Immár tizenhárom éve, hogy a munka- és pihenőidő munkajogi szabályozásában első alkalommal megjelent a munkavállalók igénybevételének fogalma, pontosabban a készenléti jellegű munkakörre vonatkozóan a "munkavállaló számára az általánoshoz képest lényegesen alacsonyabb igénybevétel"[1] szószerkezet. Az emberi szervezetet érő megterhelésére létrejövő igénybevétel - az orvostudományban, különösen a munkaegészségtan területén régen definiált és alkalmazott orvosszakmai - fogalmának más területen való értelmezése, valamint ehhez kapcsolódóan egységes és általánosan elfogadott jogalkalmazói gyakorlat sajnálatosan a mai napig nem alakult ki. Az igénybevétel szó jelentésének[2] különböző értelmezése nem pusztán szemantikai probléma, hanem olyan valós rendellenességet eredményez, amely - az eredeti jogalkotói szándéktól eltérően - szabálytalanul kialakított munkaszervezési rendszerek alkalmazását idézi elő, vagy teszi lehetővé. Az alábbiakban az igénybevétel orvosszakmai értelmezését, valamint a helyénvaló használatát kívánom bemutatni.
1. Megterhelés-igénybevétel - e fogalompár munkavédelmi jogszabályi megjelenésének szakmai előzményeiről és hátteréről
2. Az igénybevétel általánoshoz képest lényegesen alacsonyabb szintjének megítélésének kérdései
3. Összegzés
Mint ismeretes, a különböző munkajogi tárgyú normaszövegekben gyakran találkozhatunk olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek a köznapi értelmezéstől eltérő jelentéstartalommal bírnak. Ideális esetben már a szövegkörnyezetből feltételezhető, hogy a konkrét szó jelentése valószínűleg cizelláltabb tartalommal bír, azonban a jogalkalmazás során gyakori álláspont, hogy erősen ragaszkodnak az adott lexéma köznapi jelentéséhez. A munkajogban több olyan szót és kifejezést is találhatunk, amelyeknek van valamilyen - szélesebb körben elfogadott - általános jelentéstartalma, azonban a különböző mögöttes - esetünkben a munkavédelmi - szabályozás szakmai alapvetéseiből eredően a konkrét szövegkörnyezetben annál pontosabban meghatározott, vagy attól akár eltérő jelentéssel szükséges azt használni. Ilyen szavak és kifejezések például: a kockázat,[3] egészségkárosító kockázat,[4] megterhelés,[5] fokozott megterhelés[6] és az igénybevétel.[7] Természetesen előfordulnak olyan további kifejezések is, amelyek használata során szintén találkozhatunk értelmezési anomáliákkal, ilyenek például: a "veszély", vagy a "fokozott expozíció" fogalmak, melyeket sokszor szükséges a munkabiztonság, illetve a munkaegészségtan alapelvei szerint egyértelműsíteni.
A megterhelés és igénybevétel kifejezések - máig használt - fogalmai hazánkban először az ergonómia (mint egykor új multidiszciplináris tudományág) alapelveinek műszaki irányelvben[8] történő meghatározásával jelentek meg.
Eszerint "terhelés: az ember számára a munkatevékenység során fizikai és/vagy pszichés igénybevételt eredményező hatások. Az izomra irányuló
- 71/72 -
dinamikus (mozgással járó), vagy statikus (rögzített testhelyzetet igénylő) terhelés fizikai terhelésnek, az ember pszichikus funkcióira ható terhelést pedig pszichés terhelésnek nevezzük. Az igénybevétel: a terhelés jellegétől (fizikai/pszichés), időtartamától és mértékétől függő fiziológiai állapot, amely kölcsönhatásban van az ember munkaképességével és megbízhatóságával".
A későbbi ergonómiai szabványokban ezek a fogalmak "munkaterhelés (vagy külső behatások)", valamint "munka-igénybevétel (vagy belső reakció)" kifejezéssel szerepeltek, egyszerűsített definíciós formában.
