Az oszmán családjog nagy változásai két időponthoz köthetők. Az egyik a sharia megalkotása (Kr.u.622.) a másik az oszmán reformkor, a Tanzimat volt. A sharia teremtette meg a családjogi szabályozást, nevesítette a nők jogait, a házasságot pedig státuszból intézménnyé alakította, kontraktualizálta a nők számára elhelyezett garanciákkal. A Tanzimat keretében európai mintára kezdték átalakítani a vallásjog szabályait, megváltoztatták a bírósági rendszer felépítését, eljárásjogi törvényeket alkottak. A változtatások, különösen az 1917. évhez köthető családjogi törvény reformjai mind az anyagi, mind az eljárásjogi szabályokban jól érzékelhető módosításokat hoztak. A törvénnyel először az oszmán történelemben a világi és vallási jogok kettőssége a családjog területén megszűnt. A szabályozást egységes törvény, a jogérvényesítés fórumát egyetlen bíróság váltotta fel a korábbi, vallási csoportokként eltérő rendszerek helyett. Mielőtt a törvény életbe lépett a nem-muszlimok saját közösségi bíróságaikat használták, míg a muszlimok ügyeiket a sharia (iszlám) bíróságok előtt rendezték. Bevezetésével a bíróságok egyöntetűen sharia bíróságok lettek, mivel a más vallási közösségek bíróságait megszüntették azzal, hogy ezek a vallási bíróságok az állami szabályozáson kívül estek, döntéseik nehezen ellenőrizhetők voltak, esetenként pedig tisztességtelen és elfogadhatatlan ítéleteket eredményeztek. Érdekes módon a korabeli családjogi bírói gyakorlatban nem vált el élesen az 1917-es dátum, ami arra enged következtetni, hogy a házassággal kapcsolatos ügyintézés és ítélkezés a sharia gyakorlat alapján történt, a jogszabályi változtatások elsősorban az európai mércéhez igazodást jelentették, a lényeget tekintve azonban a családjogi jogérvényesítés terén, helyi szinten megmaradt a bevett, többszázéves gyakorlat. Jelen tanulmányomban a reformok által hozott újításokat mutatom be, kitérve néhány fennmaradt és rekonstruálható jogesetre, melyek segítenek az iszlám családjog merevségéről, a nők jogfosztottságáról kialakult sztereotípiák eloszlatásában is.
A sharia[1] megalkotása előtt (Kr. u. 622) a mai iszlám országok területén élő nők jogai nem voltak nevesítve, gyakorla-
- 55/56 -
tilag nem voltak jogaik. Helyettük és nevükben a családfő (patria potestas) rendelkezett.[2] Ebben az időben családjogi szabályozásról sem beszélhetünk. A sharia nevesítette a nők jogait, a házasságot pedig státuszból intézménnyé alakította, melyben a nők számára garanciák is el voltak helyezve. A sharia valójában nem a nyugati értelemben vett jog, hanem egy olyan differenciálatlan normarendszer, amely a muszlim hívő viselkedését hivatott szabályozni Istennel, a hittársakkal és a hitetlenekkel szemben, megalkotva az Isten szolgálatának rendjét, az erkölcsi normákat és a jogi jellegű viselkedési szabályokat is. A sharia tehát az iszlám felfogás szerint valójában az ember számára az Isten által kijelölt út. A sharia, mint az iszlám törvénykezés alapja nem egy korpusz, hanem maga a Korán, illetve Mohamed próféta hagyománya, a szunna, amely az általa magyarázott Korán-kijelentésekből állt.[3] A Korán kijelentéseinek értelmezését, magyarázatának kifejtését isteni sugalmazás alatt végezte a Próféta, ám ez a magyarázat nem emelkedett a Korán szintjére, hanem megmaradtak bölcs emberi megfogalmazásoknak.[4] A sharia forrásait a törvénykezés konkrét igényeire a fiqh ("mélyebb megértés") segítségével alkalmazták, amelyet quasi jogtudományként azonosíthatunk. A fiqh az elsődleges források isteni tekintéllyel nem bíró, de elfogadott, emberi magyarázata, amelyet a muszlim értelmiség (uléma) tagjai alakítottak ki. Ez alakította az iszlám bíróságok gyakorlatát és ez jelentette a pozitív jogot,[5] biztosítva a jogászok megkerülhetetlen fontosságát a jog értelmezésében és a jog keletkezésének folyamatában is.[6]
A sharia szabályaival a családjog területén is változások következtek be. A státuszból szerződés lett, mely egy ajánlattétellel kezdődött, annak elfogadásával folytatódott, hozományadással járt, érvényességéhez kellett a nő beleegyezése, az ajánlattétel, melynek elfogadása csak két tanú jelenlétében volt érvényes. A házasságkötés érvényességéhez nem írtak elő ceremoniális rendet. A hangsúlyt a házassági szerződésre tették, mely mind vallási, mind a világi értelemben ugyanolyan jelentőségű volt és ugyanolyan következményekkel bírt.[7] A házassági jog a 20. századig gyakorlatilag érintetlen maradt, és bár alkalmazása provinciáról provinciára, szektáról szektára tartalmazott módosításokat, alapvetően a Korán rendelkezéseiből származott.[8] A Tanzimat (a sharia szabályait érintő, késő Oszmán Birodalom idején véghezvitt liberalizáló reformok korszaka) bekövetkeztével a sharia szabályait elsősorban francia modell alapján alakították át, mellyel együtt a jogérvényesítés rendje, és a bírósági szervezet is megváltozott. Az 1877-ben életbe léptetett Majalla, az Oszmán Polgári Törvénykönyv (Majallahal-Ahkamal-Adliyyah)[9] nem tartalmazott családjogi részt. Ennek oka az volt, hogy a családjogi rendelkezések szinte kizárólag a Hanafi[10] (a hivatalos, liberálisabb irányzatot képviselő oszmán) jogiskola jogi nézetein, míg a személyek joga a Birodalom minden provinciájában az ott domináns jogiskolák (általában konzervatív) nézetein alapultak, így a személyek joga és a családjogi rendel-
