A konszernjog az 1930-1960 közötti három évtizedben jogirodalmi fogalomként keletkezett - a jogi elmélet absztrahálta a vállalati praxisból és a bírói jogalkalmazói gyakorlatból. A jogtudomány reakciójaként is felfogható az ún. nagyvállalati paradoxon közgazdasági jelenségére: a termelőerő és a pénztőke úgy koncentrálódik, hogy kevés a kifejezett fúzió, azaz a vállalategyesülés, -összeolvadás, illetve -beolvadás útján. A fúzió helyett társasági részesedéssel, szerződési technikákkal (ide értve a tényleges magatartást is) alakulnak ki vállalati komplexumok, a nemzetállamok gazdasági erejét is meghaladó multinacionális vállalatóriások. Ezek a vállalatbirodalmak vállalati láncvállalatokat, vállalati csoportokat képeznek. A nemzetközi irodalom ezért beszél már a ’90-es évektől kezdve konszernjog helyett a group-ok, a vállalatcsoportok jogáról.
A vállalatcsoportoknak - miután nem homogén egységek - nemcsak "külső", hanem "belső" joguk is van. Külső konszernjogon a vállalatcsoport egészének, illetve egyes részeinek a vállalatcsoporton kívüliekkel való jogviszonyait kell érteni - kooperáló szerződéses partnerek, versenytársak, külső részvényesek, tág értelemben vett hitelezők, fogyasztók stb. De külső jogviszony a vállalatcsoport állammal szembeni viszonyrendszere is. A belső konszernjogba viszont a vállalatcsoport akaratképzése, részeinek egymáshoz való viszonyrendszere tartozik, az egységes üzletpolitika kialakítása az uralkodó (anya)vállalat akaratérvényesítésének módja, a keresztrészesedések kezelése, a vállalatcsoporton belüli szerződéses viszonyok stb.
Az állami jogi szabályozás a vállalatcsoportokat alapvetően három területen érinti.
A konszernjog legrégibb és egyben legnegatívabb jogi szabályozása a versenyjogban található. A versenyjog érthetően védekezni óhajtott a vállalatcsoportokkal szemben, hiszen ezek szükségképp versenykorlátozó szerepet töltenek be (ún. negatív konszernjog).
A versenyjog egyfelől a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést, illetve a monopolhelyzet jogellenes kihasználását tiltja, szankcionálja. Ezek a szankciók azonban már a létrejött monopolhelyzetekre, erőfölényre alkalmazhatók. A cél viszont a prevenció, a piackorlátozó vállalatcsoport kialakulásának meggátlása. Ennek pedig az alapvető eszköze a fúziókontroll szabályainak alkalmazása a vállalatcsoport kialakulását eredményező befolyásszerzésre. Ha a vállalati beolvadás-összeolvadás bizonyos méret (piaci részesedés stb.) felett versenyhivatali engedélyhez kötött, úgy engedélyhez kell kötni a vállalatcsoport kialakulásához vezető befolyásszerzést is, lényegében ugyanolyan mennyiségi kritériumok mellett, mint a fúziónál. De míg a fúzió ténye viszonylag könnyen ellenőrizhető (pl. összeolvadási szerződés, az új társaság bejegyzése a kereskedelmi regiszterbe), addig ez a vállalatcsoportot eredményező befolyásszerzésnél jóval nehezebb. Ezért az e tárgyú versenyjogi szabályok kiterjednek a részesedésszerzésen túl (részesedési konszern) a befolyást biztosító további technikákra (szerződéses, faktikus konszernek), valamint a közvetlen befolyásszerzésen túl a közvetett befolyásszerzés legkülönbözőbb módozataira is.
A versenyjogi konszernjog tehát a fúziókontroll jogának törvényi úton történő kiterjesztését jelenti, és lényegében a befolyásszerzés állami engedélyezésében, illetve az engedély versenyhivatali megtagadásában áll (engedélyezési eljárás a piackorlátozó hatásvizsgálat alapján). Lényegében azonos módon történik a kontinentális európai jogban, illetve az angol-amerikai jogban. Magyarországon is már az 1990-es versenytörvényünkben megjelent, majd továbbfejlesztett változatban szerepel az 1996-os versenytörvényben, és kisebb módosításai lényegében követik az Európai Unió e tárgyban igen erős versenyjogának fejlődését.
A vállalatcsoport - az azon belüli szabályozás, a nyereség és a veszteség mozgatása "belső" szerződésekkel a csoport tagjai között - alkalmas arra, hogy csökkentse a csoport egészének adóterheit, tehát megkárosítsa az állami közbevételt. Ennek meggátlására találták ki az ún. konszolidált mérleg intézményét a XIX. század második felének pénzügyi jogában.
