Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Fontes Iuris új és hűséges olvasóit egyaránt. A lap eddigi számai arról győzhették meg az érdeklődőket, hogy a jogalkotás nem tétlenkedik ebben a kormányzati ciklusban. A jog születése csak alkotó légkörben lehetséges. Ezt igyekszik táplálni az Igazságügyi Minisztérium vezetése ezzel a folyóirattal is.
A mostani szám is elsősorban, de nem kizárólag hazai jogalkotási kérdésekkel foglalkozik, jogalkotásunkra adott reflexiókat tartalmaz.
Bodzási Balázs az új Ptk. hatálybalépésének harmadik évfordulójáról emlékezik meg a lehető legmegfelelőbb módon: tanulmányt közöl a kódex 2016. évi módosításáról, jobban mondva annak eddig a Fontes Iuris lapjain még nem vizsgált rendelkezéseiről, az alábbi témakörökben: személyiségi jogok; a jogi személy vezető tisztségviselőjének deliktuális felelőssége; a zártkörűen működő részvénytársaság részvényeinek nyilvános forgalomba hozatala; az írni, olvasni nem tudó, valamint az adott nyelvet nem értő személy által tett írásbeli jognyilatkozat semmissége; a szerződésátruházás esetén nyújtott biztosítékok sorsa. Kitér a kapcsolódó ágazati szabályoknak (cégtörvény, civil szervezeti törvény, csődtörvény) a Ptk. novellája következtében szükségessé vált és elvégzett módosításaira is. A szerző utal a novellát kísérő szakpolitikai vitára: szabad-e, érdemes-e egy ilyen terjedelmű és jelentőségű jogszabályt megalkotása és hatálybalépése után viszonylag rövid idővel módosítani? Mi szolgálja inkább a jogbiztonság és a jó jogalkotás érdekeit: ha hagyjuk, hogy a normaszöveg éljen és a bírói joggyakorlat esetleges hibáit lecsiszolva fokozatosan beillessze a jogrendszerbe, hogy azután ott kifejtse hatását, avagy akkor teljesíti a jogalkotó a kötelességét, ha az akár rövid tapasztalat fényében felülvizsgálja és korrigálja a jogszabályt? Mint ismeretes, a kormány és az országgyűlés az utóbbi álláspontot tette magáévá, és Bodzási tanulmánya véleményem szerint utólag is meggyőző érveket szolgáltat e választás helyessége mellett. A szerző ugyanitt kitekintést nyújt a már az országgyűlésnek benyújtott újabb jogszabálycsomag-tervezetre, amely a bizalmi vagyonkezelés szabályait fejleszti tovább, hazánk jogi versenyképességének növelése szolgálatában.
Vitvindics Mária perjogi témáról ír: a végrehajtási záradékkal ellátott okirattal és a vele egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal elrendelt végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti per szabályainak változásait veszi górcső alá. A végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti per szabályozása az elmúlt évtizedekben nem változott, függetlenül attól, hogy a bírósági végrehajtásra, avagy később a polgári perrendtartásra vonatkozó szabályozásban nyert-e elhelyezést. Azt sem zárták ki a jogszabályok, hogy - akár ezen végrehajtási perrel egyidejűleg is - az erre jogosult pert indítson a szerződés érvénytelensége tárgyában. A párhuzamos perindítás lehetősége hosszú ideig nem okozott gyakorlati problémát. A devizaalapú kölcsönökkel kapcsolatos jogviták tömegessé válásával azonban mára a jogbiztonságot veszélyeztető tényezővé vált. A jogalkotónak tehát reagálnia kellett, amire az új polgári perrendtartás megalkotása kiváló lehetőséget adott. Ugyanakkor rövid távon is olyan szabályozási megoldást kellett találni, amely a hatályos polgári perrendtartáshoz igazodóan kezeli a bíróságok előtt egyre nagyobb számban megjelenő párhuzamos perindítást. A szerző bemutatja a végrehajtás megszüntetési és korlátozási perek korábbi szabályozása okán jelentkező nehézségeket, a gyakorlat által megfogalmazott kérdéseket és lehetséges válaszokat, valamint az új Pp. által, illetve a Pp. módosítása által rögzített szabályozást.
