1. A versenyjogi eljárásról szóló rendelet, mely megalapozta a legtöbb tagállamban ismeretlen versenyjogi kultúrát, 1962-ben került megalkotásra. A 17/62. számú tanácsi rendelet (továbbiakban 17. rendelet) alapköve volt a centralizált közösségi verseny-felügyeleti rendszer kialakításának.
A rendeletben kinyilvánított versenypolitika célja az egységes belső piac létrehozása, és a tagállami piacok integrálása volt. Létrejötte és hatékony működése, e cél eléréséhez nélkülözhetetlen volt. Az Európai Közösségi Szerződés (EKSz) 81. (3) cikke alkalmazásának módja nem volt egyértelműen meghatározva, így a Bizottság az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében centralizáltan alkalmazta azt. Gyakorlatával kimunkált egy olyan irányvonalat, mely alapján mára lehetőség nyílt a közösségi versenyjogi szabályok decentralizált módon történő, de az egységességet nem fenyegető alkalmazására. A versenyjogi szabályok jelentősége megnőtt a Bizottság tevékenysége alapján, amit az is bizonyít, hogy valamennyi tagállamban létezik már önálló versenyjogi hatóság, melyek többsége a közösségi rendelkezések közvetlen alkalmazására is felhatalmazással bír.
A kialakított versenypolitika mára lefedte a gazdasági élet egészét, fokozatosan kiegészülve a fúziókontrollra, a monopolizált ágazatok liberalizációjára és a nemzetközi együttműködésre vonatkozó politikával.
2. Az eljárásjogi rendszer azonban mára már több szempontból sem felel meg a közösségi versenyjogot érő kihívásoknak. A 17. rendelet megalkotásakor a közösségeknek mindössze hat tagállama és 170 millió lakosa volt. Mára ez már tizenöt tagállamra és 380 millió lakosra emelkedett, és az elkövetkezendő években további jelentős bővülés várható. Ez a növekedés természetszerűen a Bizottság terheinek fokozott emelkedését is jelenti.
Megváltoztak a versenypolitikai célok is. 1962-ben a fő célkitűzés még az egységes belső piac létrehozása volt, mára azonban ez már megvalósult, sőt január 1-től az egységes pénz lakossági forgalomban való megjelenésével a Monetáris Unió megvalósítása is a végéhez közeledik.
Az új környezetben a Bizottság szerepe is megváltozott. A piaci integráció célkitűzését közvetlenül keresztező magatartásokra vonatkozó szabályok megalkotása helyett már inkább a versenyképes piaci struktúrák fenntartására összpontosít. Ehhez a célkitűzéshez azonban már nem nyújt segítséget a központosított jogalkalmazási rendszer, mely nem enged teret a Bizottság számára, hogy az általa fontosnak vélt ügyekkel foglalkozhasson, hanem a bejelentett, bepanaszolt megállapodásoknak a 81. (3) cikk alkalmazhatósága szempontjából való vizsgálatára kényszeríti.
E rendszer jellegéből ered, hogy 1990 és 1996 között a regisztrált eseteknek mindössze 11%-a alapult önálló bizottsági kezdeményezésre, 60% pedig bejelentés alapján indult.[1] Ez az arány kedvezőbben módosult ugyan az ezt követő években, elérve a 20%-ot, de ez a változás nem a saját kezdeményezésű ügyek számának emelkedéséből, hanem a bejelentések számának csökkenéséből ered. A túlterheltség veszélyével már a rendelet megalkotásakor számolni lehetett, a Gazdasági és Szociális Bizottság már 1961-ben rámutatott az engedélyezési rendszerben rejlő veszélyekre.