- 56/57 -
kezések egy törvénykönyvön belüli harmonizációja szinte lehetetlen volt.[11]
A hiány pótlására létrehozták a Családi Jogi Tanácsot, melynek feladata a Majalla hiányzó családjogi rendelkezéseinek megalkotása volt. Az öttagú tanácsnak albizottságai is voltak, melyeknek a zsidó és keresztény családjogi kérdések megvitatása volt a célja. Első ülésükre 1916. május 22-én került sor.[12] A tanács az 1917. évi Családjogi Törvény (törökül: Hukuk-i Aile Kararnamesi) megalkotása során az iszlám jog mind a 4 iskolájának nézeteit és tanításait vizsgálat alá vette. A zsidó és keresztény házassági és válási szabályokat, azok átvételével rögzítették, de a vallási vezetők jogait a házassági szerződések megkötésére, felbontására, valamint a házassági problémák megoldására vonatkozóan megszüntették. A törvény még tartalmazott ugyan keresztényekre és zsidókra vonatkozó külön szabályokat, de nem ilyen elnevezésű külön fejezettel. Ez volt tehát a családi élet első olyan hivatalos szabályozása az Oszmán Birodalomban, mely a muszlimokra és nem-muszlimokra egyaránt vonatkozott.[13] Megalkotása során megszüntették a Hanafi jogiskola jogtudományban betöltött szinte kizárólagosságát meghagyva a lehetőséget, hogy a Hanafi doktrínáktól eltérve más iskolák nézetei javára is eltérjenek. Az első olyan törvény volt, mely magában foglalta több iszlám jogiskola véleményét.[14]
A törvénykönyv két kötetből és 157 cikkből állt. Az első könyv, a Házasság című hat szakaszból, 11 fejezetből és 101 cikkből tevődött össze. A második könyv, - a Válás - három részre, öt fejezetre és 51 cikkre oszlott. Rendeletei nem csak a muszlimokra vonatkoztak. Külön szakaszok foglalkoztak a keresztényekre és a zsidókra vonatkozó szabályokkal. A muszlimok évszázadokon keresztül olyan jogrendszerben éltek, melyben a zsidók és a keresztények megtarthatták a saját vallásuk törvényeit. Ez a hagyomány illeszkedett az Oszmán Birodalom heterogén szerkezetéhez.[15] A törvénnyel először az oszmán történelemben a világi és vallási jogok kettőssége a családjog területén megszűnt. A szabályozást egységes törvény, a jogérvényesítés fórumát egyetlen bíróság váltotta fel a korábbi, vallási csoportokként eltérő rendszerek helyett. Mielőtt a törvény életbe lépett a nem-muszlimok saját közösségi (jamaat) bíróságaikat használták, míg a muszlimok ügyeiket a sharia (iszlám) bíróságok előtt rendezték. Bevezetésével a bíróságok egyöntetűen sharia bíróságok lettek, mivel a más vallási közösségek bíróságait megszüntették[16] azzal, hogy ezek a vallási bíróságok az állami szabályozáson kívül estek, döntéseik nehezen ellenőrizhetők voltak, esetenként pedig tisztességtelen és elfogadhatatlan ítéleteket eredményeztek.[17] Az új törvény egyértelműen, világosan fogalmazott, nem tartalmazott egymásnak ellentmondó, sokféleképpen magyarázható szentenciákat.[18]A törvény indoklási rendszere is harmonikusan és észrevétlenül hangolta össze a Korán és a törvény rendelkezéseit.
- 57/58 -
A törvény indoklási rendszere szerint, ha valamit a sharia kifejezetten megtiltott, az államfőnek, jogalkotónak nem volt jogában ezzel ellenkező gyakorlat folytatását engedélyezni. A Korán esetében a megengedhetőség azt jelentette, hogy a cselekmény nem korlátozott, így ha a sharia valamit nem tiltott meg, vagy nem rendelkezett róla, a jogalkotó megtilthatta, kifejezetten engedélyezhette, vagy a sharia mellett egyéb szabályokat írhatott elő. Ez a jog nem volt ellentétes az iszlámmal. Például a sharia szerint a házassági szerződést két tanú jelenlétében kellett megkötni. Ha a jogalkotó szükségesnek érezte, előírhatta még egy bíró jelenlétét is, ezzel nem járt el az iszlámmal ellentétes módon. Ugyanezt a logikát használták a többnejűség esetében is, ahol a sharia legfeljebb 4 feleségről írt. Ezt a törvény magyarázói nem a többnejűségre vonatkozó engedélynek, hanem az erre vonatkozó korlátozásnak tekintették, ugyanis itt azt nem engedélyezték, hogy a férfi annyi nőt vehessen el, mint amennyit szeretne. Így a kormány életbe léptethetett olyan jogszabályt, amely illegálissá nyilváníthatta a poligámiát, és ez a rendelkezés nem lett ellentétes az iszlám joggal.[19]
