Az értekezés azt vizsgálja, hogy milyen esetekben érik el a jogellenes reklámtevékenységek azt a szintet, amikor a jogalkotó indokoltnak látja a büntetőjog eszközeinek igénybe vételét. Ezzel kapcsolatban megfigyelhető, hogy számos eltérő szemléletmód alakult ki mind az egyes országok gyakorlatában, de a jogtörténet különböző korszakaiban. Vannak olyan megoldások, mint a mai német jogban (és ehhez áll közel a hatályos magyar jogrendszer is), ahol a reklámtevékenységek vonatkozásában csak közvetve és igen ritkán merül fel a büntetőjogi védelem szükségessége. Ugyanakkor pl. a mai francia és olasz jogban, illetve a korábbi magyar jogban is elterjedt egy olyan felfogás, amely a legsúlyosabb reklámjogi jogsértéseket a bűncselekmények kategóriájába helyezte, önálló, tipikusan a reklámokra vonatkozó tényállásokat állapított meg.
Első ránézésre a reklám és a büntetőjog látszólag két különböző síkon mozog. A reklámozással kapcsolatos jogviszonyok ugyanis a polgári jog területéhez tartoznak. Ha a reklámot mint szolgáltatást fogjuk fel, akkor azok a jogügyletek, amelyek a reklám megszületésétől annak bemutatásáig terjedő folyamatban a reklám szerzője, a reklámozó, a reklámszolgáltató, a reklám közzétevője, a reklám szereplője, stb. között jönnek létre, polgári jogi szerződések.
Ezzel szemben, a cikk szempontjából célszerűbb a reklám egy másik megközelítését előtérbe helyezni. A reklám a vállalkozások kereskedelmi tevékenységének jelentős része, információ a reklámozó áruiról, szolgáltatásairól, az a magatartás, amellyel a potenciális fogyasztókat célozza meg az, aki ezeket az árukat, szolgáltatásokat értékesíteni kívánja. Innen nézve a reklámtevékenységeket már számos jogszabály rendezi, amelyek többsége a reklámkorlátozásokkal foglalkozik, hiszen a reklámozó érdeke itt számos egyéb szempontból védendő érdekkel ütközik. Az ő érdeke az, hogy minél szélesebb körben és minél nagyobb hatással gyakorolhassa reklámtevékenységét. Azonban ez a törekvés, különösen, ha átlép bizonyos, főleg a közfelfogás által megállapított határvonalakat, már ütközhet a fogyasztók jogaival, mások személyhez fűződő jogaival, a gyermekek megfelelő erkölcsi fejlődéséhez fűződő érdekkel, a tisztességes verseny követelményeivel. Tehát ebben a vonatkozásban ki kell jelölni azokat a határokat, amelyeken belül a tevékenység folytatható. Ez bizonyos önmérsékletet igényel mindkét féltől, hiszen a reklám sem sérthet meghatározott érdekeket, de a reklámozó információközléséhez és gazdasági vállalkozáshoz fűződő jogát sem lehet ok nélkül gátolni.
"A reklám tömegeket érint, befolyásol. Nem mindegy hogyan, nem mindegy, mire alkalmazható. Az információ érték, előny, de - közhelyszerű fordulattal - hatalom is, amellyel vissza lehet élni. Amelynek ilyetén áramlását tehát jogilag szabályozni kell."[1]
A reklámtevékenységek korlátai szempontjából a büntetőjog csak végső eszköz, ultima ratio, tehát azokat az érdekeket, amelyek adott esetben a reklámokkal szemben védelmet érdemelhetnek, a jogalkotó nem elsősorban a büntetőjog eszközeivel védi, hanem csak a legsúlyosabb, illetve inkább a társadalom szempontjából legveszélyesebb cselekmények esetén hívja azt segítségül.
