A büntetésre vonatkozó - a mai napig befolyással bíró - elképzelések az európai gondolkodásban az ókori görög filozófusok nézeteiben már megtalálhatók. Így a bűncselekmények megelőzésének racionális társadalmi célkitűzése (Protagoras), a büntetésnek az egyénnel szembeni etikai igazolása (Platón, Arisztotelész), a megtorlásnak, mint a kiegyenlítő igazságosságnak az elve, a büntetés arányosságának követelménye. Már időszámításunk előtt az V. sz.-ban Platón ajánlotta, hogy a megtorlás mellett keresni kell azokat a módszereket is, amelyek a bűnelkövetőt megjavítják, megelőzik az újabb bűnelkövetést, és visszavezetik a társadalomba.
A természetjogászok (Grotius, Pufendorf, Hobbes, Locke), majd a szerződéses államfelfogás képviselőinek büntetéselméleti nézeteiben az állam büntetési jogosultsága és az állampolgári szabadság büntetőjogi garanciái kerültek az érdeklődés előterébe. A XVIII. század filozófusai (Beccaria és Filangieri) munkásságának eredményeként vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától. Nyugat-Európában ekkor uralkodóvá vált nézet szerint a szabadságvesztés büntetést kell a büntetési rendszer elegyévé tenni a halálbüntetés és a testi büntetések helyett. A hangsúly a büntetés társadalmi funkciójára kerül, amelyet az általános megelőzésben látnak. Kant és Hegel megtorlási elmélete maradandó hatást gyakorolt Közép-Európában. A hegeli elmélet a bűnelkövetőt szabad és önrendelkező lény rangjára emelte. A XIX. század gondolkodói az ún. relatív vagy hasznossági elméletekre kezdtek építeni a megtorlás (abszolút elméletek) helyett. Az általános megelőzés helyett a különös megelőzést tekintette elsődlegesnek egy részük, foglalkoztak az elkövető megjavításával.
A büntetés szükségességét hirdető nézetekben egyre nagyobb hangot kaptak a büntetési célú kérdések. Az utilitarista elméletek a büntetés célját a hasznosságában, az újabb bűnelkövetésének megelőzésében határozták meg.
A büntetés szükségességét, hasznosságát, igazságosságát a büntetési célok keretében veszik figyelembe az ún. egyesítő elméletek (Carrara, Rossi, Romagnosi, Luca, Helie). A századforduló két egymással küzdő felfogása, a klasszikus és az új irányzatok, a tett, illetőleg a tettes büntetőjog (Liszt, Garofalo és Ferri). A megtorlás szerepét a büntetés különféle céljaiban fogalmazták meg. A viták tanulságaként levonható, hogy a megtorlás tartalma a büntetésnek, de nem célja; a büntetés hagyományos fogalma nem áll ellentétben az általános és a különös kriminálpolitikai célkitűzésekkel. A XX. században a modern polgári jogfejlődés keretei között kitűnik a megtorlási és a hasznossági elméletek harca és egymás mellett élése is. Majd a múlt század harmincas éveiben megjelent elmélet szerint (Filippo Gramatica) a társadalom védelme érdekében el kell törölni a büntetőjogi felelősség fogalmát és azt az antiszocialitással kell helyettesíteni. Büntetés helyett az állam köteles a bűncselekményekre vezető okok kiküszöböléséről gondoskodni és a társadalmi beilleszkedést biztosítani. Ennek érdekében a büntetések helyett megelőző, nevelő és gyógyító intézkedéseket kell alkalmazni, mégpedig nem az okozott kár vagy cselekmény irányában, hanem a bűnelkövető személyiségéből eredő antiszocialitás kiküszöbölése érdekében. A különös megelőzési elmélet sem ad választ a büntetéssel kapcsolatos valamennyi problémára.
A XX. század első felére mély nyomot hagyott a klasszikus büntetőjogi iskola garanciákkal körülbástyázott büntetéselmélete. Nyugat-Európában a II. világháború utáni időszakra jelentős hatást gyakorolt az "új társadalomvédelem" mozgalma, amely egyéniesített kezeléssel az aktív, megelőző szociálpolitika kiépítését, a megtorló jellegű szabadságvesztés büntetések felváltását szorgalmazta. A negyvenes évek végén
- 45/46 -
ismét feltűnt a tettes büntetőjog, megerősödött a relatív büntetési célok hangoztatása (Marc Ancel). A hetvenes évek közepe tájától Európában és az USA-ban a pozitivista szemlélet azért vált tarthatatlanná, mivel rájöttek, hogy a rehabilitáció, a reszocializáció nem lehet a büntetés kiszabás irányító eszméje. A kezelési, pszicho- és szociálpedagógiai programok nem eléggé fejlettek és kialakultak ehhez.
Az általános elrettentés büntetési elmélete egybeesik az "érvényesüljön a törvény és legyen rend" követeléssel (law and order). A semlegesítési elméletnek - mint a generális elrettentési teória egyik leágazásának - fő tétele a bebörtönzés semlegesítő hatása. A pozitivista célbüntetések elmélete ugyanúgy, mint a kontrollelmélet minden esetben eszköznek tekintette a büntetést, rajta kívüli célhoz igazította hozzá az alkalmazandó eszköz kiválasztását. Szociológiai-pszichológiai megalapozásúak és hasznossági szemléletűek. Az erkölcsfilozófiai indíttatású arányossági elmélet hívei nem büntetőpolitikai célok meghatározásából indultak ki, hanem erkölcsi értékekből (igazságosság és méltányosság). Rámutattak, hogy a megérdemelt büntetés és az ehhez kapcsolódó egész gondolatmenet olyan alapelvek kidolgozását jelentené, amelyek az állam büntetőhatalmát korlátozzák, emberségesebb és az emberi méltóságot tiszteletben tartó bűntettes kezelést tesznek lehetővé (H. Morris és H. L. A. Hart).
Napjaink elméleti vitáiban mind gyakrabban esik szó a büntetés ún. reneszánszáról, arról a kívánalomról, hogy a szabadság elvonását rosszként, hátrányként kell megélnie az elítéltnek. A fő célként a biztonságot vagy az ártalmatlanná tételt hangsúlyozzák, mint általános megelőzést előtérbe helyező célfelfogást. Túlnyomórészt ez az angol nyelvű szakirodalomban terjedt el. A legtöbb államban a reszocializációt elsődlegesnek tekintik, de nem kizárólagosnak. Erre példaként hozzák fel az osztrák büntetés-végrehajtási törvény 20. §-ának (1) bekezdését, amelyben a cél a speciális prevenció (reszocializáció), a társadalom védelmének biztosítása, valamint harmadikként az alkalmazott büntetés intő és figyelmeztető céljának érvényre juttatása. A német, svéd és a spanyol szabályozás értelmében a reszocializáció mellett figyelembe kell venni a társadalom biztonsági igényét, amit a bűnelkövető fogva tartásával lehet elérni. Egyben a végrehajtásban a feladatok és a célok sokrétűsége is megfigyelhető, s a reszocializációt más-más módon tartják elképzelhetőnek elérni.
A szabadságelvonással nem járó szankciók alkalmazása, a fogvatartás elkerülésének igénye nem szünteti meg egyben a zárt büntetés-végrehajtás létét. A vagylagos szankciók alkalmazása Európában a XIX.-XX. századforduló táján merült fel először, mégpedig a patronage (egyfajta pártfogó felügyelet) és a pénzbüntetés bevezetésével. A II. világháborút követően a szabadságvesztést helyettesítő intézmények kialakulásának szükséglete előtérbe került a nemzetközi együttműködés szintjén.
