Egyik kedvenc filmem címének parafrázisában a Rossz természetesen a korrupció, ami vitathatatlanul jelen van ma (is) Magyarországon, csakúgy, mint a térség más országaiban. Mértéke - minden ellenkező állítás ellenére - mérhetetlen, az "óriási," "mindent elborító," "legkorruptabb" jelzők a politika és a zsurnalisztika világára tartoznak, egy jogalkalmazó számára értelmezhetetlenek és különösen igaz ez a büntető igazságszolgáltatásban dolgozó jogalkalmazókra. Ebben a körben a konkrét számokkal is vigyázni kell, egy ugyanazon újságcikk hatására akár tucatnyi különböző feljelentő feljelentésének elutasításából következtetéseket levonni éppúgy értelmetlen és lehetetlen, mint a szakmában közismert korrupciós paradoxon[1] fogalmát elmagyarázni egy harcos jogvédő, korrupcióellenes aktivistának. A korrupció - amely csak részben büntetőjogi fogalom, az előző Btk.-ban (tehát 2012. július 1-jéig) maga a szó sem szerepelt - magyarországi mértékével kapcsolatban véleményem szerint talán annyi jelenthető ki bárki részéről megalapozottan, hogy az valószínűen nem tér el nagyságrendekkel a térség hasonló politikai és gazdasági berendezkedésű országainak mutatóitól. A korrupciós kockázatok feltárása és jelzése szintén nem jogalkalmazói, illetve nem elsősorban jogalkalmazói feladat - a szignalizáció fogalmáról azért ne feledkezzünk el - annyi azonban kijelenthető, hogy a korrupciós jelenségekre joggal érzékeny USA-ban a kampány- és pártfinanszírozás, valamint a lobbi tevékenység kínosan precízen szabályozott jogi és pénzügyi környezetben zajlik.
Büntetőjogászként és ügyészként tehát elsősorban a Btk. XXVII. fejezetében felsorolt bűncselekmények (vesztegetés, vesztegetés elfogadása, hivatali vesztegetés, hivatali vesztegetés elfogadása, vesztegetés bírósági vagy hatósági eljárásban, vesztegetés elfogadása bírósági vagy hatósági eljárásban, vesztegetés feljelentésének elmulasztása, befolyás vásárlása, befolyással üzérkedés) üldözésének hatékonysága kérhető számon. Magam részéről ezekhez a tényállásokhoz hozzátenném a hűtlen kezelést[2] (Btk. 376. §) és a hivatali visszaélést (305. §) is, mint tipikusan olyan bűncselekményeket, amelyek vizsgálatakor kimondva-kimondatlanul nagyon sokszor egy meg sem kísérelt, vagy eredménytelenül lefolytatott korrupciós bűncselekmény miatti - adott esetben titkos, így az ügyészség előtt akár ismeretlen[3] - nyomozás áll a háttérben.
Azt is le kell szögeznünk, a magyar - de legalábbis a fővárosi - gyakorlatban rendkívül jellemző, hogy egy akár nyilvánosságot kapott és a médiában korrupciós cselekményként bemutatott, valójában elkövetett bűncselekmény nem vesztegetés, hanem vesztegetést állítva elkövetett befolyással üzérkedés, vagyis az elkövető valótlanul állítja azt, hogy megveszteget valakit a harmadik személy ügyének elintézése érdekében és ez a személy ezért fizet neki, amiről az állítólagos megvesztegetett valójában nem tud semmit. Véleményem szerint az ilyen jellegű cselekmények nem hasonlíthatók - még ha a Btk.-ban rendszertanilag közöttük is helyezkednek el - a valódi korrupciós bűncselekményekhez. Talán nem véletlen, hogy a közölt tényállás esetén a gyakorlat sem egyértelmű abban, hogy ilyenkor a vesztegetést állítva elkövetett befolyással üzérkedést vagy a csalást kell-e megállapítani. A magam részéről tisztán dogmatikai alapon az előbbi mellett tenném le a voksom, milyen tévedésbe ejtésről beszélünk akkor, ha annak eredménye a "tévedésbe ejtett" által is tudottan bűncselekményt valósít meg? Ugyanakkor azért elgondolkodtató, hogy miért hiszik azt el nagyon sokan Magyarországon, hogy az ügyük így kerül biztos elintézésre...
