem indokolt. Léteznie kell egy "felülvizsgálati" mechanizmusnak, ugyanakkor ennek sem formáját (végrehajtó vagy bírói hatalom általi), sem legkorábbi időpontját nem határozhatja meg a Bíróság, de jelezte, hogy összehasonlító jogi elemzései nyomán a büntető ítélet
- 58/59 -
meghozatala után legkésőbb 25 év elteltével tartja azt kívánatosnak. A Bíróság ítéletében nemzetközi jogi normaszövegekre támaszkodva hangsúlyozta, hogy minden bebörtönzött személy számára biztosítani kell a rehabilitáció lehetőségét és a szabadlábra helyezés esélyét. Bár a szabadságvesztés célja a büntetés is, az európai büntetőpolitikában a Bíróság szerint a hangsúly a társadalomba való visszailleszkedés elősegítésén van, különösen a hosszú tartamú börtönbüntetések végén. Ugyanakkor a 3. cikk alapján az nem jelent problémát, ha a feltételes szabadságra bocsátást a felülvizsgálat eredményeképpen megtagadják arra tekintettel, hogy az elítélt továbbra is veszélyes a társadalomra, mert a visszaesés megelőzése is a börtönbüntetés egyik lényeges funkciója.
Látható, hogy a Vinter és társai ügyben a Nagykamara ítéletében azok a megfontolások játszottak kulcsszerepet, amelyeket a Kafkaris ügyben a fent említett kisebbségi vélemény megfogalmazott. Egyetlen olyan bíró volt, aki mindkét ügyben tagja volt az eljáró Nagykamarának: Dean Spielmann, aki 2012 szeptembere óta a Bíróság elnöke, és aki a Kafkaris ügyben a különvéleményt megfogalmazó öt bíró egyike volt.
A Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítélet döntő jelentőségű volt a Magyar László kontra Magyarország ügy elbírálásakor. A Vinter és társai ügyben a kamarai ítélet abban az időben született, amikor a magyar kormánynak meg kellett tennie a Magyar ügyben az észrevételeit. A kamarai ítéletben tükröződő megközelítés a magyar kormány számára kedvező volt, hiszen a Magyar ügy kérelmezője még húsz évnél sokkal kevesebbet töltött le büntetéséből. A Nagykamara ítéletével azonban egyértelművé vált, hogy a Magyar ügyben döntő kamara is meghatározó jelentőséget fog tulajdonítani annak, hogy csak elméleti vagy valóban reális esélye van-e a kérelmező szabadon bocsátásának abban az esetben, ha a társadalom védelme már nem indokolja a fogva tartását, illetve hogy a jogbiztonság alapvető követelményei (kiszámíthatóság, önkényességgel szembeni védelem) érvényesülnek-e.
Magyar László ügyében az EJEB ennek megfelelően megállapította, hogy mivel a köztársasági elnök nem köteles kegyelemben részesíteni azt, akinek a fogvatartása büntetőpolitikai okokból már nem szükséges, továbbá a kegyelmezés szempontjai nem szabályozottak és a kegyelmi határozatot indokolni sem kell, az ilyen szabályozási környezetben az elítélt nem tudhatja, hogy mit kell tennie a szabadulása érdekében, és a szabályozás nem biztosítja, hogy a hatóságok a változásokat megfelelően figyelembe vegyék. Ezért az EJEB úgy ítélte meg, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés nem "csökkenthető", vagyis nem felel meg az Egyezmény 3. cikke követelményeinek. Az EJEB megjegyezte, hogy - minthogy a kérelmező nem is állította, hogy esetében már nem állnak fenn a fogvatartás büntetőpolitikai indokai - a jogsértés megállapítása nem jelenti, hogy a kérelmezőt azonnal szabadlábra kell helyezni. Továbbá az EJEB a 3. cikk megsértése tekintetében nemvagyoni kártérítést sem állapított meg, mert úgy találta, hogy ebben a tekintetben a jogsértés megállapítása elegendő elégtételt jelent a kérelmező számára.
