Az Európai Bizottság 2003. március 12-én kibocsátott közleménye nagyobb koherencia megvalósítását tűzte célul az európai szerződési jog területén1. A közlemény annak a törekvésnek a következő állomása, amely hivatalos formában először az Európai Parlament két, 1989-es2 és 1994-es3 határozatában fogalmazódott meg: ezek a belső piac megvalósítása érdekében szólítottak fel a magánjog bizonyos területeinek harmonizációjára4. A két határozat 1999 októberéig csak jogtudományi körökben váltott ki érdeklődést. Ekkor tartották az Európai Tanács tampere-i csúcstalálkozóját, amelynek fő témája a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés volt. Az Európai Tanács ennek érdekében egy átfogó tanulmány készítését írta elő, amely feltárja, hogy szükséges-e a tagállamok magánjogának harmonizációja a polgári peres eljárások megfelelő működése előtt tornyosuló akadályok elhárításához. A tanulmány elkészítésének határidejét a 2001. évben határozták meg5.
2000. március 16-án az Európai Parlament úgy nyilatkozott, hogy a belső piac megvalósítása érdekében elengedhetetlen a polgári jog nagyobb fokú harmonizációja, és ennek érdekében arra kérte a Bizottságot, hogy készítsen el egy tanulmányt a témában. A Bizottság a Parlamentnek küldött 2000. július 25-i keltezésű válaszában vállalta a tanulmány bemutatását más közösségi intézmények és a nagyközönség számára, azzal a céllal, hogy széles körű tanácskozás alakuljon ki az európai magánjog tárgykörében. A Bizottság arra is ígéretet tett, hogy tekintettel a másodlagos jogalkotás fontosságára, a belső piac fejlesztése érdekében elemezni fogja a közösségi szintű - már hatályban vagy elkőkészületben lévő, irányelvekben megjelenő - magánjogi joganyagot6. Az Európai Bizottság a felkérésnek 2001. július 11-én tett eleget, amikor kibocsátotta az "Európai szerződési jog" című közleményét7. A közleményre válaszul Klaus-Heiner Lehne, az Európai Parlament képviselőjének beszámolója8 alapján született a 2001. november 15-ei Európai Parlamenti határozat9, amely a Bizottságot az európai uniós szerződési szabályok megalkotására és elfogadására szólította fel. Egy nappal később, tehát 2001. november 16-án pedig a Tanács reagált a közleményre a "Jelentés a tagállamok civiljogi jogszabályai harmonizációjának szükségességéről" című dokumentumban. Ebben a Tanács is felkérte a Bizottságot, hogy a közleménnyel megindított konzultáció eredményeit - szükség esetén Zöld- vagy Fehér Könyv formájában - mihamarabb, de legkésőbb 2002. december 31-ig hozza nyilvánosságra10.
A Bizottság 2003. március 12-i közleménye tehát - megkésve - ezeknek a kéréseknek tett eleget, azaz szervesen illeszkedik az európai szerződési jog tárgykörében eddig született dokumentumok sorába. Ez a legújabb tanulmány azonban egyben a 2001 júliusában kibocsátott közleménnyel megkezdett konzultácó folytatását jelenti: a Bizottság az első közleményben felvetett kérdésekre érkezett válaszok alapján az utóbbiban a szerződési jog eltérő nemzeti szabályozásából eredő problémák megoldására készített cselekvési tervet.
A 2001-es közlemény arra a kérdésre kereste a választ, hogy a szerződési jogra vonatkozó eltérő tagállami szabályozásokból fakadó problémák hogyan kezelhetők európai szinten. A Bizottság különösen arra volt kíváncsi, hogy a határokon átnyúló szerződések megkötésével, értelmezésével, vagy teljesítésével kapcsolatos nehézségek akadályozzák-e a belső piac megfelelő működését. Kérdés volt az is, hogy a nemzeti szerződési jogok eltérései visszatartják-e a jogalanyokat attól, hogy ilyen szerződéseket kössenek, illetve jelentősen növelik-e azok költségeit11. A Bizottság állásfoglalást kért arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne a felmerült problémákat megoldani. Segítségül négy lehetséges alternatívát vázolt fel12.
Az első javaslat szerint nincs szükség közösségi cselekvésre ezen a területen, mert a piac szereplői maguk is fel tudják oldani az eltérő szerződési jogokból származó nehézségeket. Ennek során különösen nagy szerepet kapnak a fogyasztóvédelmi szervezetek illetve a vállalkozásokat tömörítő egyesületek: ezek a verseny előnyeit kihasználva tudják érvényesíteni érdekeiket; például jogi tanácsadó szolgálatok felállításával segíthetik a határokon átnyúló kereskedelmi forgalmat13.
A második megoldási alternatíva szerint közösségi szinten kell rögzíteni az európai szerződési jog alapvető elveit, felhasználva az eddig megszületett, alapvetően jogösszehasonlításon alapuló tudományos eredményeket14. Ez a módszer számos eredményre vezethet az általános szerződési jog alapelvektől a csak egyes szerződéstípusokra vonatkozó különös szabályokig. Előbbiek támpontul szolgálhatnának a szerződő felek számára az új szerződések megkötése illetve a korábban megkötött szerződések teljesítése során. A nemzeti rendes bíróságok és választottbíróságok pedig abban az esetben hívhatnák azokat segítségül, ha a nemzetközi ügyben felmerült kérdésekre alkalmazandó jog nem ad egyértelmű választ, vagy egyáltalán nem is szabályozza a kérdést15. Ebben az esetben a bírói fórumok biztosak lehetnének abban, hogy az általuk alkalmazott alapelvek az EU minden tagállamának nemzeti szerződési jogában megtalálhatóak16.
A harmadik opció a hatályos közösségi jogi jogszabályok színvonalának javítására vonatkozott. Ennek során a Bizottságnak a jelenleg hatályos normákat módosítania kell, hogy azok megfeleljenek az átláthatóság és a világosság követelményének, szerkezetükben és terminológiájukban pedig koherens rendszert alkossanak. Különös figyelmet kell fordítani annak újragondolására, hogy hasonló problémák esetén miért rendelkeznek az egyes irányelvek eltérően.
A negyedik javaslat új, átfogó közösségi jogi szabályozás megalkotását ajánlotta. Ez az átfogó közösségi jogi norma mind a szerződésekre vonatkozó általános szabályokat, mind az egyes speciális szerződéstípusokra vonatkozó rendelkezéseket magába foglalná. Ezzel az alternatívával kapcsolatban két, egymással szorosan összefüggő kérdés kapott különös hangsúlyt: egyrészt az, hogy milyen jogi forma lenne a legalkalmasabb a kitűzött cél megvalósítására, illetve ezzel szoros összefüggésben felvetődött a jogforrás kötelező jellegének a kérdése. Jogi formaként az irányelv, a rendelet, illetve az ajánlás jöhet szóba, az utóbbi azonban csak abban az esetben, ha az önkéntességen alapuló modell kerül elfogadásra, azaz a közösségi jogi jogszabályt csak akkor kell alkalmazni, ha a szerződésben részes felek ebben megállapodtak. A szabályozás kötelező jellegének tekintetében azonban két másik alternatíva is szóba jöhet: egyrészt lehetséges, hogy a Bécsi Vételi Egyezmény mintájára akkor kell alkalmazni a jogszabályt, ha a felek annak alkalmazását nem zárják ki; másrészt elképzelhető egy olyan megoldás is, amely nem engedi meg a feleknek, hogy kizárják az átfogó közösségi jogi norma alkalmazását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