Az 1970-es évek elején a megtorló elmélet térnyerésével együtt felmerült, hogy a büntetések zömét a közösségben, a szabad élet viszonyai között kell végrehajtani, ott, ahol a cselekményt kiváltó okok is fellelhetők. A módosítás indoka volt az is, hogy egyre inkább előtérbe kerültek a szabadságvesztés büntetés negatív hatásai. Ezek között lehet felsorolni a családi kapcsolatok fellazulását, a személyiség elsivárosodását, a munkahely elvesztését, anyagi nehézségeket, de mindenképpen itt kell említeni a szellemi képességek eltompulását, a testi-lelki egészség elsorvadását is. A gyakori visszaesések is azt mutatták, hogy a szabadságvesztés büntetés nem elég hatékony, továbbá jelentős költségeket ró az államháztartásokra. Így tehát előtérbe kerültek a közösségben végrehajtott, szabadságelvonással nem járó szankciók, melyek alkalmazását az Európa Tanács Miniszterek Tanácsa által 1961-ben elfogadott határozat is sürgeti. Az alternatív szankciók előretörésének, térnyerésének másik indoka a börtönökben és fegyházakban kialakuló zsúfoltság, és a vele járó már említett költségesség.
A nyolcvanas évek második felétől a börtön büntetés reneszánszát éli. Magyarázható ez a bűncselekmények számának emelkedésével, az újból jelen lévő elrettentés eszméjével, valamint az alternatív szankciók iránti bizalmatlansággal. Több európai ország hatalmas méretű börtön-építkezésekbe kezdett, habár ez indokolható a már meglévő büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltságával is. Ugyanakkor arra buzdíthat, hogy a bíróságok több szabadságvesztés büntetést szabjanak ki annak ellenére, hogy az azt helyettesítő intézmények sokkal humánusabbak, mint a bebörtönzések.
Léteznek olyan irányzatok is, amelyek magának a büntetőjognak keresik az alternatíváját, ezeket diverziós programoknak szokás nevezni. E körbe tartozik pl. a kompenzáció és a mediáció. A kompenzáció nem más, mint a sértett számára nyújtott kártalanítás, elégtétel. A mediáció lényege, hogy az áldozat és az elkövető megegyezzen egymással, a megegyezés elérése a cél, tehát nem hátrány okozása, az elkövető megbüntetése.
Az ezredfordulón a büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában - mint tettesnek és sértettnek egyaránt - az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melyből levezethető szabadságának korlátja is, melyet csak annyiban gyakorolhat, és amelynek tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik. A büntetési célokat is az emberre - mint individuumra és társadalmi lényre - tekintettel kell megfogalmazni. A büntetéshez az igazságosság (mint az egyenlő méltósággal és szabadsággal bíró emberek közti biztonság és béke megteremtésének és fenntartásának) mértéke és eszköze mellett szükség van úgy egy közelebbi, mint egy távolabbi célra is. A jövőben fontosnak tűnik jóvátételt nyújtani a jogaiban megsértett egyénnek, még hacsak
- 46/47 -
olyan módon is, hogy a büntetés jellege nem zárja ki a jóvátétel lehetőségét. Például a pénzbüntetéseket majd elsősorban az áldozatok kártalanítására kellene fordítani és a szabadságvesztést is úgy kellene végrehajtani, hogy az elítéltet a sértett kártalanítására is sarkallja. A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtás is. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélküli legyen a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan.
A jogfosztás, illetve jogkorlátozás mértékét az adott szankciók tartalma adja. Mivel az alapvető jogok korlátozásáról van szó - mégha maga az állam részéről és törvény alapján is -, messzemenő védelmet kell nyújtani az esetleges visszaélésekkel szemben. Ezt követeli meg a személyiség és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége. Utóbbi szükségszerűen felvetette azt az igényt, hogy újra értékeljük a bűnelkövetők megítélését.
A büntetőjogi szankció a megelőzésnek csak egyik eszköze, s mint ilyen része az állami, társadalmi eszközök komplex rendszerének. A visszaesés elleni küzdelem egyik fontos eszköze kétségtelenül a büntetések és a büntetőjogi intézkedések hatékony végrehajtása is. Tulajdonképpen a büntetőjogi szankciók céljának realizálása a végrehajtás feladata.
Az eddigi tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy igen bonyolult kérdésről van szó, amelynek további megoldása számos tudománynak - így a jogtudománynak, kriminológiának, büntetőjog-szociológiának, szociál-pszichológiának, matematikának és más tudományoknak - közös feladata. Általában a büntetőjogi szankcionálás hatékonysága alatt a kitűzött cél és ezen cél elérésének oka közötti kapcsolatot értjük, hogy a kitűzött célt optimális módon érték-e el. A represszív hatékonyság mérésének fontos feltétele az, hogy az eredmények viszonyítási alapját; vagyis a célt meghatározzuk. A modern büntetőjogok a büntetés célját általában a speciális és generális prevencióban határozzák meg. Vitathatók azok a nézetek, amelyek szerint, amikor a büntetőjog a megtorlást tekintette a büntetés alapvető céljának, a hatékonyság kérdése fel sem merült. Éppen e megtorlásban remélték automatikusan a cél elérését. Seneca ezt úgy fejezte ki annak idején: "okos nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem azért, hogy a jövőben ne kövessenek el." Olyan adekvát eszközt kell alkalmazni, amely képes az egyén antiszociális orientációját megváltoztatni, vagy úgy befolyásolni, amely őt azonban csak a feltétlenül szükséges mértékben sújtja.
A büntetés hatékonyságának fokát tehát annak a szociális értéknek a különbsége adja meg, ami a büntetés szociálisan pozitív eredményeinek maximálisan lehetséges elérése jelent ahhoz az értékhez viszonyítva, amit ezen cél elérésére szolgáló eszközökre fordítunk. Ilyen tényező elsősorban a külső környezet, a külső feltételek és hatások, amelyeket az ember erkölcsi nézeteinek, értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságaival összhangban vesz fel és amelyek viselkedését pozitív vagy negatív értelemben befolyásolhatják. A különböző emberek azonos helyzetekben másként, sokszor ellentétes módon reagálnak, amit az emberi tudat bonyolultsága, utánozhatatlan individualitása és relatív önállósága idéz elő. Az ember pszichológiai és erkölcsi vonásai bonyolult rendszert alkotnak és különféle tudományágak vizsgálatának tárgyát képezik. Figyelembe kell venni azt is, hogy az emberek tudata nem képez egy mindenkorra zárt rendszert, hanem állandóan új és új ingereket, hatásokat vesz fel. Ehhez még hozzá lehet fűzni azt is, hogy az embernek teljes elszigetelése a külső hatásoktól nem zárja ki a viselkedésében és tudatában bekövetkező változást, mivel a tudat viszonylagos önállósága lehetővé teszi a személyiség megváltozását a saját fejlődése alapján. A kiszabott szankció és az ember viselkedésének megváltozása között nincs közvetlen okozati összefüggés, a büntetés hatásának, működésének mechanizmusa igen bonyolult. A hatékonyság lényegében tehát a tervezett eredmények megvalósítását jelenti, kritériuma a cél meghatározta tevékenysége eredményei által szabályozott.
