Többször tettem már szóvá azt, hogy a jogszabályalkotók, - különösképpen a pénzügyi (adó)jogszabályalkotók - gyakran fogalmaznak meg jogi normákat nehezen érthetően, zavarosan, vagy olykor ellentmondóan is. Ezúttal egy kicsit másféleképpen adtak fel "magas labdát", azáltal, hogy bizonyos kompromisszumot oly módon fejeztek ki normába öntve, amellyel nehezen lehet egyetérteni. De miről is van szó? A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény kamatadót érintő 2006. évi LXI. törvénnyel történt módosításáról, amely - néhány kivétellel - a korábban is létező kamatadó 0%-os mértékét 20%-ban határozta meg. Ami pedig a cikk címéhez alapul szolgált, az az imént említett "néhány kivétel". Mielőtt ennek lényegére, illetve az új kamatadó szabályok lényegének ismertetésére rátérnék, egy adózást érintő elvi kérdésre és egy a kamatadóval kapcsolatos szabályozási sajátosságra, érdekességre kívánom a figyelmet felhívni.
1. Először néhány szót az adózás idevonatkozó elvi megközelítéséről.
Mindenekelőtt elvi vonatkozásban szeretném leszögezni, hogy sokakkal ellentétben, a kamatjövedelmek tényleges megadóztatását nem tartom kifogásolhatónak. (Más kérdés, hogy egy néhány évvel ezelőtti írásomban helytelenítettem azt a korábbi megoldást, miszerint a látszat kedvéért a kamatjövedelem is adókötelezettséget keletkeztet, csupán a 0%-os mérték következtében ténylegesen nem érinthette a kamatjövedelem élvezőit.)
Álláspontom szerint ugyanis a kamatadó ellenzőinek az az álláspontja, miszerint a már egyszer megadóztatott jövedelem újbóli megadóztatásáról lenne szó, nem lehet helytálló. Azért nem, mert nem a kamatadó alapjául szolgáló pénz (többnyire betét) kerül megadóztatásra, hanem az abból származó jövedelem. Az pedig még nem kerülhetett ezt megelőzően megadóztatásra.
Ennek lényege, hogy az adózás alapszabályaival, vagy akár alapelveivel nem lehet ellentétes, ha az adott állam, adott időszakban a kamatból származó bevételeket jövedelemnek tekintve ténylegesen megadóztatja. Ugyanakkor az már politikai, alapvetően gazdaságpolitikai kérdés, hogy a mindenkori adóztató hatalom él-e ezzel a jogával, vagy "magasabb érdekekre" figyelemmel ettől eltekint. Sokáig a takarékosságra nevelés, vagy az állam számára nélkülözhetetlen megtakarítások növelése volt nálunk az a "magasabb érdek", amely mellőzni rendelte a kamatból származó jövedelmek tényleges megadóztatását. Aligha vonható kétségbe, hogy napjainkban a költségvetési hiány csökkentésének követelménye a "legmagasabb érdek", és ezért el kell fogadni azt, hogy ebben a helyzetben a kamatjövedelmek sem vonhatók ki az adóztatási körből. Csupán összehasonlításként, de elvi éllel, két másik, még véglegesen le nem zárult vita tárgyát képező adónemet érdemes megemlíteni. Már csak az esetleges megfontolhatóság kedvéért is. Az egyik a banki különadó, a másik az ingatlanadó. A banki különadó tekintetében, amelyről egy korábbi cikkemben már kifejtettem álláspontomat, csupán ismétlő összegezésként jegyzem meg, hogy a banki különadó ismételt, meghosszabbítható, sőt nagyobb mértékben való újbóli kivethetőségének sem elvi, sem jogi akadályát nem látom. Az elvi, s egyben erkölcsi akadály azért nem vethető fel ellene, mert a korántsem a bankok kiváló működéséből keletkező extra méretű banki jövedelmek, extra módon és sajátos egyedi eszközökkel való kivethetősége egybevág a társadalmi elvárásokkal és nincs ellentétben az adózás alapelveivel. Jogi akadálya pedig azért nem lehet, mert az alkotmány kifejezetten akként rendelkezik, hogy a közköltségekhez való hozzájárulásnak a vagyoni, jövedelmi viszonyokhoz kell igazodnia.
