A jogtörténetben a kezdetektől, az antik jogoktól is mert annak a gazdasági szükségletnek jogi szabályozása, amikor egyes személy(ek) vagyonuk kezelését, hasznosítását nem tudják vagy nem kívánják személyesen megvalósítani. Ez az igény alapvetően két főbb szabályozási formában intézményesült - és történik ez napjainkban is -, egyrészt a vagyon tulajdonosától elkülönült személyiséggel rendelkező szervezeteken keresztül, ahol a tulajdon közvetetté válik és az adott, leginkább gazdasági társaságban meglévő részesedés jeleníti meg a tulajdonos jogait, másrészt kötelmi jogviszony alapján, vagyonkezelésre irányuló szerződés útján. A szerződésen alapuló vagyonkezelés esetén felmerül annak kérdése, hogy a tulajdonos és a vagyonkezelő inter se jogviszonya miként jeleníthető meg harmadik személyek irányában, vagyis a vagyonkezelő részére szerződés alapján biztosított jogosítványok kívülállókkal szemben miként biztosíthatók.
A tulajdon fogalmát a Ptk. nem határozza meg, a X. fejezete csak annak tartalmát részletezi. A tulajdonjog részjogosítványai mellett a dologi jogok területén érvényesülő, általános érvényű jogtétel vonatkozik a tulajdonjogra is, vagyis a tulajdonjog abszolút hatályú jog, a tulajdonos jogának védelme érdekében minden harmadik személlyel szemben felléphet és védelmet kap. A tulajdonjog egységesként kezelendő, vagyis a tulajdonjog csak egyben ruházható át, részekre nem bontható, csak a numerus claususszal rendelkező idegen dologbeli jogokkal terhelhető. A hatályos magyar szabályozás azonban ismeri ennek az elvnek az áttörését, ami az állami vagyon esetében alkalmazott vagyonkezelői jogban nyilvánul meg.
A Ptk. 174. és 175. §-ai alapján az állam egyes vagyontárgyait másra bízhatja és ezáltal - külön törvényekben meghatározott feltételek mellett - ez a személy gyakorolhatja a tulajdonosi jogokat. Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény ("Áht.") jelenleg hatályos szabályozása a kincstári vagyon tekintetében lehetőséget teremt arra, hogy az állami vagyon felett az Áht. 109/F. §-a alapján vagyonkezelői jogot gyakoroljanak. Ilyen, vagyonkezelésre jogosult jogalanyok a Kincstári Vagyoni Igazgatóság ("KVI"), a KVI-vel erre szerződést kötő központi költségvetés szerv, valamint akivel a KVI szerződésben a vagyonkezelésről megállapodik. Az Áht. 109/G. § (1) bekezdése definiálja a vagyonkezelői jog tartalmát, miszerint "a vagyonkezelői jog jogosultját - ha jogszabály másként nem rendelkezik - megilletik a tulajdonos jogai, és terhelik a tulajdonos kötelezettségei ... azzal, hogy a vagyont nem értékesítheti, illetve arra zálogjogot, illetve haszonélvezeti jogot nem alapíthat". Ugyanez a paragrafus ad lehetőséget arra is, hogy a vagyonkezelői jog a KVI egyidejű értesítése mellett átruházható. A kincstári vagyon kezeléséről, értékesítéséről és az e vagyonnal kapcsolatos egyéb kötelezettségekről szóló 183/1996. (XII. 11.) szá-raú kormányrendelet szabályozza a vagyonkezeléshez fűződő eljárási részletszabályokat az Áht. keretrendelkezései alapján.