Magyarországon ezért az ítélet végrehajtása, a hasonló jogsértések megelőzése érdekében módosítani kellett a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre vonatkozó szabályozási környezetet. Amint Bán Tamás fent említett tanulmányában rámutatott, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés bevezetésével elérni kívánt büntetőpolitikai célok - amelyek a laikusok számára úgy fogalmazódnak meg, hogy az a cél, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés ténylegesen életfogytiglan tartson - más eszközökkel, különösen a feltételes szabadságra bocsátás szabályozásának szigorításával is elérhetők lettek volna. A bírói gyakorlat azonban, mint a büntetőpolitikának a politikától leginkább független eleme, a büntetőpolitikáért felelős kormányzat számára kiszámíthatatlan és csak hosszabb távon hoz látható eredményeket, ezért a jogalkotó a gyorsabb és látványosabb szigorítási módot választotta. Innen azonban az idő előre haladtával politikailag egyre nehezebbé vált a visszatérés. Az Alaptörvény ma sem zárná ki a Bán Tamás által javasolt szabályozási mód követését, mert egyrészt nem határozza meg, hogy mit jelent a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tehát az Alaptörvény nem írja elő, hogy ez alatt az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személynek a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből való kizárását kell érteni), másrészt nem is kötelezi a jogalkotót és a jogalkalmazót a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazására, hanem éppen korlátozza abban (miszerint az csak szándékos és erőszakos bűncselekmény miatt alkalmazható). De az ilyen szabályozás nemcsak a politikusok számára lenne elfogadhatatlan, hanem büntetés-végrehajtás intézményrendszere számára is kellemetlen következményekkel járna a feltételes szabadságra bocsátás követelményrendszerének általános szigorítása. Ma is súlyos problémát jelent a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltsága, ezt csak fokozná, ha az elítéltek szabadságvesztésének tartamát nem rövidítené szisztematikusan a feltételes szabadságra bocsátás, amelynek ráadásul - amint arra az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a feltételes szabadságról szóló (2003)22. számú ajánlása is rámutatott - fontos szerepe van a visszaesés megelőzésében és a társadalomba visszailleszkedés elősegítésében is. Tehát az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek társadalomra veszélyességének és a további fogva tartásuk büntetőjogi szükségességének felülvizsgálatára mindenképpen speciális rezsimet kellett kialakítani.
A jogalkotó azt a megoldást választotta, hogy egy speciális kegyelmezési eljárást vezetett be a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt, életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltő elítéltek számára. A jelen tanulmánynak nem célja az eljárás egyezmény-konformitásának vizsgálata. Erről a kérdésről bizonyára hamarosan lehetősége lesz a Bíróságnak véleményt nyilvánítani egy újabb kérelemmel összefüggésben, de a Miniszteri Bizottság - a döntés-előkészítést végző szakértők segítségével - mindenképpen megvizsgálja azt az ítélet végrehajtásának ellenőrzése keretében.
Magyarország mellett az Európa Tanács további hat tagállamában zárják ki a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a legsúlyosabb bűncselekmények miatt kiszabott életfogytiglani szabadságvesztés esetén: Bulgáriában, Franciaországban, Szlovákiában, Svájcban, Törökországban és az Egyesült Királyságban (Anglia és Wales területén). Bulgária esetében láttuk, hogy a legújabb szabályozás immár megfelel az Egyezmény követelményeinek, s hasonlóképpen kedvező bizonyítványt kapott Franciaország és nemrégiben az Egyesült Királyság is.
- 59/60 -
