Kecskemét város alapításáról és kezdeteiről kevés adattal rendelkezünk, a legtöbb történet mondaszerű. Annyi bizonyos, hogy a honfoglaláskor az Árpádok nemzetsége birtokolja, így a későbbiekben királyi birtok lesz. Bár a város környéke a váci püspökség, ill. a garamszentbenedeki apátság birtokába kerül (1075), maga a város a királynék kezelésében marad.[1] 1368-ban az özvegy anyakirályné, Erzsébet, ill. 1382-ben Nagy Lajos király feleségének, a szintén Erzsébet nevű királyné birtokában van a terület. 1437-ben Habsburg Albert király elveszi a néhai Zsigmond király feleségétől, Ciliei Borbála özvegy királynétól, és feleségének, Erzsébetnek adja. Erzsébet királyné 1439-ben elzálogosítja a kecskeméti adó beszedésének jogát, hogy ebből fedezze a törökellenes hadjáratok költségeinek egy részét. Ettől kezdődően - néha kalandos utakon, néha egyszerűen csak öröklés vagy házasságok révén - Kecskemét többször gazdát cserél, a terület birtokrészekre oszlik, a földesurak általában csupán a város teljes területének 1/8-1/8 részét birtokolják. Házasságok, adományozások folytán a mezőváros legnagyobb földesura végül a Koháry család lesz, amelytől Kecskemét végérvényesen csak 1834-ban tudja megváltani magát.[2] A tárgyalt korszakban tehát Kecskemét egy contractualis mezőváros, viszonylagosan nagy szabadsággal, de fölötte az úriszék és Pest vármegye gyakorol felügyeletet és ellenőrzést.
A feudális korban a város mindig a szabadság jelképe volt, a városlakók magasabb életminőséget vártak el a jobbágysorban élőkhöz képest. A szabadság fokmérője a földesúrtól való mind közvetettebb függés, a teherviselés méltányosabb módja, a szabadságjogok - az adott korszakban elvárható - kiteljesedése. Vizsgáljuk meg tehát a vallásszabadság és a nemzetiségek jogainak alakulását, ítéletet alkotva ezzel egy magyarországi mezőváros jogéletének fejlettségéről.
Kecskemét városa egyértelműen a vallási tolerancia színhelye. Természetesen ezt a kijelentésünket annyiban korrigálnunk kell, hogy annak érvénye - bár ez vizsgálandó korszakunkban jelentős vívmány - csak a bevett vallásokra terjed ki. A katolikus és református vallásúak a legnagyobb egyetértésben és együttműködésben éltek. Arányuk a XVII. századtól kezdve kb. 50-50 %, majd ez a számarány a XIX. századra mozdul el a
- 119/120 -
katolikusok javára, akik ekkor a lakosság 65,4 %-át alkotják már. A városi hivatalokban is mindenkor kényesen ügyeltek arra, hogy a két nagy felekezethez tartozók arányosan töltsék be az állásokat.[3] Az evangélikus vallásúak számaránya elhanyagolható, ez a tény magyarázza, hogy az ő ügyük csak ritkán jelentkezik a városi iratokban.
A következő két esemény is a felekezetek közötti szolidaritást jelzi. Az 1659: 13. tc. az ún. törökösségre halálbüntetés kiszabását rendeli. Koháry István földesúr a református felekezet vezetőit úriszéke elé idézte, mert az új templom építése tárgyában a református gyülekezet követeket küldött az akkor a területet megszállva és ellenőrzése alatt tartó török hatósághoz Isztambulba. A felekezet vezetőinek érdekében pater Kecskeméti Gellért ferences elöljáró, mint a római katolikus parókia adminisztrátora, több katolikus elöljáróval együtt közbenjárt a földesúrnál a vád elejtése érdekében. 1690-ben pedig, amikor Thököly kurucai elhurcolták a ferences elöljárót a városból, a protestáns lakosok eredtek az emberrablók nyomába, és kisebb ütközet után kiszabadították, majd visszavitték a városba a ferences atyát.[4]
A békés együttélés említésénél a mi szempontunkból fontosabb azon döntések áttekintése, amelyeket a városi tanács hozott az egyházakkal kapcsolatosan. A vallási egyenjogúságot példázza az az 1819. évi eset, amikor az evangélikus egyház fordult a városi elöljárósághoz, hogy egyházi építkezéshez téglaégetés iránt engedélyt kérjen. Az engedélyt természetesen megkapták, de számunkra inkább az engedély indokolása lényeges: "annak (ti. a téglának) égettetése nekiek úgy, mint más ekklésiáknak is, megengedtetik".[5] Ez a határozat is egyértelműen a bevett felekezetek egyenjogúságát tükrözi.
