A szakszervezeteket megillető alapvető jogok és a munkáltatók alapvető szabadsága közötti vita feloldása általában abban az értelmezési keretben zajlik, amelyben az eldöntendő kérdés az, hogy a letelepedés vagy szolgáltatásnyújtás szabadságát mennyiben korlátozhatja a szervezkedéshez vagy a kollektív alkuhoz való jog. A munkavállalók hatékony védelme miatt azonban szükséges, hogy a szakszervezeti fellépés olyan új, határokon átnyúló formáin is elgondolkozzunk, amelyek segítségével áthidalható ez a konfliktus. Tanulmányomban annak a lehetőségét vizsgálom meg, hogy a szakszervezeti tevékenység felfogható-e az Európai Unió működéséről szóló szerződés fogalmi keretei szerint szolgáltatásnyújtásnak.
1. Az alapvető szabadságok és a szakszervezeti jogok
2. A szakszervezeti tevékenység mint szolgáltatás
3. A szakszervezet szolgáltatásnyújtásának lehetséges korlátai
3.1. A tevékenység engedélyhez való kötése
3.2. Bejegyzés és regisztráció
3.3. Telephely előírása
4. Következtetések
Az Európai Unió egyik stratégiai célja a belső piac létrehozása, amelynek középpontjában a négy szabadság elve áll.[1] Ez a jogi koncepció jól tükrözi azt a makrogazdasági modellt, amelyben az európai piac növekedésének zálogát az áruk és a termelésükhöz szükséges eszközök szabad mozgása és a közös versenyjogi szabályok képezik.[2] A négy szabadság közül a letelepedés szabadsága[3] és a szolgáltatásnyújtás szabadsága[4] a vállalkozókat és vállalkozásokat megillető szabadságok; a munkavállalókra pedig a szabad mozgás garanciái vonatkoznak.[5] A munkavállalók érdekvédelmét biztosító szakszervezetek tevékenysége első látásra egyik koncepcióba sem illeszthető, uniós szinten rájuk az Európai Unió Alapjogi Chartájában (a továbbiakban: Alapjogi Charta) biztosított alapvető jogok - a szervezkedés szabadsága, valamint a kollektív tárgyaláshoz és kollektív fellépéshez való jog[6] - vonatkoznak. Ennek megfelelően a Viking-[7] és Laval-esetekben[8] az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát csak mint a vállalkozásokat megillető jogokat vette számításba. Az ítéleteket követő parázs vita hatására széles körű társadalmi diskurzus vette kezdetét az európai szociális partnerekkel, és számos hatásvizsgálat készült arról, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága és a letelepedés szabadsága milyen következményekkel jár a munkavállalók jogainak védelmére nézve, illetve arról, hogy a szakszervezetek milyen szerepet játszanak a munkavállalók jogainak védelmében a határokon átnyúló esetekben. Tanulmányomban ehhez a diskurzushoz szeretnék csatlakozni, mivel a munkavállalók védelmének érdekében szükségesnek tartom, hogy a szakszervezeti fellépés olyan új, határokon átnyúló formáin is elgondolkodjunk, amelyek segítségével áthidalható az alapvető szabadságok és az alapvető jogok közötti konfliktus. Dolgozatomban annak a lehetőségét vizsgálom meg, kilépve az értelmezés hagyományos kereteiből, hogy értelmezhető-e a szakszervezet tevékenysége úgy, mint egy határon átnyúló speciális szolgáltatás. Az elemzéshez a Bíróság EUMSZ 56-62. cikkeivel kapcsolatos esetjogát használtam fel.
Elsőként a szakszervezet fogalmát szükséges megállapítani. Sidney és Beatrice Webb A szakszervezeti mozgalom törté-
- 35/36 -
nete című művükben a szakszervezetet úgy határozzák meg, mint a "bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja, hogy fenntartsák vagy javítsák alkalmazásuk feltételeit"[9]. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) lényegében átvette ezt a fogalmat[10], de egységes nemzetközi definíció nem született. Közös elemei a nemzeti fogalmaknak, hogy a szakszervezet a munkavállalók olyan érdekvédelmet szolgáló tartós egyesülése, amelynek célja közös követelések elérése a munka világában, különösen a munkabérek, a munkavégzés szabályai területén és a munkavállalók számára fontos szociális kérdésekben.[11]
A szakszervezetek tevékenysége a fenti meghatározás alapján két részre osztható: 1. a szakszervezeti tagok jogi védelmének ellátása a munkáltatóval szemben; 2. kollektív tárgyalások folytatása a munkáltatóval. E két tevékenység lényegesen különbözik egymástól, ezért mindkettő esetében külön szükséges vizsgálni, hogy miként illeszkednek a szolgáltatásnyújtás európai definíciójába és mennyiben érvényesülhetnek az esetleges korlátozások.