A szakirodalom hatékonysági mutatói voltaképpen nem a büntetés kedvező hatását, hanem éppen hatástalanságát mutatják. Az egyes büntetőjogi rendelkezések konkrét követelményeket határoznak meg, mint az időbelileg korlátozott büntetések (pl: a pénzbüntetés megfizetése). Ha az elítélt teljesíti ezeket a követelményeket, akkor a büntetés hatékonynak tekinthető. A hatékony büntetési rendszer megvalósítása esetén sem hagyható figyelmen kívül a társadalmi beilleszkedés objektív feltétele, valamint a társadalmi viszonyok, amelyek kedvező alakulása hozzásegít a visszaesés számának csökkentéséhez. A hatékonyságnál a büntetés célja és annak elérése közötti viszony játszik szerepet. A cél elérése és az ahhoz szükséges ráfordítás közötti viszony kérdése már egy másik vonatkozási rendszer. Magától értetődően állandóan törekedni kell arra, hogy a büntetés célját a lehető legcsekélyebb társadalmi ráfordítással érjük el. A ráfordítások és a szükségletek közötti optimális viszony, az ésszerűség és az áttekinthetőség magas foka, a büntetőeljárás gördülékeny, gyors lefolytatása és a büntetés kiszabása kedvezően hatnak azokra, akik felelősek a büntetés hatékonyságáért. A társadalmi ráfordítást gyakran nem lehet előre pontosan meghatározni. A büntetésmegvalósulás folyamatában szükségessé válhatnak a büntetési cél elérése érdekében olyan intézkedések, amelyeket nem lehetett előre látni.
A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságához elengedhetetlen, hogy minél több bűncselekményt feltárjanak, az elkövetőket minél előbb felelősségre vonják.
- 47/48 -
A bűncselekményt elkövetett személlyel szemben a bíróság felhatalmazza a megfelelő szerveket az állam kényszerítő erejének a használatára. A szankció egyes jogok szűkítésének vagy a tőlük való megfosztottságnak a formáját öltheti, avagy pozitív kötelességet írhat elő. Legtöbb szankció elnevezésében ez szerepel is. Más kontextusban is előfordulnak megfosztottságok vagy kötelességek - pl. meg kell fizetni az adót, vagy ki kell tölteni egyes adminisztratív kérdőíveket -, ám amikor büntetésként terhelik valakire ezeket, stigmatizáló vagy dorgáló elem társul hozzájuk a bűncselekmény elkövetőjével szemben. Az ítélet tehát közvetlenül személyes következményekkel, valamint közvetett szociális következményekkel jár, amelyeket igazolni kell.
Az ítélet racionális megalapozására vonatkozó írások csak egyetlen, esetleg néhány típusú igazoláshoz folyamodnak. Ám ha valóban meg akarjuk érteni a büntetést, mint társadalmi intézményt, és valóban meg akarjuk ragadni minden egyes "rendszer" belső feszültségét, meg kell keresnünk a megközelítés vezérlő gondolatát (különösképpen a magaviseleti és politikai premisszákat), illetve a gyakorlati következményeket, amelyeket megcéloznak, illetve a valóságos befolyásukat.[1]
A megfizetésre alapozó elméletek már nagyon régiek, különösképp Kantnál és Hegelnél találjuk meg őket. A hetvenes években, az "érdem" útján való modern megközelítési formájukban, épp az elítélt megjavulására és reszocializációjára vonatkozó gondolatoknak felrótt túlzások és kudarcok ellenhatásaképpen, domináns jelleget kaptak. Ezekben a szankció, tartalmát tekintve magyarul pontosabban kifejezve a fenyítés a bűncselekménynek megfelelő morális válaszként igazolódik: az, aki megsértette a törvényt, fenyítést érdemel, a büntetés súlya arányos kell, hogy legyen a bűncselekmény súlyosságával. Az igazolást egy olyan érv is megerősíti, ami a büntetés intézményéről feltételezett, egész társadalmat érintő elrettentő hatást szab meg: vagyis az, hogy a társadalom az állam kezébe helyezett büntetőeszköz mérséklő hatása nélkül anarchiába süllyedne. A megfizetés tézisének egyes fenntartói még egy argumentumot adnak hozzá ehhez: a fenyítésnek nemcsak igazolt dorgálást kell mérnie a bűnelkövetőre, hanem meg is kell győznie a megbánás, a megjavulás és a társadalommal való megbékülés szükségességéről.
Az érdem teóriájának magaviseleti premisszája abból áll, hogy az egyének felelősek tetteikért és elhatározásaikat lényegében racionálisan hozzák meg. A politikai premissza pedig azt mondja ki, hogy minden egyes egyednek ugyanakkora tiszteletre és méltóságra van joga: a bűnös megérdemli a büntetést, ám az elítélés nem fosztja meg minden jogától; különösképp attól a jogától nem, hogy az elkövetett bűntetthez képest ne részesüljön aránytalan fenyítésben.
Az arányosságnak, ami az érdem teóriájának központi eleme, két aspektusa van. A "kardinális" aspektus a büntetés súlyosságát célozza meg, ami nem lehet aránytalan az elkövetett bűncselekményhez képest. A különböző büntetésekből elfoglalt viszonylagos szinteket, különféle nemzeti vagy időhöz kötődő kontextusokban, a társadalmi konvenciók és kulturális tradíciók határozzák meg; viszont többféle okból a konvenciók is változhatnak. A "megszokott" arányossági elv a bűnös cselekmény súlyosságából indul ki. Gyakorlatilag sok függ attól, hogyan értékelik az elkövető magatartását, különösképp azok, akik meghozzák az ítéletet, és a társadalom mennyire fél a hagyományos, az "igazi" (pl: utcabeli) bűnözés viszonylagos súlyosságától, és az új típusú bűncselekményektől (pl: a természetszennyezéstől, a kereskedelmi csalástól). A megszokott arányossági elmélet egy olyan értékrend felállítását követeli meg, ami minden típusú súlyosság megítéléséhez alapul szolgál. A feladat, ami alapvető minden olyan megközelítésben, amelyben az arányosság szerepet játszik, szorosan kötődik az elmélethez; egyes szerzők szerint az így meghozott döntések lényegében esetlegesek, és az uralkodó társadalmi-politikai struktúrától függenek.
Az elrettentés teóriája szerint a büntetés - nevezzük az intézkedéseket is magában foglaló szankcióként magyarul fenyítésnek e fejezetben - célja mindenekelőtt az, hogy elrettentő stratégia keretében megelőzze a jövőbeni bűncselekményeket. Államhatalmi gyakorlatként az ítélet csak hatásában igazolódik. A szankció vagy fenyítés meghatározása az elrettentő elméletek típusa szerint változik. Az egyéni elrettentésről, vagyis arról, ami magát az elítéltet téríti el a visszaeséstől, kevés írás szól. E megközelítésben az első bűncselekmény csak könnyű büntetést von maga után, míg a visszaeső mind súlyosabbakban részesül: a visszaesés megelőzését célozva a bűntett súlyossága másodlagossá válik. E látásmódot hordozza a modern büntető gyakorlat a többszörös visszaesők kezelésében.
A jelenlegi gondolatok inkább az általános elrettentésre vonatkoznak, vagyis a büntetés olyan módon tör-
- 48/49 -
ténő kiszámítására, ami az egész népességre gyakorolt elrettentő hatás függvénye. Ennek alapján a nagy utilitarista szerző, mint Bentham és a gazdasági teoretikusok, mint Poschner, olyan mérce szigorúsága mellett foglalnak állást, ami a kilátásba helyezett fenyítéshez képest a bűncselekmény hasznát lecsökkenti.
A magaviseleti premissza lényegében felelős egyéneket feltételez, akik döntésük következményeinek racionális kiszámítására adják a fejüket, ám a létezésüket sok kriminológus tagadja.