A témánk szempontjából azonban a büntetőjogi minősítéstől függetlenül a hatékonyság a kulcsszó, vagyis nyugodt szívvel kijelenthetjük-e azt, hogy a felsorolt bűncselekmények elkövetése esetén az eljáró hatóságok többnyire eredményesnek bizonyuló - tehát bűnösséget megállapító és emiatt szankciót kiszabó bírósági ítélettel végződő[4] - eljárásokat folytatnak le. A kérdésre álláspontom szerint nem tudunk megnyugtató és egyértelmű módon választ adni. Ennek azonban több - külön-külön is összetett - oka van, de ezen okok között meggyőződésem szerint nem szerepel a hatóságok passzív tétlensége és különösen nem az aktív (bűnös), az esetleges eredményben ellenérdekelt szándékossága. Annál inkább a korrupcióellenes felderítést végző szervezetek széttagoltsága és a hatályos Büntetőeljárási törvényben (Be.) az ügyész és a nyomozó hatóság közötti kapcsolat önellentmondó szabályozása, illetve a felderítés (mint a korrupcióellenes tevékenység hatékonysá-
- 312/313 -
gának egyetlen valóban hangsúlyos színtere) és a bizonyítás közötti nyilvánvaló kriminalisztikai összefüggés ellenére kapcsolatuk törvényi rendezetlensége.
A laikusok - a szabályozást nem ismerő, azonban józan paraszti ésszel rendelkezőket sorolom ide - valótlanul azt gondolják, hogy a korrupciós bűncselekmények felderítését az ügyészség irányítja és minden esetben az ügyészség nyomozza. Ezt az alapvetően téves és valótlan elgondolást mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy rendszeresen a legfőbb ügyészen kérik számon a korrupció ellenes harc hatékonyságát, holott jelen esetben a hatékonyság legkevésbé az ügyészi szervezeten múlik. Ebből azonban úgy tűnik, tényleges társadalmi igény van arra, hogy a korrupciós bűncselekményeket egy, a mindenkori állami szervezettől elkülönült, jogi és kriminalisztikai szakértelemmel egyaránt rendelkező szervezet nyomozza. Ilyen szervezet azonban - és ezt jól látják a laikusok - az ügyészi szervezeten kívül jelenleg valóban nincs.[5]
A szervezetszerű ügyészi nyomozást eredetileg az a kor tette szükségessé, amelyben az ügyész rendelkezett speciális tudással és érdeklődési körrel egy bizonyos területen. Ez a terület pedig maga a jog volt. A rendőrség tényleges nyomozást végző egységeinél jó esetben a városi/kerületi kapitánynak volt rendőrtiszti főiskolai végzettsége, egyéb rendőri vezetők többnyire más felsőoktatási végzettséggel rendelkeztek (például tanárképző főiskola), míg a járőrből átképzett nyomozóknál és vizsgálóknál az érettségi sem volt sokáig követelmény. Ráadásul az akkori Be. felfogása az ügyész szerepét a nyomozásban egyfajta törvényességi felügyeletre igyekezett szorítani. Vagyis az ügyészi nyomozás kimondatlanul is garanciális jellegű volt, a nyomozás szakszerűségének garanciáját volt hivatva biztosítani.
A jelenlegi Be. vívmánya (egyben sokszor a tehetséges rendőri vezetők gúzsba kötője és a tehetségtelenek és/vagy lusták állandó hivatkozási alapja), hogy az ügyész már kimondva is a nyomozás ura, a nyomozás feladata pedig a tényállás olyan szintű felderítése, amely alapján a vádemelés kérdésében az ügyész dönteni tud, az ügyésznek pedig szélesebb lehetőséget biztosít a törvény a nyomozások szakszerűségének biztosítására. A rendőrségen azonban ma már számtalan vezető és beosztott rendelkezik jogi végzettséggel, így nyilvánvaló, hogy koncepcionálisan kell újragondolni az ügyészi nyomozás szerepét, például azt, szükséges-e, hogy ügyész nyomozzon hatóság félrevezetésének vétségében, vagy akár hamis tanúzás és hamis vád bűntettében. Az ügyészi nyomozás egyébként a jelenlegi eljárásjogi rendszerünkben négy alapvető kategóriába sorolható:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