A törvény egyik nagy változása az eljegyzés első hivatalos, iszlám jogszabályban történt megemlítése volt. A sharia khitbah név alatt tartalmazta az eljegyzésre vonatkozó szabályokat, mely kérdésben továbbra is a sharia maradt irányadó, az iszlám törvényeket gyakorlatilag megismételve. Az első cikk szerint az eljegyzés nem volt egyenértékű a házassági szerződéssel, nem bírt kötelező jogi erővel.[20] A második cikk a házasságkötés előtt adott olyan ajándékokra és hozományra vonatkozó szabályokat tartalmazta, melyeket a házasságkötés előtt visszakértek, mert a házasságkötés meghiúsult. A szabályozás értelmében, ha az egyik fél meghal, vagy megváltoztatja a szándékát, a kapott hozományt vissza kell küldenie. Ha az ajándékot még nem használták fel, akkor természetben kell visszaadni, ellenkező esetben az árát kell visszafizetni. Ami a felbontott eljegyzésre vonatkozó jóvátételt illeti, a sharia nem tartalmazott szabályokat, így a Családjogi Törvény sem.[21]
A házasságra vonatkozó elvek tekintetében a törvény az európai szabályokat követte. A házasság megkötéséhez szükséges törvényi egyenlőség (Kafâ'ah) tekintetében azonban az iszlám szabályok jóval kedvezőbbnek mutatkoztak. A Hanafi iskola álláspontja szerint ugyanis a házasságban a származás, az iszlám vallás elfogadása, a munka, a jólét és a szabadság tekintetében a férfinak egyenlőnek kellett lennie a nővel. Az iszlám jog szerint az ilyen értelemben vett egyenlőség az érvényes házasság feltétele volt. Ha hiányosság volt ezen a területen, a nő, vagy a családja megszüntethette a házasságot. Az új családjogi törvény azonban csökkentette azon területek számát, ahol a házasság feltételeként az egyenlőség elő lett írva. A törvény szerint az egyenlőség biztosítása kizárólag a tulajdon és az üzlet területein volt kötelező előfeltétele a házassági szerződésnek. Az 'egyenlőség a tulajdonban' kitétel szerint egyik oldalról a nő készpénzhozományt (Mahr-imu'ajjal) adott, a férfi pedig képes volt eltartani
- 58/59 -
a nőt. 'Egyenlőség a foglalkozásban' azt jelentette, hogy az üzletben a férfi és a nő gondnoka vagy gyámja egyenrangú felek.[22] A törvény 73. cikke a felek kötelességeit taglalta: "A férjnek a feleségével megfelelően kell bánnia, aki pedig cserébe engedelmességgel tartozik, ha a férj kérése megfelelő." Ezek azonban olyan általános szabályok voltak, amelyek a történelem bármely időszakában megtalálhatóak bármely iszlám jogi könyvben.[23]
A törvény 35. és 36. cikkelye szabályozta a házasság érvényességéhez szükséges feltételeket. A szabályozás szerint ehhez a két fél akár képviselőjén keresztül egyidőben kinyilvánított szándéka volt szükséges. A házassági ajánlat megtétele, illetve elfogadása pedig csak tiszta és érthető nyilatkozatok megtételével volt lehetséges. E feltételek megléte esetén azonban a házasságkötés következményei beálltak. A törvény szabályai elutasították a Hanafi iskola álláspontját, mely szerint a nyilatkozattétel során használt szavak nem számítanak, azaz a házasság lehet érvényes a szó közvetlen említése, vagy arra való utalás nélkül. Így az ún. függő házasság is, melyet a felek nevében, de azok beleegyezése nélkül kötöttek. A 36. cikk, egyben a Shafi jogiskola indoklása szerint a házasságkötésre irányuló nyilatkozat csak akkor fogadható el, ha a szándéknyilatkozatok egyértelműen meghatározhatók, tehát a házasság szó ebben elhangzik, és nem közvetve történik rá utalás.[24]
A házasságkötéshez szükséges tanúkra vonatkozó szabályok azonban már nem voltak ilyen egyértelműek. Itt (34. cikk) meglehetősen nagy értelmezési szabadságot adott a jogszabály. A házasságkötéshez két tanú jelenléte volt szükséges, az állam képviselőit pedig további tanúknak kellett ellenőrizni. Az azonban nem volt egyértelmű, mit értett a jogalkotó két tanú alatt. A sharia és a Hanafi jogiskola szerint ugyanis egy férfi és két nő ugyanolyan értékű tanú, mint két férfi. A két nő jelenléte tehát a törvény szavainak igen, az iszlám jognak azonban nem felelt meg. A közmegegyezés szerint azonban két tanú alatt változatlanul két férfit kellett érteni.
Elsőként az oszmán történelemben a házasság érvényességéhez életkori követelményt vezettek be. Ezt megelőzően a házasságkötésnek nem volt alsó korhatára. Az új Családjogi Törvény életbelépésével ahhoz, hogy a felek megszerezzék a házassági engedélyt a nőknek a 17. a férfiaknak a 18. életévüket kellett betölteni. A törvény indoklása szerint a házassági szerződés oly mértékben befolyásolja az azt megkötő egyének életét, hogy bizonyos érettségi kor előtt nem köthető meg. A feleknek (elsősorban lányokat érintette) a házassággal teljes felelősséget kellett vállalni egy olyan életkorban, amikor még játszaniuk kellett volna. Ennek eredményeként, a fizikai és mentális egészségük is sérelmet szenvedhetett.[25] A Családjogi Törvény még különbséget tett férfi és nő között a házasságkötés során alkalmazandó szabályok tekintetében. Ha egy 17 éves lány akart férjhez menni, a bírónak meg kellett kérdezni, hogy rendelkezik-e a családja beleegyezésével és hozzájárulásával. A férfi esetében erre nem volt szükség.[26] A sharia szerint, ha a szülők úgy vélték, hogy sé-
- 59/60 -
rül a felek szerződéses egyenlőségének kritériuma (kafá'ah), kérhették a már megkötött házasság megsemmisítését. Az új szabályok értelmében a szülők panaszkodhattak, de bíróhoz fellebbezni a házassági szerződés mindkét fél által történő elfogadását követően már nem állt módjukban.[27]
