A véres gladiátorjátékok az izgalmas szórakozásra vágyó nézők tömegeit vonzották Róma arénáiba, ahol a küzdő felek élet-halál harcot vívtak egymással. A gladiátorok a hadifoglyok, az elítélt bűnözők, más rabszolgák és az önként jelentkezők közül kerültek ki.
A hadifoglyok elfogásuk pillanatától rabszolgának minősültek. Mivel ez a ius gentium szerint érvényesült, a rómaiak is erre a sorsra jutottak, ha hadifogságba estek.[1] Az etruszkok a hadifoglyokat nem mészárolták le, hanem bajvívásra kényszerítették őket. A rómaiak az etruszk uralom alatt átvették ezt a szokást a Kr. e. VI. században, és történelmük minden korszakában a hadifoglyok ezrei küzdöttek az arénákban.[2] Szerencsésebb hadjáratok után a hadifoglyok tömegeinek elpusztítására a legjobb megoldást az ünnepi játékok rendezése jelentette.[3]
Nemcsak a hadifoglyokkal szemben alkalmazták ezt a büntetést, hanem már a köztársaság korában a hadvezér parancsára azokkal a rómaiakkal is ilyen formában végeztek, akik átálltak az ellenséghez.[4] Katonákat egyébként tilos volt ilyen módon kivégezni, mégis kivételt tettek, ha valaki átszökött az ellenséghez, majd onnan visszatért. Ezeket a katonákat megkínozták és a vadállatok elé vetették vagy keresztre feszítették.[5] Az ilyen büntetés alóli mentesség nemcsak a katonákat illette meg, hanem a veteránokat, sőt még azok gyermekeit is.[6] Ha viszont az a személy, akit állatviadalra ítéltek, a büntetés elől menekülve jelentkezett háborús szolgálatra, elfogása esetén nem kerülhette el az ítélet végrehajtását.[7]
A bűnözők játékokon való alkalmazásának két fő típusát különböztették meg: az egyik esetben az elítéltek egymás ellen küzdöttek, a másik esetben a bűnözőknek állatokkal kellett viaskodniuk. Az előbbi típusú büntetésen belül további két fokozat létezett: a condemnatio ad gladium, mely a súlyosabb, és a condemnatio ad ludum gladiatorium, mely az enyhébb fokú büntetést jelentette. A kettő közti különbséget Ulpianus magyarázza meg. Ezek szerint akit ad gladium ítéltek, azt egy éven belül kiképzetlenül az arénába küldték küzdeni. Az ad ludum, tehát a gladiátoriskolákba küldött elítélteknek viszont lehetőségük volt arra, hogy - ha hamarabb nem vesztették életüket - három év után megkapják a rudist, vagyis a fakardot, ami azt jelentette, hogy nem kellett többé az arénában fellépniük. Öt év után pedig elnyerhették a pileust, a szabadságot jelképező kalapot, amivel véglegesen felszabadították őket (manumissio per pileum).[8] A fakard és a kalap elnyerése közötti időben az egykori vívóknak első vagy második felvigyázóként vagy vívómesterként[9] a gladiátoriskolákban kellett szolgálniuk.[10]
Az állatviadalokra való ítélésnek szintén két változata volt: a condemnatio ad bestias, a súlyosabb, és a condemnatio ad ludum venatorium, a valamivel enyhébb fokozat.[11] A kettő közti különbséget az jelentette, hogy míg az előbbi esetben a ki-végzendőket fegyvertelenül vetették az állatok elé, az utóbbi esetben az elítéltek egy erre a célra szakosodott iskolában való kiképzés után fegyverrel védekezhettek a vadállatok ellen.