A hatályos magyar jog a reklámtevékenységekkel kapcsolatos nemkívánatos magatartásokat minősítheti pusztán etikai vétségnek - a közép-kelet-európai országok közül egyedülálló módon már 1981-ben megalkotott, 1997-ben és 2001-ben korszerűsített - Magyar Reklámetikai Kódex tartalmazza általánosságokban azokat a normákat, amelyek megsértése nem jelent még jogellenes magatartást, de amelyek, mivel szemben állnak a társadalom erkölcsi elvárásaival, etikai vétségnek minősülnek, és a Magyar Reklámszövetség Etikai Bizottságának eljárását vonják maguk után, ezen kívül az egyes reklámszervezetek is létrehozták saját speciális etikai normagyűjteményeiket. A következő fokozat, amikor jogszabály reklámkorlátozást, reklámtilalmat vezet be, de a rendelkezés megsértése még csak reklámfelügyeleti, a versenyjogi szervek eljárását vagy polgári peres eljárást alapozhat meg - így pl. a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Versenytörvény) a
- 477/478 -
reklámtevékenységek mint gazdasági tevékenységek (a jogalkalmazás egyértelműen a gazdasági tevékenységek körébe sorolja a reklámot, hiszen az 1990 óta kialakult gyakorlat a nyereségszerzésre üzletszerűen irányuló, ellenérték fejében kifejtett termelő, szolgáltató tevékenységet és az azt elősegítő reklám és marketing tevékenységet is ebbe a körbe tartozónak veszi.[2]) alapvető hátterét szabályozza, kijelöli azokat a magatartásokat, amelyeket a vállalkozás gazdasági tevékenysége során nem tanúsíthat, mivel azzal a tisztességes verseny követelményét sértené meg. A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: Reklámtörvény) rendelkezéseinek nagy részét teszik ki a reklámtilalmak és reklámkorlátozások, így pl. tiltja általánosságban a dohányáruk reklámozását vagy a burkolt reklámot, de speciális reklámkorlátozásokat tartalmaz a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (a továbbiakban: Médiatörvény), amely egy teljes fejezetben foglalkozik a reklámok közzétételével kapcsolatos előírásokkal, ezen kívül reklámokkal kapcsolatos tilalmak, korlátozások számos más, speciális jogszabályban is találhatók. Harmadrészt, amennyiben a büntetőjog segítségül hívását a jogalkotó még nem tartja szükségesnek, de elégtelennek tartja pusztán a reklámjogi, versenyjogi eljárások hatását, akkor a szabálysértés eszközeit is igénybe veheti. A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Szabálysértési Törvény) is foglalkozik egy tényállásában a reklámmal. Ez a szabálysértés a szexuális szolgáltatás felkínálásának, hirdetésének tilalma, amelyet az valósít meg, aki a külön jogszabályban meghatározott tilalmat megszegve szexuális szolgáltatást írásban, kép- vagy hangrögzítés, illetőleg más berendezés útján felkínál, reklámoz vagy az ilyen cselekményben közreműködik.[3] Az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999 (XII. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Szabálysértési Rendelet) a közerkölcs megsértésének szabálysértése egyik fordulatában bünteti azt, aki erőszakot öncélúan bemutató reklámot tesz közzé, - akkor öncélú a bemutatás, ha az erőszak bemutatását a reklám tárgya vagy témája nem teszi feltétlenül indokolttá.[4]
A továbbiakban részletesen bemutatásra kerülnek a reklámokkal jellemzően kapcsolatba hozható bűncselekmények. A magyar jogban önálló reklámtevékenységgel kapcsolatos törvényi tényállás nincs, ugyanakkor számos cselekmény közvetve vagy közvetlenül összefüggésbe kerülhet velük.
Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy a második világháború előtti jogalkotás közvetlenül reklámok útján megvalósítható bűncselekményekről is rendelkezett. Az 1914. évi XIV. törvénycikk, a sajtótörvény, sajtóvétséggé nyilvánította a nemi életre vagy a nemi betegségek megelőzésére vagy gyógyítására vonatkozó szeméremsértő vagy a közerkölcsiséget veszélyeztető hirdetések közzétételét. Az első versenytörvény, az 1923. évi V. törvénycikk, a reklámszédelgés vétségét határozta meg, amikor kimondta, hogy áru forgalomba hozatalánál nem szabad a kelendőség fokozására alkalmas olyan adatokat híresztelni, amelyek a valóságnak nem felelnek meg és megtévesztésre alkalmasak - illetőleg a valóságnak megfelelő adatot sem szabad úgy híresztelni, hogy annak a szokásos figyelem mellett a valóságnak meg nem felelő értelmet lehessen tulajdonítani. Az üzleti hirdetések korlátozásáról szóló 1933. évi XVII. törvénycikk alapvetően az alkalmiszerű vásárlási lehetőségek hirdetésével történő árusítást tiltotta, kivéve, ha az iparhatóság rendkívüli körülmények (üzletáthelyezés, felszámolás, árverés, stb.) esetén az, vagy a kereskedelmi és iparkamaráktól legfeljebb évente kétszer tizenöt napra a raktáron maradt áruk kiárusítására engedélyt adott, illetve nem esett tilalom alá a karácsony és húsvét előtti szokásos alkalmai árusítás.[5] A törvény kihágássá nyilvánította nemcsak a tiltott árusítást, hanem ezen árusítások hirdetését, valamint engedély esetén az engedélyben foglaltaktól eltérő tartalmú hirdetést is.