A konszolidált mérleg lényege, hogy a vállalatcsoport tagjai külön-külön fogadják el mérlegüket, de utána meghatározott idővel az anyavállalat (uralkodó tag) az egész vállalatcsoportra, annak minden tagjára kiterjedő jelleggel átfogó, összevont mérleget köteles készíteni és az esetleges adókülönbözetet befizetni.
A pénzügyi jogi megközelítés is törvényi jellegű - a számviteli törvényen alapul, és realizálását a társasági adótörvény tartalmazza. A megközelítésben nem tér el az európai kontinentális és az angol-amerikai jogcsalád. A rendszerváltozás után a konszolidált mérleg intézménye a magyar számviteli törvénybe is bekerült és megfelel az általános európai megoldásnak.
A társasági jogban alapvető különbség mutatkozik - eltérően az előző két jogterülettől - az európai kontinentális és az angol-amerikai megoldás között. Nagyon leegyszerűsítve
a) az angol-amerikai konszernjog ún. offenzív konszernjog és a tőkepiaci jog részeként alakult ki. Az offenzív konszernjog azt jelenti, hogy a jog a vállalatfelvásárlás lehető meggátlására koncentrál (ún. take over jog). A vállalatfelvásárlás meggátlása az USA tagállamaiban érdekes módon törvényekkel történik (az első ilyen törvény 1948-ban a híres Williams Act). Angliában viszont az ún. City Code lényegében a gazdasági önszabályozás erkölcsi jellegű előírás-gyűjteményén alapul;
b) az európai kontinentális konszernjog őshazája Németország, ahol ez már az 1920-’30-as években kialakult. A német konszernjog alapvetően defenzív konszernjog, mert nem kívánja meggátolni a vállalatcsoport kialakítását, de megköveteli, hogy az anyavállalat (ún. uralkodó társaság) a többség megszerzése után vegye figyelembe ba) a leányvállalatok kisebbségi részvényeseinek, bb) a leányvállalatok üzleti partnereinek, leegyszerűsítve hitelezőinek, bc) a leányvállalatok menedzsmentjének méltányos érdekeit. A "kisrészvényesek" részére biztosítson érdekkiegyenlítő távozási lehetőséget a társaságból (részvényvásárlási kötelezettség piaci áron), a hitelezők számára biztosítsa azt, hogy ha a leányvállalat nem tudja kielégíteni őket, úgy álljon helyt a tartozásokért az anyavállalat (a felelősségátvitel alkalmazása a konszernjogban), végül biztosítson a vállalatvezetés számára egyértelmű jogállást (mennyiben kell követniük az anyavállalat utasításait, illetve mennyiben szolgálhatják saját leányvállalati részvényeseik érdekeit).
A két koncepció közti különbség nemcsak a két jogcsalád jogdogmatikai eltéréseiből adódik. Az angol-amerikai jog egy rendkívül megosztott, szétaprózott tulajdonosi szervezeten alapul, hihetetlen számú kisrészvényes van tipikus esetben a társaságokban, akik tulajdoni részesedésüket alapvetően a tőkepiacon juttatják érvényre. Ezért az angol-amerikai konszernjog lényegében tőkepiaci konszernjog, a nyilvánosan működő részvénytársaságok elkülönült joga. A német típusú konszernjog viszont nem fonódik össze a tőkepiaccal, igen nagy szerepet kap a zártan működő részvénytársaságok, illetve a korlátolt felelősségű társaságok körében is. Európában a társaságoknak általában van meghatározó tulajdonosa-tulajdonosai, a többségi helyzet kialakítását ezért a jogpolitika nem kívánja meggátolni, de méltányos érdekvédelmet kívánnak adni más érdekcsoportoknak is.
Az európai társasági konszernjog továbbá a hitelezői érdekvédelemmel, illetve a vállalatvezetői jogállásnál lényegében az egyszemélyes társaságoknál kialakított jogi technikát viszi át a vállalatcsoportokra. Az ún. Durchgriffhaftung az egyszemélyes társaságoknál alakult ki, hiszen a vállalatkiürítés, a csalárd csőd itt kivitelezhető talán a legkönnyebben. Az egyszemélyes társaságoknál a vállalatvezető utasítható, hatásköre elvonható, tehát önálló felelőssége eleve nem állt fenn. A jogelméletben ezért vitás, hogy az egyszemélyes társaságok jogát nem a konszernjog részeként kell-e tárgyalni - a vélemények megoszlanak.
