Dr. gyóni Zlinszky János, egyetemi tanár, volt alkotmánybíró, az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának első dékánja élete 88. évében, 2015. június 18-án megtért Teremtőjéhez. Nehéz terhet kap a nyakába az, aki róla, János bácsiról akar írni. Ez az írás is nagy keservek között - a szerkesztőség megtisztelő felkérésére - született meg. Méltatlan arra, hogy az elhunyt személyét éles körvonalakkal idézze fel, de talán elegendő, hogy előcsalogassa a személyes emlékeket mindazokból, akik ismerték őt.
Az alábbiakban felidézem az életpálya főbb állomásait, bízva abban, hogy - jelen írás másik remélt hasznaként - Zlinszky János története olyanokhoz is eljuthat, akik személyesen nem, vagy nem közelről ismerték őt. Az írás második felében pedig személyes emlékeket, benyomásokat gyűjtöttem egybe, szintén vázlatszerűen, töredékesen - hiszen a most eltávozott életműve oly nagy terhet ró az ittmaradottakra, az emlékezés és a továbbörökítés feladatát, amelynek első szükséges lépéseként emlékeink összegzése, szintetizálása önmagában is komoly, és sokáig elnyúló feladatot jelent.
Tudományos munkásságának elemzése és továbbörökítése nem lehet feladatom; a római jogászok és a jogtörténészek dolga ez, de polgári jogászként jelzem, hogy ez a tartozás máris esedékessé, és így követelhetővé vált!
***
Zlinszky János igazi, klasszikus jogászdinasztiába született, olyanba, amelybe a mai kor gyermeke már aligha érkezhet meg; 1928-ban azonban a történelem viharai még nem zilálták szét egészében a magyar társadalom értelmiségét. Jogászok egészen a 17. századig visszavezethetően megtalálhatók voltak családjában, és távolabbi rokonai közé tartozott Zlinszky Imre (dédapjának unokatestvére), az egyik első nagy modern magánjogász, ítélőtáblai tanácselnök, akadémikus, a magyar magánjog monográfusa.[1] Apai nagyapja - aki még születése előtt meghalt - hívő, cselekvő keresztény, Prohászka Ottokár barátja, ügyvéd, a Katolikus Népszövetség és a Katolikus Néppárt alapító tagja. Anyai nagyapja szintén ügyvéd, bánáti származású, Tisza István Munkapártjának lippai képviselője, aki Trianon miatt, 1920-ban költözött fel kényszerűségből Budapestre. 1951-ig volt gyakorló ügyvéd, és a Rákosi-kor tombolása közepe természetesen fel sem merülhetett, hogy praxisát leszármazói vegyék át.
A két család közel lakott egymáshoz a Ferencvárosban, így ismerkedtek meg a szülők, akik között - mint édesapja később írta - olyan mély szerelem szövődött, amelyre "nemcsak az ő életük, de további nemzedékeké is alapozódhat". Ahogy Zlinszky János később visszaemlékezett, az ő és testvérei élete biztonságának alapját szülei kapcsolata jelentette, "a keresztény házaspár modelljének" tartotta őket, "anélkül, hogy igyekeztek volna azok lenni (...) Olyan volt ez számukra, mint a levegő, vagy a nemzet, adott, megélt, másképp nem is elképzelhető világ! Amit tettek, az az otthon építése, a kapcsolatok ápolása, a mi titkos vágyaink teljesítése kényeztetés nélkül, kis eredményeink elismerése és visszásságaink nyesegetése. Elmondhatatlan, mennyi színt tudtak a családi életbe belevinni. Milyen szívesen fogadták otthonukban a rokonok mellett barátainkat, iskolatársainkat is. A szép és meleg otthon fontossága, az öltözködés helyzethez illő volta, ételben-italban igényesség és fegyelem sugárzott belőlük. Tudtak adni és tudtak ünnepelni, minderre példával tanítottak."[2]