A Szerződések alkalmazásában "szolgáltatás" a rendszerint díjazás ellenében nyújtott szolgáltatás, ha nem tartozik az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá.[12] Ez a negatív definíció egyben igen tágra is nyitja az értelmezést. A Bíróság gyakorlatából kirajzolódik, hogy számos tevékenység esetében csak esetről esetre lehet megállapítani, hogy az EUMSZ 57. cikk hatálya alá tartozik-e. A vizsgálatot a Bíróság számos szempont figyelembevételével végzi el: figyelembe veszi a tevékenység jellegét, az ellenértéket és a tevékenységben meglévő transznacionális elemet.
Önmagában a szolgáltatás különleges volta nem jelenti azt, hogy ne tartozna a Szerződések hatálya alá.[13] Nem számít továbbá az sem, hogy milyen formában működik az szolgáltatás nyújtója, nem kell gazdasági társaságnak lennie.[14] Bár a szolgáltatást rendszerint ellenérték fejében nyújtják, az nem követelmény, hogy a szolgáltatás profitorientált legyen.[15] A szolgáltatások megítélését tovább nehezíti, hogy gazdaságilag és társadalmilag is nagyon érzékeny kérdéseket érinthetnek, mint például a szerencsejáték[16] vagy az abortusz.[17] Előfordulhat, hogy a felek egyenlőtlen pozícióban vannak, vagy akár kiszolgáltatottak egymásnak.[18] Éppen ezért kiemelt jelentősége van annak, hogy a Bíróság a tagállami bíróságra bízza a társadalmi-gazdasági környezet értékelését, és csak a figyelembe veendő értékekkel kapcsolatban ad iránymutatást. A szolgáltatások szabad mozgását olyan tényezők befolyásolják, amelyeket nehéz megnevezni, mérni, számszerűsíteni, és nehéz elhatárolni a meg nem engedett nacionalizmustól vagy a protekcionalizmustól. A tagállami bíróságok tág mérlegelési jogával azonban lehetőség van arra, hogy a társadalmi-gazdasági sajátosságok kellő mértékben értékelhetők legyenek.[19]
Annak érdekében, hogy definiálni lehessen a szakszervezeti tevékenységet mint szolgáltatást, elsősorban három szempontot kell megvizsgálni: az ellenérték kérdését, a tevékenység állandó jellegét és a transznacionális elemet.
A szakszervezeti tagság tagdíjhoz kötött, azaz első ránézésre teljesül az a feltétel, hogy a szolgáltatást ellenérték fejében nyújtják az azt igénybe vevőknek. Ez a kitétel teljes egészében igaz a szakszervezeteknek a fentebb jelzett jogvédő tevékenységére, mivel az a tagokat illeti meg. Azonban a szakszervezetek működését alapvetően meghatározza a szolidaritás, azaz a nem tagokat is részesítheti bizonyos előnyökben. Ennek a kifejeződése például a magyar munkajogban, hogy a kollektív szerződés hatálya kiterjed a munkáltatónál foglalkoztatott valamennyi munkavállalóra, nem csak a szakszervezeti tagokra.[20] Azaz a szakszervezeti tevékenység második dimenziója, a kollektív tárgyalás folytatása merőben eltérő jellegzetességeket mutat. Az EUMSZ 57. cikkének értelmében a rendszerint díjazás ellenében nyújtott szolgáltatások tartoznak a Szerződések hatálya alá. Ennek értelmében, ha vannak olyan szolgáltatások, amelyekért esetileg nem kell ellenértéket fizetni, nem jelenti azt, hogy a szolgáltatás ne tartozna az 56. cikk alá. Így ha van is olyan személy, aki nem fizet ellenértéket, de maga a szolgáltatás alapvetően ellenérték fejében vehető igénybe, akkor az adott tevékenység tekinthető az 57. cikk értelmében vett szolgáltatásnak.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