E büntetések közül az állatok elé vetés számított a kivégzés legbiztosabb módszerének, ugyanis a gladiátorharcoknál, ahol ember ember ellen küzdött, és ahol egy bizonyos erőegyensúly a harcosok között a látványosság lényegéhez tartozott, s ugyanígy az állatviadalok esetén, ahol szintén lehetőség volt a védekezésre, fennállt a lehetősége annak, hogy az elítélt megmenekül a haláltól. Ezen kívül a győztes szá-
- 427/428 -
mára a nép kegyelmet követelhetett. A játékok rendezője a nézők kérésére nem részesíthette kegyelemben az állatviadalra ítélteket, azok szabadon bocsátását kizárólag a princeps rendelhette el (favor populi).[12] Ezért a damnatio in ludum gladiatorium és a damnatio in ludum venatorium nem fenyegette közvetlenül az életet, de azt kockára tette, és így mégis a halálos ítéletekhez lehet őket közelíteni.[13]
Ezekkel a büntetésekkel a principatus idején azokat a bűnözőket sújtották, akik nem rendelkeztek római polgárjoggal, a kései császárkorban pedig azokat, akik a humiliores közé tartoztak,[14] a honestiores körében ez egyáltalán nem volt megengedett. Olykor mégis előfordult, hogy magas rangúakat, római lovagokat is a vadállatok elé vetettek.[15] A császári önkény ugyanis nem tartotta magát a különféle törvényi előírásokhoz, ha egy látványosság megrendezéséhez hiányzott az elegendő számú résztvevő.[16]
Míg arról, hogy vadállatok elé vetéssel a szakrális, az államellenes bűncselekmények, az emberölés különféle módozatainak elkövetőit és a keresztényeket büntették számos forrás tanúskodik,[17] arra, hogy kiket ítéltek ad ludum és ad gladium, már nem találunk ilyen egyértelmű utalásokat. Egy rendelkezést ismerünk, melyben szó szerint a gladiátoriskolára ítélés szerepel büntetésként: a Codex Theodosianus szerint így rendelték büntetni a plagiariusokat, azaz az emberrablókat.[18] Ad gladium pedig az abigeit, azaz a marhatolvajokat ítélték, de csak azokon a helyeken, ahol ez a bűncselekmény gyakran előfordult, egyébként ezeket a bűnözőket közmunkával (opus publicum) büntették.[19]
Condemnatio ad gladiumra nagy valószínűség szerint ugyanazon bűntettek esetén került sor, mint amelyek esetén a vadállatok elé vetést alkalmazták. A condemnatio ad ludum kiszabására is ugyanezen bűntettek körében kerülhetett sor, de az elkövetők közül kiválogatták azokat, akik erre koruknál és testalkatuknál fogva alkalmasak voltak.[20] Ezt bizonyítja Quintilianus is, aki egy gladiátoriskolában járva szentségtörőket, gyújtogatókat és gyilkosokat látott.[21]
Akiket ilyen büntetéssel sújtottak, azok capitis deminutio maximát szenvedtek, ún. poenae servivé váltak. A capitis deminutio maximát nem közvetlenül a tett elkövetése váltotta ki, e bűnözők az ítélet erejénél fogva váltak rabszolgává.[22] Az ad bestias elítéltek gyakran hosszú időt töltöttek a rabszolgaság statusában, hiszen csak a következő játékok alkalmával tudták végrehajtani rajtuk a büntetést. Ez alatt az idő alatt felügyelet alatt tartották őket, más bűnözők elleni vallatás céljából.[23]
I. Constantinus (306-337) megpróbálta a gladiátorharcokat beszüntetni, és ezért azokat, akiket ilyen viadalra ítéltek volna, helyette bányamunkára küldték.[24] I. Valentinianus (364-375) megtiltotta, hogy a keresztényeket és udvari embereket valamilyen vétség miatt gladiátoriskolába adják.[25] Állatviadalok rendezését azonban továbbra sem tiltották, ezért az ad bestias büntetéssel még Iustinianus (527-565) Institutióiban is találkozhatunk.[26]
A nagyobb rabszolgatartók a köztársaság utolsó éveitől kezdődően gladiátorcsapatokat tartottak, melyek részben személyes védelmüket szolgálták, részben az általuk rendezett látványosságokon léptették fel őket, részben bérbe adták őket mások gladiátorviadalaira.[27]
A rabszolgatartók azzal is megpróbáltak több pénzhez jutni, hogy rabszolgáikat eladták a gladiátoriskolákba. Először Hadrianus (117-138) tiltotta meg, hogy kellő indoklás nélkül a rabszolgákat gladiátor-kiképzőknek adják el.[28] Marcus Aurelius (161-180) rendelkezése szerint pedig, ha egy rabszolgát bírói parancs nélkül adtak el állatviadalra, nemcsak az eladót, de a vevőt is megbüntették.[29] Ha azonban egy rabszolga főbenjáró bűncselekményt követett el, ura - saját házi ítélete alapján - az arénába küldhette. Ennek a gyakorlatnak a korlátozására született a lex Petronia, mely szerint ha egy rabszolgát a tulajdonosa bűnösnek talált, csak akkor lehetett a vadállatok elé vettetni, ha ezt nyilvános bírósági íté-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