Mivel a reklámot úgy is felfoghatjuk, mint a tényállás objektív szituációs elemét, ezért elméletben igen sok bűncselekményt lehet reklám útján elkövetni. Elképzelhető, hogy valamelyik reklámban szereplő kitétel megvalósítja a rágalmazást, közösség elleni izgatást, nemzeti jelkép megsértését vagy akár háborús uszítást is - amennyiben a nagy nyilvánosságnak minősülő reklámokban valósítják meg a törvényi tényállást. A gyakorlatban azonban a reklámok a legkevésbé alkalmasak ezek megvalósítására. A bűncselekmények befejezett alakzatai a reklám bemutatásával valósulna meg, az pedig, hogy a kereskedelmi tevékenység céljával teljesen össze nem férő magatartások a reklámokba kerüljenek, lényegében ki is lehet zárni.
A reklámok eszközeit felhasználó bűncselekmények közül a csalás látszik a legjellemzőbb elkövetési magatartásnak. A hatályos
- 478/479 -
Btk. szerint a csalást az követi el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz.[6] A bírói gyakorlatot és a törvényi értelmezést kevésbé ismerve, elsőre azt lehetne mondani, hogy azon reklámok, amelyek túlzó, a valóságot nem fedő félrevezetésekkel olyan ügyletek megkötésére késztetik a vásárlókat, amely által a termék, szolgáltatás valódi árához képest többet fizetnek, megvalósítják a csalás törvényi tényállását. Hiszen a félrevezetés miatt a vásárló tévedésben volt, a kifizetett és a tényleges ellenszolgáltatás közötti különbözet a kár, míg ugyanaz a másik oldalról jogtalan haszon. A valóságban azonban mindez nem egyértelműen így van. A fenti felfogás ugyanis a félrevezető, megtévesztő reklámok nagyobb részénél már büntetőjogi következmények alkalmazását is lehetővé tenné.
Fontos hangsúlyozni, hogy a megtévesztő reklám a törvényben meghatározottak szerint önmagában jogsértést valósít meg, nem szükséges, hogy bármelyik fogyasztó ténylegesen kárt szenvedjen. A felelősségre vonás akkor is megtörténhet, ha a megtévesztő reklám alapján még egyetlen jogügylet sem jött létre. A csalás tényállásának viszont feltétlen követelménye, hogy a sértett károsodást szenvedjen el. Önmagában a reklám még nem valósíthat meg csalást, csak ha ez alapján valamilyen jogügyletre is sor kerül.
Másrészt a Reklámtörvényben szankcionált jogsértés és a csalás között akkor is minőségi különbség van, ha ezek alapján a vásárló ténylegesen károsodott. A reklámoknak ugyanis természetes velejárójuk egy bizonyos fokú túlzás. Régebben, ha a kereskedők áruikat népszerűsítették, szinte mindig olyan jelzőket alkalmaztak, amely a közönség számára is többé-kevésbé egyértelműen egyfajta szimbolikus megközelítés volt. Az első törvényi tilalmak sem a feldicsérést, csak a szédítő feldicsérést szabályozták. Hosszas folyamat volt, amikor a jogalkotó a túlzásoknak gátat szabott, és egy bizonyos szint felett már nem engedte a reklámokban sem érvényesülni. Kezdetben csupán a valótlan adatok állításával szemben léptek fel. A reklám akkor okozhatja a legtöbb sérelmet, ha az áruval, szolgáltatással kapcsolatban olyan információt közöl, amely nem a valóságnak megfelelő, hiszen akkor a fogyasztó téves tájékozottság alapján választ. Azonban a reklámoknak kialakult a maguk sajátos nyelve. Nem kellett feltétlenül valótlant állítani ahhoz, hogy a fogyasztók felé a valóságoshoz képest más képet mutassanak. Egyes információk elhallgatása, más információkkal sajátos összefüggésben való összekapcsolása a fogyasztók megtévesztéséhez vezethet. Ezért a valótlan tartalmú reklámok tilalmát hamarosan a félrevezető, illetve a megtévesztő reklámok tilalma váltotta fel. Ezzel kapcsolatban született is meg az Európai Unió (illetve elődje) első reklámjogi irányelve, az 1984/450 EGK irányelv, amely kimondja a megtévesztő reklám tilalmát, szankcionálását nem szabályozza részletesen, de minimumként előírja a jogsértő reklám betiltását, illetve a közzététel megtiltását. Az irányelvnek megfelelően kifejezetten mindössze a 2001. évi I. törvény vezette be expressis verbis a magyar jogba a megtévesztő reklám tilalmát. A törvény pontos definíciót nem tartalmaz, mindössze néhány szempontot sorol fel a megtévesztő jelleg megállapításához.