A Bodein kontra Franciaország ügyben 2014. november 13-án hozott ítéletében[14] az EJEB megállapította, hogy a "tényleges életfogytiglani szabadságvesztés" franciaországi szabályozása megfelel az Egyezmény 3. cikke által támasztott követelményeknek. A francia jog szerint a szabadságvesztés büntetésre ítéltek egy "biztonsági időszak" alatt nem részesülhetnek a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kedvezményekben (felfüggesztés, eltávozási engedély, félszabad szabadságvesztési formák), nem bocsáthatók feltételes szabadságra. A törvényben meghatározott biztonsági időszak életfogytig tartó szabadságvesztés esetén 18 év, a bíróság azonban a büntetés kiszabásakor ettől eltérhet, a biztonsági időszakot felemelheti 22 évre, vagy csökkentheti is. Egyes súlyos bűncselekmények esetében a biztonsági időszakot 30 évben is meghatározhatja, vagy teljesen kizárhatja az elítéltet a büntetés-végrehajtási kedvezmények alkalmazásából. Ha az elítélt komoly eredményeket mutat a társadalmi visszailleszkedési képességei fejlődése terén, a büntetés-végrehajtási bíró megszüntetheti a biztonsági időszakot vagy csökkentheti annak tartamát. A kedvezmények alkalmazásából a büntetőbíróság által kizárt elítélt esetében erre az eljárásra a büntetés idejéből legalább harminc év kitöltése után kerülhet sor. Az eljárás során három orvosszakértőből álló bizottságnak kell nyilatkoznia az elítélt veszélyességéről. Ha a büntetés-végrehajtási bíró megszünteti a biztonsági időszakot, az elítélt külön eljárásban kérelmezheti feltételes szabadlábra helyezését az általános szabályok szerint. Tehát tulajdonképpen egy többlépcsős szabadlábra helyezési eljárásról van szó. Bár ezeknek a szabályoknak az alkalmazására konkrét példát a francia kormány nem tudott mutatni (hiszen még nem telt el 30 év a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés bevezetése óta), a Bíróság a szabályozás szövege alapján nem látott jogbizonytalanságot abban a kérdésben, hogy a biztonsági idő felülvizsgálata biztosítja az elítélt további fogvatartása indokoltságának (társadalomra veszélyessége fennállásának) érdemi megvizsgálását adott idő elteltével, méghozzá bírói fórum előtt, amit az EJEB nyilvánvalóan preferál más felülvizsgálati fórumokhoz képest még akkor is, ha úgy ítéli meg, hogy azt az államok mérlegelési jogkörére tekintettel kötelezően nem írhatja elő. A felülvizsgálat 30 éves határidejével kapcsolatban a Bíróság utalt az államok mérlegelési jogkörére, és megjegyezte, hogy bár ez túl van azon a 25 éves időtartamon, amelyet a Vinter ügyben a felülvizsgálat időpontjának meghatározása tekintetében tendenciaként azonosított, ez a 25 év azonban a büntetéskiszabás időpontjától számítandó, a francia szabályozás pedig a 30 évet a szabadságvesztés megkezdésétől számítja (beszámítva az előzetes letartóztatás idejét), így az adott ügyben az ítélet kihirdetésétől számított 26 év elteltével kerülhet sor a biztonsági időszak alkalmazásának felülvizsgálatára.
Az EJEB ebben az ügyben a vizsgálódása köréből kizárta az elnöki kegyelem intézményét, valamint a büntetés-végrehajtás egészségügyi okokból történő felfüggesztésének/félbeszakításának lehetőségét, mert ezeket a Magyar, illetve a Vinter és társai ügyben már nem találta az Egyezmény 3. cikke követelményeit kielégítő mechanizmusnak. Ugyanakkor a párhuzamos véleményt megfogalmazó bíró szerint ezeknek a jogintézményeknek is szerepe van abban, hogy biztosítsák a szabályozás összhangját az Egyezmény követelményeivel az olyan esetekben, amikor elméletben biztosított ugyan a felülvizsgálat távoli lehetősége, de a gyakorlatban ez az elítélt életkora miatt illuzórikus. Ez volt a helyzet a Törköly kontra Magyarország ügyben[15] is, amelyben a kérelmezőt a vele szemben emberölés bűntette miatt kiszabott életfogytig tartó fegyházbüntetésből legkorábban 40 év kitöltése után (75 évesen) lehet feltételes szabadságra bocsátani. Az EJEB 2011. április 5-én hozott határozatában úgy ítélte meg, hogy - annak ellenére, hogy a statisztikai adatok tükrében a kérelmező várható élettartama ennél rövidebb - jogilag biztosított a szabadlábra helyezés távoli, de valós lehetősége. Emellett a Bíróság azt is figyelembe vette, hogy elnöki kegyelemben a kérelmező már korábbi időpontban is részesülhet, s akkor még úgy látta, hogy "semmi nem mutat arra, hogy a kegyelmi kérvények elbírálása nem megfelelő módon, vagy nem egyedileg történik".
