A globalizáció fogalma többféleképpen megfogalmazásra került,[1] számunkra megfelelő, illetve kimerítő az alábbi megfogalmazás: "globalizációnak nevezzük azt a történelmi folyamatot, amely úgy alakítja át a társadalmon belüli viszonyokat és tranzakciókat, hogy ezáltal az interakciók és a hatalomgyakorlás világrészeken átnyúló hálózatai jöjjenek létre".[2] Egyszerűbben megközelítve elmondhatjuk, hogy a globalizáció révén a Föld minden részén egyre több ember ugyanazokat a javakat, használati tárgyakat, szolgáltatásokat keresi, találja és fogyasztja. Ezt a megközelítést antropológiai szempontnak is nevezhetjük. Ennek alapjaként kiemelhető a korszerű technológiák gyors terjedése, külön kiemelve a szállítás (közlekedés) és a hírközlés egyre növekvő sebességét és rendkívüli olcsóságát. Következő lépésként említhető a tárgyi világ és a kísérő szolgáltatások egységesülésének civilizatórikus és kultúrateremtő (terjesztő) hatása. Mindkettő az életfeltételek és a jólét rendkívül széles körű javulásával jár. Közgazdák, politológusok nem feledkeznek meg a jólét terjedésének magyarázatakor a nemzetközi kereskedelem, a külföldről érkező tőkeberuházások (esetleg segélyek) szerepéről. Ennek feltételeként szokás megjelölni a külgazdasági és a kulturális nyitás politikáját, amely gyakran (az ENSZ tagállamainak körülbelül a felében) a többpártrendszeren és szabad választásokon alapuló parlamentáris demokrácia meghonosodásából ered.[3] Az antropológiai szemponton túlmenően megvizsgálhatjuk szociológiai értelemben is, ahol a hatalmi struktúrák megjelenése, változása vagy átalakulása jellemzi a globalizációt. Ez a hatalom nem érdekeken alapuló, szerződésszerű hatalom, hanem (egy szimbolikusnak tekinthető) tekintélyen alapuló, viszonylati hatalom, amely a törekvések és cselekvések kimenetelében mutatkozik meg. Ezt nevezzük piacnak. A hatalom alapvető kérdése mindenkor az, hogy kinek mi jár és hogyan. Korábban ezt az állam mondta meg, ma már fontos szerepet kapnak a piacközeli hatalmi struktúrák, úgymint a multinacionális vagy nemzetek feletti cégek, a "maffia" (világméretű és nagyhatalmú bűnszövetkezetek) és végül a nemzetközi szervezetek (ide sorolhatók a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet). Következésképp a hatalomgyakorlás módjai részben politikaiak, részben gazdaságiak.[4] Azonban mégis a globalizáció leírásának legegyszerűbb módja, ha a pénz- és tőkepiacok növekedéséből és integrációjából indulunk ki.
Történeti megközelítésben az 1970-es évektől alakult ki a korábban ismert pénzgazdaság felett és részben azonkívül egy öntörvényű pénz- és tőkepiac, mely egyrészt nagy pénzteremtésre képes, másrészt hatalmas mennyiségű tőkemozgásra is, úgy, hogy végeredményben pénzt fektet pénzbe. Ez a pénzügyi szuperstruktúra "megköveteli", hogy minden egyes ország és kormánya - amely nem akar kiszakadni a nemzetközi közösségből - azonos feltételeket teljesítsen, azaz megnyissa a nemzeti piacait a közvetlen külföldi beruházók előtt, megváltoztassa az elsődleges elosztás arányát a tőkejövedelmek előnyére, természetesen a munkajövedelmek rovására, illetve a közteherviselés terén is ilyen eltolódást hozzon létre (gazdagokra és nagy cégekre aránytalanul kevesebb adó kivetése, és ennek az alacsony adónak is - különféle technikákkal való - elkerülése).