A politikai premissza abból áll, hogy a legtöbb ember által legmagasabbra tartott jó képviseli a legfőbb értéket, és az egyén csak egynek számít: tehát igazolható egy ember szigorú megbüntetése, ha ez másokat hathatósan elrettent, ami persze súlytalanná teszi az arányosság elvét. Empirikus eredményekkel nehezen állítható, hogy a súlyos büntetések valóban elrettentő hatást gyakorolnak az egyének magaviseletére. Be kellene bizonyítani ehhez; az emberek, amikor elkövetnek egy bűncselekményt, ismerik a kapható ítélet szigorúságát, és éppen ez a potenciális szigorúság, illetve nem más ok készteti őket arra, hogy megtartóztassák magukat az elkövetéstől. Úgy tűnik, hogy van kapcsolat a fenyítés bizonyossága és a bűnözési arány között; ellenben sokkal kisebb e kapcsolat bizonyossága a büntetések szigorúsága esetében.[2] E megkülönböztetés nagy jelentőséget nyer, ha az elrettentésről marginális hatásként van szó, vagyis amikor nem tudjuk, hogy a fenyítés veszélye az elrettentőbb-e (leggyakrabban így van), vagy a szigorúbb fenyítés veszélye rettent el. Sok szerző azt is megvizsgálja, hogy miért nem lehet elfogadni azt a nagyon elterjedt gondolatot, miszerint a nagyobb büntetésnek nagyobb az elrettentő hatása; e reláció valójában nagymértékben a kontextustól függ.
Az olyan ítéletnek, amelynek a célzata elrettentené a bűnelkövetőt a törvény áthágásától, hosszú a története. Nyilván jelen van a probációs periódusok gyakorlatba ültetésének a kezdetén, vagy a fiatal bűnelkövető újranevelésére létrehozott intézményekben. A fő gondolat ebben az, hogy az egyéni visszaesést reform-és visszailleszkedési stratégiával kell megelőzni, ami terápiát, tanácsadást, családon belüli beavatkozást, kognitív és viselkedési programokat, szakmai minősítés elnyerését, stb. foglalhat magába. Több európai országban is létezik e stratégia, zenitjét a hatvanas években érte el az Egyesült Államokban, azért, hogy a következő évtizedben látványos visszaesést produkáljon, majd a kilencvenes években visszanyerjen valamit az elvesztett térből. A nyilvánvalóan viselkedési problémákkal küszködő, bűnelkövetőket segítő humanitárius segítségnyújtás szándéka miatt újabb és újabb kezelési programokat találnak ki. Központi kérdés marad ezekben a különböző intervenciók hatékonysága, régi a vita a hatékonyság meghatározása és mérése kérdésében. Az látszik helyes magatartásnak, ha elfogadjuk, hogy egyes visszailleszkedési programok bizonyos típusú bűnelkövetők esetében hatékonyabbak lehetnek, de csak bizonyos körülmények között.
A személyes javulás teóriájának a magaviseleti premisszája abból áll, hogy bizonyos, valószínűleg többféle bűncselekményt társadalmi nyomás, pszichológiai probléma, illetve ilyen vagy olyan címen bekövetkező nehéz helyzet határoz meg jelentős mértékben. Ha általában nézzük, ez az elmélet szoros kapcsolatban áll a pozitivista kriminológiával. Politikai premisszája szerint úgy kell tekinteni a bűnelkövetőket, mint akik képtelenek bizonyos helyzetekkel szembeni ellenállásra, illetve akiknek speciális segítségre van szükségük, következésképp (valószínűleg) nem teljesen felelnek tetteikért. E logika alapján minden esetben külön büntetést kell kigondolni, hogy megfeleljen a bűnös egyéni szükségleteinek: olyan mértékben persze, hogy a szükségletekre alapozó megközelítés ne állítson korlátokat a beavatkozás elé, ám épp így és ilyen mértékben kerül konfliktusba azzal a jogi elgondolással, miszerint senki sem büntethető aránytalan módon. E teória inkább a diagnosztikai és kezelési folyamatokra, illetve az akkreditált programok jó végrehajtására fókuszál. A büntetés ilyen fajta megközelítésében a "diagnosztikai" eszközök lényeges szerepet játszanak.
A semlegesítés általi megközelítés abból áll, hogy azonosítani kell azokat a bűnözőket vagy bűnöző típusokat, akik ellen veszélyességük miatt speciális védelmi intézkedéseket kell foganatosítani (általában hosszabb bezárás formájában). A belátáson alapuló életfogytiglanra szóló ítélet mind többször került alkalmazásra ilyen szellemben.
Ennek a megközelítésnek nincs magaviseleti premisszája. Nem részesít előnyben semmilyen bűnözési okot, és nem törődik a bűnöző magaviseletének a megváltoztatásával: lényegében a potenciális áldozatok védelmére szorítkozik. A politikai premisszát gyakran utilitaristaként mutatják be, ugyanis az elítélt semlegesítését az ebből következő globális társadalmi haszon növelésével hozza vonatkozásba. Néha úgy fejeződik ki ez a gondolat, hogy a potenciális ál-
- 49/50 -
dozatok jogai győznek a bűnözőkével szemben. A prediktív (jövendölésen alapuló) ítéletek jól ismert és rendszeresen elismert kihagyásai megkérdőjelezik azt az érvelést, hogy a népesség védelmének a célja igazolja a büntetések meghosszabbítását, ennek ellenére több országban is igen erős a politikai nyomás, miszerint a törvények a bíróságok számára olyan eszközöket biztosítsanak, amelyek lehetővé teszik a semlegesítés elvére alapozó hosszú ítéletek kimondását. Ha a politikai érvelésben ilyen a büntetőjogi felfogás valósága, megvan minden ok arra, hogy a megmaradt eljárási garanciák komolyságával a lehető legszélesebben lehessen szembeszegülni a prediktív ítéletekkel.
E teóriát nem számítják a fenyítés teóriái közé. Az a feltevése, hogy a meghozott ítéletnek fel kell adnia a fenyítés gondolatát, mégpedig azért, hogy a helyrehozatalhoz és a pótláshoz kötődhessen, ami a bűnelkövető által az áldozatnak és a közösségnek okozott igazságtalanságot illeti. A helyrehozatali elméletek (restorative justice) többsége a bűncselekményben szereplő "tétbirtokosok"-ra (stakeholders) helyezi a súlyt (akik ebben az esetben nemcsak az államot és a bűnelkövetőt jelentik, hanem az áldozatot és a közösséget is), továbbá a per jelentőségére (ami az összes tétbirtokost egyesíti, hogy megfelelő választ adjon a bűncselekményre), valamint az ítélet helyrehozatali célzatára (ami valamilyen formában általában az áldozatnak nyújtott kárpótlást és a közösségnek nyújtott "helyrehozatalt" jelent, gyakran a bűnelkövető megjavulását és visszailleszkedését célzó kiegészítésekkel). A helyrehozatali igazságszolgáltatás többféle variációja a különböző országokban, egyeseket már törvénybe foglaltak, mások kísérleti stádiumban vannak, tehát lehetetlen értékelést adni róluk. Többségük az elítélt reszocializációs teóriáját megalapozó magaviseleti premisszához hasonló premisszára támaszkodik, és arra a gondolatra, hogy maga a per is hozzájárul az áldozatnak járó helyrehozatalhoz; politikai premisszájuk az, hogy nem az államnak kell diktálnia a bűncselekményre adott választ, hanem az érdekelt felek determinálják, a kártalanítást és a helyrehozatalt a bűnöző egyszerű fenyítése elé helyezve, továbbá a lehető legtöbb szereplőt bevonva a perbe, a társadalmi szövet éppé tétele végett.
