Az egyenlőség gondolata nem tekinthető igazán ősinek: az ókori társadalmakban, de még a középkorban is a hierarchikus konstrukció dominált. Természetes volt, hogy a születés vagy éppen a vagyon alapján meghatározott személyek lényeges többletjogokkal rendelkezzenek. Ezen a helyzeten lényegében a kereskedelem, a klasszikus liberalizmus változtatott, mely a piac elsődlegessége okán nem fogadhatta el, hogy az emberek ne legyenek formális értelemben teljesen egyenlőek.[1] A XIX. század második felétől kezdve aztán megindultak a formális egyenlőséget nem élvező csoportok (pl. rabszolgák, vagyoni cenzus miatt korlátozott szegények, egyes vallások követői, nők) jogegyenlőségének megteremtéséért folytatott társadalmi mozgalmak, melyek egyre újabb és újabb területekkel bővültek ki.[2]
Az egyenlőség eszméje a magánszemélyek vonatkozásában azonban meglehetősen sokáig kizárólag a belső jogban létezett: a nemzetközi jogban ugyan a vesztfáliai békeszerződésektől kezdődően létezett már az államok egyenlősége, ám a magánszemélyek egyenlőségére a nemzetközi színtéren először az ENSZ Alapokmánya utalt: az Alapokmány preambulumában szerepel a férfiak és nők egyenjogúsága,[3] a célokat és elveket tartalmazó 1. cikk (3) bekezdése pedig célként említi, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül kerüljenek tiszteletben tartásra.
Napjainkban már sok más nemzetközi jogi dokumentum mellett[4] az Európa Tanács keretében létrejött Emberi Jogok Európai Egyezménye is tartalmazza a diszkrimináció tilalmát,[5] azonban az Egyezmény eredeti formájában (a legtöbb nemzetközi jogi dokumentumhoz hasonlóan) önállóan nem, csupán más, az Egyezményben biztosított joggal összefüggésben tette lehetővé a diszkrimináció tilalmának megsértésére való hi-
- 216/217 -
vatkozást. Megjegyezzük, hogy ezt a helyzetet elviekben gyökeresen megváltoztatta a 2005. április 1-jén hatályba lépett Tizenkettedik Kiegészítő Jegyzőkönyv,[6] mely immáron önállóan is lehetővé teszi a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésére való hivatkozást az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt. Ez azonban jelenleg csupán elvi lehetőségnek mondható, melynek megítélésünk szerint két szignifikáns indoka is van: egyfelől, nincs még a Bíróságnak értékelhető esetjoga, így meglehetősen nagy kockázatot jelent a kérelmezők részéről a "bevált" út helyett a járatlant választani. Másfelől pedig, a kiegészítő jegyzőkönyvnek az Európa Tanács 46 tagállama közül mindössze 13 részese, ily módon a tagállamok többsége ellen nem is lehet jelenleg a diszkrimináció tilalmának megsértésére hivatkozással önállóan kérelmet benyújtani.[7] Álláspontunk szerint azonban ezen kiegészítő jegyzőkönyv gyakorlati alkalmazása nem alakítja majd át gyökeresen az Emberi Jogok Európai Bírósága eddigi esetjogát: továbbra is létezhetnek a diszkrimináció tilalmának azon esetei, amelyek egy másik, az Egyezményben foglalt cikkellyel összefüggésben merülnek fel, ám a Bíróság gyakorlata kibővülhet majd egy új, az Egyezményben nem szereplő jogokkal összefüggő diszkriminációs ügyek csoportjával.
