Életének 77. évében 2006. július 25-én elhunyt Peschka Vilmos, egyetemi tanár, kutatóprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Személyében a második világháború utáni hazai jogbölcselet kiemelkedő művelője távozott az élők sorából.
Peschka Vilmos Budapesten született 1929. december 17-én. Középiskolai tanulmányainak színhelye a nagyhírű óbudai Árpád Gimnázium, ahol kiváló tanárai voltak, köztük Szentkuthy Miklós, író, műfordító, esszéista, aki nagy hatással volt nemcsak Peschka Vilmos irodalmi ízlésére, de életfilozófiájára is; nem véletlen, hogy kedves tanárának fényképe élete végéig a lakását díszítette.
Egyetemi tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végezte, ahol 1954-ben summa cum laude eredménnyel szerzett diplomát. 1954 és 1957 között aspiránsként állam- és jogelméleti tanulmányokat folytatott. Aspiránsvezetője Szabó Imre akadémikus volt, akinek hívására 1957. szeptember 1-től az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének kutatója, kezdetben tudományos munkatárs, majd főmunkatárs, 1986-től tudományos tanácsadó, később kutatóprofesszor, egészen 1999-ben történt nyugállományba vonulásáig.
1960-tól majd három évtizeden át az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Polgári Jogi Tanszékén oktatott, 1972-től egyetemi tanárként.
1958. januárjában védte meg A jogviszonyelmélet alapvető kérdései c. kandidátusi disszertációját, amely a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában 1960-ban jelent meg. Jogforrás és jogalkotás c. értekezésével 1968-ban megszerezte az állam- és jogtudományok doktora címet. Nem volt még 50 éves, amikor - éppen harminc évvel ezelőtt - 1976-ban az MTA levelező tagjává választották, 1982-ban pedig az Akadémia rendes tagja lett, székfoglalója Gondolatok a jog sajátosságáról címmel 1983. június 22-én hangzott el.
- 357/358 -
Peschka Vilmos a 20. század utolsó harmadának legkiválóbb hazai jogfilozófusa, akinek munkássága méltó folytatása a század első felében külföldön is elismert három kiváló neokantiánus jogfilozófus, Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna tevékenységének. Első nagyobb műve, a jogviszonyelméletről szóló kandidátusi értekezése már megmutatta legjobb oldalait: elsősorban azt, hogy úgy volt képes alapvető jogfilozófiai kérdéseket nagyon igényesen tárgyalni, hogy a gyakorlatban dolgozó gondolkodó jogászok is szívesen és haszonnal olvassák. Már korai munkáiban szakított a szocialista normativizmussal, sőt azt kritikával illette. A korabeli hazai szakirodalomban különösen újdonságnak számított, hogy síkra szállt a bírói gyakorlat jogalkotó szerepének elismerése mellett. Álláspontja szerint a legfelsőbb bíróság jogszabályértelmezés során meghozott elvi döntéseivel valójában jogot alkot, feltételezve azonban, hogy e jogalkalmazási jogalkotás jogforrásbeli helye és tartalmi határai pontosan meghatározottak.
Alkotómunkájának legtermékenyebb időszaka az 1970-80-as évekre esik. A kortárs nyugat-európai jogbölcseletet bemutató A modern jogfilozófia alapproblémái c. könyve (Gondolat Kiadó, 1972) szocialista viszonyok között úttörő vállalkozás volt. Ez a könyv mindmáig a legjobb magyarul olvasható áttekintés a jogfilozófia alapvető kérdéseiről, és még sokáig az is marad. Olyannyira, hogy az Akadémiai Kiadó gondozásában 1982-ben megjelent német fordítása alapján japánul is megjelent (Gendai hótecugaku no kihon mondai. Horicu Bunka Sa Co. Kjóto, 1981.). Ekkoriban született alapvető monográfiája, A jogszabályok elmélete (Akadémiai Kiadó, 1979), amely a jog és a jogtudomány legalapvetőbb fogalmát, a jogi normák elméletét tárgyalja, úgy, hogy a jogfilozófiában jártas olvasónak legalább olyan izgalmas olvasmány, mint amennyire érdekes és hasznos a gyakorlati jogász számára - ami csak a nagy jogbölcseleti művekről mondható el. Ugyanilyen izgalmas olvasmány ma is a Max Weber jogszociológiája című, megjelenésekor úttörő, ma klasszikus írása (Akadémiai Kiadó, 1975). Peschka Vilmos számára több mint jogbölcseleti kérdés volt az erkölcs és a jog kapcsolata: ő ugyanis írásaiban éppúgy, mint életében, nagy moralista volt - mint a jog és erkölcs közötti szükségszerű kapcsolatot tagadó jogfilozófusok között számosan. Elvetette a jog immanens erkölcsi értékét és igazságosságát valló nézeteket - erre tapasztalatai alapján jó oka volt -, de a morális kérdések, talán éppen ezért, alapvetőek voltak számára. Erről tanúskodik az Az etika vonzásában (1980) című kötete, amely etikai tárgyú írásait foglalja össze. Válogatott tanulmányai Jog és jogfilozófia (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980) címmel jelentek meg. Ebben ol-
- 358/359 -
vasható 1968-ban megjelent alapvető tanulmánya, a Célszerűség a munkafolyamatban és a jogi normában - jogfelfogásának alapvető kifejtése.