A polgári jogból témát választó harmadik tanulmányt Menyhárd Attila tollából olvashatjuk, mégpedig a bizalmi vagyonkezelési szerződés jogi szabályozásának aktuális kérdéseiről. (A témát Bodzási is érinti.) A szerző tisztázza, hogy az új Ptk. a bizalmi vagyonkezelés jogintézményét nem bevezeti - hiszen ilyen jellegű szerződés megkötése korábban is lehetséges volt -, hanem szerződéstípusként nevesíti, és ezzel önálló tulajdonátruházási jogcímet azonosít. Menyhárd felidézi, hogy az eredetileg az angolszász jogból trust néven ismert jogintézménytől a magyar és a kontinentális jogrendszerek sokáig idegenkedtek. A szerző szerint az aggályok a vagyonmozgást követni képes elektronikus nyilvántartások korában eloszlathatók, és az előnyök így túlsúlyba kerülnek a hátrányokhoz képest. Az újítás a már fent is említett jogi versenyképességet szolgálja, és továbbfejlesztése után hozzájárul majd a kedvező befektetési környezet kialakulásához és fenntartásához. Ennek a továbbfejlesztésnek az irányait vizsgálja a cikk.
A büntetőjogot Busch Balázs képviseli eljárásjogi témával: A kiemelt jelentőségű büntetőügyek intézményének rövid története c. tanulmánya alapvető dilemmát tár elénk. A jogalkotónak egyszerre két alapvető célt kell szem előtt tartania: egyrészt a büntetőeljárás hatékonyságát, amit az eljárás
- 3/4 -
érdekének is nevezhetünk. Másrészt nem engedhet az alkotmányos garanciákból, amelyek nem csak a terheltet, hanem - végső soron - a büntető anyagi igazság kiderítését is szolgálják. Ha a jogalkotó az eljárási érdeket akarja előtérbe helyezni, akkor kétféle lehetőség közül választhat: vagy az egész büntetőeljárást próbálja meg ennek megfelelően hatékonyabbá tenni, vagy pedig meghatározza a bűncselekmények egy bizonyos csoportját, hogy azután a bűnüldözés szempontjait e kategóriára nézve különös szabályok révén próbálja meg fokozottabban érvényesíteni. Ez utóbbi utat választotta a magyar jogalkotó is, amikor a 2011. július 13-án hatályba lépett Be.-módosítással számos speciális szabályt alkotott, és azokat külön eljárásba vonta össze, megalkotva a "kiemelt jelentőségű ügyeket". A szerző számba veszi azokat a példákat, amelyekben európai államok büntető eljárásjogai eltérő szabályokat állapítottak meg egyes kiemelkedő jelentőségű bűncselekményekre. Az AB ítéletei nyomán a magyar különeljárás több tekintetben is kiüresedett, ezért a Be. újrakodifikálása során a jogalkotó annak elvetése, helyette egyes intézményeinek az általános eljárásba illesztése mellett döntött.
