"A büntetőkeresetet kivételesen nem csak a sértett vagy jogutódai indíthatták meg, hanem bármely polgár, akár érintve volt a bűncselekmény által, akár nem. Az ilyen keresetet actio popularisnak hívták." - írja Pólay római jogi tankönyvében a delictumokkal ("magánbűncselekményekkel") kapcsolatos eljárás (ún. büntetőkeresetek) megindítása vonatkozásában.[2] Az idézet aktualitását az adja, hogy a jogalkotó 2022. november hó 15. napi hatálybalépéssel a 2022. évi XLI. törvénnyel módosította a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényt (Be.), amely egy új külön eljárással: CV/A. Fejezetként, "Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén" címmel egészül ki. A törvénymódosításra - a (T/706. számú) törvényjavaslat címéből és miniszteri indokolásából is kitűnően - "az Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében" került sor.[3] Már e ponton jelezni kell azonban, hogy - jelen tanulmány készítése során - az Országgyűlés elfogadta a 2022. évi XLIV. törvényt, amely 2022. november hó 24. napi hatálybalépéssel egyrészt több ponton is módosította (az akkor kilenc napos) jogszabályszöveget, másrészt elrendelte, hogy a Be. CV/A. Fejezete szerinti fenti külön eljárás rendelkezései 2022. december hó 31. napjáig nem alkalmazhatók, és csak a 2022. december 31. napja után tett feljelentésekre és eljárásokra irányadók.
A sajtó és a köznyelv által hamar vádkikényszerítésnek elkeresztelt jogintézményt (valójában inkább jogintézmények rendszerét) a magam részéről inkább a népvád jelzővel vélem találóbbnak illetni, bár tény az is, hogy a "bárki általi" vádemelés lehetősége a külön eljárási rendszernek csak egy része. Megelőzően ugyanis - szintén új elemként - lehetőség van a korábban megszüntetett (vagy feljelentés elutasítással érintett) eljárás nyomozási bíró általi folytatását (vagy a nyomozás elrendelését) is kérni felülbírálati indítvány keretében (ezt is akár olyan személynek is, aki semmilyen módon nem érintett az ügyben). Maga a koncepció tehát több szempontból is rokonítható a római jogból ismert actio popularissal (elvonatkoztatva a magánjogi és büntetőjogi különbözőségektől), ahogy azt a későbbiek során részletesebben is áttekintem.
Mivel a magyar büntetőeljárási rendszerben eddig ismeretlen, új jogintézményről van szó (más jogágakban - ahogy erre szintén kitérek majd - léteznek hasonló intézmények hazánkban is), amelynek újdonságát nem az ügyészségi vádmonopólium alóli kivétel jelenti (hiszen a magánvád és pótmagánvád is ilyen szerepet tölt be), hanem a "bárki" általi fellépési, és akár vádemelési lehetőség, ezért érdemesnek tartom a szabályozást közelebbről is szemügyre venni, kitérve mind a jogintézmény történeti aspektusaira, mind esetleges nemzetközi vonatkozásaira. A továbbiakban azonban részletesen csak a második lényegi újítás, a bárki általi vádemelés kérdésével foglalkozom részletesebben, a büntetőeljárás nyomozási szakaszában igénybe vehető eljárásfolytatást vagy nyomozás elrendelést célzó felülbírálati indítvány kérdésére legfeljebb érintőlegesen térek ki. Mivel pedig - a fent írtak szerint - jelenleg már egy módosított szöveg is rendelkezésre áll, így a továbbiakban mind az eredeti, mind a módosított előírásokra ki fogok térni (de csak a témám szempontjából jelentős sarkpontokra szűkítve).