Ha a fiú 18 éves, a lány 17 éves kora előtt házasodni szeretett volna, bírósághoz kellett fordulniuk engedélykérés miatt, bizonyítandó, hogy elég érettek a házassághoz. Ha a bíró úgy döntött, hogy a kérelmező elég érett, megadta az engedélyt. Lányok esetében a bírósági döntés mellett a szülők engedélyére is szükség volt.[28]A Családjogi Törvény bevezette tehát a házassági engedélyt és a házasságkötéshez szükséges alsó korhatárt. Az iszlám jogban az 1917-es reformokat megelőzően ezek nem kerültek szabályozásra. Idézve a törvényhozót: a család igazi feladata az, hogy gyermekeit kitaníttassa, előkészítse őket az életre, és kiházasítsa őket abban a korban, amikor a gyerekek számára már realizálódik a házassággal járó felelősség.[29]
A törvény 37. cikke értelmében a házassági szerződési nyilatkozatot hivatalossá és nyomon követhetővé tették. Korábban a házassági szerződést a bíró, vagy a kormányzó előtt kellett megtenni és aláírni, de szinte lehetetlen volt ellenőrizni az itt elhelyezett szerződéseket. A jogalkotó hiába próbálta bevezetni a házasságkötés regisztrációját, az e nélkül kötött házasságok változatlanul érvényesek maradtak. Az új szabályozás szerint a feleknek először meg kellett szerezniük a személyazonosító irataikat a helyi tisztségviselőktől. Az adatoknak ki kellett terjedniük arra, hogy az illető rendelkezik e teljes körű házassági engedéllyel és milyen követelményeknek (pl. vallási) kell megfelelnie a házasságkötéshez. Ezeket az azonosító iratokat, információkat át kellett adni a helyi bírónak. Ha a szülők nem adták meg az engedélyt, a bíró megidézte őket, hogy meghallgassa a kifogásukat. Ha bármilyen kifogás, vagy probléma merült fel, a papírokat össze kellett vetni a helyi köztisztviselők által vezetett nyilvántartással. Ha az azonosító okmányokkal kapcsolatban érvényes probléma merült fel, a bíró elutasította a házasságkötésre irányuló igényt.[30] Ha nem volt érvényes probléma, a házassági szándék kinyilatkoztatását rögzíteni kellett. Ha az egyik fél lakóhelye másik körzetben volt, a házassági szándékra vonatkozó nyilatkozatot ott is meg kellett tenni, illetve 10 napon belül be kellett mutatni a papírokat és a szándéknyilatkozatot az illetékes hivatalban. A nyilatkozatot ez idő alatt letétbe kellett helyezni a bíróságon és a pár lakóhelye szerint illetékes hivatalban. Ha bárki bármilyen kifogással élt, a bíróság döntötte el, elegendő-e az ok a házasságkötés megakadályozásához. Ha nem volt elég, a házassági szerződést megköthették, illetve a szertartás is lebonyolítható volt. Ha a házasságot nem helyi hivatalban, vagy bíróságon kötötték meg, akkor a bírónak ki kellett jelölni egy képviselőt, hogy tanúsítsa a házasság megtörténtét. Ennek a személynek köztisztviselőnek kellett lennie, általában egy tanárnak vagy egy imámnak, vagy legalábbis olyan személynek, aki tiszteletben tartotta a helyi lakosság ér-
- 60/61 -
dekeit és törvényeit. A képviselő a bíróság számára készített egy összefoglalót a házassági szerződésről és megküldte a bíróságnak, majd a nyilvántartó hivatalnak. Ez a nyilvántartás tartalmazta a házasulók neveit, a tanúkat és a bíróság képviselőjének nevét.[31]
Az új szabályozás az érvényes válást is regisztrációhoz kötötte. A férjnek 15 nappal a válást követően a válás érvényessége érdekében be kellett jelenteni annak tényét a nyilvántartó hivatalnál. Az ezzel ellentétes magatartás következménye akár elzárás is lehetett. Az Oszmán Btk. 200. cikkelye a házasság regisztrációjának elmaradása esetére nem írt elő semmilyen szankciót, amely a feleket erre kötelezhetné. Kizárólag pénzbírságot szabtak ki. Először a Családjogi Törvény rendelkezései tartalmaztak erre vonatkozó büntetést, melynek értelmében 6 hónap elzárásra volt kötelezhető az, aki nem tett eleget a házasság megkötésére és regisztrációjára vonatkozó szabályoknak. Ugyanazok a szabályok léptek életbe az imámok tekintetében is, akik erre vonatkozó engedély nélkül tanúskodtak házassági szerződés megkötésénél.[32]
A törvény negyedik fejezete foglalkozott a hibás (Fâsid) vagy érvénytelen (Bâtil) házasságokkal. A sharia szerint, ha bármelyik in'iqâd (egyenlőségi) követelmény vagy házassági feltétel hiányzott, a házasság érvénytelenné vált. A sharia azonban nem szabályozta mi a hibás és mi az érvénytelen házasság. Ennek az eldöntését mérlegelési jogkörbe helyezték és egyéni elbírálás alá tartozott. A házassági engedéllyel nem rendelkezők által kötött házasság érvénytelen, a konszenzus nélkül kötött házasság hibásnak számított. A törvény e téren egyik leginkább figyelemre méltó változtatása a hibás és érvénytelen házasságok közti egyértelmű különbségtétel volt az erőszakkal ikrah (erőszakkal) megkötött ún. kényszerházasságok érvényessége körében. 1917-ig az Oszmán Birodalomban az erőszakkal kötött kényszerházasság érvényesnek számított. Az új szabályozás azonban érvénytelennek nyilvánította őket.