A foglalkozási-élettan és a munkalélektan néhány olyan határterületi tudománnyal is együttműködik, amelyek sem a fiziológiával, sem a pszichológiával nincsenek közvetlen kapcsolatban. Ilyen - több tudományterületet felölelő - megközelítés és/vagy tudományág (a munkavédelemhez hasonlóan) az ergonómia is, amelyet a fentebb hivatkozott műszaki irányelv a következőképpen határoz meg: "az ergonómia elvek és módszerek alkalmazása az ember-gép-környezet rendszer kialakításában és fejlesztésében, azzal a céllal, hogy növelje a rendszer működésének hatékonyságát és/vagy csökkentse a dolgozó ember igénybevételét". Az ergonómiai ismeretrendszer része - többek között - a munkaélettan, munkalélektan és a munkaszervezés területe is.
Mint érzékelhető, a műszaki irányelvekben megfogalmazott terhelés-igénybevétel definíciók bár világosak, de nem tükrözik kellőképpen e fogalmak alapvető biológiai jelentőségét.
Fentiekkel párhuzamosan a munkaegészségtan ennél pontosabb/részletesebb definíciókat alkalmaz, amely szerint:
- "megterhelésnek nevezünk minden olyan külső hatást és a szervezet belső környezetében lezajló változást, amely befolyásolja a szervezet alkalmazkodási mechanizmusait;
- igénybevételnek nevezzük a megterhelések hatására bekövetkező, egyénenként és esetenként különböző mértékű, jellegű és irányú szervezeti funkcióváltozások összességét".[9]
Az emberi szervezet belső környezetén és belső környezet állandóságán a szervezet egyes fiziológiai szabályozórendszereit, illetve azok meghatározott tartományon belüli működését értjük. Ilyen szabályozó rendszerek például a légzés, a só-víz háztartás és a hőszabályozás. A szervezeti funkcióváltozásokon pedig a különböző megterhelések hatására, például a pulzusszámban, légzésszámban, anyagcsere-folyamatokban, elektrolit-háztartás egyensúlyában, vagy a termodinamikai egyensúly fenntartásában bekövetkező változásokat értjük.
Ezen meghatározások szakmai értelmezéséhez szükséges megjegyezni, hogy a munkaegészségtanban mind a munkaköri orvosi alkalmasság véleményezésének, mind pedig a különböző kóroki tényezők okozta egészségkárosító kockázatok szakszerű feltárásának egyik alappillére a munkavállaló megterhelésének és igénybevételének megítélésére való felkészültség. Következésképpen egy adott munkakör okozta megterhelések, illetve a megterhelések előidézte igénybevétel meghatározása/megítélése orvosszakmai (munkaegészségtani) szakmai kompetenciába tartozik. A különböző munkakörökben dolgozó munkavállalók igénybevételét a munkavégzésből (fizikai és szellemi), a munkakörnyezetből (fizikai, kémiai, biológiai, pszichoszociális, ergonómiai), valamint az adott tevékenységhez kapcsolódó egyéb munkaköri sajátosságokból (például munkaszervezési rendszer) eredő megterhelések összessége határozza meg.
Egy adott munkakörhöz tartozó munkahelyi megterhelések a munkavégzés jellege és a különböző kóroki tényezők előfordulása szerint külön-külön is vizsgálhatók. A munkavállalók igénybevétele azonban kizárólag a megterhelésekből eredő hatások és az arra adott válaszreakciók összefüggésében vizsgálható és értékelhető. A megterhelések és igénybevétel vizsgálata a konkrét munkatevékenységek szerint kiválasztott munkahigiénés mérési módszerek alkalmazásával és mérési sorozatok elvégzésével történik. A fentebb említett megterhelés-igénybevétel összefüggés megítélése szubjektív és objektív módszerekkel[10] valósul(hat) meg. Szubjektív módszerek például a fizikai megterhelések esetében különböző követéses vizsgálatok, vagy az ún. munkaenergia-forgalom meghatározása, pszichés megterhelés tekintetében az interjú, kérdőíves felmérés. Az igénybevétel megítélésre alkalmas objektív - munkaélettani - vizsgálati módszerek az ún. igénybevételi indikátor paraméterek mérései, amely fiziológiai mutatószámok arányosak a komplex megterhelésből eredő igénybevétellel. Ilyen objektív igénybevételi indikátor paraméterek: a szívfrekvencia, pulzusszám, légzési frekvencia, oxigénfelvétel, testhőmérséklet (maghőmérséklet), bőrnedvesség, szérum tejsavszint, stresszhormonok szintje, esetenként a perctérfogat, illetve vérnyomás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
