A ősi római civiljog hiányosságait pótló praetori jogfejlesztés egyik fontos részét képezte az újabb büntetőkeresetek kialakítása. A praetori edictumok által büntetendővé nyilvánított tényállások közé tartozott a rabszolga megrontása (servi corruptio) is. A római jogi tankönyvek és kézikönyvek általában - néhány kivételtől eltekintve[1] - említést sem tesznek e praetori delictumról. E mellőzés véleményem szerint teljesen indokolatlan, hiszen egy jelentős és rendkívül érdekes magánbűncselekményről van szó. A servi corruptióval kapcsolatos szabályokat a Digesta kompilátorai külön titulusba foglalták.[2] Az alábbiakban elsősorban e titulus szövegtöredékei alapján kívánom bemutatni a servi corruptio szabályozását.
1. Ulpianus szerint apraetor a következőket foglalta edictumába: "Akiről azt állítják, hogy rosszhiszeműen idegen rabszolgát vagy idegen rabszolganőt fogadott be vagy csalárdul olyan magatartásra vett rá, amely által annak értéke csökkent, az ellen keresetet fogok adni az értékcsökkenés kétszeresének erejéig."[3] Az edictum kibocsátásának időpontját nem ismerjük.[4] Csak annyit tudunk, hogy Alfenus Varus jogtudós, aki Kr. e. 39-ben volt consul, már ismerte az általunk vizsgált delictumot.[5]
2. Az edictum szövege szerint a bűncselekmény elkövetési magatartása alapvetően kétféle lehetett: megvalósítható volt e delictum egyrészt idegen rabszolga rosszhiszemű befogadása (receptio) által, másrészt pedig idegen rabszolgának olyan cselekményre való - ugyancsak dolózus - felbujtása (persuasio) révén, amely a szolga piaci értékét csökkentette. Az előbbi tényállás általában úgy valósult meg, hogy valaki - akár a saját, akár más házában vagy telkén - elrejtés céljából (abscondendi causa) menedéket adott egy idegen, szökött rabszolgának (servus fugitivus), tudva azt, hogy ezzel a szolga gazdájának kárt okoz.[6] Az utóbbi, elvontan megfogalmazott elkövetési magatartásra a forrásokban sok-sok példát találhatunk. A római jogtudósok szerint például megrontotta a rabszolgát, aki azt szökésre, lopás vagy személysértés elkövetésére, erkölcstelen életmódra, fajtalankodásra, a színházi és egyéb látványosságok gyakori látogatására, semmittevésre, pazarlása, peculiuma elpocsékolására, urával szembeni engedetlenségre, ura lejáratására, adóslevelek megsemmisítésére, számlák, okiratok meghamisítására vagy lemásolására vette rá.[7] Az utolsóként említett tényállást érdemes kiemelnünk. Arthur Schiller mutatott rá arra, hogy számlák és különböző iratok lemásolása esetén tulajdonképpen üzleti titkok tisztességtelen módon való megszerzésére került sor, s így e tényállásban felfedezhetjük a modern versenyjognak, s azon belül a tisztességtelen verseny tilalmának az ókori gyökereit.[8]
3. A servi corruptio szándékos és célzatos bűncselekmény volt. Az elkövető (instigator, sollicitator) célzata kifejezetten a szolga megrontására, ill. tulajdonosának megkárosítására irányult. Ezért nem volt perelhető, aki csupán emberszeretetből vagy merő könyörületből (humanitate vel misericordia) fogadott be idegen rabszolgát,[9] s az sem volt felelősségre vonható, aki rossz szándék nélkül (sine dalo malo), például játékból (lusus gratia) buzdította a szolgát becstelenségre.[10] Ulpianus szerint az, aki más rabszolgáját arra vette rá, hogy menjen fel a tetőre vagy másszon le a kútba, s a szolga a kérés teljesítése közben eltörte a lábát vagy más tagját, vagy az életét vesztette, csak akkor tarto-
- 376/377 -
zott felelősséggel, ha rossz szándék (dolus malus) vezette.[11]