Különösen is ajánlom az Olvasó figyelmébe Salgó László cikkét, amelynek címe: Az Igazságügyi Minisztérium szerepe a kormányzati jogszabály-előkészítésben. Tárcánk központi feladatáról van itt szó: a jog olyan az államban, mint vér a testben. Ezért a jogalkotás minőségének és mennyiségének alakulása létkérdés. Habár az Igazságügyi Minisztérium szerepe a kormányzati jogszabály-előkészítésben szinte láthatatlan, ez mégis nagyon komoly feladat: minőségi szempontból a tárcánk felel a tervezetek alkotmányosságáért, európai uniós és nemzetközi összhangjáért, és hogy minden javaslat megfeleljen a jogalkotás szakmai követelményeinek. E szempontok érvényesülése abban jelenik meg leghangsúlyosabban, hogy törvény- és kormányrendelet- tervezetét az igazságügyi miniszterrel egyetértésben lehet a Kormány elé terjeszteni, illetve miniszterirendelet-tervezetét az igazságügyi miniszter egyetértésével lehet kihirdetni. A mennyiségi szempont kapcsán ki szeretném emelni, hogy a túlszabályozás, a jogszabályok dzsungelszerű túlburjánzása önálló problémává nőtte ki magát. Egyre inkább jellemző a "túlkodifikáció", így számos esetben jogi szabályozást nem igénylő kérdéseket, például szakmai előírásokat is jogszabályban rögzítenek, valamint a "felülkodifikáció", amikor a nagyobb presztízs miatt például törvényben szabályoznak egy kérdést, amelyhez alacsonyabb jogforrás is elegendő l enne. A jogszabályok minőségét a megfelelő szakmai előkészítés tudja biztosítani, amelynek része a jogalkalmazókkal, az egyetemek jogi karaival, szakmai szervezetekkel való egyeztetés is. Nem lehet jó kodifikátor az, aki nem jó dekodifikátor is egyben. Az utóbbi időben konferenciákat szenteltünk ennek a témának, és Vladár nyomán meggyőződésemmé vált, hogy a jogszabály-előkészítés tudomány és művészet egyszerre: tartalom, forma és az összetevők helyes arányának megtalálása. Sokszor hangsúlyozom magam is, hogy az Igazságügyi Minisztérium nem igazgatásiszervezési központ, hanem valódi és megkerülhetetlen kodifikációs műhelyként értelmezi feladatát.
Külön erénye ennek a számnak, hogy két nagyon is kurrens témában nyújt nemzetközi kitekintést. Forman Balázs az Obamacare elő- és utóéletével ismerteti meg az Olvasót "Egyén és az állam kapcsolata az egészségbiztosításban az Egyesült Államokban" c. írásában. Megállapítja, hogy a fejlett ipari országok közül az Egyesült Államok az egyetlen, amelynek nincs általános, kötelező részvételre épülő egészségbiztosítási rendszere. Pedig lassan száz éve folynak kísérletek ennek megteremtésére, de a hatalmas ország alkotmánya - annak inkább szelleme, mint betűje - lehetetlenné tették ezt egészen addig, amíg Obama elnök idején a Kongresszus el nem fogadta az Obamacare bece- vagy csúfnévvel illetett rendszert, amely az amerikai lakosság széles rétegeire terjesztett ki az európaira hasonló, kötelező kockázatközösséget tartalmazó betegbiztosítást. Az új rendszer azonban kezdettől fogva a republikánus ellenzék támadásainak kereszttüzében állt. A konzervatív-liberális, az amerikai alkotmányos identitásra épülő érvelés szerint az államnak nincs felhatalmazása arra, hogy kötelezővé tegyen egy effajta biztosítást, még kevésbé arra, hogy ennek fenntartására adókat szedjen be. Ezzel szemben állnak a fenntarthatóság, a versenyképesség és a társadalmi kohézió szempontjait hangoztatók érvei. A szerző szerint az alapvető ellentmondás abból adódik, hogy az utóbbi évtizedek gazdasági növekedésének haszna szinte kizárólag a pénzügyi szférában, a vállalkozások tulajdonosai körében, a felsőbb rétegeknél koncentrálódott. Eközben a - részben Trumpot az elnöki hivatalba segítő - kékgallérosok, akiknek egy része a munkáját is elveszítette, valamint az amerikai álom letéteményeseinek számító középrétegek jövedelmeinek reálértéke hosszú ideje nem emelkedik, s így egyre nehezebben tudják kigazdálkodni a piaci alapú egészségbiztosítási díjakat. A szerző ezzel magyarázza, hogy Trump elnöknek a republikánus többségű Kongresszussal sem sikerült egyelőre elfogadtatnia az új rendszer felülvizsgálatát.