A Családjogi Törvény nagy reformja a mentális fogyatékkal élők, azaz a korlátozottan cselekvőképesek és cselekvőképtelenek házasságkötésének szabályozása volt. A Hanafi iskola szerint az elmebetegek kizárólag szüleik által köthettek házasságot.[33] Az Oszmán Birodalom szabályai ezzel megegyeztek. Az új reformok értelmében - főszabály szerint - a mentális problémákkal küzdő emberek önállóan nem köthettek házasságot. A bíró beleegyezése esetén azonban külön kérésre a házasság megköthető volt. Arra vonatkozó jogszabály azonban, hogy milyen mentális betegségek esetén volt ez engedélyezhető, nem volt. A bíró mérlegelésétől függött az engedély megadása, aki pedig a körülményektől függően döntött (pl. megadta beleegyezését a mentálisan beteg állapotos nő esetén).[34] Megreformálták a gyám korábbi jogi szabályozását is. A sharia szabályozása szerint, ha nem volt közeli apai ágon rokon, a gondnoksági, gyámsági jogokat az anya és a nagyanya vették át. Az új szabályok értelmében gyámok, gondnokok csak férfi egyenes ági rokonok lehettek.[35]
- 61/62 -
Az oszmán bírósági szervezet háromszintű volt. A kazaszker (főbíró), bírói státuszok (kádi) és Divan-i Hümayun (Császári Tanács). A főbíró egyrészt a szultánt érintő bírósági ügyekkel kapcsolatos feladatokat látta el, másrészt a többi bíró felügyelője volt. Ez utóbbi jogkörben jogosult volt a bírákat és a tanárokat ellenőrizni, elbocsátásukat javasolni.[36] A 17. századig a bírákat is a főbíró nevezte ki, később feladatát a sejhüliszlám vette át. A főbírák, mint rangidős bírák a Császári Tanács tagjai voltak[37] és nagyvárosok bírái közül nevezték ki őket. A bíró (kádi) magas medressze-képzés[38] után kaphatott megbízást és komoly feltételeknek kellett megfelelnie, ugyanis a bírót az államhatalom szimbólumának tekintették. A bírákat, akiknek az illetékességi területét kaza-nak (tartomány) nevezték el, az illetékességi területek terjedelme szerint sorolták be, jövedelmezésük a nagyvezír döntése alapján történt. A bírói státusz általában szigorú 2-3 éves hivatali időhöz volt kötve, melynek lejárta előtt a bírót a lakosság panaszai, vagy kötelezettségszegés miatt bocsáthatták el.[39]
A Tanzimat-reform keretében[40] a bíróságokat és a felsőbírósági szerveket, amelyek a törvényeket alkalmazták, a francia modellnek megfelelően alakították ki.[41] A sharia bíróságok mellett új, kétszintű bírósági szervezet jött létre, a nizamiye bíróságok.[42] 1868. március 6-án francia mintára létrehozták az Államtanácsot (şurâ-yi Devlet) és a Törvényszéki Ítéletek Tanácsát (Divân-i Ahkâm-i Adliye).[43] Az Államtanácsnak bírósági jellegű feladatai voltak, elbírálták a közigazgatás és az egyének közötti jogvitákat, és ítélkeztek a köztisztviselők között, elbírálva a tartományi igazgatási tanácsok döntései elleni panaszokat.[44] A Törvényszéki Ítéletek Tanácsa, mint legfelsőbb bíróság létrehozásának legfőbb célja az volt, hogy az igazságszolgáltatásban a problémás ügyeket hozzáértő emberek vizsgálják meg, valamint az ország fontos ügyei elkülönüljenek a kormány hatáskörétől. Abdul-Aziz szultán (1861-1876) irányításával 1868. április 1-jén elfogadták a Törvényszéki Ítéletek Tanácsa Alapszabályzatát (Esas-Ana Tüzük), mely büntető és polgári jogi osztályra bontotta az intézményt.
1879-ben a családjogi jogérvényesítés terén az alábbi jogszabályokat hozták meg: Az Igazságügyi és Vallásügyi Minisztérium és a hozzá tartozó hivatalok feladatairól szóló rendelet (Adliye ve Mezahib Nezaretinin ve Devair-i Merbutasinin vezaifi nizamnamesi), A keresetlevelek működési módjáról szóló törvény (Ilamat-i Hukukiyenin Suret-i icrâsina Dair Kanun); A Nizamiye bíróságok szervezéséről szóló törvény (Mehakim-i Nizamiye Teşki-lati Kanunu); A Polgári perrendtartásról szóló törvény (Usûl-i Muhâkemât-i Hukukiyye Kanunu). Kimondták a nizamiye bíróságok függetlenségét, a bírák személyi sérthetetlenségét. Az Igazságügyminiszter az igazságügyi felügyelők útján felügyelte a bírósági szervezetet és törvénymagyarázatokat adhatott ki.[45] 1 elnökből és 2 ülnökből álló elsőfokú polgári bíróságokat hoz-
- 62/63 -
tak létre minden járási (kaza) székhelyen, amely a kisebb értékű követelések, vétségek ügyében járt el, és határozatai ellen nem volt helye fellebbezésnek. Emellett létrehozták a községi bíráskodás intézményeként a békebíróságokat, ahol laikusok ítélet helyett végzéseket hoztak.[46] A vilajetek székhelyén főtörvényszékeket hoztak létre, elbírálva az elsőfokú bíróságok ítéletei elleni fellebbezéseket. A főtörvényszék két kamarából állt: a polgári és büntető kamarából, a tanácsok 1-1 elnökből, 2-2 hivatásos tagból és 2-2 ülnökből, továbbá 1-1 tiszteletbeli tagból álltak. A fellebbviteli bíráknak legalább 30 évesnek kellett lenniük, és legalább 4 éves, az elsőfokú bíróságon eltöltött gyakorlattal kellett rendelkezniük. [47] Az igazságszolgáltatási szervezet reformjának fontos lépése volt az ügyészség és a közjegyzőség létrehozása is.[48] Perrendtartásokkal szabályozták a jogérvényesítés menetét a nizamiye bíróságokon.[49] 1879. június 18-án a Törvényszéki Ítéletek Tanácsát Fellebbezési Bíróságra (Mahkeme-i Temyiz) változtatták, melyet polgári (hukuk dareszi), büntető (dserá dareszi) és igazgatási osztályra (isztidá dareszi) osztottak.[50]