A római jogi alapokat megelőzően, már az ógörög jogban is találhatunk népvád jellegű jogintézményt. Stipta részletezi, hogy az ógörög poliszok időszakában (valójában Athénban) a büntetőeljárásnak két alapvető típusa alakult ki: az egyéni sérelem miatt indítható szóbeli magánvád a diké, és az államérdekek tárgyában alkalmazott írásos formájú közvád, a graphé. Utóbbi jellegzetessége volt, hogy az állam érdekében vagy a közbiztonságot veszélyeztető egyéni érdeksérelem esetén minden athéni polgárnak lehetősége volt arra, hogy vádat emeljen.[4] Jakab is leírja, hogy Solón, majd Periklés reformjait követően Athénban egyértelműen rögzítették azt a jogot, hogy minden polgárnak joga van bírósághoz fordulni, ha jogellenességet szenvedett el, vagy észlelt. Hangsúlyos viszont, hogy éppen az állam elleni cselekmények miatti büntetőkeresetek többnyire bárki által megindíthatók voltak, amelyet a szerző maga is actio popularisnak nevez. Ez pedig azt jelenti Jakab szerint, hogy pl. hazaárulás, korrupció, közpénzek elsikkasztása, vagy a szakrális szférát durván sértő bűncselekmények miatt bármely állampolgár keresetet indíthatott akár személyes érdeksérelem nélkül is, pusztán a közösség érdekeinek védelme okán (vö. a bűncselekményi kört a lentebb részletezett hazai szabályozás szerinti bűncselekményekkel).[5]
- 154/155 -
A római jogot illetően, Földi és Hamza a fenti, Pólay-féle definíciót kissé módosítva adják közre tankönyvükben: a megfogalmazásbeli eltérés abban áll, hogy utóbbi szerzők kiemelik, a bárki általi büntetőkereset-indíthatóságra a sértetti fellépés elmaradása esetén kerülhet sor.[6] Pólayhoz hasonlóan definiál Molnár is, hangsúlyozva ő is, hogy "voltak esetek" (azaz nem általános lehetőség volt), amikor "bármely állampolgár" jogosult volt a keresetindításra (nyilvánvalóan figyelemmel a római jogban az állampolgárság szűken vett, és "érzékeny" fogalmára), valamint, hogy lehetősége volt rá "annak ellenére, hogy nem volt közvetlenül érintve a bűncselekmény által".[7] Nótári szintén kiemeli hasonló definíciójában a sértetti fellépés hiányát.[8] Lényegre törő és sommás Siklósi meghatározása, aki szerint az actio popularis: "bárki által megindítható büntetőkereset".[9] Valamennyi szerző példaként a sírhely meggyalázásának delictumát emeli ki.[10]
Jól látható tehát, hogy a fenti fogalommeghatározások egybecsengenek a jelen tanulmány fókuszába állított új büntetőeljárási jogintézmény szabályozási koncepciójával (legalábbis a célját és lényegi elemeit illetően). Valamennyi fenti, alapvetően egyértelmű, és csaknem egybehangzó meghatározás ellenére azonban tisztába szükséges tenni: a romanisztikában egységes az álláspont a tekintetben, hogy a büntetőjognak és büntető eljárásjognak nincs olyan világos előzménye, se olyan dogmatikai tisztaságú rendszere a római jogban, mint amilyennel a magánjog tekintetében találkozhatunk. Az is egységes álláspont, hogy a bűncselekményeknek két kategóriája volt a római jogban, az ún. magánbűncselekmények, azaz delictumok köre, valamint az ún. közbűncselekmények, azaz crimenek kategóriája. Szintén nem vita tárgya, hogy a delictumok mint magánbűncselekmények alapvetően a magánjog területére esnek, ugyanis a delictumokat (pl. lopás - furtum, vagy személysértés - iniuria) a rómaiak kötelmet (kötelmi jogot) keletkeztető tényállásoknak tekintették, amely a magánbűncselekmény révén jött létre alaphelyzetben a sértett (esetleg jogutódja) és az elkövető tettes között. Ekképpen közüldözés hiányában, e cselekmények elbírálása a magánjogi perrend keretében zajlott, ezért nevezik a felperes/sértett kérelmét keresetnek (actio), nevezetesen büntetőkeresetnek, actio poenalisnak, és nem pedig vádnak.[11] (Azt is szükséges azonban megemlíteni, hogy az idő előrehaladtával a két bűncselekményi kategória tartalma változott, ugyanis a crimenek köre folyamatosan bővült, sokszor a delictumok rovására.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