Más áldozatra összpontosító kezdeményezés és létezik, ami néha helyrehozatal nélküli kárpótlást céloz. Egyike a legelterjedtebbeknek ezek közül mind az európai kontinensen, mind a common law országaiban az, hogy az áldozat a törvényszéknek egy "áldozati nyilatkozatot" mutat be, amiben leírja az őt ért sérelmet vagy kárt. Kevéssé hihető, hogy az újítás elvben elsajátítható, illetve a gyakorlatban kívánatos lenne. Egyes országokban az áldozat még a büntetésre vonatkozó véleményéről is nyilatkozhat ily módon, ami igen súlyos problémát vet fel a bűnös által okozott igazságtalanság magán vagy közös jellegével kapcsolatban.
A társadalmi és politikai kontextusról szóló gondolkozás újra felbukkanását is észlelhetjük. Meg kell említenünk etekintetben Garland,[3] a fenyítés történelmi fejlődésének társadalmi hátteréről szóló jelentős elméleti analízisét, továbbá Hudson által előadott érveket egy aktívabb társadalmi politikáról, mint bűnözésre adott legfőbb válaszról. Azoknak, akinket meghódított a Hart-féle[4] különbségtétel a fenyítést igazoló általános jelleg célzata (utilitarista elrettentő célkitűzés) és a büntetés kimondását uraló elvek (nevezetesen: a megfizetésé és az érdemé) között, el kell olvasniuk Lacey munkáját, ami fenntartva, hogy minden ilyen elem felveti az egyéni autonómia és a kollektív jólét problémáját, végül is tagadja-e dichotómiát; és kimondja: ahelyett, hogy tagadnánk e két értéket szembeállító konfliktust, inkább arra kell törekednünk, hogy egyiket se áldozzuk fel teljesen. Kifejtve e tézist, feltárja a fenyítésbe, mint állami előjogba foglalt politikai értékeket, illetve társadalmi funkciójának világosabb átláthatóságát követeli.
Braithwaite és Petit[5] gondolatai egy általuk "republikánusnak" nevezett politikai filozófiára támaszkodnak, aminek viszont a (dominion), "szuverén állapot" a központi fogalma. A lényege a szabadság (liberty), nem annyira a mások által gyakorolt egyszerű kényszer hiánya (freedom) értelmében, mint inkább olyan politikai kompromisszumon nyugvó, bizonyos típusú beavatkozás elleni védelmi garanciaforma értelmében, amiben minden állampolgár alkotó tényező. A szerzők azt sugallják tehát, hogy az ítéleteknek inkább az áldozatok dominion-ját kell növelnie, úgy hogy az elítéltekét legkevésbé se csökkentse. Úgy tűnik, a szigorúságnak felső határokat képzelnek el (homályosan), míg alsó határokat nem. Szerintük a büntetőrendszer által gyakorolt feddő funkciónak, a lehető legteljesebb mértékben, más eszközökkel kell, lehet megvalósulnia, mint a fenyítés. Mint ahogy a dominion fogalma azt foglalja magába mindenek előtt, hogy szabadsága perspektívájában az állampolgár nyugodt lehet, ugyanúgy azt is megkövetelheti; megelőzés cél-
- 50/51 -
jából hosszú, elrettentő vagy semlegesítő büntetéseket szabjanak ki. Tehát e szerzőknél semmi helye annak az egyedi jognak, mely szerint nem lehet súlyosabban megbüntetni senkit, mint ahogy bűntettének súlyossága követeli: minden attól függ, hogy mennyire kedvez a globális dominion-nak, és a büntetés szigorúsága egyedi esetekben meghaladhatja, vagy nem érheti el a "megérdemelt" magasságot.
A strasbourgi joggyakorlat, ennek az Európai Unióba történt inkorporálása révén régebbre visszanyúló és nagyobb hasznosítandó, figyelembe veendő anyag gyűlt össze. Megfogalmazhatóvá vált erről a területről kiindulva a konszenzuselmélet az ekvivalencia soksok területen érvényesülő tételeiből. Megállapítható, hogy a szankciórendszer vonatkozásában a harmonizáció, a közös tendenciák már ma is érezhetőek. "Az emberi jogok védelmének európai gyakorlatában sokszor kerül terítékre a büntető eljárás alá vont személy jogi helyzete, illetve a vele való bánásmód és az egységes ítélkezésnek köszönhetően olyan standardok alakultak ki, amelyek irányadóak minden, az emberi jogi egyezményben részes államok számára".[6] Az államok jogrendje közötti közelítésnek a büntető felelősségre vonás mindhárom szakaszának szabályait és gyakorlatát érintenie kell, nem utolsó sorban a büntetés-végrehajtás szabályait. A nemzetközi bűnügyi együttműködés minden esetben kompromisszumot feltételez részint a hazai büntető anyagi, eljárási és végrehajtási jogi szabályok, másrészt a nemzetközi bűnüldözés sikeressége érdekében az államok közötti hatékony együttműködést tekintve. Az európai közösségi jog nemzeti jogokkal szembeni elsőbbségének alapelve közelíti a nemzeti rendszereket. A jogállam "tisztességének fokmérőjét" jelenti az, ahogy - a bármi címen szabadságában korlátozott - büntető felelősségre vonás hatálya alatt állókkal bánnak.
S ott vannak a hétköznapok, amelyek folyton visszatérítik a fogvatartottat ahhoz a kérdéshez, mi az értelme, hogy fogvatartásban él. Többen feltették a kérdést; mi az értelem nélküli büntetés? A fogvatartottak, különösen a fiatalkorúak, gyakran megkérdezik, mit akarnak mondani nekik a bebörtönzéssel? Nem róluk szól, semmit sem értenek közvetlen célzatának pontos értelméből, mennél abszurdabbak a hétköznapok, annál kevesebbet értenek belőle: "Azt akarják, hogy üresen vigyük ki a kukát!"; "Nem tudom, hová tartozom."; "Megkérdeztem, hogy hová megyünk még csak nem is felelt rá"; "Arcomba akartam húzni a kapucnit, hogy ne lássanak, ő arra kötelezett, hogy vegyem le és szégyelljem magam!"
A társadalom ráolvasásos és megvető szövegeit "beilleszkedésükről", a szocializáláshoz, tanuláshoz, öntudatosodáshoz vagy érettséghez szükséges "tevékenységükről" ellenségesen fogadják abban az abszolút és érték nélküli mozdulatlanságban, amibe erőszakosan belevetették őket. Az ember enyhe rossz érzéssel emlékezik a félig tálió elvű, félig Grotius és Leibniz elméletét tükröző tanításra, miszerint: "A passzivitás betegsége a tettlegesség betegségének másik oldala." Ne utáljon mindenki, ez az, amit gyakorlatban alkalmaznak - tétlenség paroxizmusa -, amit a domináns ideológiának "eladnak", hogy büntető eszméjét az értelem bőségével lássa el. Börtönben ülni mindenek előtt azt jelenti, hogy semmivé válsz, passzivitásra, önpusztításra, haszontalanságra vagy kényszerítve, hatékonyság nélküli és hideg magány a magányért (amit egyesek szemérmetlenül úgy minősítenek, hogy börtön "az önmagad fölötti gondolkozás helye"). A fiatalkorúak igenis jól teszik, hogy felteszik az összes értelemre vonatkozó kérdést! Ha közelebbről megnézzük, lázadó, öngyilkos vagy képmutató reakcióikban indok van, azaz "értelem".