Emellett az európai konszernjog csak kismértékben áll törvényi alapokon, jórészt a bíró gyakorlat honosította meg. Törvényi konszernjoga van Németországnak az rt.-kre nézve az 1965-ös Aktiengesellschaftsgesetzben, és ezt a bírói gyakorlat vitte át - megfelelően - a kft.-kre, sőt bizonyos esetekben az egyszerűbb személyegyesülésekre is. A ’30-as évek eredeti német konszernjoga 1945 után átkerült Dél-Amerikába, majd a ’60-as évek végén onnan jött vissza Spanyolországba és Portugáliába törvényi alapokon. De nincs törvényi konszernjoga az EU-ban Franciaországnak, Olaszországnak és Ausztriának - törvényi alapok nélkül a bírói gyakorlat honosította meg és fejleszti a jogirodalom segítségével a defenzív konszernjog a tagállamok többségében. (Az Unió konszernjogi irányelveinek ismertetését mellőzöm, mivel azokat igen részletesen bemutatta Gadó Gábor különböző munkáiban.)
Az ún. amerikai kihívás azonban Európában egyre erősebb, voltaképp az Unió eredetileg - a közös piac - az Amerikával szembeni európai versenyképességet kívánta erősíteni. Az angol-amerikai jog azonban a pénzvilágon, a multinacionális vállalatokon, az óriás könyvvizsgáló és ügyvédi cégeken keresztül egyre erősebb nyomást gyakorol a kontinentális jogra, és ennek egyik alapvető területe éppen a konszernjog. Emellett az angol-amerikai jog terjesztését jelentősen elősegíti az Európai Unió apparátusa - az EU különböző irányelvei egyre jobban az amerikai joggyakorlaton alapulnak. A német jogban is 2002-ben tőkepiaci törvényt alkottak, az ún. corporate governance is egyre erősebben utat tör - Németországban egyelőre csak etikai kódexként, de pl. Belgiumban már külön törvény formájában is. A nyilvánosan működő részvénytársaságokra vonatkozó vállalatfelvásárlási, illetve felelős vállalatirányításra vonatkozó amerikai felfogás azonban - Európában a szélesebb társasági formaválasztéknál fogva messze nem csak a nyilvános társaságoknál érvényesül. Az Unió vállalatcsoportokat érintő irányelvei-irányelvtervezetei is egyre jobban nem társasági tagként kezelik a részvényeseket, hanem befektetőként, beruházóként. Kettősség alakul ki ezért az európai konszernjogban: a hagyományos defenzív konszernjog mellett a nyilvánosan működő részvénytársaságokra egyre erősebben a take over típusú vállalatfelvásárlási jog lesz az irányadó.
Ez a kettősség különösen erősen érvényesül a volt szocialista országok társasági jogában. Ezen országokban ugyanis a rendszerváltozáskor erősen centralizált vállalatszerkezet volt, amelyet a privatizáció folyamatában nem bontottak szét. Nyilvánvaló, hogy ez a szétdarabolás a szabad piaci verseny kialakítását elősegítette volna, ugyanakkor a külföldi befektetők - nagyvállalatok esetében a hiányzó belföldi tőkeerő miatt eleve csak ők jöhettek számba - "egyben" kívántak vásárolni, a szétdarabolás gátolta volna a működő külföldi tőke beáramlását. Ez a gazdasági helyzet közrehatott abban, hogy szinte az összes európai volt szocialista ország
a) igen korán, márt az első társasági törvényébe beépítette a konszernjogot, mégpedig alapvetően a német konszernjogot némileg leegyszerűsített formában (a szlovén-horvát társasági törvényben szinte lemásolták),
b) igen korán bevezette emellett az amerikai típusú vállalatfelvásárlási eljárást is, mégpedig a társasági törvény mellett alkotott külön tőkepiaci törvényben a nyilvánosan működő részvénytársaságokra nézve.
Az első Gt., az 1988. évi VI. törvény is tartalmazott már konszernjogot, de csak a részvénytársaságokra nézve, a részvénytársasági fejezetben (321-330. §). A magyar konszernjog kiteljesedése a második Gt.-ben, az 1997. évi CXLIV. törvényben ment végbe, amely III. részében kapcsolódó vállalkozások cím alatt szabályozta a XIII. fejezetben az egyesülést, mint kooperatív társaságot, és XIV. fejezetében "befolyásszerzés gazdasági társaságokban" cím alatt a szűkebb értelemben vett konszernjogot.
A második Gt. tekintendő az első átfogó magyar társasági konszernjogi szabályozásnak. Az uralkodó vállalat gyakorlatilag bármely polgári jogalany, az ellenőrzött vállalat pedig rt., illetve kft. lehetett. A törvény kiterjedt a jelentős, a többségi és a közvetlen irányítást biztosító (ún. stratégiai, minősített többség) befolyásra, illetve a kölcsönös befolyásra is.
Ugyanakkor már az 1996-os értékpapírtörvényben, majd a helyére lépő 2001. évi CXX. (tőkepiaci) törvény szabályozta a magyar jogban a nyilvánosan működő részvénytársaságokra nézve a vállalatfelvásárlás intézményét, amely ténylegesen az angol, illetve amerikai take over jog valamifajta összegyúrt változatát vezette be a magyar jogrendbe. Ez szükségképp azzal járt, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaságok ki lettek véve a Gt. társasági konszernjoga alól [második Gt. 295. § (2) bekezdés - helyesebben: azok az esetek, amikor az ellenőrzött társaság nyilvánosan működő rt.], ezzel a szabályozással a magyar konszernjogra is 1996 óta a kettősség a jellemző.