Ebben az időszakban már a sharia-bíróságok is három szinten működtek: az elsőfokú bíróságok, melyeket a sejhüliszlám által kinevezett bíró (hakim) vezetett, és egyetlen bíró (kádi) járt el, a másodfokú bíróságok, akik élén a molla állt és 3 tagú tanácsban ítélkeztek, és a harmadfokú felsőbb bíróság, élén a vallásügyi miniszterrel.[51] A bírók férfiak voltak, mert a többségi álláspont szerint a kádi a perben az imámot képviselte, aki csak férfi lehetett. Al-Tabari[52] korabeli Korán kommentátor ezzel a nézettel egyet nem értve azt állította, hogy ilyen jellegű korlátozás nem lehetséges, mert az ítélkezés a sharia szerint nem más, mint Allah törvényeinek érvényesítése, amely minden muszlim férfi és nő feladata, így nő is lehet kádi bármely ügyben. Abu Hanifa[53] korabeli jogtudós köztes álláspontja szerint pedig azokban az ügyekben lehet nő a kádi, ahol tanú is lehet. A sharia-bíróságok eljárásjoga emellett fejletlenebb volt a nizamiye bíróságokhoz képest: csak a beismerést, tanúvallomást és esküt fogadták el bizonyítékként, okiratot csak ezek támogatásával, szakértőt ugyanakkor elvben meg lehetett önállóan hallgatni.[54] 1917-ben a családjogi reformok az összes vallási bíróságot az Igazságügyi Minisztériumhoz csatolták, a Fellebbviteli Bíróságon pedig külön vallásügyi osztályt hoztak létre.[55]
A késő oszmán korban az igazságszolgáltatás elé kerülő családi vonatkozású esetek aránya az egyéb jellegű ügyekhez képest elenyésző volt, ami arra utalt, hogy a családhoz kapcsolódó jogi kérdések, viták túlnyomórészt előfordulásuk alapvető színterein, az illetékes helyi törvényszékeken, illetve bíróknál kerültek megoldásra. A családok mindennapjainak és a korabeli családjogi jogérvényesítés gyakorlatának elemzéséhez a kádi-jegyzőkönyvek bőséges dokumentációt tartalmaznak. A házasságkötéshez, váláshoz kapcsolódó adminisztratív jogi feladatok a helyi bíró,
- 63/64 -
a kádi hatáskörébe tartoztak, aki a végzések, szerződések hitelesítésénél működött közre. [56] A legtipikusabb esetek közé tartoztak a válással, illetve a hozományadással, illetve annak nem megfelelő voltával kapcsolatos esetek. Az érvényes házasság fontos feltétele volt a hozomány[57] pontos meghatározása. A korábbi szabályok ezt 10 dirhemben minimalizálták Az új 1917. évi Családjogi Törvény 80. cikkelye értelmében a hozomány összegét a felek kölcsönös megállapodása határozta meg, melynek összege tekintetében nem voltak korlátozások.[58] Abban az esetben, ha a felek nem tudtak a hozomány összegében megegyezni, a feleség apjának női családtagjai, pl.: a lánytestvér által kapott hozomány mértéke volt az irányadó. A sharia szerint ennek az összege nem haladhatta meg az 500 dirhemet. A törvény azonban kimondta, hogy abban az esetben, ha nincs egyetértés a felek között a megfelelő hozomány tekintetében, a férj szava döntő (87. cikk).[59] A hozomány kifejezés tágabb értelemben a feleség tulajdonát képező, a férj részéről őt megillető javakat jelentette. Ennek egyik formája a klasszikus hozomány (mehr-i muaccel), másrészt a házasság felbomlásának bizonyos eseteiben, vagy a férj elhalálozásakor a hagyatékból, még a felosztást megelőzően az özvegynek feltétlenül juttatandó részt (mehr-i müeccel) jelentette.[60]
A házasságot a sharia egy felbontható szerződésnek tekintette. A dokumentumok között eljárásjogilag a válásnak, a házasság feltételeiben bekövetkező kedvezőtlen körülmények különféle fajtái szerint három fő formája található meg. A feleség elbocsátása, azaz a férj által egyoldalúan kezdeményezett típus (talak), amely a váló-formula kimondásával lépett érvénybe és az eljárás lezártáig visszavonható volt. Ez tulajdonképpen nem jogi eljárás volt, így a kádi szerepére sem volt szükség. A másik jellemző típus a házastársak elválasztásának kádi előtti kérelmezése volt, melyet bizonyos körülmények fennállása esetén a feleség vagy a feleség családja indíthatott el. Ebben az esetben az elvált asszony igényt támaszthatott arra, hogy volt férje eltartsa. A harmadik válás-típus (hul) szintén a feleség kezdeményezésére, jogi közreműködéssel történhetett, ám ebben az esetben ő tartozott bizonyos mértékű kompenzációval a férjnek.[61] A családjogi jogesetek, házasság érvényességével, válással kapcsolatos jogviták a törvényszékeken rutinügyek voltak.[62] A fellebviteli bíróság elé tárt ügyek tipikusan a kádik területi hatáskörén túl terjedő problémával függtek össze, tehát arra utaltak, hogy a házassággal, válással kapcsolatos jogviták, eljárások lebonyolítása általában helyi szinten sikeres befejezést nyert vagy konszenzussal lezárásra került.
A családjogi esetekben keletkezett rendelkezések hasznos adalékokkal szolgálnak a nők társadalmi szerepére, annak a mindennapokban való érvényesülésére vonatkozóan. A felperes asszonyok esetei illusztrálják és árnyalják a muszlim nőképet, amely szerint a nők a férjük vagy férfirokonaik quasi-tulajdonaiként alárendelt pozícióban jogérvényesítési lehetőségek nélkül kiszolgáltatottságban éltek volna.[63] A nők magántulajdonhoz való sharia által elismert joga is erőteljesen
- 64/65 -
kifejeződött a rendeletekben.[64] A bírák elé terjesztett, a házassághoz fűződő kötelezettségeket felvető ügyek kivétel nélkül a férjeket támadták. Az ezekben született döntések két fő csoportra voltak oszthatók: a házastársi kötelezettségeken belül a család eltartását elmulasztó férjek elleni beadványok, panaszok, illetve a házasulandó menyasszony/feleség "kiadását" a házassági szerződés ellenére megakadályozó családtagok elleni keresetek. Érdekes módon a korabeli családjogi bírói gyakorlatban nem vált el élesen az 1917-es dátum, ami arra enged következtetni, hogy a házassággal kapcsolatos ügyintézés és ítélkezés a sharia gyakorlat alapján történt, a jogszabályi változtatások elsősorban az európai mércéhez igazodást jelentették, a lényeget tekintve azonban a családjogi jogérvényesítés terén, helyi szinten megmaradt a bevett, többszázéves gyakorlat.