A korábbi bírói gyakorlat következetesen nem vette figyelembe a csalás bűncselekményének megállapítása során a sértett esetleges hiszékenységét, értelmi képességét. Nem igazán tartották fontosnak az elkövetés módját és alkalmasságát sem. A rendszerváltozást követő gazdasági-társadalmi viszonyok azonban módosították ezt a gyakorlatot, és nagyobb súlyt helyeztek arra, hogy az elkövető túlzó, szélsőséges információit a sértettek valóban komolyan vehették-e, mennyiben voltak azok alkalmasak a tényleges megtévesztésre. Ez a szemléletváltás valójában a reklámok során csak igen szélsőséges esetekben teszi lehetővé a csalás elkövetésének a megállapítását.
A csalás és a reklámtevékenységek során fellépő megtévesztés viszonyára a következő két eset szolgál alapvető tanulságul:
A magyar reklámkultúra még korántsem érte el a megfelelő európai színvonalat, azonban különösen kritikus helyzetben volt a kilencvenes évek elején, amikor a megváltozott gazdasági helyzet többek között igen alacsony színvonalú, a vásárlók tömeges becsapására is alkalmas hirdetések jelentek meg. Egy 1991-es szóróreklám-kampány során egy külföldi cég olyan "simogatós Buddhának" nevezett medált kínált eladásra, amelyet kb. a következő szöveggel népszerűsített: "Hamarosan Buddha az Öné lesz, az Ó teljes ragyogásában, aranyozott kivitelezésében. Csodálatos, szinte élő, eláll majd a lélegzete is.... Majd meglátják, hogy valódi műalkotás tulajdonosa. Ön lesz az Ő misztikus hatalmának élő bizonyítéka, úgy hullik Önnek az égből a pénz, akár az eső...". A medál ára akkor kb. 2000 Ft volt, miközben tényleges értéke 70 Ft alatti összeget tett ki.
Az elsőfokú bíróság megállapította a csalás elkövetését azzal az indokkal, hogy a tényállás mind a három lényeges eleme megvalósult. Tévedésbe ejtették a vásárlókat, hiszen az áru nem rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel hirdették. Nem volt műalkotás, csak egy tucatdarab, mindössze 1 Ft értékű aranyfelüle-
- 479/480 -
tet tartalmazott, és semmilyen olyan jellemzőt nem hordozott, amelyre a reklámból következtetni lehetett volna. Jogellenes haszonszerzés volt, hogy a tényleges értéknél több mint tízszer akkora árat kötöttek ki, a kár pedig a vásárlók vagyonában ez által beállott értékcsökkenést jelentette.
A másodfokú bíróság ezzel szemben jogerős ítéletében[7] a vádlottakkal szemben felmentő ítéletet hozott, és úgy vélte, hogy cselekményük nem merítette ki a csalás törvényi feltételeit. Kimondta, hogy a tévedésbe ejtés során vizsgálni kell azt, hogy reálisan elhihették-e a fogyasztók a reklámanyagban foglaltakat. Elképzelhető-e, hogy a kilencvenes évek elején sem túl nagy pénznek számító 2000 Ft-ért egy értékes műalkotást kaphatnak, amelynek jelentős az aranytartalma? A bíróság erre nemleges választ adott. Tehát, ha a reklám olyan állításokat tartalmaz, amelyet az átlagos, kellő figyelemmel, gondosan eljáró állampolgárok nem vehetnek komolyan, akkor az nem is alkalmas megtévesztésre büntetőjogi értelemben sem. Ez a kitétel azért is nagyon érdekes, mert közelíti egymáshoz a polgári jog és a büntetőjog felelősségi kategóriáit. Míg a klasszikus felfogás szerint a polgári jog a felróhatóságon alapul, amely zsinórmértékéül az adott körben, adott személyek csoportjai által elvárt magatartást teszi, addig a büntetőjog felelősségi alapja az egyénre szabott vétkesség. Azonban számos esetben, mint itt is, ki kell indulni a felróhatóságból, legalábbis ehhez hasonlít a sértettek jellemző magatartásainak mérlegelése.
Másrészről azt is kifejtette a bíróság, hogy nincs olyan jogszabály, amely előírná, hogy egyes termékeknél az előállítás költségének hányszorosát lehet kikötni eladási árként, hogy a tisztességes hasznot meghaladó nyereséget már jogtalannak kellene tekinteni. Az állandó bírói gyakorlat értelmében jogtalan haszonszerzési célzatról akkor lehet szó, ha az elkövetőnek a vagyoni haszonhoz objektíve nem volt jogcíme -, amikor a haszon az idegen vagyonból a polgári jog szabályainak sérelmével kerül az elkövető vagy más személy vagyonához - és ezzel egyidejűleg az elkövetőben is felmerül a jogellenesség lehetőségének tudata. A csalási kár pedig nem következett be, mivel azt a tévedésbe ejtett vagyonjogi rendelkezésének kellett volna okoznia.