A brit szabályozás megfelelőségét az EJEB legutóbb a Hutchinson kontra Egyesült Királyság ügyben vizsgálta.[16] A Vinter és társai ügyben hozott ítélet nemcsak politikai felháborodást váltott ki, de a jogászok is bírálták azon az alapon, hogy az EJEB nem jól értelmezte a brit jogot. A brit hatóságok a helyzetet úgy orvosolták, hogy az illetékes brit bíróság (Court of Appeal) több határozatában is határozottan megerősítette, hogy a kegyelmezés alapjául szolgáló szabályozásban a "compassionate grounds" fogalmát nem megszorítóan, hanem az Egyezmény követelményeivel összhangban kell értelmezni, és így az elítélteknek reménye, lehetősége van a szabadulásra olyan "kivételes körülmények" esetén, amelyek következtében az eredetileg kiszabott büntetés már nem indokolt.[17] A brit jogrendszer valamennyi szabályát figyelembe véve ugyanis levonható az a következtetés, hogy a Secretary of State diszkrecionális hatásköréből eredő szabadlábra helyezési lehetőség az Egyezmény követelményeit a brit jogba inkorporáló Human Rights Act rendelkezései folytán szabadlábra helyezési kötelezettséggé változik, amint a 3. cikk azt megköveteli (vagyis, ha a fogvatartásnak már nincs elfogadható büntetőpolitikai indoka).[18] Minthogy a brit bíróság ilyen határozott állásfoglalásával megszűnt az a jogbizonytalanság, amelyre a strasbourgi bíróság utalt a Vinter ügyben hozott ítéletében, a brit kormány az ítélet végrehajtását ellenőrző Miniszteri Bizottság előtt kijelentette, hogy ezzel a kérdést rendezettnek tekinti, azaz az ítélet megfelelő végrehajtása megtörtént.
Ezt követően a Hutchinson kontra Egyesült Királyság ügyben 2015. február 3-án hozott ítéletében az EJEB is megerősítette, hogy a brit jog immár megfelel az Egyezmény követelményeinek. Figyelembe vette, hogy a végrehajtó hatalom képviselője a határozatát minden esetben indokolni köteles és az ellen bírói felülvizsgálatnak van helye. Így a bírói gyakorlat képes értelmezni és tartalommal megtölteni a törvény szövegében használt általános fogalmakat (mint "kivételes körülmények", "könyörületességi okok"). Ezért a nemzeti jog megfelelő reményt nyújt arra az elítéltnek, hogy kivételes körülmények esetén, ha fogva tartása már nem indokolt, szabadlábra fogják helyezni.
- 60/61 -
Svájc esetében az EJEB-nek még nem volt alkalma állást foglalni a tényleges életfogytiglan kérdésében. Az Európa Tanács kínzás megelőzésével foglalkozó bizottsága (CPT) azonban 2012-ben megállapította, hogy a szabadulás reménye nélküli fogvatartás embertelen büntetés, és felszólította a svájci hatóságokat, hogy vizsgálják felül az "életfogytig" tartó fogvatartás koncepcióját. Törökországot illetően először a német szövetségi alkotmánybíróság állapította meg, hogy az elnöki kegyelem intézménye (krónikus betegség, fogyatékosság vagy öregség miatti szabadlábra helyezés) nem kielégítő, mert a szabadon bocsátásnak csak nagyon halvány reményét nyújtja, majd 2014. március 18-án az EJEB is megállapította, hogy a török szabályozás nem felel meg az Egyezmény 3. cikke követelményeinek (ld. Öcalan kontra Törökország (no.2).[19] Az Amerikai Egyesült Államok sem kerülte el végül az EJEB (közvetett) bírálatát: a Trabelsi kontra Belgium ügyben[20] a Bíróság 2014. szeptember 4-én hozott ítéletében megállapította, hogy a terrorizmussal gyanúsított tunéziai állampolgár kérelmező Egyesült Államokba való kiadatásával a belga hatóságok megsértették az Egyezmény 3. cikkét, mert - bár az USA vonatkozó jogszabályai alapján úgy tűnik, hogy a Kafkaris ítélet értelmében fennáll a szabadulás reménye, még ha kétségbe vonható is annak gyakorlati realitása - nem áll rendelkezésre olyan felülvizsgálati mechanizmus, amelyet a Vinter ítélet megkövetel.