Neszlihán férje Mehmed, feleségét elhagyva (birağub) Lefkosában (a ciprusi Nikózia) települt le. Az elhagyott asszony azonban nem hagyta annyiban, hogy férje nem tesz eleget jogosan elvárható kötelességének. A tartásdíjat (nafaka) nem fizető, felesége élelmezéséről és ruháztatásáról nem gondoskodó férfit a lefkosai kádi 1890 júliusi parancsa kötelezte mulasztásai pótlására.[65]
Hadidzse asszony három éve távol levő férjével, Musztafa Záimmal szembeni jogos követelését vitte a tanács elé, ő ugyanis azóta, hogy messzi vidékre ment, "egy akcsével és egy gabonaszemmel sem segíti családját, fiára, lányára rá sem néz."[66]
Felkavaró családi drámára vet fényt az 1899. április közepén az edirnei tanácsban született parancs, amelyet egy édesanya, Ajse beadványa tett szükségessé. Az Edirnében élő nő férje, Ahmed négyéves közös kislányukkal és körülbelül 100 gurus értékű tárgyakkal Isztambul felé szökött. A két város közé eső valamennyi kádi utasítást kapott, hogy ha megtalálják a keresett férjet (és a kislányt), az asszony kérésének megfelelően idézzék az edirnei tanács elé.[67]
Tipikus családjogi jogesetek közé sorolhatjuk a házasságkötési szándékkal párosuló, ám házasságkötéssel nem végződő, bíróság elé került ügyeket is. Egyik ilyen eset Iszmail esete volt 1917-ből, aki elhunyt nagybátyjának az Isztambul Szálih városrészében élő lányát, Fatimát vette volna feleségül, ám újdonsült anyósa megakadályozta egybekelésüket, nem engedte el szülőházából a lányt. Az akarnok édesanya szívét a vő javára állást foglaló fetva sem lágyította meg.[68] Nem volt egyszerű a boldogsághoz vezető útja két évvel később egy Juszuf nevű vőlegénynek sem, aki menyasszonyát nem vehette el, mert annak rokonai (nénje, Ajse, annak testvére, Szulejmán és egy Mehmed nevű családtag) útját állták a házasságnak. Elszántságukat jellemzi, hogy a fetva mellett korábban négy alkalommal kiadott "nemes parancs" (dört defa emr-i şerif ihrac olmişken) sem ért célt, sőt, a menyasszonnyal együtt elmenekültek, majd máshol adták férjhez.[69] Bár egyik bejegyzés sem tartalmaz egyértelmű információt a menyasszony szándékára vonatkozóan, a panaszosok igényét támogató fetva alapján mégis mindkét
- 65/66 -
eset azt sejteti, hogy a házasságot akadályozó családok a menyasszonyokat akaratuk ellenére tartották távol a panaszosoktól, vagy - az első két példában - a még kiskorúakként kiházasított lányokat éretté válásuk idején is vonakodtak "átadni" férjüknek.[70] ■
JEGYZETEK
[1] "Azután a parancsolat egyenes útjára [sharia] helyeztünk téged; azt kövesd, ne azoknak a szeszélyeit, akiknek nincsen tudásuk." Korán XLV 18. A sharia szó szótári jelentése 'egyenes út, amelyen járunk'. ... Vallási értelme: mindaz, amit Isten a vallásban megszabott a hívőknek, azaz a különböző szabályok és előírások összessége. Az egyenessége miatt nevezik az isteni törvényt sharianak. Ily módon a sharia jelentése azonos a valláséval (din). Az isteni szabályok az eredetük, világos értelmüket és egyenességüket tekintve nevezzük sharianak, míg abban az értelemben vallásnak hívjuk, hogy a hívők engedelmeskednek Istennek és szolgálják őt.
[2] Ahmed Leila: Women and Gender in Islam. Yale University Press, 1992. 12.
[3] Az iszlám síita irányzatának követői a szunnához sorolták az imámok tanítását is, amelyet ugyancsak tévedhetetlennek tartottak, mivel az imámok - hitük szerint - a próféta megjelenései, vagyis ugyanazzal a küldetéssel bírnak, mint a próféta. In: Abdul Fattah Munih: A Korán-magyarázat és helye a muszlim gondolkodásban. In: Benyik György (szerk.): A Biblia és a Korán - Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia (Szeged, 2007. augusztus 26-29.), Szeged, JATE Press, 2008. 34.
[4] "És Mi lebocsátottuk neked az Intést (a Koránt), hogy nyilvánvalóvá tegyed az embereknek azt, ami lebocsáttatott számukra" (Korán 16: 44).
[5] Jany János: A világ főbb jogrendszerei. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2011. 48.
[6] Jany János: Klasszikus iszlám jog. Budapest, Gondolat, 2006. 102.
[7] Ahmed Leila i.m. 12-16.
[8] Nuh Ha Mim Keller: Reliance of the Traveller: A Classic Manual of Islamic Sacred Law. Amana. Introduction, 1997. 1-15.
[9] Nuh Ha Mim Keller i.m. 27-47.
[10] John L. Esposito (szerk.): The Oxford Dictionary of Islam. Oxford University Press, 2003. 112.
[11] Dora Glidewell Nadolski: Ottoman and Secular Civil Law. International Journal of Middle East Studies, Cambridge University Press, 8/4. 1997 október, 517-543., http://www.jstor.org/stable/162566
[12] 1. Mahmud Eszad Efendi, a tanács elnöke, Isparta szenátora 2. Hafiz Sevket Efendi, tag, fatwa-vizsgáló 3. Mansuriza de Said Bey, tag, Mentese szenátora 4. Mustafa Fevzi Efendi, tag, bíró 5. Ali Bas Hamza Efendi, tag, az Államtanács tagja voltak.
[13] Saba Mahmood: Religious Difference in a Secular Age: A Minority Report. Princeton. 2016. 149-181.
[14] Christie S. Warren: The Hanafi School. Oxford University, 2013, Introduction.
[15] William Ochsenwald: Islam in the Ottoman Empire. Oxford University, 2011. 25.
[16] Ilber Ortayli: Ottoman Family Law and the State in the Nineteenth' Century. 1995. http://dergiler.ankara.edu.tr/dergiler/19/1150/13506.pdf, (A letöltés ideje: 2021.05.10.)