Peschka átfogó, rendszeresnek mondható jogfilozófiai műve A jog sajátossága (1988). A cím az értő olvasóban Lukács György nagy művét, Az esztétikum sajátosságát idézi fel. Az utalás nem véletlen: Peschka Lukács György tisztelője és követője is volt - de nem osztotta mindenben Lukács nézeteit. Közös volt bennünk az antisztálinista és leninizmustól mentes marxizmus - amit akkor nyugati marxizmusnak neveztek -, valamint a klasszikus német filozófiai hagyomány és általában a német műveltség meghatározó szerepe gondolkodásukban. Peschka marxista volt, de (Lukáccsal ellentétben) nem volt kommunista. Ezt világosan kimondta 1966-ban megjelent Marxista és szocialista jogelmélet című tanulmányában. Tény, hogy Peschka munkássága a világon legismertebb magyar filozófus, Lukács György egyetlen méltó párja a jogfilozófiában.
Az 1990-es években publikált, az Appendix 'A jog sajátosságához' c. könyvében (Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó, 1992.) a jogi hermeneutika eredményeivel foglalkozott.
Hajdani aspiránsvezetője, Szabó Imre nézeteivel is szakított, ennek ellenére Szabó Imrének az 1990-es évek elején bekövetkezett haláláig a volt tanítványok közül szinte az egyetlen, aki rendszeresen felkereste és elkísérte sétáira az egykor nagyhatalmú, ám ekkor már agg és vak professzort.
Noha tudományos tevékenysége alapvetően jogfilozófiai problémák vizsgálatára irányult, több igényes polgári jogi tanulmányt is közreadott.
Peschka Vilmos számára az esztétikum alapvető érték volt. Szenvedélyesen szerette az irodalmat, olvasottsága lenyűgöző volt: társaságban szívesen idézte Shakespeare-t (Szentkuthynak hála, eredetiben), Goethét, Thomas Mannt, Heltai Gáspárt vagy Ady Endrét. Budai, Herman Ottó utcai lakásában roskadoztak a polcok a példás rendben elhelyezett könyvektől, amelyek között a jogi és filozófiai munkák mellett megtalálhatók voltak mind a hazai és a külföldi klasszikusok, mind pedig a legmodernebb irodalmi alkotások, mert a kortárs irodalmat is rendszeresen olvasta. De éppúgy értette és szerette a zenét és a képzőművészeteket, a színházat is. Egyik barátja ironikusan jogesztétának nevezte - amit ő büszkén vállalt. Joggal, mert az is volt.
Talán ezért is esett rá a választás az 1980-as években, hogy ő legyen az Akadémiai Kislexikon (I-II. Akadémiai Kiadó, 1990) egyik főszerkesztője, de ugyanilyen természetes volt, hogy a Jogi Lexikon (Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó, 1999) társfőszerkesztője lett.
- 359/360 -
A hazai és a külföldi tudományos közélet aktív szereplőjeként korábban tagja volt az MTA Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottságának, az Állam- és Jogtudományi Bizottságnak; évtizedeken át elnöke volt a TMB Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának, 1992 óta az Acta Juridica Hungarica főszerkesztője. Haláláig a Nemzetközi Jogfilozófiai Társaság (IVR) Magyar Szekciójának elnöke, 1983 és 1987 között a Társaság Igazgató Tanácsának tagja, 1978 óta az Archiv für Rechts und Sozialphilosophie szerkesztő bizottságának tagja.
Életművéért 2001-ben Széchenyi Díjjal tüntették ki.
Szívesen foglalkozott fiatalokkal, tanítványainak munkáit gondosan áttanulmányozta, pályájukat okos tanácsaival segítette. Szívesen elolvasott minden kéziratot, amiről véleményét kérték - bárki is volt a szerző.
Jóllehet az egyik legnagyobb élő magyar jogfilozófus volt, jogbölcseletet egyetemen soha sem oktathatott.
Igazi társasági emberként sok barátja volt, szerette a baráti összejöveteleket, a nagy beszélgetéseket; megtiszteltetés számba ment, ha valakit barátjává fogadott. Évtizedek óta eseményszámba mentek az Akadémia Balatonalmádi üdülőjében általa szervezett jogász-történész focimeccsek, amelyekre a régi barátok mindig eljöttek, lett légyen a barát időközben miniszter, államelnök, legfőbb ügyész, rektor, vagy az Akadémia elnöke. [Kevesen tudják, fiatal korában versenyszerűen úszott, vízilabdázott.]
Imádta a Balatont, kegyes volt hozzá a sors, egy szép tóparti nyaralás közben álmában érte a halál.
Óbudai polgárnak született, s kívánságára az óbudai temetőben alussza örök álmát. Temetésén - Ő akarta így - csak legszűkebb rokonsága lehetett jelen. Barátai, tanítványai, volt munkatársai, tisztelői csak gondolatban búcsúzhattak Tőle.■
- 360 -
Visszaugrás