Véleményem szerint a Tptv. angol-amerikai típusú konszernjoga túlbonyolított, nehezen érthető, ellentmondásokkal terhes szabályozást tartalmaz. Bizonyítja ezt, hogy a Tptv. ez irányú rendelkezéseit állandóan módosítgatják. Nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az egész szabályozás azért olyan bürokratikus, túlbonyolított és költséges, hogy lehetőség szerint ne is legyen vállalatfelvásárlás (hihetetlen mennyiségű dokumentum készítése, értékpapír-kereskedő kötelező igénybevétele, a vásárolni kívánt mennyiségen túlmenően 50%-ra vételi ajánlat hosszú időre szóló pénzügyi teherrel és bonyolultsággal, ellenajánlatok tétele, az ügyvezetés béna kacsává változtatása stb.). Nyilvánvaló, hogy a nyilvánosan működő, különösen pedig a tőzsdei társaságoknál a vállalatfelvásárlást különleges garanciáknak kell öveznie, de úgy gondolom, hogy ezeket a Tptv. mértéktelenül eltúlozza. Az európai jogfejlődést figyelembe véve azonban aligha számíthatunk arra, hogy belátható időn belül a nyilvánosan működő részvénytársaságok konszernjoga visszatér a Gt. kereteibe.
A harmadik Gt. egyik oldalról nézve rendkívül leegyszerűsíti társasági konszernjogunkat, hiszen lényegében 75%-os befolyás megszerzéséhez köti a kisrészvényesi és hitelezői jogokat, másik oldalról azonban első ízben vezeti be a magyar társasági jogba - kifejezetten - a vállalatcsoport intézményét. Érdekes változás, hogy a 2006. évi IV. törvény a konszernjogot beemeli a Gt. általános részébe V. fejezetként - szerintem ez helyes megoldás.
Ami a vállalatcsoporton kívüli konszernjogi intézményeket illeti, az új Gt. V. fejezete 1. Címében kizárólag a minősített többséget biztosító befolyásszerzésre vonatkozó szabályokat állapít meg (52-54. §), és a szabályozás egyértelműen csak a kft.-kre és a zártkörűen működő részvénytársaságokra, mint ellenőrzött társaságokra vonatkozik. A jelentős (25% + 1 szavazat), illetve a többségi (50% + 1 szavazat) kiesik tehát a társasági konszernjog köréből, csak a 75%-ot elérő befolyásszerzés a releváns. Nem foglalkozik továbbá az új Gt. a kölcsönös befolyásszerzéssel sem. Ez utóbbi körben viszont a szabályozásban ellentmondások tapasztalhatók, nevezetesen
a) a Ctv. 27. § (3) bekezdés - a Gt. 52. § (1) bekezdésével szemben - az egyszerű többségnél is előírja a cégbírósághoz való bejelentési kötelezettséget,
b) a Gt. 287. § (2) bekezdése a részvénytársaságok körében mégiscsak rendelkezik a kölcsönös befolyásszerzésről,
c) a korábbi Gt. nagyon helyesen kizárta a konszernjogi szabályok alkalmazását, ha az új minősített többség a régi minősített többség csökkenésével (vagy azonos arány a többség birtokosa személyének változásával) jön létre [288. § (3) bekezdés]. Most ez a szabály kimaradt, tehát nemcsak alulról felfelé, hanem felülről lefelé és oldalról is érvényesül a konszernjog, ami szerintem túlzás;
d) a minősített többség számítása szempontjából a közvetett befolyásszerzés is figyelembe jön. Ugyanakkor a közvetett befolyást a Ptk. 685/B. § (3) bekezdése szerint kell megállapítani, viszont a Ptk. más terminológiát alkalmaz, mint a társasági jog. (Önmagában kérdéses, hogy helyes-e egy Ptk.-ban a befolyásszerzésről rendelkezni - szerintem nem. Az új Ptk. szövegtervezete ezt a megoldást helyesen mellőzi.)
Az új Gt. minősített többségre vonatkozó konszernjogi szabályai a korábban kialakult hármas rendszerből a vállalatvezetésre vonatkozó szabályokat kihagyják (ezek csak az elismert vállalatcsoportoknál jelennek meg.) Ez aligha helyes, hiszen az általános rész csak az egyszemélyes (tulajdonú) társaságok vezetőire nézve állapít meg speciális rendelkezéseket [Gt. 22. § (3)-(5) bekezdés]. Két jogosítványkör marad tehát itt a konszernjog körében: a kisebbségi részvényesi, illetve a hitelezői.