A bizottsági éves jelentések statisztikái alapján megállapítható, hogy amellett, hogy 1989 és 1999 között az adott naptári év végén lezáratlannak minősülő ügyek száma a harmadára csökkent, a bizottsági kezdeményezésre indult ügyek száma kisebb hullámzásokkal ugyan, de stagnálónak mondható. Az elmúlt tíz évben tehát a Bi-
- 91/92 -
zottság a bejelentések számának jelentős csökkenése mellett sem volt képes növelni önálló aktivitását.[2]
Az eljárási szabályokban a közösség kibővülése sem hozott jelentős módosítást. Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozása csupán a 25. cikk beiktatásához vezetett, mely a csatlakozó országok vállalatainak 6 hónapot adott a 81. cikket érintő megállapodások bejelentésére. Görögország, Spanyolország és Portugália, majd Ausztria, Svédország és Finnország csatlakozásakor pedig mindössze annyival egészült ki, hogy a korábbi csatlakozáskor irányadó szabályok az újonnan csatlakozók esetében is érvényesek. Így, bár a Bizottság szerepe jelentősen megnőtt, eszközei nem változtak, s jelenleg is ugyanazok az eljárási szabályok érvényesülnek, mint a hatvanas években.
A 17. rendeletben rögzített engedélyezési rendszer, a döntési mechanizmus komplexitása és a Bizottság korlátozott adminisztratív erőforrásai oda vezettek, hogy már 1967-ben, négy évvel a rendelet hatálybalépését követően 37.450 ügy gyülemlett fel a Bizottságnál. Ez a feltorlódás a vállalatok számára is kedvezőtlen, mivel a mentesítési eljárás még hosszadalmasabbá vált, melynek költségei is jelentékenyek. Az eljárási lassúság pedig jogbizonytalanságot eredményez. Azokban az esetekben, amikor a Bizottság 3 millió ECU-nél nagyobb bírságot szabott ki, az eljárás átlagosan 3 év 9 hónapig tartott. 1991 és 1995 között átlagosan két évvel voltak hosszabbak az eljárások, mint az azt megelőző öt éves periódusban.[3]
3. A Bizottság ezt felismerve már régóta törekszik arra, hogy csökkentse a mentesítésért és nemleges megállapításért hozzá fordulók számát. A 81. (1) cikk alapján hozott első határozatában[4] bevezette az érzékelhető hatás fogalmát, így a kisebb jelentőségű ügyek kikerültek a 81. (1) cikk hatálya alól. A döntésben foglalt elvet ítéletében megerősítette az Európai Bíróság is.
A megegyezés kívül esik a 81. cikk tilalma alól, ha a piacon csak jelenéktelen hatást gyakorol, figyelembe véve a feleknek az érintett termékpiacon elfoglalt gyenge pozícióját.[5]
Az elv végleges letisztulását jelentette az 1970-ben megjelent bizottsági közlemény a kisebb jelentőségű megállapodásokról.[6] Ennek segítségével a vállalatok maguk is képesek lettek meghatározni, hogy versenykorlátozó magatartásuk összeütközik-e a közösségi jogi szabályokkal. A közlemény némileg csökkentette is a nemleges megállapítások iránti bejelentések számát.
További segítséget nyújtott a vállalatok számára, a későbbiek során kibocsátott számos csoportmentesítési rendelet. A tanácsi felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletek meghatározták azon feltételeket, melyek teljesülése esetén, a EKSz cikkei nem kerülnek alkalmazásra. A csoportmentesítési rendeletek megalkotása is jelentősen csökkentette az egyedi mentesítés kibocsátását kérő bejelentések számát.
A 17. rendelet végrehajtásának korszerűsítése érdekében került sor a komfort levél intézményének kifejlesztésére, melynek eredményeképp lehetőség nyílt, az ügyek - formális határozat kibocsátása nélküli és ezáltal gyors - lezárására. A rendszer hátránya azonban, hogy mivel az informális határozat közzététele nem kötelező, ezért erre általában nem is kerül sor. Jogi kötelező ereje a nemzeti bíróságokra és hatóságokra pedig nincs, csupán annak figyelembevételére köteles az eljáró nemzeti hatóság. A Bizottság tehermentesítését szolgálta az EKSz 81. és 82. cikkei közvetlen alkalmazásának kimondása is.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