Néhány állam nem speciális büntetési nemként alkalmazza a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést, hanem minden életfogytiglani szabadságvesztést tényleges életfogytiglani szabadságvesztésként kezel azáltal, hogy csak a határozott tartamú szabadságvesztések esetén rendelkezik a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéről, abból minden életfogytiglanra ítélt automatikusan kizárt. Ilyen a holland szabályozás is, amely alapján az életfogytiglani szabadságvesztés kegyelem útján harminc éves határozott tartamú szabadságvesztésre enyhíthető, amelyből a büntetés 2/3-ának letöltése után van lehetőség a feltételes szabadságra bocsátásra.[21] Hollandiával szemben a Bíróság kamaraként eljárva elnézőbb volt, mint a Harakchiev és Tolumov kontra Bulgária ügyben, itt nem vizsgálta, hogy az ítélethozatalkor már létező felülvizsgálati mechanizmus bevezetése előtt - a kérelem benyújtásakor - önmagában a kegyelem intézménye eleget tett-e az Egyezmény 3. cikke követelményeinek. A Murray kontra Hollandia ügyben[22] a kérelmező az "anyaországtól" némileg eltérő szabályozást alkalmazó Holland Antillákon, Curaçao szigetén töltötte több mint harminc éve életfogytiglani szabadságvesztését, amikor - 2011-ben - bevezették az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek tekintetében a feltételes szabadságra bocsátás megfontolásának lehetőségét (legalább 20 év letöltése után). Korábban többször elutasították kegyelmi kérvényeit azzal az indokolással, hogy nem állnak fenn a kegyelmezési okok, köztük az, hogy a büntetés-végrehajtás folytatása a büntetőjoggal elérni kívánt célok egyikét sem szolgálja. A kérelem benyújtása után az új szabályozás szerinti bírói felülvizsgálat is megtörtént, és a bíróság 33 év után is szükségesnek ítélte a kérelmező fogva tartását. Az EJEB megelégedett azzal, hogy immár létezik a megfelelő felülvizsgálat lehetősége, és a korábbi - a kérelemben sérelmezett - szabályozás egyezmény-konformitásának vizsgálatát azzal a furcsa érveléssel mellőzte, hogy a kérelmező csak nemrégiben, harminc év szabadságvesztés letöltése után nyújtotta be kérelmét. Az ügy a kérelmező kérésére a Nagykamara elé került, amely 2015 januárjában tartott tárgyalást.[23] Időközben a kérelmező elhunyt, halála előtt nem sokkal betegségére tekintettel végül kormányzói kegyelmet kapott. Fia és testvére kérte a kérelem elbírálásának folytatását. A tárgyaláson a bírák több kérdést tettek fel a kérelmező rehabilitációja érdekében tett intézkedésekről, felvetve, hogy az állam pozitív kötelezettsége a rehabilitáció elősegítése. Arra is rákérdeztek, hogy ha a kegyelmezés megfelelt az Egyezmény követelményeinek, akkor mi volt az új felülvizsgálati mechanizmus indoka. A holland kormány ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy egyrészt az Curaçao átfogó büntetőjogi reformjának része volt, másrészt az, hogy a rendszer egyezmény-konform volt, nem jelenti azt, hogy az nem javítható a növekvő követelmények fényében. Megjegyezte ugyanakkor, hogy nem kérhető számon a holland kormányon, hogy 1980-ig visszamenőlegesen megfeleljen egy olyan mércének, amelyet a Bíróság nemrégiben állapított meg.
Összegzésképpen megállapítható, hogy az EJEB-nek a Magyar kontra Magyarország ügyben hozott ítélete szervesen illeszkedik az esetjogba, amelynek további fejlődése nemcsak a felülvizsgálati mechanizmusokkal kapcsolatos követelmények pontosítása irányában, hanem a büntetés-végrehajtási rezsimet érintően az államnak a rehabilitáció elősegítése terén fennálló pozitív kötelezettségeinek meghatározása irányában is várható.
Valószínűsíthető, hogy a Bíróságnak lehetősége lesz majd állást foglalni egy újabb magyar ügyben az új kegyelmi szabályozás egyezmény-konformitásával kapcsolatban is. Ezzel összefüggésben sajnálatos, hogy az Alkotmánybíróság 3013/2015. (I.27.) AB végzésében nem találta szükségesnek, hogy érdemben megvizsgálja az új szabályozási környezetben a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés alkotmányosságának kérdését,[24] és hogy a szubszidiaritás szellemében, a nemzeti szuverenitás kifejezéseképpen maga is hozzájáruljon a kérdéssel kapcsolatos nemzetközi jogfejlődéshez, és egy független bíróság tekintélyével elsőként foglaljon állást az új szabályozás Alaptörvénnyel és Egyezménnyel való összhangjáról. Amíg az Alkotmánybíróság nem vállalja fel az ilyen alapjogi kérdésekben az érdemi állásfoglalást, addig nehéz lesz elfogadtatni az EJEB előtti eljárásokban, hogy az alkotmányjogi panasz a Bírósághoz fordulás előtt kimerítendő hatékony hazai jogorvoslat, és az EJEB a magyar társadalom és jogrendszer sajátosságait legjobban ismerő legfőbb hazai alapjogvédelmi fórum állásfoglalásának hiányában első fokon fog véleményt nyilvánítani a magyar jogrendszert érintő fontos kérdésekről. ■
JEGYZETEK
[1] Magyar László kontra Magyarország, no. 73593/10, 2014. május 20.