[5] Ez a struktúra eleinte a reálgazdaságtól elszakadva, afölött "lebegett", azonban napjainkban már leválasztja a maga részére a reálgazdaság őt érdeklő részét (beleértve a közszolgáltatást is). Alkotója a világ legnagyobb pénzügyi centrumai, az azt segítő szolgáltató intézményekkel (tanácsadó, elemző, hitelminősítő, auditáló, jogász cégek), jegybankok és a kormányok fölött is felügyeletet gyakorló hivatalos nemzetközi pénzügyi szervezetek. A struktúra fent említett hatalma szimbolikus, viszont olyan autoritáson alapszik, mely igényt tart arra, hogy a pénz- és tőkepiacok jelzéseit az üzleti világ hitelesnek fogadja el, a kormányok pedig számoljanak reakciójával ("hangulatával"), azonban e magatartásáért sem anyagi, sem politikai következményeket ne kelljen viselnie.[6] E hatalmi struktúra bázisa egy bizonyos társadalmi csoport, mely nem nevezhető - személyében - stabilnak. Ugyanis a különféle pénzközvetítő intézetek által kínált megtakarítási formák ("pénzügyi termékek") előretörésével jelent meg a befektető, mely csoport tagjaiban változás következik, következhet be, azonban mint társadalmi réteg a pénzügyi hatalmi struktúrával megegyezik, vagy legalábbis könnyen lojálissá tehető. Ez a réteg összetett, a legfelső csoport (a leggazdagabbak) valamilyen szinten a hatalomgyakorlók körébe tartoznak, a középréteg gazdasági ésszerűségből vagy szükségszerűségből fektet be,
- 7/8 -
azaz bízza megtakarításait a tőkepiac intézményeire. A kényszerűségből befektetők, vagy azok, akik még befektetők sem lehetnek, tartoznak a legalsó szinthez, azaz - képletesen szólva - az alattvalók rétegéhez.[7] Mélyreható szociológiai elemzés nélkül is megállapítható e rétegek egymáshoz viszonyított aránya, és kijelenthető, hogy mint minden hatalmi berendezkedésben, a hatalmat gyakorlók vannak kevesebben, és az "alattvalók" a többen.
Érdemes megvizsgálni egyes világszervezetek tevékenységét és a nemzeti, vagy globális ellenőrzés viszonyát. A Nemzetközi Valutaalap kritikáját neves közgazdászok is megfogalmazzák. Milton Friedman például bezáratná, véleménye szerint a magántőke és a piac könnyebben, olcsóbban megoldaná a pénzügyi válságokat, mint ez az intézmény. Fred Bergsten szerint pedig az Egyesült Államoknak áll érdekében az intézmény fenntartása, ugyanis válság vagy súlyos fizetési nehézségek esetén az államok megtehetnék azt, hogy gyors eredményt hozó eszközökhöz nyúlnak: importkorlátozáshoz, valutaellenőrzéshez, a tőkemozgások engedélyhez kötéséhez, ami a világ adott pontján (esetleg egy országcsoportban) megakadályozná a javak, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását. Ez ellentétes az Egyesült Államok érdekeivel. Ezzel szemben a Valutaalap az általa megnyitott hitellehetőségek ellenében olyan gazdaságpolitikát hajtat végre a kormányokkal, amely kedvez a tőke szabad mozgásának és ezzel az Egyesült Államok törekvéseinek.[8] Mindenesetre a Nemzetközi Valutaalap a hitel nyújtását mindig ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az adott ország konvertibilissé teszi valutáját, és határait megnyitja a nemzetközi tőkeforgalom előtt. A pénzpiacok deregulációja nyomán a forgalom robbanásszerűen nőtt, és mára kikerült mindenféle állami vagy nemzetközi ellenőrzés alól. Fontos megjegyezni, hogy csak az egyes résztvevők kockázatai csökkenthetők. A piac egészére nézve nem beszélhetünk a kockázatok csökkentéséről. Ezek a technikák csak a kockázatok továbbadását teszik lehetővé. Ezért is fontos a pénzpiac folyamatos fejlődése és volumenének a növekedése, hogy mindig legyen kinek továbbadni a kockázatot. Ezzel szemben a pénzpiacok ilyen globális összefonódása rövid múltra tekinthet vissza, és nincs még kiépülve az ellenőrzési rendszere, és nem létezik olyan globális intézmény, amely ellenőrzési jogkörrel rendelkezne a világ összes transzfere felett. A szabad tőkepiac lehetővé teszi, hogy a megtakarítások a legnagyobb hozamú területekre áramoljanak, tekintet nélkül a nemzeti határokra. A növekvő verseny hatékonyabb pénzügyi rendszert