Más a helyzet a még csak nehezen körvonalazódó és csak 2008-ban bevezetni tervezett ingatlanadóval. Először is adózási alapelvek megközelítésében. Az ingatlanadó a klasszikus adónem-osztályozás szerint: vagyonadó. De Magyarországon az ingatlan, ideértve a lakóingatlanok túlnyomó többségét, valóban vagyonnak számíthat? Úgy gondolom ilyen következtetésre jutni óriási tévedés. A tulajdonos, vagy közvetlen hozzátartozója által lakásként használt ingatlan a tipikus fiktív vagyon. Ahhoz, hogy gyakorlatilag is vagyonként jöhessen az ilyen ingatlan számításba, abból ki kellene költözni, kissé eltúlozva: a tulajdonosnak vagy hozzátartozójának hajléktalanná kellene válnia.
Másodszor súlyos etikai és gyakorlati problémákat is előtérbe állítana. Magyarország ebből a szempontból is sajátos helyzetben van. Még a Kádár-korszak idején, arra a következtetésre jutottak (és ez a megközelítés a Kádár-korszak után sem változott alapjaiban), hogy az állami lakásépítési terhek csökkentése érdekében célszerű a terheket (a jóval kisebb állami terhet jelentő kedvezményes lakásépítési kölcsönkonstrukciók bevezetésével) a lakosságra hárítani azzal, hogy ennek "ellentételeként" az ezt vállaló állampolgárok a lakások személyi tulajdonához juthatnak. Ennek folyománya, hogy nálunk kiemelkedően magas az állami bérlakásokhoz képest a személyi lakástulajdonosok száma. Azok a magánszemélyek, akik így oldották meg maguk és családjuk lakásproblémáját, a más utat választokkal szemben összehasonlíthatatlanul több terhet vállaltak. És nem csak a lakások megszerzésekor, hanem azóta is folyamatosan, egyrészt a kölcsönök évtizedekig tartó törlesztésével, másrészt a folyamatosan jelentkező fenntartási, javítási, felújítási stb. költségek viselésével. Arról nem is szólva, hogy amíg a kamat-jövedelmek megadóztatásánál mindig ott van a kamat, mint fedezet, addig korántsem biztos, hogy az ingatlantulajdonos rendelkezik e komoly terhek mellett olyan anyagi eszközökkel, amelyből az adót kifizetheti. És mindaz, amit most felemlítettem, korántsem csupán azokra az ingatlantulajdonosokra igaz, akiknek a maguk által használt lakások értéke átlag alatti. Persze ez még nem jelentheti azt, hogy ne lenne egy józan határ (például a jelenleg hatályos szabályozás szerinti luxus szintet elérő ingatlanok esete), amely felett ne volna elfogadató, vagy elfogadtatható a speciális adóztatás.
2. Másodszor - talán leginkább a helyzet világosabbá tétele, vagy akár érdekessége kedvéért - érdemes áttekinteni a hazai kamatadó-szabályozás sajátosságait.
A kamatból származó jövedelmek adóztatása jogrendszerünkben sajátos helyet foglal el, miként a banki tevékenységgel kapcsolatos kamatok adóztatása, különösen a kamatadó mentességének szabályozása. Ugyancsak sajátos e kérdéskörnek a Ptk.-ban való rendezése, pontosabban érintettsége.
A kamatadó, helyesebben az adó alóli mentesség kérdése mindenekelőtt a takarékbetét-szerződések tekintetében került előtérbe és tekinthető a szabályozás különösnek, legalábbis "érdekesnek".
A takarékbetétek első átfogó rendezését jelentő 1952. évi 9. tvr. 7. § (1) bekezdése kimondta - tulajdonképpen a megtakarítási hajlandóság fokozása érdekében deklarálta -, hogy a takarékbetét és annak kamata mentes mindennemű adó alól. Ebben az időszakban pedig a magánszemélyek jövedelmének megadóztatása - figyelmen kívül hagyva néhány tevékenységi típushoz (kisipari, kiskereskedési) kapcsolódó jövedelem megadóztatásának esetét - még nem is létezett. A magánszemélyek jövedelmének általános jellegű megadóztatására csak 1987-ben került sor, széles körre kiterjesztetten, az 1987. évi VI. törvénnyel. Az évek során ezt módosította - teljes hatályon kívül helyezéssel, vagy csak széles körű változtatásokkal - számos törvény, utoljára az éppen hatályos 1995. évi CXVII. törvényt módosító 2006. évi LXI. törvény, a szóban forgó témakört érintően 2006. szeptember 1-jei hatállyal.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