A hosszú büntetésekre ítélt felnőtt fogvatartottak is felteszik a kérdést, hogyan élni nap mint nap. Az előttük leeresztett sorompók lehetetlenné teszik, hogy elképzeljék azokat a terveket, amelyeknek az állványzati felállítását parancsba adják nekik, megakadályozzák őket abban, hogy a lehetséges folyamatosságot felvázolják. Amikor a túlélés nap mint nap azt követeli tőlük, hogy álljanak ellent a fájdalomnak és az elhagyatottságnak, amikor egyetlen lét-okot se jeleztek számukra soha, a megoldás egyik fajtáját saját óhajaik, szükségleteik megsemmisítésében látják, pedig ezek a szenvedés legfőbb forrásai, akárcsak a hiány felidézése. A magányba egy önmagán kívüli magába süllyedés ilyen feltételei között a büntetés nemcsak fájdalommentes, hanem válasz- és visszhang hiányos is mindenre. Nincs célja, se eseménye, nincs benne se folytonosság, se törés, se téma, se építkezés, se táplálkozás, se "ürülés", mélyen destruktív, de nem fáj, vagy alig, nincs benne értelem.[7]
Az elválasztás és az újraegyesítés dialektikája (mármint az, amelyik bekövetkezik a bűnelkövető helyzetében a társadalmi corpussal szemben) azt feltételezi,
- 51/52 -
hogy a szankciónak kezdetben sosem szabad változatlanként meghatározottnak lennie, épp fordítva, az elítélt fejlődésének függvényében állandóan újra meghatározhatónak kell lennie - nemcsak az (újra)nevelési funkció miatt, aminek dominálnia kell a büntetés-végrehajtást, hanem azért is, hogy mindenképp megelőzhető legyen, különösen a fiatal bűnelkövetők esetében a stigmatizáció, ami nagyon hamar bezárhatja őket az életfogytiglani bűnöző státusába (maga a "bűnügyi nyilvántartás" is szörnyen hatékony eszközzé válhat, kontraproduktív értelemben). Azon rendelkezések alapján, amelyeknek az érvényességét senki nem vonja kétségbe, a mai európai országok jogában még a jogerőre emelkedett büntetés sem végleges: minden fogvatartottnak az a hivatása, hogy egy szép napon elhagyja a börtönt, ami azt jelenti; az elkerülhetetlen kijövés perspektíváját már a büntetés végrehajtásának a kezdetétől irányítani kell. Ez az irányítás csak egyénre szóló lehet: többé már nem létezik "a büntetések makro-ökonómiája", csak szabályzati rendelkezések vannak. E szempontból az egyes bíróságok által gyakorolt, és a börtönlakosság többsége által ismert igazi "tarifák", a megtorló politika diszfunkcióját jelzik.
Ebben egy igen lényeges kérdéshez értünk: a büntetés "formáltsága" és különösen fix mivolta, biztonsági és összevonhatatlan büntetési periódusok beiktatása, súlyosan kompromittálja azoknak a céloknak az elérését, amelyekre a büntetés-végrehajtás intézménye hivatott. Tehát az idő, mint olyan, meghatározó lehet a vélemény kisiklás fölötti erőt vevés, valamint a büntető megtorlás szimbolikus követelése és valóságos hatékonysága közötti kompromisszum keresésében.[8]
Túlságosan is sokat tudunk arról, hogy a börtön mennyire meghosszabbítja és megerősíti ma a bűnözési logikát (a "novicius" és a "kemény" bűnözők, vagy legalábbis az előzetesen letartóztatottak és az elítéltek összekeveredése; az utánzó viselkedést erősítő promiszkuitás; a börtönlakosság olyan kódok szerinti de facto irányítása, amelyek inkább az alvilágtól, mint a "külső, normális" világtól kölcsönzik elveiket, olyannyira, hogy a szankció, elméletileg nevelő szerepét ellentétébe fordítják át). Márpedig világos, vagy legalábbis elfogadottabb a közvélemény előtt az, hogy a börtön nem egy lakat alá helyezett biztonságos hotel, hanem ugyanazok a szabályok irányítják, mint a társadalom másik felét és ha ez így van, nem engedhető meg, hogy a szabadságfosztásban eltöltött időszak antiszociális szabályoknak való alávetettségben kell, hogy elteljen az esetek egy részében.
Ha mélyebben elgondolkodunk, azt látjuk, hogy a "kinti világ" alakítja a "benti világot": a börtön világa visszatükrözi, sőt felerősíti a jelenlegi társadalom igen sok vonását. Ma sokkal könnyebb televíziót nézni, mint tanulmányokat folytatni, túlhajszolják a versengést, a hierarchiák olyannyira kikerülhetetlenek, hogy sok fogvatartott valójában két büntetést tölt egy alatt, mert a szabadságfosztáshoz egy igazságtalan és erőszakos világnak való alávetettség társul.
Épp ezért kell üdvözölni azokat a nem elhanyagolható erőfeszítéseket, amelyek vissza akarják állítani a jogot, jogállamot megalkotni a börtönfalakon belül. Messze állunk még azonban attól a börtönigazgatási modelltől, amelyben a fogva tartott ember megtartja mindazokat az "emberi és állampolgári jogokat, amelyek összeegyeztethetőek a büntető szankció végrehajtásával és az intézmény biztonságával. Márpedig ez az egyedüli logikai elv, ha a szabadságfosztó büntetés valójában nem száműzés, ami végképp megszabadítja a társadalmat a "normális" életre alkalmatlan elemektől, hanem épp fordítva, többé vagy kevésbé hosszú menet a börtönből való kijövet felé.
Más szavakkal az elválasztásnak (a bűnöző és a társadalom többi része között) az ítélethozatal alapján kell kulminálnia; már másnap el kell kezdődnie a közös életbe való visszatérésnek. Ilyen perspektívába kell helyezni a büntetés-végrehajtás összes rezsimjét (alternatív büntetések, félig szabad rezsimet és más rugalmas büntetés-rendezések, stb. előtérbe helyezése a bebörtönzéssel szemben).
Ilyen értelemben kell felfogni a büntetés-felfüggesztés rezsimjét is: a "nem-büntetés"-nek is megvan a maga értelme. Általában a társadalmi kommunikációs kapcsolatok lehető leggyorsabb visszaállítása, az a lehetőség, hogy ne csak bűnözőként lássanak valakit, minden visszailleszkedési, helyreállítási nevelő folyamat szükséges feltétele. E tekintetben kellene még több figyelmet szentelni a "büntetés-utáni", "börtönutáni" időnek, vagyis azoknak a (pénzügyi, társadalmi, kulturális) feltételeknek, amelyek mellett a visszailleszkedés nem marad kegyes óhaj.
Az újrarendezés nemcsak az alapszabályok újraalkotását jelenti: azok az eszközök, amelyek nélkül minden reform csak kozmetikázás marad, bírósági ülések és eljárások ugyancsak beletartoznak.
A büntetések végrehajtása, a társadalomérdekeinek és az áldozatok jogainak a tiszteletben tartása mellett, az elítéltek beilleszkedését vagy visszailleszkedését, valamint a visszaesés megelőzését is elő kell, hogy segítse. E célból a végrehajtás során ahhoz, hogy az elítélt személyiségének és helyzetének a fejlődését is számításba lehessen venni, rendezhetők a büntetések. A büntetések egyénre szabása lehetővé kell, hogy te-
- 52/53 -
gye, ahányszor csak lehetséges; az elítélt fokozatosan visszatérhessen a szabadságába; a szabadlábra helyezés ne történjék bírósági vagy ügyészségi felügyelet nélkül. A Canivet bizottság szorgalmazta az ún. külső ellenőrzés helyreállítását.[9]
Vajon mi az értelme annak, tehető fel a kérdés, hogy olyan intézményt tartunk fenn, amelynek a működése egyenlege nem biztos, hogy pozitív globálisan. A reformátorok széthúzó stratégiájával szemben - melyben különböző tervek elfogadhatóbbá kívánják tenni a börtönt - és a végsőkig kitartó abolicionistákéval szemben, akiknek a rendszer aporiáját (elégtelenségét) nyilvánvalóvá tevő szándékához a mennél rosszabb, annál jobb politikája is elképzelhető, a börtönt vissza kell állítani a büntetőpolitika vonulatába, illetve a börtön világra jötténél bábáskodó demokratikus rendszer dinamikájába. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a börtön egyike azon helyeknek, amelyeken a hatalom gyakorlása potenciálisan, a legjobban ellenőrizhető, még akkor is, ha az ellenőrzés speciális akadályokba ütközik. Vajon a börtön eltűnése nem járna-e azzal a veszéllyel, hogy sokkal kevésbé ellenőrizhető, azaz kevésbé demokratikus elzáró berendezkedést vagy megengedhetetlen nyomást - vagy megsemmisítést - lehetővé tevő eszközök fejlődnek ki? A rend és az igazság közötti törékeny egyensúly vajon nem arra vinné-e el a dolgokat, hogy a rend fenntartása prioritást élvezzen? Az áldozatok szövetségeinek mind nagyobb a befolyása - amely mind népszerűbbé váló, sajtó által is átvett harcukkal mind több előjogot szereznek büntetőügyekben (pl: a polgári peres félként való fellépés jogát) - egy amerikai típusú fejlődés rémét vetíti előre, amelyben a zárka-elnyomás összes változata felerősödik, és ehhez hozzáadódik a halálbüntetés jelentős alkalmazása is.