A kisebbségben maradt leányvállalati részvényes azon jogát, hogy a minősített befolyásszerző részvényét-üzletrészét (ha a jogvesztő határidőn belül jelentkezik) megvegye, némileg bővíti, némileg csökkenti. A növekedés lényegében az ellenértékénél van: a kérelem benyújtáskori piaci értéken, de legalább a saját tőkéből az érintett társasági részesedésre eső értéken kell a kisrészvényest (tagot) kielégíteni. (Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy az elővásárlási joggal rendelkező kft. tag és a részvényes teljesen azonos kezelése helyes-e, de mivel az új Gt.-ben a kft. üzletrészre vonatkozó elővásárlási jog diszpozitívvá vált, a szabály védhető. A csökkenés lényege viszont, hogy ezt a jogot az új Gt. 53. § (2) bekezdése diszpozitivvá tette: a tagok (részvényesek) a társasági szerződésben (alapszabályban) kizárhatják a kisrészészvényes ezen jogát. (A bekezdés második mondata nyilván hibás: társasági szerződést csak egyhangúan lehet kötni, a jogszabály-szerkesztő a társasági szerződés módosításánál kívánta előírni - az általános szabálytól eltérően - az egyhangúságot.)
A hitelezői jogok (egyébként a Gt. nem definiálja a hitelező fogalmát, így mindenki hitelező, akinek bármilyen lejárt követelése van) - éppúgy, mint eddig - kétrétűek. A "normál" működés során a hitelező biztosíték adását igényelheti a minősített befolyásszerzőtől, ha (konjuktív feltételek) az ellenőrzött társaság vonatkozásában tartósan hátrányos üzletpolitikát folytat és ezáltal az ellenőrzött társaság kötelezettségeinek teljesítését jelentősen veszélyezteti. Ha a hitelező kérelmét az uralkodó vállalat nem teljesíti, a cégbíróság kötelezheti megfelelő biztosíték adására. E jogkör cégbírósághoz telepítése jelzi azt a - a törvény miniszteri indokolásában is kifejezett - jogalkotási szándékot, hogy meg kívánják változtatni a cégbíróság funkcióját, és azt "alaki" bíróságból "érdemi" bírósággá kívánják változtatni. Az azonban nem világos, hogy az 54. § (1) bekezdésében milyen esetekben gondol törvényességi felügyeleti intézkedésre a jogalkotó. Ha a cégbírósági kötelezés esetén mégsem ad az anyavállalat biztosítékot? Erre nézve sokkal célszerűbb lenne a végrehajtási szabályok alkalmazása. Másfajta törvényességi felügyeleti intézkedésről viszont aligha lehet szó. A szabályozást végképp ellentmondásossá teszi, hogy a vállalatcsoportnál a hasonló jogosítványnál nem a cégbíróság, hanem a bíróság szerepel - lásd később.
A másik hitelezővédelmi szabály változatlanul az ellenőrzött társaság felszámolása esetén áll fenn: felelősségátvitel a minősített befolyásszerzőre. Az újdonság e szabály szerves beépítése a felszámolói eljárásba: a hitelezőnek ezt a felszámolási eljárás során kell keresettel kérnie azon kötelezettségek tekintetében, amelyet az adós ellenőrzött társaság vagyona nem fedez. A törvényszöveg mondja ki a jogvesztést, de ez a felszámolási eljárás logikájából következik: ha ezt a hitelező nem kéri keresettel a felszámolási eljárás alatt, igénye elenyészik.
Lényeges megjegyezni, hogy a minősített befolyásszerzésre vonatkozó 52-54. § szabályai az elismert vállalatcsoportra általában nem alkalmazandók [58. § (2) bekezdés], mert ott mind a kisebbségi részvényesek, mind a hitelezők jogaira, illetve a vállalatvezetésre speciális szabályok kerültek megállapításra. Az is hozzáteendő, hogy ún. ágazati szabályok eltérő konszernjogi szabályokat is megállapíthatnak, ilyenek vonatkoznak a jelenlegi tételesjogunkban pl. a hitelintézetekre, a biztosítókra, az elektronikus médiákra. (Ezek a speciális szabályok az új Gt.-re tekintettel nyilván felülvizsgálandók.)
A vállalatcsoport intézményesítése, az uralmi szerződés bevezetése a magyar jogban a német jog mintájára már az 1997-es Gt.-nél felmerült, de végül is - bonyolultságánál fogva - idő előttinek minősítettük. Most elérkezettnek tűnt a helyzet - a gyakorlatban már létező - vállalatcsoport tételesjogi szabályozására.