Ugyanakkor egy másik esetben a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletében megállapított egy reklámmal összefüggésben elkövetett csalást.[8] Az esetben a vádlott egy országos napilapban munkaközvetítést hirdetett azzal, hogy jelentkezési díj ellenében, külföldi kapcsolatait felhasználva, munkalehetőséget keres a jelentkezőknek, és ha nem sikerül állást találnia, a jelentkezési díjat visszafizeti. Valójában semmilyen hirdetett kapcsolattal nem rendelkezett, azt csupán a hirdetés megjelenését követően próbálta meg - sikertelenül - megteremteni. Tehát a reklámban nem túlzó, hanem valótlan állításokat tett közzé. Feltehetően azzal számolt, hogy a viszonylag alacsony jelentkezési díjakat senki nem fogja visszakérni, hiszen mindennapos, hogy még egy megfelelő cégen keresztül sem sikerül munkát találni, így ezen nem fog senki meglepődni. A bíróságok álláspontja szerint mind a tévedésbe ejtés - hiszen a reklámozó valótlanul állította, hogy külföldi kapcsolatokkal rendelkezik, és ez volt az a döntő érv, amely miatt szolgáltatását igénybe vették -, mind a kár bekövetkezése - pénzt fizettek a vádlottnak semmis szerződés alapján, tehát vagyonjogi rendelkezést tettek -, mind a jogellenes haszonszerzési szándék - hiszen az elkövető a jelentkezési díjakat elköltötte, tehát visszafizetési szándéka sem volt -bekövetkezett, tehát befejezett csalásról van szó.
A reklámtevékenység ritkán valósít meg csalást, ahhoz elsősorban megtévesztésre alkalmas valótlan tartalmú információ szükséges, és a reklám alapján olyan jogügyletnek kell létrejönnie, amelyen kárt okozó vagyonjogi rendelkezést foglal magában. Fontos ugyanakkor, hogy az elkövető célzatosan jogszabályba ütköző haszonszerzésre is törekedjen.
Van egy sajátos, a jogalkotó által nemkívánatosnak tartott gazdasági tevékenység, amely különböző formáit négy jogszabályhely is tiltja:
A Versenytörvény kimondja, hogy tilos az árut, szolgáltatást a versenytárs hozzájárulása nélkül olyan jellegzetes külsővel, csomagolással, megjelöléssel vagy elnevezéssel előállítani vagy forgalomba hozni, reklámozni, továbbá olyan nevet, megjelölést vagy árujelzőt használni, amelyről a versenytársat, illetőleg annak áruját szokták felismerni.[9]
A védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (a továbbiakban: Védjegytörvény) úgy fogalmaz, hogy védjegybitorlást követ el, aki a védjegyet jogosulatlanul használja.[10]
A Szabálysértési Rendelet, illetve a Btk. szerint aki árut - a versenytárs hozzájárulása nélkül - olyan jellegzetes külsővel, csoma-
- 480/481 -
golással, megjelöléssel vagy elnevezéssel állít elő, amelyről a versenytárs, illetőleg annak jellegzetes tulajdonsággal rendelkező áruja ismerhető fel, vagy ilyen árut forgalomba hozatal céljából megszerez, tart, illetőleg forgalomba hoz, feltéve, hogy az áru értéke a 100 000 Ft-ot nem haladja meg, az áru hamis megjelölésének szabálysértési alakzatát,[11] ha meghaladja bűncselekményi alakzatát valósítja meg.[12]
A négy jogszabályi tilalom adott esetben átfedheti egymást, elképzelhető ezek közül egyszerre háromnak a megvalósulása. Ha valaki pl. egy Coca-Cola megjelöléssel, a jogosult hozzájárulása nélkül állít elő üdítő italt, egyszerre a Versenytörvény, a Védjegytörvény, illetve értékhatártól függően a Szabálysértési Rendelet vagy a Btk. előírásaiba ütköző magatartást valósít meg.
A Védjegytörvény által tiltott tevékenység a többihez képest más szinten mozog, hiszen csak az olyan jellegbitorló magatartásokat tiltja, amelyek bejegyzett védjegyhez fűződő jogokat sértenek. A többi jogszabályban meghatározott utánzás viszont független attól, hogy a versenytárs védjegyhez való jogát sérti-e, a jellegzetes külső a szellemi alkotáshoz fűződő védelemtől függetlenül nyer jogi oltalmat.