4. A bűncselekmény tárgyát eredetileg csak idegen rabszolga képezhette. Ha valaki más rabszolgáját abban a tudatban rontotta meg, hogy az illető szabad ember, Ulpianus szerint felelősséggel tartozott, mert szabad embert sem lett volna szabad erkölcstelenségre rávenni.[12] A tévedés tehát ebben az esetben nem volt mentő körülmény. Abban az esetben azonban, ha valaki abban a tudatban fogadott be szökött rabszolgát, hogy az szabad ember, Buckland helyes megállapítása szerint nem valósult meg bűncselekmény, mert hiányzott a dolus.[13] A későbbi jog analógia alkalmazásával - utilis actio biztosítása révén - a családgyermek megrontása (filii vel filiae corruptio) esetén is lehetőséget adott a perlésre. Ilyenkor nemvagyoni kár keletkezett a család jó hírének csorbulása révén.[14]
5. Az actio servi corrupti felperese rendszerint a szolga tulajdonosa (dominus) volt, akit akkor is megilletett a keresetindítás joga, ha a szolgát kézizálogba adta.[15] Utiliter a haszonélvező (usufructuarius) is perelhetett.[16] Az actio bárki ellen megindítható volt: közös tulajdonban lévő rabszolga (servus communis) esetén a tulajdonostársak (socii) egymást is perelhették;[17] a tulajdonos és a haszonélvező szintén kölcsönösen egymás ellen is felléphetett.[18] A szolga jóhiszemű birtokosa (bonae fidei possessor) viszont nem állhatott sem a felperesi, sem az alperesi oldalon.[19] Aki tehát abban a tudatban tartotta birtokában a rabszolgát, hogy ő a tulajdonos, nem kapott keresetet; az actio olyenkor is a valódi dominust illette. Alperesként pedig a jóhiszemű birtokos azért nem jöhetett számításba, mert ő abban a tudatban cselekedett, hogy a saját rabszolgáját rontja meg, ami által csak saját maga károsodik.
A kereset - annak ellenére, hogy nem a civiljogon, hanem csupán a praetor edictumán alapult - időbeli korlátozás nélkül megindítható volt: "haec actio perpetua est, non temporaria" - mondja Ulpianus.[20] A perlési jogot a rabszolga halála, eladása vagy felszabadítása sem szüntette meg.[21] A perindítás joga a jogutódokra is átszállt, a kereset passzív legitimációja azonban - az actio büntető jellege miatt - szorosan az elkövető személyéhez tapadt.[22]
Ha az elkövető rabszolga volt, Ulpianus szerint a gazdáját lehetett felelősségre vonni, aki azonban pénzbüntetés fizetése helyett noxába, adhatta szolgáját, ami által a szolga átkerült a sértett tulajdonába.[23] Hatalomalatti elkövető esetén tehát noxalis actio indításának volt helye. Ha egy haszonélvezet tárgyát képező rabszolga megrontotta a haszonélvező egyik szolgáját, a haszonélvező Paulus szerint pert indíthatott a bűncselekményt elkövető szolga tulajdonosa ellen.[24] Abban az esetben, ha egy közös tulajdonban lévő rabszolga az egyik tulajdonosának kizárólagos tulajdonában álló szolgáját rontotta meg, természetesen nem volt helye perindításnak, hiszen lényegében annyi történt, hogy a sértett több rabszolgája közül az egyik megrontotta a másikat.[25] Egyébként, ha közös tulajdonban álló szolga idegen rabszolgát rontott meg, a tulajdonostársak Paulus szerint egyetemlegesen feleltek: ilyen esetben - noxalis keresettel - bármelyik tulajdonostól követelhető volt a büntetés teljes összege, ha azonban egyikük teljesített, valamennyien szabadultak a kötelemből.[26]
Fontos megemlíteni, hogy a kereset in factum actio volt, vagyis a praetor a bűncselekmény tényállását írta le röviden a formula intentiójában, s a bíró előtt a felperesnek e tények megtörténtét kellett igazolnia.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
