A régi Ptk. új jogintézményként vezette be a magyar jogba a (nem nemzetközi előzmények nélküli) termékszavatosságot. E konstrukcióban a gyártó és a fogyasztó közvetlenül nincsenek kapcsolatban egymással: a fogyasztó termékhiba esetén a neki az ingó dolgot eladó vállalkozással kötött szerződése "alapján", de a szerződéses jogviszony keretei közül kilépve egy harmadik személy, a gyártó irányában érvényesítheti jogosítványait.
A hazai törvényi szabályozás forrásvidékét vélhetően a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló 1985. július 25-i tanácsi irányelv és a fogyasztási cikkek adásvételének és a kapcsolódó jótállásnak egyes vonatkozásairól szóló 1999/44/EK parlamenti és tanácsi irányelv körül kell keresnünk. Az első hivatkozott irányelv, s azzal összhangban a magyar termékfelelősségi szabályok kizárólag a termék által okozott kárért való felelősségről rendelkeznek. A második ugyan a fogyasztási cikk átadásának időpontjában meglévő minden hibáért [3. cikk (1) bek., 5. cikk (1) bek.] való helytállási kötelezettségről rendelkezik, ez azonban - feltéve, ha a hiba a fogyasztási cikk átadásától számított két éven belül jelentkezik - a hatályos szabályok szerint kizárólag a fogyasztó felé értékesítő eladót terheli. Bár az irányelv felülvizsgálatának összefüggésében korábban már felmerült a gyártói közvetlen felelősség [direct producer liability, (DPL), unmittelbare Produzentenhaftung] az európai jogba való bevezetésének lehetősége, erre vonatkozó döntés még nem született.
Ez bizonyos mértékig meglepő is, hisz az Európai Unió szerteágazó, állandóan mozgásban lévő fogyasztóvédelmi magánjogában ígéretes eszköznek gondolnánk valamely DPL-konstrukció a tagállami jogokkal való elfogadtatását. Az európai jogi beavatkozás mindezidáig - változatos jogpolitikai indokokkal és technikákkal, de minden esetben a "gyengébb, kiszolgáltatottabb fél védelmére hivatkozva" - vagy egy-egy, a fogyasztói tömegügyletek körében különösen kiemelkedő jelentőségű szerződéstípus (pl. utazási szerződések, ingatlanok időben megosztott használati joga, távollévők közötti szerződések) vagy a fogyasztóval kötött szerződéseket általában érintő (pl. a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételek) irányából érkezett. Az alkalmazott jogharmonizációs technika tipikusan az irányelvek szintjén történő jogegységesítés volt, mely egy általános, minimum-szabályozási szint elérésének követelményét állította a tagállamok elé, ám ugyanakkor legtöbbször azt is lehetővé tette, hogy a nemzeti jogok a fogyasztók javára a közös védelmi szintnél szigorúbb követelményeket állapíthassanak meg. Ugyancsak a tagállamokra bízta annak a jogi eszköznek megválasztását, mellyel jogharmonizációs kötelezettségüket teljesíteni kívánják.
Ennek következtében aztán a tagállami szabályozások között jelentős eltérések alakultak ki, melyek a kétezres évek végére - legalábbis az Európai Bizottság szerint - maguk is a határokon átnyúló kereskedelemi kapcsolatok egyik legfontosabb akadályává váltak. E felismerés a Bizottságot arra ösztönözte, hogy egyrészt (és immár) a maximum harmonizáció jegyében javaslatot tegyen a fogyasztóval kötött szerződéseket érintő "első generációs" szerződési irányelvek felülvizsgálatára (ennek jegyében került elfogadásra a távollévők közötti és üzleten kívüli szerződéseket szabályozó fogyasztói jogokról szóló 2011-es irányelv), másrészt indítványozza egy közös európai adásvételi jog megteremtését lehetővé tevő, opcionálisan választható szerződési modellről szóló rendelet elfogadását. Utóbbi már nem a nemzeti jogokban megjelent eltérő megoldásokat kívánja egységesíteni, hanem vagylagosan választható rendszer szabályainak kialakítása révén kívánja a fogyasztó számára az uniós jog változatos intézményei által lehető legmagasabb védelmi szintet biztosítani. Mindeközben - a hatáskörök megosztásának elvéből adódóan - a tagállamok természetesen továbbra is jelentős szabadsággal rendelkeznek ahhoz, hogy - nem sértve az európai jog előírásait - maguk is szabályozzanak a fogyasztót védő magánjogi kérdéseket.