A versenyjog egyik jellemző intézménye a jellegbitorlás vagy szolgai utánzás tilalma. Az úgynevezett második versenytörvény (1984. évi IV. törvény) még az áru olyan módon való forgalomba hozatalát, hirdetését tiltotta, amely azt a látszatot keltette, hogy az áru a versenytársé. A harmadik versenytörvény (1990. évi LXXXVI. törvény) már az áru, szolgáltatás olyan külsővel, csomagolással, megjelöléssel, elnevezéssel előállítását, forgalmazását, illetve olyan név, megjelölés vagy árujelző használatát tiltotta, amelyről a versenytársat, annak áruját szokták felismerni. A negyedik versenytörvény (1996. évi LVII. törvény) pedig kifejezetten a tilalmazott magatartások között az előállításon és a forgalomba hozatalon felül a reklámozást is feltüntette.
A bűncselekmény (illetve a szabálysértés) a versenyjog vonatkozó rendelkezéseinek egy súlyosbított változata. A két tényállás nagyon hasonlít egymáshoz, ám mégis nem teljes az átfedés. Ennek a különbségnek az elhatárolása a reklámok szempontjából nézve jelentős. A versenyjog ugyanis a hamis árujelzők előállítását, forgalomba hozását, reklámozását és használatát tiltja. A Btk. ezzel szemben a hamis árujelző előállításáról, forgalomba hozatal céljából történő megszerzéséről, tartásáról és forgalomba hozataláról beszél. Tehát az egyik oldalról a reklámozás az a magatartás, amely a versenyjogi és a büntetőjogi felelősség kérdésében a lényeges különbség. Ha ugyanis a vállalkozás hamis árujelzővel reklámozza termékét, az versenyjogi jogsértés, de nem bűncselekmény. Azonban, ha a reklámozáson kívül a szándékos árujelzőelőállítás vagy annak célzott megszerzése, illetve az árujelző forgalomba hozása is a reklámozó terhére írható, ami nagyon gyakran együtt jár, akkor már büntetőjogi felelősségre vonásra is sor kerül.
Az utóbbi néhány évtizedben, és mindenekelőtt az Európai Unió jogalkotásában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a fogyasztóvédelem gondolata. A hazai első versenytörvénnyel (1923. évi V. törvény) - amely még csak a versenytársakat sértő egyes tisztességtelen gazdasági tevékenységeket tiltott - a későbbi versenytörvényeknek jelentős fejezete lett a fogyasztók tisztességtelen befolyásolásával szemben fellépő szabályozás. A hatályos törvény csupán annyit mond, hogy a gazdasági versenyben tilos a fogyasztókat megtéveszteni, tehát csak általánosságban, generálklauzula-szerűen fogalmaz, és ezt követően példálózva felsorol egyes tipikus magatartásokat.[13] A példák csak iránymutatást adnak a jogalkalmazó számára, számos esetet a generálklauzula alapján döntenek el.
Lényeges kérdés, hogy a fogyasztók tényleges megtévesztése vagy a megtévesztésre való alkalmasság is tilos?
Ha a törvény nyelvtani értelmezéséből indulunk ki, akkor a válasznak mindenképpen a megtévesztésre való alkalmasságnak kellene lenni. A generálklauzulán túli felsorolások némelyikében a törvény kifejezetten a megtévesztésre való alkalmasságot említi (valós tény megtévesztésre alkalmas módon állítása, megtévesztésre alkalmas árujelző, megtévesztésre alkalmas tájékoztatás). Ha ugyanis a megtévesztésre alkalmas árujelző alkalmazása is megvalósítja a tilalmat, akkor azt nem lehet csak a tényleges megtévesztéshez kötni. Másrészt nem is lenne életszerű a másik megoldás, hiszen a fogyasztók tényleges megtévesztését lehetetlen bizonyítani, ezért a magatartás objektív megítélése a helyes.
A fogyasztók megtévesztését a Btk. is tiltja. A bűncselekményt az követi el, aki az áru kelendőségének felkeltése érdekében nagy nyilvánosság előtt az áru lényeges tulajdonsága tekintetében valótlan tényt, vagy valós tényt megtévesz-
- 481/482 -
tésre alkalmas módon állít, illetve az áru lényeges tulajdonságáról megtévesztésre alkalmas tájékoztatást ad.[14] Mivel a joggyakorlat a nagy nyilvánosság fogalmába beleérti a reklám útján történő elkövetést, a fogyasztók reklám általi megtévesztése bizonyos feltételek bekövetkezése mellett bűncselekményt valósít meg.. Észrevehető, hogy a Btk. a versenytörvénnyel ellentétben nem általánosságban tiltja a megtévesztést, hanem taxatíve felsorolt elkövetési magatartások esetében. Ennek megfelelően a reklámban történő szándékos, a fogyasztókat megtévesztő magatartásnak számos olyan fordulata van, amelyet csak a versenyjog szankcionál, a büntetőjog nem. Ilyenek pl. az elhallgatással megvalósuló jogsértések, a különösen előnyös vásárlás hamis látszata, vagy az értékesítéssel összefüggő hamis tájékoztatás. Ezt követően a törvény taxatíve felsorolja, hogy mi minősül az áru lényeges tulajdonságának Fontos, hogy ez a felsorolás is kimerítő, nem példálózó.