hoz létre, nagyobb lehetőségeket ad a befektetőknek és alacsonyabb kamatköltségeket a kölcsönvevőknek. A globális, liberalizált pénzpiac megakadályozza, hogy a kormányok visszaéljenek az adóztatás, a bankóprés és a hitelezés eszközeivel. Ha ugyanis valamely nemzeti kormány túlságosan meg kívánná adóztatni az üzleti szférát, a cégek egyszerűen máshova teszik át tevékenységüket. Hasonlóképpen, ha valamely nemzeti kormány határok nélkül költekezik. A liberális tőkepiacok hívei azt is állítják, hogy a tőke globalizációja olyan világjelenség, amellyel szemben a nemzetállamok nem tudnak védekezni, de az nem is lenne célszerű, hiszen a szabad piacgazdaság végül is mindenki számára magasabb életszínvonalat eredményez. Az egyes országok valutáit, bankok tranzakcióit, tőzsdei ügyleteit stb. a nemzeti bankok, bankfelügyeletek, tőzsdefelügyeletek ellenőrzik, de ezen intézmények nemzetek feletti intézménye még nem jött létre, így nemhogy szabályozni, de még ellenőrizni sem tudják ezt a pénztömeget.[9] Lukács úgy véli, hogy a nemzeti kormányoknak számos eszközük van a globalizáció negatív hatásainak fokozatos mérséklésére vagy akár kiküszöbölésére. A pénzügyi szférát érintő korlátozásról beszél, a különféle adónemek mellett a trösztellenes törvények megalkotását, végrehajtását valamint egy globális ellenőrzési és végrehajtási szervezet létrehozását javasolja.[10]
Összegzésképpen megállapítható, hogy a gazdasági-pénzügyi globalizáció olyan globális hatalmat jelenít meg, mely egyrészt arctalan, másrészt a "kevesek" érdekét szolgálja, mind egy adott társadalmon belül (vö. legfelső befektető csoport, szemben a szegényebbekkel - "alattvalók"), mind világviszonylatban (vö. Amerika és a Nemzeti Valutaalap viszonyát más országokkal).
A kilencvenes évek végétől már a közvélemény is ráébredt, milyen horderejű társadalmi konfliktusok, ellenérdekek, indulatok keletkezhetnek, vagy csaphatnak össze a globalizáció révén. Érdemes szemügyre venni a globalizációs folyamat elvi hatásait. Elhatárolhatunk többféle globalizációt, az alábbiakban Hankiss[11] felosztását követjük.
- Business gloablizáció; tovább halad a globális hálók üzleti érdekek vezérelte kiépülése. Azzal a neokonzervatív vagy neoliberális ideológiával s erkölcsi alibivel kísérve - ha erre egyáltalában szükség van -, hogy ha átmenetileg sok társadalmi problémát vet is föl ez a folyamat, hosszabb távon mindenki jól jár, mert a globalizáció haszna előbb-utóbb mindenhova, mindenkihez, talán még a legszegényebbekhez is "lecsurog" - ámbár ez nem egészen biztos.
- Társadalmi globalizáció; a business globalizációval párhuzamosan, s részben vele küzdve megindul
- 8/9 -
azoknak a helyi, regionális és globális társadalmi intézményeknek a kiépülése, amelyek - globális szinten szervezve meg az emberi jogok, a munkához, az egészséghez, a biztonságos élethez való jogot - megvédik az embereket, társadalmakat a globalizálódó gazdasági erőkkel szemben. A stockholmi, prágai, seattle-i, genovai globalizáció-ellenes tüntetések ennek a társadalmi globalizálódásnak lehetnek jogos, de nem mindig szerencsés lépései, akciói.
- Globális anarchia; ha nem épül ki az üzleti és társadalmi érdekek sikeres összjátéka, ha nem erősödik meg az emberekben egy a jelenleginél igazságosabb, méltányosabb világ reménye, ha nem indul be egy globális tanulási folyamat, ha nem alakul ki fokozatosan valamiféle globális tudat és szolidaritás, ha nem épülnek ki a globális demokrácia intézményei, akkor elkerülhetetlenül kiéleződnek a nyertesek és a vesztesek közötti érdekellentétek és ellenérzések. Ha ez bekövetkezik, akkor pusztító anarchiához vezető láncreakció indulhat be a világban.