Az elzárás, mint a rendfenntartás professzionistái és a felelősségre vonható hatalmi viszonyában lényegében egyre erősödő eszköz - lásd: szabálytalan helyzetű külföldiek bebörtönzése, visszaesők túlzott büntetése, és különösen az előzetes fogvatartás -, egyre gyakoribb használatával lezülleszti a börtön és az igazságosság közötti viszonyt. Utóbbiról (az előzetes fogvatartásról) megjegyezhetjük, hogy a nemzetközi direktívák mind erősebb korlátozását szorgalmazzák.[10]
Az elzárási időtartam növekedésének visszaszorítása nehezen képzelhető el a büntetési skála módosítása nélkül - ami nyilván társadalmi és szakmai vitát kíván.
A demokratikus társadalom a jogállam igazságszolgáltatását napjainkban olyan büntetés kigondolására késztetik, amely eleget tesz a törvénynek, az áldozatnak vagy sértettnek, de ugyanakkor az elítéltnek is azért, hogy utóbbi képessé váljon a börtönlogikával szembehelyezni a saját személyes erkölcsét. Kizárólag a szükséges és arányos, valamint az egyénre szabott és értelmes büntetés lehet igazságos, vagyis az, amelyik az elítélt emberi jogait is tiszteli. A kettős cél, amit egy demokrácia maga elé tűz a fogvatartott személyekkel szemben, nem lehet más, mint a szankció hatékonyságának a növelése, és az elítélt visszailleszkedésének az előkészítése. A börtön alkalmazásának és szenvedést okozó mivoltának a korlátozása, ugyanakkor "láthatóvá" tétele és elfogadása a demokratikus rendszer büntető parancsoló imperatívuszainak, szükségszerűségeinek.*
A helyreállító igazságszolgáltatás, mint olyan, nem képezhet a plátói terápiával, az Arisztotelész által szorgalmazott megtorlással, mint kiegyenlítő igazságossággal, a kanti és hegeli büntetéssel egyszintű alternatív tárgyalási modellt. Nem lehet második ajánlásnak tekinteni. A tét nem más, mint a bírói büntetés háromszögét alkotó - az elkövető, a sértett és a törvény - összetevők újraértékelése, a helyreállító, újjáépítő igazságszolgáltatási elgondolás által indukált viszony-dinamika impulzusa alatt. Az újraértékelést az a szerénység szellemétől vezérelt ösztönzés kellene, hogy mozgassa, ami az emberi szellem és szív számára továbbra is botrányt jelent: azaz a büntetés kínos mivolta. Ezáltal három irányba ágazó kérdés vezérlete alá kerülne: hogyan lehet egyszerre elégtételt szolgáltatni a törvénynek, az áldozatnak, in fine az elítélt-
- 53/54 -
nek is? Mennyire képes alávetni magát egy helyreállító, újraépítő igazságszolgáltatás céljának e három komponens.
2.1. Adjuk meg először tehát, ami a törvénynek jár. A büntető rendszerek filozófiája, ellentétben a megtorlás rendszerével, a bűncselekményt helyezi központba. Nem tudni, hogyan létezhet egy jól rendezett társadalom nagyobb tilalmaktól artikulált törvénykönyvek rendszere, illetve ismert és erővel kikényszerített szankciók védelme nélkül. A törvény érdekének a fogalma megköveteli, hogy a közrend tisztán politikai gondolatával összefüggésben újragondolják, és új alakba öntsék. Ezt az érdeket viszont nem lehet meghatározni egy harmadik entitás, az állam kötelessége, feladata nélkül, ami nem más, mint az állampolgárok biztonságnak vagy épségnek nevezett elsődleges jogának a megvédése.
A közrend ilyen felfogása kikényszeríti, hogy ne válasszuk el a törvényt transzcendens (magasabb rendű) ideáját a megvédendő társadalom immanens (benne rejlő) ideájától. A törvény és a társadalom védelmének az említése ez esetben nem utal heterogén tervekre, olyanokra, amelyek alkalmasak arra, hogy teljesen különböző pólusokon kössenek ki. Törvénykönyveink politikai gyökerei, ideértve a büntető törvénykönyvet is, megkövetelik, hogy synergiába (egyidőben alkalmazva egymás hatását támogatja és erősíti) állítsuk a két megcélzott ideát. Mit jelentene a törvény idézése a maga eljárásbeli formalitásaival, ha nem tennénk fel újra és újra a bizalom kérdését, amit a társadalom tesz fel: miféle együttélési akarat fejeződik ki egy történelmi közösség politikai szervezetében? Ha így tesszük fel a kérdést, nem válik heterogénné a törvény és a közrend kielégítése; összekapcsolódásuk a képviseltek szintjén valósul meg, itt jön létre egy társadalom morális egysége, itt válik szimbólummá. E nívón a büntetés szimbóluma és a társadalmi szimbólum kongruens (egybevágó). Az, amit a politikai gondolkodás hozzáadhat a pszichológiai vagy szociológiai jellegű mérlegeléshez nem más, mint a hatalom függőleges tengelye és az együtt élni akarás vízszintes tengelye közötti artikuláció (tagolás).[11] Széles körű szakmai, társadalmi, politikai megvitatása szükséges minden szankcionálást tartalmazó szabálynak, mégha jogharmonizációs kérdésről is van szó. Köztudott, hogy dinamikus, tervszerű munka szükséges ehhez. Erre valók az apparátusok.
Az állampolgár biztonsághoz való joga, és a harmadik - az állam - kötelessége az a páros, amelyben legkönnyebb elemezni a kérdést. Viszont a magas arány a biztonság, mint jog nem működik az áldozatnak és az elkövető félnek adandó kettős elégtétel nélkül. Potenciális áldozatként és potenciális elkövetőként, sértő félként követeljük jogunkat a biztonsághoz.
2.2. Az áldozatnak adandó elégtétel oldaláról kell megkülönböztetnünk azt a párost, amit az áldozat az ellene agressziót elkövetővel alkot. E páros az igazságos bosszú paradigmájában fellelhető sértett és a sértő párosának az örököse, amiben a fő hangsúly az áldozatra esett. E címen őrzi meg az igazságos büntetés paradigmája azt, ami a legjobb a bosszú etikájában, nevezetesen: visszaadni az áldozatnak a megbecsülést, a jó hírnevet, amit a sértés megsebzett. A biztonsághoz való jog, mint a törvény fennhatóságának ellensúlya, ily módon hasznosítja a sértett igaz haragjából fakadó bosszúvágy erejét. E tekintetben az agressziót elszenvedett fél marad elsődleges haszonélvezője - európai szakzsargonnal - a törvényszék és a büntetőper intézményének, ugyanis a panasztevő (feljelentő) jogi helyzetét a közvád változtatja át az elismert áldozatévá.
