Az adócsalás és a csalás bűncselekményének elhatárolása a bírói gyakorlatban továbbra sem egységes. Részint azért, mert a Bírósági Határozatokban korábban közzétett eseti döntések csak részkérdésekkel foglalkoztak és így teljes körben nem érintették a felmerülő jogértelmezési problémákat - ami persze teljességgel érthető, hiszen ezek konkrét jogesetekben megszületett döntések, amelyeknek nem feladata olyan jogkérdések tisztázása, amelyek az adott üggyel nem függenek össze. Részint pedig azért, mert a kérdéssel elméleti szinten foglalkozók sem foglaltak el azonos álláspontot.
Abban talán egységesnek mondható a gyakorlat, hogy amennyiben az elkövető egyáltalán nem folytat gazdasági tevékenységet, és valótlan tartalmú számlák felhasználásával az adóhatóságtól általános forgalmi adót igényel vissza, úgy, hogy annak kiutalását kéri, nem adócsalásért, hanem csalásért vonható felelősségre.
A vita az utóbbi időben annak az elkövetési magatartásnak a helyes minősítése kapcsán csúcsosodik ki, amikor az elkövető egyébként ténylegesen folytat gazdasági tevékenységet, amellyel összefüggésben általános forgalmi adó megfizetésére köteles. Ezen túl azonban valótlan tartalmú számlák felhasználásával azt a látszatot kelti, mintha korábban gazdasági tevékenységével összefüggésben termékbeszerzést végzett volna vagy szolgáltatást vett volna igénybe, és ezek kapcsán vele szemben előzetesen általános forgalmi adót számítottak fel. Majd az adóhatóságot tévedésbe ejtve a valótlan számlák ÁFA-tartalmát "visszaigényli", mégpedig úgy, hogy a ténylegesen végzett gazdasági tevékenységével összefüggően általa fizetendő általános forgalmi adóba kéri azt beszámítani. Azaz az adóhatósággal szemben olyan követelést érvényesít, amelyre nincs jogalapja, és ezzel lényegében az általa fizetendő adót "csökkenti".
A Baranya Megyei Bíróság Büntető Kollégiuma a 2002 októberében tartott kollégiumi ülésén e körben az alábbi állásfoglalást hozta:
"Nem a Btk. 310. § (1) bekezdésében meghatározott adócsalás, hanem a Btk. 318. § (1) bekezdésében meghatározott csalás bűncselekményének a törvényi tényállását valósítja meg az a magatartás, amikor a tényleges gazdasági tevékenységet (termékértékesítést vagy szolgáltatás-nyújtást) végző adóalanyok az általános forgalmi adó időszaki bevallásában az adójogszabályokban foglaltaknak megfelelően jogszerűen nyilatkoznak az általuk fizetendő forgalmi adó összegéről, ugyanakkor általános forgalmi adót igényelnek vissza úgy, hogy annak törvényes feltételei nem állnak fenn." Állásfoglalásának indokai a következők: Az általános forgalmi adóval kapcsolatos visszaélések gyakori elkövetési magatartásává vált, hogy tényleges gazdasági tevékenységet végző adóalanyok a bevallásban az adójogszabályoknak megfelelően, jogszerűen nyilatkoznak az általuk befizetendő általános forgalmi adó összegéről. Ugyanakkor általános forgalmi adót igényelnek vissza, ám ennek törvényes feltételei nem állnak fenn és az ezt megalapozó okiratok valótlan tartalmúak.
Az általános forgalmi adó 1989-es bevezetését követően kialakult ítélkezési gyakorlat szerint az ún. jogtalan visszaigénylés a Btk. 318. § (1) bekezdésében meghatározott vagyon elleni bűncselekmény, az adóhatóság sérelmére elkövetett csalás megállapítására alkalmas (BH 218/1993, BH 271/1993. és BH 660/1993. számú eseti döntések).