Emiatt is javasoljuk az alábbiakban egy pénzügyi-jogi - nemzeti határokon belül felállítandó - szervezet létrehozását.
Vizsgálódási területünk a jog és a globalizáció, ehhez elsőként a gazdasági globalizáció társadalmi hatását vesszük górcső alá. A gazdasági globalizáció többféleképpen megnyilvánulhat; legszembetűnőbb a globális (külföldi) tőke és az állam szuverenitásának kapcsolata, azaz a globális üzleti érdekek ütközése a politikai államvezetéssel, kormányzással. Ez inkább tapasztalati kutatás tárgya lehet, például abban az esetben vizsgálható, ha egy konkrét nemzetközi, vagy nemzetek feletti (szupranacionális) cég üzleti beruházása, terjeszkedése kapcsán az adott állam, adott területre vonatkozó szabályozását próbálja a maga előnyére módosíttatni. Ez történhet teljesen megengedett módon, azonban hatása negatív lehet a gazdaság többi szereplőire (pl. monopolhelyzet), és történhet nem megengedett eszközökkel is.
Ehhez a társadalmi hatáshoz kapcsolódik, kapcsolódhat a fent említett globális anarchia is. Jellemzője egyrészt, hogy a gazdasági globalizáció magán hordja kulturális jegyeit is, mely kultúra az üzleti élet szélesedésével távoli, idegen kultúrákkal is találkozhat, illetve velük ütközhet. Még több konfliktust okozhat, amikor a gazdasági globalizáció jegyei az államok szintjén, nemzetközi kapcsolataikban jelennek meg. Nagyon egyszerűen megfogalmazva a gazdaságilag, vagy egyéb más szempontból "erősebb" állam nemzetközi konfliktusait a globális gazdaság törvényszerűségeivel kívánja megoldani, azaz érdekérvényesítő erejét kihasználva - akár a nemzetközi jog csorbításával - kívánja azt elérni.
Amint láttuk, a gazdasági globalizáció megkövetel egy bizonyos egységesítést a különböző államok piacainak vonatkozásában. Ez természetesen nemcsak a piacra, hanem az azt szabályozó jogi környezetre is vonatkozik. Kirívó példa erre, hogy 1998-ban a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) titkársága a Nemzetközi Beruházásvédelmi Egyezménynek olyan tervezetét terjesztette elő, amely jogot adott volna a beruházónak bíróság előtt követelni a világban létező minimális nemzeti szabályozást, amennyiben a hatályos szabályozás - véleménye szerint - versenyhátrányt okoz neki. Ez nemzetközi felháborodást váltott ki, emiatt nem került be az egyezménybe.[12] Egyrészről tehát meghatározható a nyereségre összpontosító transznacionális társaságok valamint a gazdasági rendszereket átalakító tevékenysége, másrészt a tradicionális szerepét egyre inkább feladó, vagy feladni látszó nemzetállamok, melyek egyes területeken feladják szuverenitásokat, más területeken viszont egyre inkább kiterjeszteni igyekszenek.
Ágh[13] a globalizáció öt szintjét különbözteti meg:
- világgazdaság, mindenekelőtt a monetáris rendszerek globalizációja, s ezzel együtt a transz- és multinacionális vállalatok szerepének és befolyásának növekedése; - a globális kommunikációs rendszer kialakulása, mely felgyorsítja a társadalmi és politikai átalakulást és a globális standardok átvételét; - a nemzetközi intézmények horizontális és vertikális integrációja olyan területeken, mint például a globális fejlesztés, a környezetvédelem, vagy a jogvédelem;
- a politikai rendszerek globalizációja, amely a közös minták átvételét jelenti és - a politikai mechanizmusok működtetése, azaz a közpolitikai rendszerek egységesülése, globalizációja.