[3] Az alkotmányjogi érvekről ld. pl.: Hagymási Kornélia: Végtelen idő a rácsok mögött - avagy mennyiben van ma létjogosultsága Magyarországon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek. Börtönügyi Szemle, 2009. 2. sz. 61-76. p.
[4] Ld. 3013/2015. (I.27.) AB végzés.
[5] Vinter és társai kontra Egyesült Királyság, no. 66069/09, 130/10, 3896/10, [GC] 2013. július 9.
[6] Kotälla kontra Hollandia, no. 7994/77, 1978. december 6-án kelt elfogadhatósági határozat. D&R 14, 238.
[7] Ld. pl. Weeks kontra Egyesült Királyság, no. 9787/82, 1987. március 2. Létezett ugyan egyfajta felülvizsgálati mechanizmus, de nem terjedt ki az említett, az EJEB által a fogva tartás törvényessége szempontjából lényegesnek talált szempontokra.
[8] Nivette kontra Franciaország, no. 44190/98, 2001. július 3-án kelt elfogadhatósági határozat.
[9] Einhorn kontra Franciaország, no. 71555/01, 2001. október 16-án kelt elfogadhatósági határozat.
[10] Kafkaris kontra Ciprus, no. 21906/04, [GC] 2008. február 12. Az ügyben nagyobb hangsúlyt kapott az Egyezmény 7. cikkén alapuló panasz elbírálása: amikor a kérelmezőt életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, a büntetés-végrehajtási hatóságok gyakorlatának megfelelően arról tájékoztatták, hogy 20 év elteltével szabadulhat, az ennek a gyakorlatnak az alapjául szolgáló - a büntető törvénykönyvvel ellentétes - alacsonyabb szintű jogszabályt azonban utóbb az alkotmánybíróság megsemmisítette, és az új szabályozás alapján már nem szabadulhatott 20 év elteltével. A törvény ugyan egyértelműen kimondta, hogy a kérelmező által elkövetett cselekmény életfogytiglani (azaz az élete hátralévő részének egészére szóló) szabadságvesztéssel büntetendő, a hatóságok gyakorlatában ez azonban legfeljebb 20 évi szabadságvesztést jelentett. A kérelmezőnek azt az érvelését, hogy a súlyosabb büntetést utólag szabták ki rá, a Bíróság nem fogadta el, mert a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségének kérdése nem a "büntetéshez" kapcsolódó, hanem büntetés-végrehajtási kérdés. Nem találta a Bíróság a 7. cikkbe ütközőnek azt, hogy a kérelmezőre nézve hátrányosan megváltozott az életfogytig tartó szabadságvesztés tartamának értelmezése, ugyanakkor a jogszabályok minősége és a különböző jogszabályok közötti ellentmondás a 7. cikk megsértését eredményezte, mert amikor a kérelmező elkövette a cselekményt, a ciprusi jog egészét tekintve nem volt kellően pontos ahhoz, hogy a kérelmező előre láthassa, hogy mit jelent az életfogytiglani szabadságvesztés büntetés.
[11] Iorgov (no. 2) kontra Bulgária, no. 36295/02, 2010. szeptember 2.
[12] Harakchiev és Tolumov kontra Bulgária, no. 15018/11 és 61199/12, 2014. július 8.
[13] Vinter és társai kontra Egyesült Királyság, no. 66069/09, 130/10, 3896/10, 2012. január 17.
[14] Bodein kontra Franciaország, no. 40014/10, 2014. november 13.
[15] Törköly kontra Magyarország, no.4413/06, 2011. április 5-én kelt elfogadhatósági határozat.
[16] Hutchinson kontra Egyesült Királyság, no. 57592/08, 2015. február 3.
[17] Forrás: http://www.bbc.com/news/uk-26236225.
[19] Öcalan (no.2) kontra Törökország, no.24069/03, 2014. március 18.
[20] Trabelsi kontra Belgium, no. 140/10, 2014. szeptember 4.
[21] Ld.: Gyurán Ildikó: Ezt egy életen át kell játszani - és még azon is túl. http://www.birosag.hu/sites/default/f...
[22] Murray kontra Hollandia, no. 10511/10, 2013. december 10.
[23] A tárgyalásról készült filmfelvétel megtekinthető: http://goo.gl/nOAtAf
[24] Ld.: http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/2260080EE270494FC1257CC4003960B1?OpenDocument
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, Igazságügyi Minisztérium, Emberi Jogi Osztály.
Visszaugrás
