"A védőre, akár a hatóság, akár a terhelt bízta meg a védelemmel,
olyan feladatok tartoznak, amelyeket gondosan teljesítenie kell.
A védő általános feladata, hogy elhárítsa azt a rosszat,
amellyel a terheltet fenyegetik, de a védő mégis megmaradt mindig polgárnak..."
(Vuchetich Mátyás)
Minden jogszabálynak megvan a maga története. Bár jelen sorok megfogalmazásánál - 2014. december - még csak ott tartunk, hogy a napokban kerül a Kormány elé az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveire vonatkozó előterjesztés, már az előkészületeknek is van históriája.
A kiemelkedő jelentőségű norma megalkotására 2013 elején kezdte meg a felkészülést a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium. A munka fontos fázisa volt, hogy neves elméleti és gyakorlati szakemberek felkérésével megalakult a Büntető Eljárásjogi Kodifikációs Bizottság. A dr. Erdei Árpád professzor úr vezetésével működő ún. kisbizottság tette meg az első lépéseket a szabályozási koncepció kidolgozására.
2014 elején a grémium további tagokkal bővült. Abba személyeket delegált az OBH, a Kúria, a Belügyminisztérium, a Legfőbb Ügyészség és a Magyar Ügyvédi Kamara.[1] A 11 fős testület elkészítette a koncepció munkaanyagát, és megkezdte a bíróságra, az ügyészre, a nyomozóhatóságra és a büntetőeljárásban részt vevő személyekre vonatkozó rész elvi alapjainak lerakását. Az események itt vettek komoly fordulatot. Az országgyűlési választásokat követően megtörtént a kormány szervezetének átalakítása. Az Igazságügyi Minisztérium a történeti hagyományoknak megfelelően ismét szakminisztériummá vált. Az eljárási kodifikáció helyettes államtitkársági szintre került.
2014 nyarától - hasonlóan az új Btk. megalkotásához - a munkát miniszteri biztos irányítja; míg a korábbi bizottság Kodifikációs Tanácsadó Testületként folytatja tevékenységét. Fő feladata az apparátus által előkészített tervezetek véleményezése lesz. Párhuzamosan felállításra került egy neves elméleti és gyakorlati jogászokból álló Szakértői Testület is[2] . Ez a szervezet a munka operativitását segíti elő.
2014 elején lettem a Kodifikációs Bizottság tagja, 2014 őszétől a Tanácsadó Testület munkájában veszek részt. Az új grémium feladatköre és munkarendje még kialakulóban van.
A jogtudomány képviselői, az ügyészek, bírák és ügyvédek közös felelőssége, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás vitatott kérdéseire közösen keressük a választ. Együttműködésre vagyunk ítélve. Ez persze veszélyekkel is jár. A bizottsági munka kezdeteinél dr. Erdei Árpád hívta fel a figyelmet arra, hogy "a jogalkotás során a különböző hivatásrendek megkísérlik majd saját eljárásbeli pozícióik és feladataik teljesíthetőségét a mainál előnyösebb szabályok kialakításával kedvezőbb helyzetbe hozni"[3] . Az aggályoknak volt alapja.
Valamennyien ismerjük az 1998. évi XIX. törvény hányatott sorsát. A '98-ban elfogadott jogszabály csak 2003. július 1-jén lépett hatályba, ráadásul úgy, hogy az Országgyűlés által elfogadott norma koncepciója, belső rendszere megkopott, koherenciája szétesett. A szöveg mintegy ötven százalékát érintették módosítások. A jogalkotási anomáliák a mai napig éreztetik hatásukat.
Az előkészítésben felszínre került szakmai és tudományos elgondolások jelentős része nem "épült be" a hatályba lépett rendelkezésekbe. Egyes elképzelések torzóban maradtak. A felemás megoldások máig uralják az eljárásokat. Az akkori bizottsági tagoknak is keserű volt a szája íze. Maga Király Tibor nyilatkozott úgy, hogy "túlzott mértékben vették igénybe a kodifikáció során a jogalkalmazókat. Szélsőségesen fogalmazok: kissé összekeveredett a hatalmi ágak szerepe. Főként a Legfelsőbb Bíróság érvényesítette olyan súllyal véleményét például a jogorvoslati rendszer kialakítása kapcsán, ami rányomta bélyegét az egész munkára"[4] .