Az új Gt. V. fejezete két vállalatcsoportról rendelkezik, az ún. elismert vállalatcsoportról és a tényleges vállalatcsoportról. Az elismert vállalatcsoport a cégjegyzékbe bejegyzett vállalatcsoport [52. § (2) bekezdés]. A tényleges vállalatcsoport a cégjegyzékbe be nem jegyzett vállalatcsoport, amelyre azonban meghatározott körülmények között alkalmazhatók az elismert vállalatcsoportra vonatkozó egyes rendelkezések (64. §).
A) A vállalatcsoport állami elismerésének anyagi jogi feltételei a következők:
a) a számviteli törvény alapján összevont (konszolidált) mérleg készítésére fennálló kötelezettség,
b) uralkodó tag az, aki az ellenőrzött társaságok felett a számviteli törvény alapján meghatározó befolyással rendelkezik (ez is mutatja, hogy a normál konszernjogban a Ptk. alkalmazása helytelen, a számviteli törvényhez kellene minden esetben alkalmazkodni),
c) az ellenőrzött társaság olyan rt., illetve kft., amely felett az uralkodó tag a számviteli törvény szerint meghatározó befolyással rendelkezik. A meghatározó befolyás egyfelől tágabb, mint a "normál" konszernjogban használt minősített többséget jelentő befolyás, másfelől szemben az elismert vállalatcsoport intézménye - az általános szabályoktól eltérően - szerintem a nyilvánosan működő rt.-kre is kiterjed. Ez az értelmezés a Gt. 52. § (1) bekezdésére tekintettel vitatható, de miután a Gt. 52-54. §-ban foglalt "normál" konszernjog nem mögöttes jogterülete a vállalatcsoportokra vonatkozó 2-3. Címnek, véleményem szerint helytelen lenne a nyilvánosan működő rt.-ket az elismert vállalatcsoport lehetőségéből kizárni, bár kétségtelen, hogy ez esetben a Tptv.-vel való összhangot is meg kellene teremteni;
d) az uralkodó tag és az ellenőrzött társaságok egymással - a Gt. 56. § (3) bekezdése szerinti kötelező elemekkel rendelkező - uralmi szerződést kötöttek.
Az elismert vállalatcsoport eljárási előfeltételei:
a) az érintett, tehát a vállalatcsoportban részt vevő gazdasági társaságok legfőbb szervének a vállalatcsoport előkészítéséről való döntése [társasági szerződésben ezt a jogot át lehet ruházni az ügyvezetésre - 56. § (1)-(2) bekezdés],
b) a döntés Cégközlönyben való kétszeri meghirdetése az 57. § (1)-(2) bekezdés szerinti módon és tartalommal,
c) az érintett társaságok munkavállalói érdekképviselőinek tájékoztatása és a velük való "konzultáció" (?) - 57. § (3) bekezdés,
d) hitelezők értesítése a vállalatcsoport előkészítéséről,
e) az érintett társaságok legfőbb szervének legalább háromnegyedes többséggel való döntése az uralmi szerződés tartalmának jóváhagyásáról,
f) a vállalatcsoport cégjegyzékbe való bejegyzése. Az elismert vállalatcsoport a bejegyzéssel, a jövőre nézve jön létre.
Az elismert vállalatcsoport létrejötte a kisebbségi részvényeseket mindenekelőtt annyiban érinti, hogy kiválási jogukat már a vállalatcsoport megalakulása előtt gyakorolhatják [57. § (5) bekezdés] - a vállalatcsoport létrejöttéről szóló közlemény első közzétételét követő 30 napos jogvesztő határidőn belül (nem világos, hogy az általános szabályok szerinti 60 naphoz képest itt miért kellett rövidebb határidőt szabni). Az uralmi szerződésben a vállalatcsoport egységes üzletpolitikája keretében az ellenőrzött társaságok tagjainak érdekeit is megfelelően biztosítani kell. Az 56. § (3) bekezdés c) pontja példálózó (és nem kötelező) jelleggel erre vonatkozóan megemlíti az ellenőrzött társaság tagjai osztalékának esetleges kiegészítését, üzletrészeik-részvényeik "kicserélését" (üzletrészt "kicserélni"?).
A leányvállalati részvényesesek további jogai az elismert vállalatcsoporti működés során állnak fenn. Az ellenőrzött társaságnak a szavazati jogok legalább 5%-ával rendelkező tagjai (itt tehát a Gt. általános kisebbségi kollektív jogokra vonatkozó szabályai kerülnek alkalmazásra) kérhetik, hogy az uralkodó tag adjon tájékoztatást számukra az uralmi szerződésben foglaltak végrehajtásáról [61. § (2) bekezdés], továbbá az uralmi szerződés lényeges vagy ismételt megszegése esetén igényelhetik az uralkodó társaság legfőbb szerve ülésének összehívását a helyzet megtárgyalására [62. § (2) bekezdés], a helyzet feltárására szakértő kirendelését is kérhetik [62. § (3) bekezdés]. A leánytársaságok a szavazati jogok legalább 5%-ával rendelkező tagjait tudniillik megilletik az uralmi szerződésben foglalt jogosultságok és juttatások. A leánytársaságok tagjai végső soron a cégbírósághoz fordulhatnak és törvényességi felügyeleti intézkedést kérhetnek az uralmi szerződés megszegése esetén.
