Omnem Romanam sanctionem in uno volumine colligere. E szavak - minden római jogszabályt egyetlen kötetbe összegyűjteni - Iustinianus bizánci császár Deo auctore kezdetű constitutiójában szerepelnek; abban a rendeletben, amely Kr u. 530. december 15-én indította el a Digesta - a iustinianusi kodifikáció legfontosabb elemének - munkálatait.
Ennek a tanulmánynak egyfelől az a célja, hogy bemutassa, hogyan zajlott le a Iustinianus császár által elrendelt kodifikáció 528 és 534 között, másfelől annak vizsgálata, hogy milyen szempontból tekinthető e munka - modern mércével mérve - kodifikációnak.
A iustinianusi törvénykönyvek a XII táblás törvény óta végbement római jogi jogfejlődést zárták le az addigi jogszabályok hatályon kívül helyezésével, és egyszersmind kódexekbe való szerkesztésével.
Milyen tényezők tették szükségessé, hogy ebbe az első pillantásra is hatalmas munkába belefogjanak? A korabeli technikai viszonyok mellett - amibe a mai kor embere még beleképzelni is nehezen tudja magát - milyen eszközöket és milyen módszereket vettek igénybe a feladat végrehajtásához? Milyen elképzelésekkel rendelkezhettek a szerkesztés kivitelezését illetően, és hogyan váltották valóra ezeket az ötleteket? Mindezeken túl pedig kodifikáció volt-e a Digesta - a templum iustitiae - és az Institutiones - a jogot ismerni vágyó ifjúság, a cupida legum iuventus számára készített tankönyv -, avagy e munka nem több, mint a "jogtörténet egyik legkülönösebb és leghatalmasabb törvényhozói vállalkozása"?[1]
Tanulmányunkban elsősorban c fenti kérdésekre igyekszünk a választ megtalálni.
A iustinianusi kodifikáció, amely köztudomásúlag minden idők egyik legnagyobb kodifikációja - méretét, szervezettségét, és minőségét tekintve is - nyilvánvalóan nem előzmények nélkül történt.
Az általános történelmi és társadalmi előfeltételek mellett utalnunk kell azokra a forrásszerű - olykor a Digesta egyes részeiben fennmaradt - konkrét előzményekre is, amelyek a kodifikációt egyáltalában lehetővé tették.
A Nyugatrómai Birodalom bukása (476) több történeti és gazdasági folyamat következménye volt. Témánk szempontjából lényeges, hogy a Birodalom súlypontja ekkor már régóta Keletre helyeződött át, ahol ebben az
- 223/224 -
időben erőteljes gazdasági és politikai fejlődésnek lehetünk tanúi. És bár a posztklasszikus kort nemcsak a nyugatrómai birodalomban, hanem bizonyos fokig a keletrómai birodalomban is a jogtudomány hanyatlása jellemzi[2], a bizánci és berytosi jogiskolákban a fogalom- és rendszeralkotás terén jelentős fejlődés, valamint a kazuisztikát meghaladó absztrakció figyelhető meg.[3]
A kodifikáció szempontjából fontos kauzális előzményként utalhatunk a posztklasszikus kori, a jogalkalmazást megnehezítő jogbizonytalanságra.[4] A konkrét létező jogszabályok, - amelyek sokszor egy fejlettebb társadalom életviszonyait tükrözték - vagy nem voltak kellőképpen ismertek, vagy azokat egész egyszerűen az egyedi esetekben nem lehetett alkalmazni. A jogtudósi iratok, vélemények valódiságát a bíróságok sok esetben nemigen tudták ellenőrizni, és ez félreértésekhez vezetett. Ez utóbbi körülmények hatására adta ki 321-ben I. Constantinus császár tilalmi rendeletét[5] (a német szakirodalomban használatos kifejezéssel: Kassiergesetz), valamint 426-ban II. Theodosius és III. Valentinianus a lex citandit.[6] Mindez azonban - a már a IV. században létező magángyűjteményekkel együtt - képtelen volt megszüntetni a kaotikus jogállapotot.
Már a posztklasszikus kor elején igény mutatkozott a hatályos joganyag hivatalos rendezésére. Ennek első - bár még magánmunkaként létrejövő - megnyilvánulása a 291-ben, Gregorius jogtudós által összeállított Codex Gregoriánus,[7] amely a Hadrianus óta kiadott constitutiókat tartalmazza Diocletianus császár 291-ben hozott rendeletéig. Ezt követi 295-ben a Codex Hermogenianus, amely ugyancsak Hermogenianus magánkiadása; jórészt Diocletianus császár 293-294-ben hozott rendeleteit tartalmazza. Később mindkét gyűjtemény a 318 után kibővített Vaticanum fragmentum része lett.