[17] Muttahhari, Allamah Murtaza: Woman and her Rights.1992.
http://www.iranchamber.com/personalities/mmotahari/works/woman_rights_islam.pdf
[18] Ilber Ortayli i.m. Judith Tucker: Revisiting Reform: Women and the Ottoman Law of Family Rights.
1917. The Arab Studies Journal Vol. 4, No. 2 (Fall 1996), 4-17.
[19] Nuh Ha Mim Keller i.m. 27-47.
[20] Judith Tucker: i.m.12.
[21] Tuğrul Ansay-Don Wallace: Introduction to Turkish Law. Wolters Kluwer, 2011. 120.
[22] Muttahhari Allamah Murtaza: Woman and her Rights. Islamic Seminary Publications, 1992. 32-47.
http://www.iranchamber.com/personalities/mmotahari/works/woman_rights_islam.pdf letöltés ideje: 2016.05.10.
[23] Armstrong Karen: Islam. The Modern Library, 2000. 23-25.
[24] Touraj Atabaki: The State and the Subaltern: Modernization, Society and the State in Turkey and in Iran. IB Tauris, 2005. 185-197.
[25] Lynn Welchman: Beyond the Code. Muslim Family Law and the Shari'a Judiciary in the Palestinian West Bank. Brill, 2000. 34-37.
[26] Leslie Peirce: Morality Tales: Law and Gender in the Ottoman Court of Aintab. University of California Press, 2003. 23-45.
[27] Leslie Peirce: i.m. 23-45.
[28] Anne Sofie Roald: Women in Islam. The Western Experience. Psychology Press, 2001. 12-17.
[29] Amirael-Azhary Sonbol (szerk.): Women, the Family and Divorce Laws in Islamic History. Syracuse University Press, 2006. 123-141.
[30] Karen Kern: Imperial Citizen: Marriage and Citizenship in the Ottoman Frontier Provinces of Iraq. Syracuse University Press, 2011. 120-132.
- 66/67 -
[31] Hamidullah Muhammad: Introduction to Islam. Türkiye Diyanet Vakfi Yayinlari (TDV), Ankara, 1997. 22-27.
[32] Tuğrul Ansay Family Law in: Tuğrul Ansay -Don Wallace, i.m. 119-135.
[33] John L. Esposito-Natana J. De Long-Bas: Women in Muslim Family Law. Syracusa University Press, 2001. 16.
[34] Madeline Zilfi (szerk.): Women in the Ottoman Empire: Middle Eastern Women in the Early Modern Era. Brill, 1997. 47-67.
[35] Darina Martykánová: Matching Sharia and 'Govern mentality': Muslim Marriage Legislation in the Late Ottoman Empire. 2008. http://www.cliohworld.net/onlread/6/09.pdf
[36] i.m.17.
[37] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 16-17. https://www.judiciaryofturkey.gov.tr/Sayfalar/Laws (A letöltés ideje: 2021.04.02.)
[38] A medressze olyan közép- és/vagy felsőszintű oktatási intézmény volt, mely az iszlám tudományok tanítására szolgált. Középkori értelemben véve ezen iskolatípus általában valamely jogi irányzat iskolájaként működött.
[39] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 18.
[40] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 18; Emre Akbulut: The Organization of Turkish Administrative Courts from the Ottoman Age to the Year of 2016, Law & Justice Review, Year:7, Issue:13, December 2016, 102-104.
[41] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 18.
[42] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 19-20.
[43] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019), 19; Akbulut i.m. 105-106., A Semmítőszék (Yargitay Baskanligi) honlapja: http://www.yargitay.gov.tr/
[44] Akbulut i.m. 106.
[45] i. m. 21.
[46] i. m. 22.
[47] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019) 20, http://www.yargitay.gov.tr/
[48] Ministry of Justice Strategic Plan (2015-2019) 20.
[49] i. m. 20.
[50] i. m. 20
[51] i. m. 22.
[52] Jonathan A. C. Brown: The Canonization of al-Bukhari and Muslim: The Formation and Function of the Sunnī adīth Canon. Brill, 2007. 151.
[53] Abu Ammar: Criticism Levelled Against Imam Abu Hanifah. Understanding the Ahle al-Sunnah: Traditional Scholarship & Modern Misunderstandings. Islamic Information Centre. Retrieved June 13, 2018.
[54] Julow Jenő: A török igazságügyi szervezetről és bíráskodásról [1. r.] Miskolci jogászélet. -2. évf. 4. 1926. 1-2.
[55] i. m. 22.
[56] Judith E. Tucker: Women, Family, and Gender in Islamic law. Cambridge, 2008, 38-44. Ilber Ortayli, Osmanli toplumunda aile, Istanbul, 2012. 95-104.
[57] Ortayli, Osmanli toplumunda aile, 96-97; ld. továbbá Colin Imber, Studies in Ottoman history and law, istanbul, 1996. 263-288.
[58] David Forte: Studies in Islamic Law. Austin & Winfield Publishers, 1999. 123-144.
[59] Karen Kern: Imperial Citizen: Marriage and Citizenship in the Ottoman Frontier Provinces of Iraq. Syracuse University Press, 2011. 87-92.
[60] Tucker i.m. 51-52.
[61] i. m. 84-111.
[62] Ronald C. Jennings: Women in Early 19th Century Ottoman Judicial Records: The Sharia Court of Anatolian Kayseri. Journal of the Economic and Social History of the OrientVol. 18, No. 1 (Jan., 1975), 53-114 (62 pages), Published By: Brill. https://www.jstor.org/stable/3632221?seq=1 (A letöltés ideje: 2021.05.06.)
[63] Jennings, i.m. 64.
[64] Jennings i.m. 65-66.
[65] SD 14/8:38. In: Kovács Nándor Erik: A sikáyet defterik. 2013. ELTE BTK Doktori disszertáció.
[66] SD 25/1:1.In: Kovács Nándor Erik i.m. 159.
[67] SD 31/35:141.In: Kovács Nándor Erik i.m.160.
[68] SD 25/10:33.In: Kovács Nándor Erik i.m.161.
[69] SD 31/25:94.In: Kovács Nándor Erik i.m.161.
[70] Tucker i.m. 42-43.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Debreceni Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