A vállalatcsoport alakulásának folyamatában a hitelezők (bármely, tehát az uralkodó társaság hitelezői is, ez lényeges eltérés a "normál" konszernjog szabályaitól, amely helyesen csak a leányvállalatoknál biztosítja ezt az érdekvédelmet) az 57. § (4) bekezdésében foglaltak mellett biztosítékokat követelhetnek. Az első eltérés az "alapszabálytól", hogy itt a jogalkotó nem mondja ki a cégbírósági hatáskört, mint az 54. §-ban, és ebből a "rendes" bírósági hatáskör következik. Másodszor pedig a Gt. a vállalatcsoportnál kimondja, hogy nem követelhet biztosítékot a hitelező, ha az érintett gazdasági társaság "pénzügyi, vagyoni" helyzetére figyelemmel a biztosítékadás indokolatlan - jogvita esetén erről nyilván a bíróság fog dönteni. (Kérdéses, hogy miért nem lehetett egységes szabályozást alkalmazni az 52-54. §-ban, illetve a vállalatcsoportnál.)
A hitelezők helyzetét alapvetően az biztosítja, hogy az uralmi szerződésben az uralkodó tagnak kötelezettségeket kell vállalnia az ellenőrzött társaság veszteségeinek rendezésére, illetve esetlegesen vállalnia, hogy az ellenőrzött társaság jövőbeni fizetésképtelensége esetén az anyavállalat részt vesz az ellenőrzött társaság reorganizációjában [56. § (3) bekezdés c) pont]. Megjegyzendő, hogy a szövegezés meglehetősen bizonytalan: benne kell-e lennie ennek a rendelkezésnek az uralmi szerződésben, vagy csak lehetőségként kezelhető? A vállalatcsoport működése alatt pedig a hitelezőket lényegében ugyanazok a jogok illetik meg, mint a leányvállalati részvényeseket, végső soron tehát a cégbírósághoz fordulhatnak.
A vállalatcsoport lényege, hogy egységes üzleti céljai vannak, és ennek érdekében az ellenőrzött társaságok önállóságát az uralkodó társaság - a kisebbségi részvényesek (tagok), illetve a hitelezők érdekeinek méltányos védelme mellett - korlátozhatja [55. § (1)-(2) bekezdés]. Ugyanakkor az uralmi szerződés jogviszonyt hoz létre az anyavállalat és a leányvállalatok között, szabályozva vállalatcsoporton belüli együttműködésük módját [56. § (3) bekezdés b) pont]. Az új Gt. 60. §-a szerint az uralkodó társaság az ellenőrzött társaság ügyvezetését - az uralmi szerződésben foglaltak alapján, illetve az abban meghatározott módon - utasíthatja, az ellenőrzött társaság működésére kötelező határozatot hozhat. Ha ezt az uralmi szerződés lehetővé teszi, úgy az uralkodó tag kinevezheti az ellenőrzött társaság vezető tisztségviselőit és felügyelőbizottsági tagjait. Mindebből következik, hogy a leánytársaság legfőbb szervének működése módosul, és a vezető tisztségviselők felelőssége sem a Gt. általános szabályai szerint alakul. Az ellenőrzött társaság vezető tisztségviselője ugyanis a társaság ügyvezetését az uralmi szerződésnek megfelelően és a vállalatcsoport egésze üzleti érdekeinek megfelelően kell ellátnia, és elsődlegesen nem az ellenőrzött társaság tagjai, illetőleg az ellenőrzött társaság érdekeinek elsődlegessége alapján.
Az uralmi szerződés nem mellérendeltségi, hanem vertikális, alá- és fölérendeltségi viszonyban állók közti szerződés. Miután azonban a magyar jog vertikális - pl. közigazgatási szerződést - intézményes formában nem ismer, az 56. § (5) bekezdése kimondja, hogy az uralmi szerződésre - ha a Gt. eltérően nem rendelkezik - a Ptk. szerződéses szabályait kell megfelelően alkalmazni. Ez sokszor nyilván igen nehéz lesz, talán ezért mondja ki az 56. § (3) bekezdés e) pontja, hogy az uralmi szerződés megszegésének következményeiről magában a szerződésben kell rendelkezni, hiszen a Ptk. szerződésszegési szabályai többsége aligha alkalmazható egy az egyben az uralmi szerződésre.