A Btk. a fogyasztók megtévesztését csak akkor bünteti, ha azt az áru kelendőségének felkeltése érdekében követik el, ezáltal a célzatos magatartások körére szűkíti le a bűncselekmény megvalósulását. Ha az elkövető a fogyasztók megtévesztésére irányuló magatartása nem volt szándékos (célzatos), versenyjogi sérelem megvalósul, de bűncselekmény nem. Az áru kelendősége kitételt a harmadik versenytörvény is ismerte, lévén csak akkor tiltotta a fogyasztók megtévesztését, ha az áru kelendőségének fokozására irányult, azonban a negyedik versenytörvény ezt a megszorítást már megszüntette.
A bűncselekményt nem valósította meg pl. az a vállalkozó, aki a piacon hamis Levi's felirattal és külsővel ellátott farmernadrágokat hirdetett és árusított. Az áru hamis megjelölésének szabálysértési vagy bűncselekményi alakzata az értékhatár alapján megvalósult, de a fogyasztó megtévesztése nem, hiszen a felsorolt elkövetési magatartások egyikének sem felelt meg a cselekmény. Ha a tényállásban a megtévesztésre alkalmas árujelző használata is szerepelne, akkor megállapítható lenne ezen bűncselekmény elkövetése, így viszont nem.[15]
A Btk. XVI. fejezetének 1. címe a közbiztonság elleni bűncselekmények körében számos olyan bűncselekményt sorol fel, amely valamilyen veszélyes anyag tartását, behozatalát, forgalmazását, stb. bünteti, ide tartozik pl. a lőfegyverrel, robbanóanyaggal, radioaktív anyaggal vagy méreggel visszaélés esete. A törvényi tényállások általában a forgalmazással és a használattal kapcsolatos magatartásokhoz fűznek büntetőjogi szankciót. Azonban a visszaélés méreggel tényállása többek között azt is büntetni rendeli, aki a mérgek visszaélésszerű felhasználásának megakadályozására avagy más személyek veszélyeztetésének kizárására előírt intézkedések megtételét elmulasztja.[16] A Btk. tehát utal egy olyan jogszabályra, amely kötelezettségeket ró fel a mérgekkel rendelkező számára. A kémiai biztonságról szóló 2000. évi XXV. törvény úgy rendelkezik, hogy a veszélyes anyagok, illetve veszélyes készítmények csak abban az esetben reklámozhatóak, ha a reklám tartalmazza a reklámozott termék veszélyességi osztályának egyértelmű megjelölését (pl. ártalmas - mérgező - nagyon mérgező). Ezen kívül tilos a forgalomba hozandó veszélyes anyagot, illetve veszélyes készítményt nem veszélyesként reklámozni, illetőleg olyan kifejezést, megjelölést használni, amely a veszély nem megfelelő értékelését eredményezheti.[17] Csomagküldés útján történő értékesítés esetén a termékre vonatkozó reklámhordozónak és a termék leírásának egyértelműen utalnia kell a megrendelhető termék veszélyességére. Az előírások megszegése esetén az elkövető, tehát akinek a személyéhez köthető a mulasztás, elköveti a méreggel visszaélés bűncselekményét. Ha pedig a mulasztás közvetlen veszélyt vagy ennél súlyosabb következményeket okoz, akkor a foglalkoztatás körében elkövetett veszélyeztetés minősített tényállása valósul meg.