Nem hiányozhat az európai uniós téma ebből a számból sem. Kátai Anikó a személyek szabad áramlására vonatkozó és azzal összefüggő uniós jog alakulásáról, az Európai Bizottság további terveiről ír. Az Európai Bíróság ítéleteinek fényében, történeti összefüggésben vizsgálja a négy alapszabadság közül talán e napjainkban legvitatottabbnak a pályafutását és kilátásait. A Szerződések egyértelműen, a tagállamok számára félreérthetetlen kötelezettséget keletkeztető módon, de mégis szűkszavúan rendelkeznek a munkavállalók szabad mozgásáról és letelepedéséről. Az EB esetjoga az évtizedek során igyekezett minden ezek útjában álló korlátot lebontani, egy valóban közös és egységes munkaerőpiac céljának szem előtt tartásával. A diszkrimináció tilalma, a saját állampolgárokkal egyenlő elbánás kötelezettségét egyre inkább kiterjesztette nemcsak a munkavállalás, hanem az ahhoz kapcsolódó szociális juttatások területére is. Az inga azonban a kétezres években visszafelé indult. A személyek szabad mozgására vonatkozó uniós joganyag értelmezésében az utóbbi időben bekövetkezett korrekció a már tárgyalás alatt lévő és a még a Bizottság által elő nem terjesztett javaslatokkal együtt jelentős mozgásteret ad a tagállamoknak arra nézve, hogy valóban a gazdasági célú EU-n belüli mozgást támogassák, és visszaszorítsák a csekély anyagi forrással rendelkezők helyváltoztatását és letelepedését.
- 4/5 -
Ugyanakkor arra is figyelmeztet a szerző, hogy pl. a kiküldetésben lévő munkavállalók esetében a fogadó tagállamok hajlamosak a küldő országok vállalkozásainak a kiszorítására használni az uniós jog adta mozgásteret. A Bizottság további intézkedéseinek, jogszabály-javaslatainak tartalma és formája attól is függ, hogy a tagállamok milyen Európai Unió mellett kötelezik el magukat a több tagállamban idén esedékes választások során. A BREXIT után vagyunk: felerősödhetnek a dezintegrációs törekvések, de lehetőség nyílhat az eurozóna stabilitását elmélyítő mélyebb foglalkoztatás- és szociálpolitikai koordinációra is. Magyarországnak és más, az eurót nem használó tagállamnak megfelelően reagálnia kell majd, bármelyik forgatókönyv lép is életbe.
Végül, de nem utolsósorban két állandó rovatunk is jelentkezik. Az egyikben a tárca szakértői mondják el jogértelmezői véleményüket egy-egy jogeset kapcsán a vagyonrészjegy, az egyházi behajtási költségátalány és az elbirtoklás idejére járó - vagy inkább nem járó - haszonbérleti díjról. A másikban az immár szokásos interjút olvashatják, ezúttal Kecsmár Krisztiánnal, tárcánk uniós és nemzetközi ügyekben illetékes államtitkárával, aki tízéves brüsszeli pályafutás után koordinálja a tárca európai uniós és nemzetközi tevékenységét, és segít képviselni hazánkat luxemburgi és strasbourgi jogvitákban. A közvélemény előtt ismertek az Európai Unióban és körülötte folytatott hazai és külföldi politikai viták. Talán kevesebben tudják, hogy mindezek hátterében valódi jogviták zajlanak, amelyeknek végigvitele vonzó szakmai kihívást jelent egy jogász számára: nem csak szakmai és nyelvtudás, hanem a problémamegoldás iránti elkötelezettség is kell hozzá. ■
Visszaugrás