Nem volt tehát akadálya (igaz, közvetlen európai jogi hivatkozási alapja sem) annak, hogy a magyar jogalkotó az új Polgári Törvénykönyvben a fogyasztó számára (kizárólag ingó dolgokra nézve) termékhiba esetén speciális igényérvényesítési lehetőséget biztosítson. Mindenképp említést érdemel, hogy a szerződésszegésért való felelősség ilyen, a privity of contract elvének áttörésével való elfogadása a magyar judikatúrától korábban sem volt idegen. Mint a nemzetközi összehasonlító jogi rodalom a közép-kelet európai országok felelősségi, termékfelelősségi jogának fejlődését vizsgálva arra rámutat
- 7/8 -
(lásd Magdalena Tulibacka: Product Liability Law in Transition - A Central European Perspective, Ashgate Publising Limited, Farnham, 2009, pp. 182-185.), azzal, hogy a gyártót (forgalmazót) az eladó teljesítési segédének tekintette, s irányában a szerződésszegésért való felelősség megállapítását lehetővé tette, már a rendszerváltás előtti magyar polgári jog is kimunkált egy sajátos felelősségi konstrukciót [az importőr felelősségét megállapító ún. "motorkerékpár"-eset (BH 1973.1.19. sz.), a hibásan gyártott kazánok által okozott károkért a gyártó, a nagykereskedő, és a szállító egyetemleges felelősségét megállapító "kazán"-eset (BH 1974.4.158. sz.)].
A magyar jogirodalom (lásd Fézer Tamás: A kártérítési jog magyarázata, Complex, Budapest, 2010) ezek az ügyeket (és a gyártó a hibás teljesítésért okozott kárért való felelősségét közvetve megállapító többi esetet) az alakuló magyar termékfelelősségi jog mérföldköveiként tartja számon. A bírói gyakorlat azonban e kérdésben nem volt egységes: a gyártóval, forgalmazóval szembeni igények legtöbbször érvényesen fennálló jogviszony hiányára való hivatkozással elutasításra kerültek, s marasztalásra inkább kivételes jelleggel került sor. Ezek az ügyek - emeli ki a HVG-ORAC Kiadó a régi Ptk.-hoz készült, Petrik Ferenc által szerkesztett kommentárjának a termékfelelősségről írott fejezete - "abban az időben egyáltalán nem voltak jellemzők a bírói gyakorlatra. Ellenkezőleg, még 1983-ban is kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy 'a felperes nem azt vonta perbe, akivel szemben érvényesíthetné jogait. A szerződéses kapcsolat ugyanis minden esetben megelőzi a szerződésen kívül okozott kártérítési felelősség szabályainak alkalmazását' (LB P. törv. III. 20.297/1983. sz.)".
A hatvanas-hetvenes évek a szerződésszegésért való felelősséget kiterjeszteni igyekvő törekvéseit részben a veszélyes üzemért való felelősséget alkalmazó, részben a termékfelelősség valódi tartalmához közelítő, deliktuális megoldások (ahol a kártérítési igényt már közvetlenül a hibás termék előállítása alapozta meg) váltották fel. Az EU jogával harmonizált, önálló termékfelelősségi törvény révén a magyar jogban is megjelent a hibás termék által okozott (következmény)károkért a hibás termék gyártóját terhelő, felróhatóságtól független, szigorú, objektív felelősség. A dolog hibája esetében a gyártóval szemben szerződéses kapcsolat hiányában közvetlen igényérvényesítés lehetőségét a gyakorlat továbbra is elismerte, de kiemelte, hogy a károsult számára az igényérvényesítésnek ezt az útja sem nem kötelező, sem nem elsődleges, és nem érinti a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályain alapuló, vagy külön jogszabályban meghatározott igényérvényesítési lehetőségeit (BDT 2005.1168.). A gyártót esetlegesen a bíróság a régi Ptk. 339. § alapján marasztalhatta a fogyasztót ért károk megtérítésében - felróhatóság hiányában azonban erre nem kerülhetett sor.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