Ugyanebben az évben, április 2-án jelentős tűz pusztított a városban. A városi óraverő harang, valamint a katolikus templom harangjai egyaránt megolvadtak a tűzben. A katolikus egyház és a város megállapodtak abban, hogy provizórikus jelleggel - ti. addig, ameddig a város saját harangtornyot nem épít - e városi feladatot is a katolikus templom, ill. annak új harangja látja el.[6] Ez a megállapodás példájául szolgál annak a mai világban is fellelhető jelenségnek, hogy közfeladatot egyházi szervezet is elláthat.
A fenti példáknál is lényegesebbek és gyakoribbak azok az esetek, amikor valláserkölcsi kérdésekben a világi hatóság hozott jelentős és normatív rendelkezéseket. 1830. november 9-én erősíti meg a városi tanács azt a régen bevett szokást, hogy hivatalba lépésekor minden egyes tisztviselő köteles valamelyik templomban esküt tenni. Főleg a katolikus egyház kérésére szerepel nagyon gyakran a tanácsülési jegyzőkönyvekben a vasárnapok és ünnepnapok megszentelésének kérdése, az ünneptörők megbüntetése. A városi tanács már 1738. február 24-én rendeletben szabályozza, hogy az egyházi ünnepeken tilos a fuvarozás, délután négy óráig nem szabad a városba kocsival behajtani. Aki a szőlőben kapál, vagy a határban szánt, arat, azt meg fogják büntetni.[7] Egy keltezetlen, de a
- 120/121 -
korszakra datálható szabályrendelet pedig az ünnepek és vasárnapok megtartása érdekében a reformátusokat és az evangélikusokat kötelezi arra, hogy ezeken a napokon tartózkodjanak a mezei és a házimunkától.[8] 1772-ben a tanács előírja, hogy ünnepnapokon éjféltől a következő éjfélig tilos "a gazdagság gyarapítására való munka", valamint a szekerek csak üresen járhatnak, ill. csak olyan szekerek járhatnak, amelyek a konyhára való eleséget szállítják.[9] A munka mellett a szórakozás keretei is szabályozást nyernek. A kocsmáknak ünnepnapokon reggeltől egészen az ünnepnapot követő munkanap reggeléig sem bort, sem pálinkát nem szabad mérniük.[10] A fenti rendelkezéseket a városnak újra meg újra meg kell ismételnie. 1818-ban a városi tanács - hivatkozva az úriszék leiratára - megállapítja, hogy az ünneptörők vagy 12 forintot fizetnek a város tűzikasszájába, vagy pedig 12 pálca büntetést kell, hogy elszenvedjenek bűnükért.[11] 1824-ben maga a plébános, Seres Pál kénytelen panaszkodni a tanácsnál. Jelen esetben egy Parrag nevű "materialista" a panaszlott, aki üzletét a katolikus ünnepeken is nyitva tartja. Az illető makacssága egyébként igen meglepő, hiszen csak ideiglenes letelepedési engedéllyel rendelkezik. A városi tanács meg is fenyegeti, hogy amennyiben bűnös szokásával nem hagy fel, a város ki fogja taszítani kebeléből, s mehet, amerre lát. Ezzel kapcsolatban a város részletes rendeletet bocsátott ki:
1. Aki katolikus ünnepen a boltját kinyitja, először 6, majd 12 forintra büntetik, végül harmadik alkalommal megfosztják a bolt üzemeltetési jogától. Mindazonáltal kivételekkel is lehet találkozni: az olyan bolt, amelynek a bejárata az udvarról nyílik, az utcára nyíló ajtaja zárva van, s olyan közszükségleti cikkeket árul, amelyeket a tanyai lakosok a nyári hónapokban csak az ünnepeken tudnak beszerezni, mert más napokon nincs módjuk a városba bejönni, ünnepnapon is nyitva lehet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