1946-ban kitüntetéssel végzett a piarista gimnáziumban, majd - talán szerzetes tanárai példájának hatására - fontolóra vette a papi pályát, de mégis inkább az orvosi egyetemre iratkozott be, apja tanácsára, aki attól tartott, az új rendszer nem fog kedvezni a jogászoknak. Igaza volt, de fiából ennek ellenére joghallgató lett, miután egy év elteltével rájött, az orvosi pálya nem neki való. 1947-ben tehát az akkor még át nem nevezett Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán kezdte meg tanulmányait. "Első jogászévem alatt ismertem meg azokat a tanáraimat, akik apám és nagyapáim mellett jogászi hivatásom képét megformázták. Marton Géza, a római jog professzora mindenekelőtt, mellette Nizsalovszky Endre, Szászy István és Beck Salamon, a civiljogászok, Baranyai Jusztin és Eckhart Ferenc voltak rám legnagyobb hatással."[3] Első év végén szinte mindegyik nagy professzor felajánlotta neki, hogy demonstrátorként dolgozzon a tanszékén; Marton Géza hívását fogadta el. Legfontosabb feladata a római jogi tanszéki könyvtár kezelése, emellett tanulókört szervezett, ahol az érdeklődő diákok a tanrenden felül is foglakoztak a római joggal. (Több, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának megszervezésében szerepet vállalt professzor is részt vett fiatal joghallgatóként ezeken a találkozókon.) A politikai helyzet azonban egyre nehezebb lett: "...egy jóindulatú tanulóköri titkárom mondta, eredményeimet látva: »hagyd ott családodat és gyere a Népi Kollégiumba, akkor pár év alatt professzor lehetsz!« Inkább várok egy kicsit, válaszoltam, de leintett: »ne hidd, nincs félút. Ha nem állsz közénk, ki fognak nyírni. A családodat tönkreteszik, amint az újjáépítésen túl vagyunk!« Nem hittem. Nem értettem édesapámat, aki egyszer csendesen azt mondta: »nehezebb lesz visszamenni a katakombákba, mint volt egykor kijönni onnét.«"[4] 1951-ben, a negyedik év végén egy koncepciós eljárás végén - az oktatásügyi minisztérium
- 479/480 -
határozatával - kizárták az egyetemről (egyúttal az ország összes egyeteméről), és családjával együtt egy Bihar megyei kis faluba telepítették ki. (Az élet furcsa fintora, egyben a magyar rendszerváltozás sajátosságaira rávilágító történet, hogy 1989 után, az újonnan felálló Alkotmánybíróság tagjaként két olyan bírótársával ült egy testületben, akik tevőlegesen részt vettek a kizárásához vezető eljárásban…) Egy szegényparaszti ház konyhájába költöztek be, szüleivel és két testvérével. 1951 nyarát így egy gyapotpermetező brigád tagjaként töltötte, majd ősszel behívták egy munkásszázadba katonának. Az ács szakmát választotta, amelyben leszerelése után is, összesen hat éven keresztül dolgozott, egy idő után brigádvezetőként (később gyakran mondogatta, milyen jól jött az építőiparban szerzett tapasztalat a Pázmány jogi kar épületének felújításakor…).
1956 nyarán visszaköltözhettek Budapest környékére. Művészettörténész feleségével ekkor házasodnak össze. A forradalom eseményeiben tevőlegesen nem vett részt, egy katolikus keresztény mozgalom szervezésében való közreműködésen túl, de az is elkerülte a hatóságok figyelmét, így újabb meghurcoltatásra nem került sor. (A különböző jogi karok jogtörténeti, római jogi tanszékeinek akkori munkatársait a forradalom után az eseményekben való részvételük miatt szinte kivétel nélkül megbüntették - ő a Gondviselés kegyelmének tudta be azt, hogy ekkoriban nem lehetett egyetemi oktató, így a felelősségre vonást is elkerülte.) A sors fintoraként - professzorai közbenjárására - éppen 1956 októberében engedélyezték neki tanulmányai befejezését, amellyel értelemszerűen akkor nem tudott élni, majd végül 1957 februárjában vizsgázott le, így jogi doktorrá avatták. Marton Géza ekkor még élt, de már betegeskedett, a tanszékére tanársegédként akkor bekerülni nem tudott, majd az év decemberében az atyai mentor meg is halt. Betegágyán rábízta életművét betetőző nagy művének gondozását kedves tanítványára. A német nyelvű változatot gyorsabban be lehetett fejezni, de arra magyar kiadót találni nem lehetett, így végül a kötet Hamburgban jelent meg.[5] Marton magyar nyelvű kártérítési monográfiáját akkor még nem tudta befejezni, az a munka évtizedekkel később zárult csak le.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