Az uralmi szerződés tartalmát a vállalatcsoport állami elismerésének cégjegyzékbe való bejegyzése során a cégbíróságnak ellenőriznie kell. Az uralmi szerződés tartalmi kellékei azonban - főleg a kisebbségi részvényesek és a hitelezők vonatkozásában az 56. §-ban zömmel célszerűségi jellegűek. Ezért kérdéses, hogy hogyan tudja ezeket elbírálni az alaki törvényesség biztosítására hivatott cégbíróság.
A hagyományos jogi személy elméletnek megfelelően az 55. § (3) bekezdése kimondja, hogy az elismert vállalatcsoport, mint ilyen, nem önálló jogalany. Ezt a tételt is nehéz lesz szerintem a gyakorlatban érvényesíteni, főleg ha az elismert vállalatcsoport határozatlan időre jön létre. Maga a Gt. is a 62. § (4) bekezdésében, amikor a cégbíróság jogköréről rendelkezik a vállalatcsoporttal kapcsolatban, a törvényességi felügyeletet a vállaltcsoport egészére nézve fogalmazza meg, pl. úgy, hogy a cégbíróság "eltiltja a vállalatcsoportot" az elismert vállalatcsoportként való működéstől.
A fentiek alapján véleményem szerint az új Gt. elismert vállalatcsoportra vonatkozó szabályozását aligha lehet kiforrott szabályozásnak tekinteni. Ez különösen áll az egyszemélyes társaságokra vonatkozó 59. §-ra, amely szinte értelmezhetetlen (az egyszemélyes társaságnak nincs társasági szerződése stb.). Zavarosnak minősíthető az elismert vállalatcsoport megszűnésére vonatkozó 63. § is, hiszen pl. az ellenőrzött társaság közgyűlése (taggyűlése) erről háromnegyedes többséggel az uralkodó tag ellenére nem tud dönteni stb.
B) Az elismert vállalatcsoport mellett a Gt. 64. §-a rendelkezik a tényleges vállalatcsoportról is, tehát az olyan vállalatcsoportról, amelyet cégbírósági bejegyzéssel az állam nem ismer el. A tényleges vállalatcsoport olyan vállalatcsoport, amelyben az uralkodó tag és az ellenőrzött társaságok legalább 3 éven át megszakítás nélkül egységes üzletpolitikát folytatnak. A Gt. nem mondja ki, de szerintem kiterjesztő értelmezéssel el kell jutni odáig, hogy az elismert vállalatcsoport A) pontban foglalt anyagi jogi feltételei közül az a)-c) pontban foglalt feltételek a tényleges vállalatcsoportnál is fennállnak, és csak az uralmi szerződés hiányzik. Más szóval az uralkodó tag konszolidált mérleg készítésére kötelezett, az ellenőrzött társaságok rt. vagy kft. formában működnek.
A tényleges vállalatcsoporti jelleg megállapításának az az alapvető jogi következménye, hogy a vállalatvezetésre vonatkozó 60. §-t a vállalatcsoport cégbírósági bejegyzése hiányában is alkalmazni kell. A 64. §-ban foglalt hitelezővédelmi szabályokat - (2) és (3) bekezdés - magam részéről nem tartom helyesnek, hiszen a hitelezők érdekvédelméről az 54. § megfelelően gondoskodik, az uralkodó tag érdekvédelméről pedig nem kellene gondoskodni, hiszen ő az, aki nem kötött az ellenőrzött társaságokkal uralmi szerződést. Ezzel szemben az 54. § azt nem mondja ki, hogy a jogi érdekeltek kérésére a tényleges vállalatcsoport uralkodó tagja köteles az uralmi szerződés megkötéséről a jövőre nézve gondoskodni - a (4) bekezdés erre csak lehetőséget ad. A törvénynek ugyanis ösztönöznie kellene a nagyvállalatokat az elismert vállalatcsoport intézményének igénybevételére, a jogi érdekeltek kérelmére pedig egyenesen kötelezni kellene őket erre. Ha pedig az uralkodó tag nem teljesíti ezt a kérést, a cégbíróság kötelezze erre, és a törvényességi felügyelet eszközeivel kényszerítse ki az uralmi szerződés megkötését.
Véleményem szerint a magyar konszernjog jelentős lépést tett előre a vállalatcsoport jogintézményének elismerésével. Az uralmi szerződéssel a vonatkozó német konszernjogi intézményt illesztettük be a magyar konszernjogba. Ugyanakkor az új Gt. konszernjogi szabályozása tele van kísérleti jellegű, illetve ellentmondással terhes, következetesen végig nem gondolt előírással. A gyakorlatban már megkezdődött a vállalatcsoportok létrehozása, illetve cégbírósági elismertetése (p. villamosenergia-iparban). A gyakorlati tapasztalatok birtokában néhány év múlva a vállalatcsoportra vonatkozó szabályozást szerintem újra kell alkotni. ■
Visszaugrás