Ám az az elégtétel sem válik sosem teljessé, amiben az áldozat részesül. Ha a törvénynek adott elégtétel azzal a kockázattal jár, hogy sohase válik istenségétől megfosztotta, az etikai terror terhétől eléggé megszabadította, az áldozatnak adott elégtétel azzal a kockázattal jár, hogy sose válik eléggé humanizálttá. Nem azért ,mintha félni kellene a panasz túlzásaitól, ami a düh, illetve a szenvedéllyé vált harag formáját öltheti, a bosszúvágynak, esetleg a gyilkolási vágy aljas vonásait kölcsönözve. Leginkább épp az ellenkezőjétől kell tartani. A bíróság előtti megjelenés feltételei ordítóan egyenlőtlenek. Ez az egyik oka annak, hogy a szegények aránya a börtönökben olyan nagy. A logikai botrányhoz itt egy szociológiai botrány is társul. Az áldozatnak adott elégtétel inadekváttá válik az igaz panaszhoz hozzáadódó rossz szenvedélyek miatt. Fentebb már kimondtuk, hogy a bosszút igénylő igaz haragja könnyen dühhé, veszettséggé , ölési vággyá válhat. E ponton pillanthatjuk meg, hogyan billeg a megcsúfolt fizikai és morális integritás, a helyrehozatalát célzó legitim óhaj, illetve a bosszúvágy, a tiszta erőszak között. A bosszúnak járó helyrehozatal horizontján még mindig és állandóan kirajzolódik a bosszúvágy, törésponttá válik a jog és az erőszak közötti rejtett artikuláció. Ilyen kétértelműségek árán válik a jog határai között az áldozatnak nyújtott elégtétel a büntetés értelmének integráns részévé.
2.3. Szó se lehet tehát arról, hogy az elítéltnek nyújtott elégtétel címszava alatt el lehessen helyezni az elítéltek, elsősorban fogvatartottak rehabilitációját, amit a modern gondolkodók doktrínája távol akar tartani a megtorlás fogalmától? Az lenne az igazán erős gondolat ezzel kapcsolatban, ha a bűnös iránti gondoskodás.
- 54/55 -
Platón Gorgiász-ának felejthetetlen öröksége, mihelyt a törvénynek adott elégtétel alapján, az áldozatnak nyújtandó elégtétellel párhuzamosan, elítéltnek nyújtandó elégtételként értelmezzük, már nemcsak alaki jelentőséggel bír a büntetés értelme szempontjából. Ez lenne a bosszú rendszerének az utolsó visszhangja a büntető igazságszolgáltatáson belül: a bűnös az áldozat ellenpartnere marad. Végülis, ugyancsak a bűnösnek nyújtandó elégtétel címén foglalható a közrend védelmének a kontextusába a lélek terápiája és a híres platóni gyógyszer: ugyanis jó a potenciális áldozatnak - amit a biztonsághoz való jog hordozóiként is potenciális agresszorokként vagyunk - ha a fogvatartottak megtartják az állampolgárok közösségébe való visszatérés, illetve az állampolgársághoz tartozó jogok teljes visszaadásának a perspektíváját. Ilyen értelemben a visszaadást célzó intézkedések, a bűnösnek nyújtott elégtétel gondolata révén, indirekt módon - az áldozatnak nyújtott elégtétel kiegészítő elégtételeként -, beletartoznak a büntetés értelmébe. Ma mindenki megegyezik abban, hogy e feltételt szinte lehetetlen kielégíteni; de egyedül megvalósítása képes arra, mégha valószerűtlen is, hogy a modern gondolkodók doktrínája által megközelített pragmatikus megfontolások, a hasznosság egyetlen szempontja alapján, újra bekerüljenek a büntetés értelmébe. E tekintetben a rehabilitáció folyamatának egyik aspektusa az lenne, hogy a fogvatartott fogjon hozzá memoárja megírásához, az áldozattal való hajdani erőszakos viszony elmeséléséhez. Ez lenne a bűntett utolsó ténybeállítása, utolsó bírósági megjelenés a sértett és a sértő között, melynek fényében újra lehetne értékelni az áldozattal szembeni igazságtalanságot. E címen egyfajta megbánás lenne, a megbocsátás inkognitója. Így kevésbé lenne sokkoló Hegel megjegyzése, miszerint a legextrémebb büntetés is tiszteletére válik a bűnözőnek, amennyiben nem állat, hanem ember kapja. Valószerűtlennek tartani az efféle kimenetelt, annak bevallását jelenti, hogy a büntetés paradigmája, mégha az elégtétel konceptusa (vázlata, fogalmazványa) környékén kap is újra helyet, képtelen megszüntetni a botrányt, amit a büntetés az értelemnek jelent. ■
JEGYZETEK
* Philippe Maurice: Életre szóló gyűlölet. Párizs, Le Cherche du midi, második zsebkiadás, 2002. 296-299. (Franciaországban az Alkotmánytanács tagja, a történelemtudomány doktora, szociológus, egyben hajdani rab, akit halálra ítéltek, majd kegyelmet kapott és 23 évet ült börtönben.)
[1] Andrew Asworth: "Sentencing" (Ítélet), The Oxford Handbook of Criminology, Oxford University Press, harmadik kiadás, 2002.1077-1083.
[2] A. Vont Hirsch, A. E: Bottoms, E. Burney, P. O. Wilkstrom: Criminal Deterrence and Sentence Severity; An Analysis of Recent Researche, Oxford, Hart Publishing, 1999.
[3] D. Garland: Punishment and modern society (Büntetés és modern társadalom), Oxford, University Press, 1990.
[4] H. Hart: Punishment and Responsabilty (Büntetés és felelősség), Oxford, Clarendon Press, 1968.
[5] J. Braithwaite, P. Petit: No Just Deserts: A Republican Theory of Criminal Justice (Csak semmi érdem: A büntető igazságszolgáltatás republikánus teóriája), Oxford, Clarendon Press, 1992.
[6] Vókó György: Európai büntetés-végrehajtási jog. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2006. 18.
[7] V.ö. Frize, Nicolas: A börtönideológia állapota. Párizs, Éditions Léo Scheer, 2004. 22-23. (Szerző az Emberi Jogi Liga bizottsági felelőse)
[8] Jean-Pierre Dubois: Gondolatok a büntetés értelméről. CNCDH (Emberi Jogok konzultatív országos bizottsága, 2002. www.commission-droits-home.fr)
[9] V.ö. NDUR de PPS: Guy Canivet: A bv. intézetek külső ellenőrzésének javítása, a fő pecsétőr, igazságügyi miniszternek adott jelentés, Párizs, Francia dokumentáció, 2000 *Hivatalos jelentések gyűjteménye* A Francia dokumentáció webhelyén: www.ladocumentationfrancaise.fr tanulmányozható, a nyilvános jelentések könyvtárában.
[10] V.ö. Combessie Philippe: A börtön szociológiája. La Découverte, Párizs, 2001. 106-108. oldal (Szerző szociológus, az IRESCO-CNRS, a jelen társadalmi kutatóintézet igazgatója).
[11] V.ö.: Ricoeur Paul: "Az igaz, valamint az igazságszolgáltatás és ennek kudarca", Cahier de l' Herne, 81. sz. 304-306.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, legfőbb ügyészségi osztályvezető (Budapest).
Visszaugrás