A magyar jogba az 1993. évi XVII. Törvénnyel beiktatott bűncselekmény és a reklám viszonyának sajátos tanulsága van. A tényállás eredetileg úgy szólt, hogy az követi el a szerzői és szomszédos jogok megsértésének vétségét, aki irodalmi, tudományos vagy művészeti alkotás szerzőjének művén, előadóművésznek előadói teljesítményén, hangfelvétel előállítójának hangfelvételén, rádiónak vagy televíziónak a műsorán fennálló jog megsértésével vagyoni hátrányt okoz, A 2001. évi CXXI. törvény módosítása után annyi változás történt, hogy a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvénynek (a továbbiakban: Szerzői Jogi Törvény) megfelelően a film vagy adatbázis előállítójának a teljesít-
- 482/483 -
ménye is védett jogi tárggyá vált, másrészt a vagyoni hátrány okozásának eredménye mellett vagylagosan a haszonszerzési célzattal elkövetés is tényállási elemmé vált.[18]
Amikor a cselekmény még csak eredmény-bűncselekmény volt, két eseti döntés született a cselekmény reklámjogi megítélésének vonatkozásában. Az egyik esetben[19] a vádlott jogszerűen megszerzett használt videokazetták eladására tett közzé hirdetést a következő pontos szöveggel: "Használt, műsoros videokazetták nagy és kis tételben eladók." A másik esetben[20] viszont a terhelt jogtalan átmásolással vagy külföldről beszerzett jogtalan hangalámondással ellátott videokazettákat kívánt értékesíteni, a hirdetés szövege így szólt: "Videokazetták, szinkronizált filmekkel, jó minőségben eladók." Egyik esetben sem került sor tényleges értékesítésre, mert még annak megkezdése előtt megindult a büntető eljárás. Az előbbi eljárás során a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a vádlott nem követett el bűncselekményt, utóbbi esetben szerzői és szomszédos jogok megsértésének kísérlete miatt felelősségre vonta.
Az eredmény-bűncselekmények általában - mint az emberölés - nyitott törvényi tényállások, tehát a jogalkotó nem határozza meg pontosan az elkövetési módokat, hanem akkor tekinti a cselekményt befejezettnek, ha az eredmény megvalósult. Ilyenkor a bírói gyakorlat körültekintően jár el annak vonatkozásában, hogy az eredmény elmaradása esetén, milyen cselekményeknél lehet már kísérletről beszélni. Ha a cselekmény alkalmas arra, hogy a nem kívánt eredményt okozza, tipikus elkövetési magatartás, akkor megállapítható a kísérlet. Kérdés, hogy a reklámtevékenység milyen viszonyban van az általa célzott, a szerzői jogok sérelmét eredményező vagyoni kárhoz. A Legfelsőbb Bíróság azt mondta ki, hogy a szerzői és szomszédos jogok megsértése, amennyiben az elkövető jogosan van a jogvédelem alatt álló tárgyak birtokában, csak a forgalomba hozatal megkezdésével éri el a kísérleti szakaszt, addig a reklámozás legfeljebb előkészületnek tekinthető, ami nem büntetendő. Ha viszont eleve jogellenesen szerezte meg a védett alkotást, akkor már ezzel eljutott a kísérleti szakba - hiszen a jogellenesség a vagyoni hátrány okozásának szándékával összhangban van -, a reklám is még csak a kísérlet része, befejezett akkor lesz a bűncselekmény, ha az alkotás ténylegesen forgalomba is kerül. Bár a reklám kifejezte az elkövető azon szándékát, hogy forgalomba kívánja hozni a terméket, átvitt értelemben, hogy meg kívánja sérteni a jogosult vagyoni jogait és ezáltal hátrányt kíván okozni, önmagában a reklámtevékenység még nem része a tényállásnak.
Összefoglalva: A mai magyar jog, ellentétben pl. a francia és az olasz megoldással, nem szabályoz önálló reklám-bűncselekményeket. Azonban a gazdasági élet sajátosságai, a verseny visszásságai számos olyan, reklámok során megvalósuló jogsértéseket eredményeznek, amelyekkel szemben indokolt a büntetőjog eszközeivel fellépni. Feltehető, hogy a közeljövő számos új értelmezési szempontot tartogat még e témában. ■
JEGYZETEK
[1] Bércesi Zoltán: A magyar reklámjog rendszere - (Jura 1998/1. 21.)
[2] Vörös Imre: Reklámszabályok a versenytörvényben (Jogtudományi Közlöny 1997/11. 458.)
[3] 1999. évi LXIX. törvény 145. §
[4] 218/1999 (XII.28.) Korm. rendelet 1. §
[5] 1933. évi XVII. törvénycikk 1., 2., 9., 10. §
[6] Btk. 318. §
[7] FBK 1995/14.
[8] BH 1998.10
[9] 1996. évi LVII. törvény 6. §
[10] 1997. évi XI. törvény 27. § (1) bekezdés
[11] 218/1999 (XII.28.) Korm. rendelet 71. §
[12] Btk. 296. §
[13] 1996. évi LVII. törvény 8. §
[14] Btk.296/A. §
[15] BH 1999.103.
[16] Btk. 265. §
[17] 2000. évi XXV. törvény 18. §
[18] Btk. 329/A. §
[19] BH 1995.623.
[20] BH 1998.324.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus Debreceni Egyetem (Debrecen).
Visszaugrás