Tony Honoré oxfordi romanista szerint a Vaticanum fragmentum, ill. a Collatio legum Mosaicarum et Romanarum jól példázza a kor jogszabályszerkesztési technikáját. Eszerint a IV. században a jogtudósok munkáinak és a különféle császári constitutióknak a kivonatát különböző címek alá rendezték, abból a célból, hogy a jog egyes részeiből körképszerű áttekintést nyújtsanak.[8] Témánk szempontjából ez azért jelentős, mert látni fogjuk, hogy a Digesta és az Institutiones szerkesztési módszere - bár c téren a romanisták közt számos kérdés vitatott - ennél mennyivet fejlettebb, és mennyivel közelebb áll a modern értelemben vett kodifikációhoz.
Viszonylag egységes a kutatók álláspontja abban, hogy a iustinianusi kodifikáció legfontosabb előzménye a Codex Theodosianus. II. Theodosius császár 429-ben bízott meg egy bizottságot azzal, hogy foglalják egybe a Codex Gregorianust, a Codex Hermogenianust, az I. Constantinus császártól II. Theodosius császárig kiadott rendeleteket, valamint a jogtudósok iratait. (E rendelet 429. március 26-án keletkezett.) Ez a kódex útmutatóként volt hivatott szolgálni mindazok számára, akik azt akarták tudni, hogy - a jog szerint - mit szabad és mit nem szabad tenni. Valójában a voluntas legis már - nagy vonalakban - megfeleltethető egy modern kodifiká-
- 224/225 -
tor jogalkotói szándékának. A számos közjogi és büntetőjogi rendelkezést tartalmazó kódexet 438-ban hirdették ki, és az nemcsak a keletrómai birodalomban, hanem 439. január 1-jével III. Valentinianus császár rendelete alapján ugyanakkor a birodalom nyugati felében is hatályba lépett. A kódex 16 könyvre tagozódik, 3000 constitutiót tartalmaz.[9]
435. december 20-án II. Theodosius császár újabb rendeletében egy másik bizottság felállítását rendelte el, amelynek egy még nagyobb terjedelmű, esetleg a iustinianusi kodifikációhoz hasonló méretű törvénykönyvet kellett volna szerkesztenie. Ezen terv - a második bizottság munkája - azonban sohasem valósult meg. A Codex Theodosianusra egy ponton még vissza fogunk térni, a Digesta megjelenésével, terjesztésével összefüggő technikai intézkedések kapcsán.[10]
Iustinianus 527-ben lett császár, és a kodifikációval egyidejűleg, komoly katonai sikerekkel is büszkélkedhetett: visszaszerezte Észak-Afrikát a vandáloktól, majd a későbbiekben Itáliát, és a Mediterráneum további jelentős részeit. Bár tudományos közhely, de ki kell jelenteni, hogy a régi Római Birodalom helyreállításáról álmodott, és ennek egyik - egyébként igen praktikus - eszköze volt a kodifikáció.
A iustinianusi kodifikáció folyamatát tekintve négy törvénykönyv összeállítását jelentette: a) Codex Iustinianus; b) Digesta; c) Institutiones; d) Codex Iustinianus repetitae praelectionis.
Az első lépés - az utókorra fenn nem maradt első Codex Iustinianus megalkotása - nagyrészt 528-ban történt. Iustinianus rendeletet hozott arról, hogy egy tíztagú bizottság gyűjtse egybe a császári rendeleteket. (E bizottság tagjai közt foglalt helyet Tribonianus, aki 529. szeptember 17-től volt quaestor, később ő lett a Digesta szerkesztési munkálatainak vezetője, valamint Theophilus, konstantinápolyi jogtanár is.) A const. Haec quae necessario (= De novo codice componendo - Az új kódex összeállításáról), célul tűzi ki, hogy a különféle rendeletek egybefoglalása során felmerülő ellentmondásokat kiküszöböljék,[11] valamint az azonos témájú törvényeket az új kódexben kronologikus sorrendben címek alá integrálják. Ennek érdekében arra is lehetőség nyílott, hogy az összegyűjtött rendeletek megfogalmazását megváltoztassák.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