Ezen előbbi, "bevált" és alkalmazott esetjog vonatkozásában a Bíróság eljárásáról általánosságban az alábbiakat mondhatjuk el. Minden egyes ügyben szükségesnek mutatkozik a hátrányos megkülönböztetést összefüggésbe hozni egy másik, ugyancsak az Egyezményben foglalt alapvető joggal. Ami ezen két jog (az alapul vett, Egyezményben szereplő jog és a diszkrimináció tilalma) viszonyát illeti, a következőket jegyezhetjük meg. Amennyiben az alapul vett rendelkezés sérelme megállapítható, a Bíróság sok esetben mellőzte a 14. cikkely sérelmének vizsgálatát. Példának okáért, amikor a Bíróság megállapította, hogy a homoszexuálisokra vonatkozó eltérő jogi szabályozás sérti a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot, ezzel egyidejűleg már úgy foglalt állást, hogy erre való tekintettel nem feltétlenül szükséges az ügy 14. cikkely szerinti vizsgálata.[8] Ez a megközelítés azonban az utóbbi néhány évben megváltozott: a Bíróság immáron nem kizárólag az önálló cikkely sérelmét vizsgálja, hanem a legtöbb esetben megvizsgálja ennek a 14. cikkellyel összefüggő aspektusait is,[9] amennyiben a panasz alapján nyilvánvalóan egyenlőtlen bánásmód figyelhető meg az említett jog vonatkozásában, mely egyenlőtlen bánásmód az ügy lényegi elemét adja.[10] Ugyanakkor, a 14. cikkely természetesen nem csak akkor alkalmazható, ha valamely más cikkely megsértése is megállapítható - ez ugyanis teljesen értelmetlenné tenné a 14. cikkely létét. Csupán arra van szükség, hogy a kérelmező egy olyan jog vonatkozásában hívja fel a diszkrimináció tilalma megsértését, mely jog egyébként az Egyezményben deklarálásra került.[11]
A Bíróság gyakorlata alapján a kérelmezőnek kell igazolnia, hogy hátrányos megkülönböztetés történt, míg a bepanaszolt állam kormánya köteles igazolni, hogy ez a megkülönböztetés jogszerűen igazolható. Ahogy a Bíróság megfogalmazta: a 14. cikkely a hasonló helyzetben levő személyeket védi attól, hogy velük szemben különböző bánásmód érvényesülhessen.[12] Ez a megfogalmazás azonban meglehetősen relatív, két személlyel nem csak egyformán jól, de egyformán rosszul is lehet bánni: példának okáért, ha a férfiak és a nők ugyanazért a munkáért eltérő díjazásban részesülnek, a problémát nem csupán úgy lehet orvosolni, hogy az alacsonyabb fizetést felemeli a munkáltató, hanem úgy is, hogy a magasabbat csökkenti.[13]
A kérelmezőnek kell megjelölnie azt a csoportot, amellyel hátrányosan megkülönböztetett módon bánnak, tekintettel arra is, hogy a sérelmezett helyzetek összehasonlíthatók legyenek.[14] Ezen ún. "összehasonlító teszt" segítségével először azt vizsgálja, volt-e eltérő bánásmód egy másik, hasonló helyzetben levő sze-
- 217/218 -
mélyhez, csoporthoz képest. Ha nem található megfelelő összehasonlítási alap, akkor a helyzet sajátossága kizárja a diszkrimináció megállapítását.[15] A Van der Mussele v. Belgium ügyben[16] például a Bíróság az ügyvédek helyzetét a kirendelt védőként végzett munka tekintetében nem találta összehasonlíthatónak más foglalkozási csoportokkal, ezért nem is állapította meg a diszkrimináció tilalmát kimondó cikkely sérelmét. Megjegyezzük azonban, hogy az Egyezmény értelmében nem csupán a nyílt (közvetlen), de a közvetett diszkrimináció is tilos: azaz azon helyzetek sem tekinthetők jogszerűnek, amikor két csoportra formálisan ugyanazon feltételek vonatkoznak, ám az egyik csoport tagjainak jelentős része önhibáján kívül képtelen ezen feltételeknek megfelelni. A Bíróság terminológiája a diszkrimináció két típusa között nem is tesz különbséget.[17]
Amennyiben megállapítható a különböző bánásmód (legyen az akár közvetlen, akár közvetett diszkrimináció),[18] az állam csak abban az esetben mentheti ki magát, ha ez a különbségtétel objektíven és ésszerű okból igazolható.[19] De még abban az esetben is, ha az alkalmazott különbségtétel szükségesnek tekinthető, vizsgálandó, hogy az intézkedés arányban áll-e az elérni kívánt céllal vagy sem.[20] Más szavakkal, a Bíróság itt azt vizsgálja, hogy az elszenvedett hátrány a jogszerű cél hatékony eléréséhez szükséges-e és azzal arányban van-e. Példának okáért, az Abdulaziz ügyben[21] a Bíróság úgy foglalt állást, hogy a bevándorlókra vonatkozó eltérő munkaügyi szabályok a hazai munkaerőpiac védelme érdekében kétségkívül jogszerűek, de azon intézkedések, melyek ezen az alapon tesznek különbséget a férfiakra és nőkre vonatkozó szabályok között, már nem igazolhatók.[22] Ezzel kapcsolatosan megjegyezzük ugyanakkor, hogy főleg a Bíróság működésének kezdeti éveiben voltak, akik úgy vélték: a 14. cikkely alapján valamennyi különbségtétel (tehát az ésszerűen igazolható is) tilos. Ez a megközelítés azonban legfeljebb logikai úton fogadható el, az Egyezmény szellemiségével (és a Bíróság kialakult esetjogával) ellentétes.[23]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