A csaláskénti minősítést nem érinti az a körülmény sem, ha a jogosulatlanul visszaigényelt általános forgalmi adó tényleges kiutalására azért nem került sor, mert azt az elkövető által azonos igénylőlapon bevallott és általa befizetendő általános forgalmi adó összegéből levonják (azaz azt elszámolják). Ugyanis a Btk. 318. § (1) bekezdésében meghatározott csalás bűncselekményének eredménye, a kár, azaz a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés ez esetben is bekövetkezik.
Vagyon fogalmán az azonos célra rendelt gazdasági érdekű (azaz pénzben kifejezhető) jogosultságok és kötelezettségek összességét értjük. A vagyon alkotó elemeit jelentő jogosultságok és kötelezettségek - a vagyon alanyának valamennyi dolgán fennálló tulajdonjoga, az ún. idegen dologbeli jogok, a kötelmi követelések és tartozások - a vagyon tárgyai. A jogosultságok és követelések a vagyon aktívái, a kötelezettségek pedig a vagyon passzívái.
Mindebből pedig nyilvánvaló, hogy a bevallott általános forgalmi adó - követelésként - a bevallás pillanatától kezdődően az adóhatóság vagyonának részét képezi. Ismertté válik ugyanis előtte a követelés kötelezettjének személye, a követelés jogcíme és nagysága is.
Ennek a követelésnek - mint vagyontárgynak - egy fiktív visszaigénylés segítségével történő elvonása a vagyonban beállott értékcsökkenés.
Miután azonban ebben - az ebből a szempontból -kivételes esetben az adó befizetésére, illetve behajtására mégsem került sor: ezen magatartás eredménye egyúttal a Btk. 310. § (1) bekezdésében meghatározott adócsalás eredményének - az adóbevétel csökkentése -is megfelel.
A helyes minősítés kérdésére tehát önmagában az eredmény értékelésével nem adhatunk választ, ezért vizsgálódásunkat ki kell terjeszteni a két bűncselekmény további tényállási elemeire is.
Mind a jogirodalom, mint a joggyakorlat egységes volt abban, hogy az adócsalás esetében a megtévesztés az adókötelezettség fennállásának, illetve az adókötelezettség helyes mértékének megállapítására vonatkozik. Az elkövető magatartása arra irányul, hogy egyáltalán ne fizessen adót, vagy a jogszabályban előírtnál kevesebbet kelljen fizetnie.
A megtévesztő magatartásra pedig az adótényállás valamelyik elemével - adóalany, adótárgy, adóalap, adómérték, adómentesség vagy adókedvezmény - kapcsolatban kerül sor.
Jelen esetben ezzel szemben az állapítható meg, hogy az elkövető az általános forgalmi adóra vonatkozó fizetési kötelezettségét a valóságnak megfelelően bevallotta, valótlan adatot az adótényállás egyetlen elemével kapcsolatban sem közölt. Nem sorolhatók ugyanis az adókedvezmények közé az adó-visszatérítések, illetve az adó-visszaigénylések.
A megtévesztő magatartás tehát nem az adófizetési kötelezettség megállapításával, hanem annak megfizetésével, a bevallott tartozás jogellenes rendezésével volt kapcsolatban. A vitatott cselekmények helyes minősítése tehát: az adóhatóság sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmény, csalás.
Miután továbbra is számos vitát gerjeszt a bírói gyakorlatban ez a kérdés, a korábban kifejtettek fenntartása mellett a következőkkel kívánom a kollégiumi véleményt kiegészíteni:
Az adócsalást a Btk. 310. § (1) bekezdése szerint az követi el, aki adókötelezettség megállapítása szempontjából jelentős tényt (adatot) a hatóság előtt valótlanul ad elő vagy elhallgat, és ezzel vagy más megtévesztő magatartásával az adóbevételt csökkenti.
A csalás elkövetője pedig a Btk. 318. § (1) bekezdése szerint jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz.
Azon gondolom nincs vita, hogy a csaláshoz képest az adócsalás törvényi tényállása speciális tényállási elemeket tartalmaz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