A vagyonkezeléssel kapcsolatban a privatizációs eljárásban nem értékesített vagyontárgyak tekintetében az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény (Priv. tv.) V. fejezete tartalmaz rendelkezéseket. E fejezet három vagyonkezelési szerződéstípus diszpozitív szabályait adja meg, így - a Ptk.-ból egyébként ismert megbízási, vállalkozási -, és a Ptk.-hoz képest újnak tekinthető portfolió vagyonkezelési szerződést. A megbízási szerződés a kötelmi jog keretein belül in personam jogviszonyt hoz létre a tulajdonos - pontosabban a Magyar Állam tulajdonosi jogait gyakorló ÁPV Rt. - és a vagyonkezelő között. A vagyonkezelő ennél a szerződéstípusnál nem kap többletjogosítványokat a Ptk. XL. fejezetében szabályozott megbízási szerződéshez képest. A vagyonkezelésre kötött vállalkozási szerződés esetében a vagyonkezelő az ÁPV Rt-vel kötött szerződésben "a szerződésben foglaltak szerint gyakorolja - az elidegenítés és megterhelés jogát kivéve - a vagyon feletti tulajdonosi jogokat ... " [Priv. tv. 65. § (1) bekezdés]. A vállalkozási szerződés tehát egy olyan kvázi tulajdonosi pozíciót jelent a vagyonkezelő számára, ami elidegenítési és terhelési tilalommal korlátozott. A portfolió vagyonkezelési szerződés teszi lehetővé a legtágabb tulajdonosi joggyakorlást a vagyonkezelő számára, hiszen a Priv. tv. 66. § (1) bekezdése alapján "az ÁPV Rt.-vel szerződő fél vállalja, hogy ... gyakorolja a vagyon feletti tulajdonosi jogokat - ideértve az elidegenítés jogát is A vagyonkezelési szerződés tehát gyakorlatilag a tulajdonosi jogosítványok teljes körét ruházza át a vagyonkezelőre, az ÁPV Rt. részére csak ellenőrzési jogokat hagyva meg (részletesen ld. Csillag I. - Komáromi G. - Sárközy T.: Kommentár az új privatizációs törvényhez- Szerk.: Sárközy T.; Budapest, 1995. 147. sk. o.).
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI törvény 16. § a) pontja szintén önálló jogként kezeli a vagyonkezelői jogot és azt az ingatlan-nyilvántartásba be-jegyezhetőnek tekinti.
Az államig tulajdon körén kívülálló dolgok esetében azonban az Áht.-ben és a Priv. tv.-ben meghatározott vagyonkezelői szerződés nem ismert. Ez a tény önmagában nem jelent jogi problémát, hiszen a Ptk. szabályai értelmében lehetőség van atipikus szerződések létrehozására. A magántulajdonban álló vagyonra irányuló vagyonkezelői szerződés esetében azonban jelentős problémát vet fel az, hogy önálló "vagyonkezelői jogot" Polgári Törvénykönyvünk nem - és más törvényünk sem - ismer, valamint a Ptk. idegen dologbeli jogokra vonatkozó numerus claususa a szerződő felek számára sem teszi lehetővé a vagyonkezelői jog létrehozását. Ennek megfelelően a megbízási, vállalkozási típusú szerződés vagy ezek szabályainak ötvözésével megkötött szerződés sem alapozhatja meg a vagyonkezelő számára olyan in rem védelemmel ellátott jogának létrehozását, amelyet a szerződő feleken kívüli harmadik személyek irányában gyakorolhat. Ennek a hiátusnak gyakorlati oldalról jelentkező hátrányai egyértelműek, ha figyelembe vesszük a vagyonkezelőnek a kezelésében lévő vagyonra irányuló, szerződésszerű megterhelési, elidegenítési törekvéseit. A vagyonkezelő ilyen esetben a magyar jog szerint értelemszerűen csak a képviselet intézménye alapján járhat el, vagyis az adott jogügylet megkötéséhez szükséges meghatalmazás birtokában. Ez azonban azzal a hátránnyal jár, hogy meg nem adása esetén adott esetben a vagyonkezelő jelentős érdeksérelmet szenvedhet, amit csak kártérítés formájában érvényesíthet a tulajdonossal szemben, azonban nincs lehetősége arra, hogy a szükséges jognyilatkozatot vagy jogcselekményt saját nevében megtéve megelőzze a kár bekövetkezését.
A német jogban - csakúgy, mint a magyar Ptk.-ból levezetett dologi jogi elvek szerint - a tulajdonjog oszthatatlan, vagyis egy időben csak egy személyt illethet meg. A jog nem engedi meg, hogy két tulajdonos közül a jogok egyik részét A, másik részét B gyakorolja, vagy hogy az egyik személykörrel szemben A tulajdonos, a másikkal szemben pedig B gyakorolja a tulajdonos jogait (J. F. Baur - R. Stürner: Sachenrecht. 17. kiadás. München, 1999. 31. o.). Kivételek azonban a német jogban is vannak, így pl. a relatív elidegenítési tilalom (Vormerkung), illetve Treuhänderische Rechtsübertragung esetében, ahol a gazdasági és jogi tulajdonos személye elválik egymástól. A német jogban szintén érvényesül a tipizálás, típuskényszer elve, vagyis csak a jogszabály (törvény) által meghatározott dologi - és így idegen dologbeli - jogok létrehozásának lehetősége áll fenn. (Typenzwang, numerus clausus der Sachenrechle).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