A magam részéről nem vagyok ilyen szkeptikus, bár hurrá optimizmus sincs bennem. Károlyira utalva: hitem van, illúzióim nincsenek. Azt nem értékelem veszélynek, ha a különböző szakmák képviselői erőteljesen érvényesítik saját szempontjaikat. A hangsúly az ésszerű kompromisszumokon van. A feltételek úgy a Tanácsadó Testületben, mint a Szakmai Bizottságban adottak. A különböző hivatásrendek képviselete arányos. A kérdés csupán az, hogy kié lesz az utolsó szó. Csak reménykedni lehet abban, hogy nem a politikáé.
- 136/137 -
A Kodifikációs Bizottság tagjai azzal mentek el nyári szabadságra, hogy házi feladatot kaptak. A korábban kifejtettek alapján evidencia volt, hogy a védőre vonatkozó elgondolásokat az ügyvédek vezessék fel. A most részletezett javaslatok a házi feladat termékei.
Kiindulópontként rögzíthető, hogy a 1998. évi XIX. törvény 44-50. §-aiban rögzített szabályozás "forradalmi jellegű" változtatást nem igényel. A mai rendelkezések a jövőre nézve is irányadóak lehetnek. Jelentősebb újítások igénye nem a statikus, hanem a dinamikus rész vonatkozásában jelentkezik. Az azzal kapcsolatos kérdések nem e dolgozat témáját képezik. A statikus és dinamikus szabályok ugyanakkor kölcsönhatásban érvényesülnek, így érdemes néhány problémát az utóbbi témakörből is felvetni.
Bár, mint koncepció meghirdetésre került, a hatályos törvényből mégis hiányzik a tárgyalás primátusának a biztosítása. Nem érvényesül maradéktalanul az a princípium, hogy a büntetőjogi főkérdések a kontradikció alapján és a közvetlenség maradéktalan érvényesülése mellett dőljenek el. Pedig az eredeti elgondolás ez volt. Mi lett az eredmény? Csökkentek a védői jogok a nyomozati szakban. Korlátozták a védő jelenléti jogát az eljárási cselekményeken. A kérdezési jogot a kérdés feltételének indítványozása váltotta fel stb.[5] A helyzet a későbbiekben sem javult. A 2010 utáni Be. módosítások olyan eszközöket vettek ki a kezünkből - pl. kötelező szakértő kirendelés indítványozásának lehetősége - melyek már-már a működésében hatékony védekezési jog érvényesülését veszélyeztetik. Ma már valóban elmondható, hogy a terhelt és a védő helyzete halmozottan hátrányos.
Király Tibor jegyzi meg a már idézett interjúban, hogy "persze remélem, hogy az a bírói szokás már sehol sem él, amikor a tanácselnök úgy hallgatja ki a vádlottat, hogy olvassa a nyomozati jegyzőkönyvet, aszerint kérdez, és jóformán számon kéri, ha a terhelt másként fogalmaz, mint tette azt a nyomozás során"[6] . Sajnos azt kell, jelentsem - és ez jogalkotási hiba is - hogy ez a bírói szokás sok helyen változatlanul él. Továbbmegyek. Nemcsak a vádlott, hanem a tanú kihallgatására is érvényes. Sokszor találkozunk azzal, hogy a tanú úgy kezdi a vallomását, nem emlékszik semmire, és néhány perc elteltével a bizonyítás már azzal folytatódik, hogy felolvassák a nyomozati vallomását. A kulcsfontosságú eljárási szereplő valójában csak ezt a korábbi előadását reagálja le a tárgyaláson. Ilyenkor persze a védőnek is gúzsba van kötve a keze.
Visszatérve a statikus részre, változatlanul irányadó, nem elégedhetünk meg azzal, hogy az Alaptörvényben is rögzített védelemhez való jog csupán formálisan legyen biztosítva. Az alkotmányos elvárásoknak a működésében hatékony védekezéshez való jog feltételeinek biztosítása felel meg. Ez az ügyvédek számára nemcsak jogokat biztosít, hanem kötelezettségeket is teremt. Ebből is következik, hogy a szabályozás csak és kizárólag a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján valósulhat meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