Tehát a globalizáció "lenyúl" a közpolitika színteréig. Már említésre került a nemzetközi gazdasági társaságok piacegységesítési, uniformizálási törekvése. A hatékonyság és a jövedelem maximalizálása arra készteti a gazdaság szereplőit, hogy tevékenységét több területen, vagy akár több országban egyidőben folytassa. Ez a termékek, szolgáltatások egységesítése mellett a gazdasági rendszer egységesítését is igényli, legalábbis egymáshoz való közelítését. Ebből kifolyólag, a nagy - globális tevékenységű - gazdasági társaságok tevékenysége aláássa az állam szerepének hatékonyságát, különösen a szociális, gazdaságpolitikai, technológiai vagy térségfejlesztési célkitűzéseit, melyet a demokratikus intézményrendszere keretén belül, a politikai döntéshozatalnak megfelelően alakított ki és tett legitimmé.[14] Ezeken a területeken min-
- 9/10 -
denképp az állam szuverenitásának csorbulásával találkozunk, ugyanis a nemzetállamoknak szükségük van a területükön tevékenykedő vállalatokra (adót fizetnek, foglalkoztatnak), akik a tőke optimálisabb áramlását, kockázatmentes nyereségre, hosszú távú befektetésük biztonságát, annak szavatolását várják el az államtól. Emiatt az államoknak, gazdaságpolitikájuk kialakításakor fokozottan tekintettel kell lenniük a nagy gazdasági társaságok igényeire. Ennél több is történhet; a gazdasági erővel rendelkező (munkaadó, adófizető, befektető) gazdasági társaságok tevékenységük megszüntetésével, tőkéjük kivonásával, vagy ennek fenyegetésével kényszeríthetik, zsarolhatják az államot a számukra szükséges gazdasági rendszer kialakításának megalkotására. Ebben a tekintetben mindenképp csorbul az állam szuverenitása, ennek azonban pozitív oldala is lehet, ugyanis egyrészt "egyengetheti" az adott állam helyes, piaci szempontból hatékony gazdaságpolitika kialakítását, másrészt épp megerősíti, megerősítheti az állam szuverenitásának azt az oldalát, amelyet a piaci gondolkodással szemben képviselnie kell. Az állam marad ugyanis az egyedüli szereplő a globális világgazdaságban, amely képes a nemzeti érdekek hatékony képviseletére.[15] Ezt a képviseletet, vagy tevékenységet az állam magánjogi szerepéből lehet megközelíteni. A globális tőke mozgása szempontjából a - főleg utólagos - kormányzati gazdaságpolitika teljesen hiábavaló (a kormányzat kedvezményekkel vonzza a nemzetközi befektetőket, majd amikor a globális világgazdaság szereplői a máshol fellelhető jobb feltételek miatt kivonulnak, a kormányzat módosítani, akár szigorítani kívánja aktuális gazdaságpolitikáját). Az állam szerepe, azaz a kormányzat tevékenysége a globalizált gazdaságban - természetesen nem kizárólagosan - a megbízható pénzügypolitika, ugyanis ezzel válik kiszámítható és megbízható partnerré. Legnagyobb és leghitelesebb gazdasági szereplőként - valutatartalékaival és körültekintő befektetéseivel - a kormányzat a nemzetközi tőkemozgást polgárai számára tudja gyümölcsöztetni, amelyet bevételként további állami célra fordíthat. A klasszikus szuverenitási szerep mellé tehát a kormánynak új szerepet kell vállalnia; tisztán üzleti alapon állampolgáraik pénzügyi ügynökévé kell válnia.[16]
A továbbiakban megvizsgáljuk a globalizáció hatását a jogra. Az állam szuverenitásával kapcsolatban ezt már érintettük - gazdasági szempontból -, azonban ennél fontosabb, hogy a globalizáció egységesítő (uniformizáló) ereje, hatása előnyt, vagy hátrányt jelent-e a jogra, mint társadalomformáló normarendszerre. E terület vizsgálatához elengedhetetlen a különböző kultúrák egymásra hatásának vizsgálata, hisz a globalizáció a kultúrák találkozását, a megtermékenyítő jelleg mellett kultúrák keveredését, ütközését is jelenti, jelentheti. Ez pedig kihat a jogra, mert a jog szerves része a kultúrának, az államok egymás közti kapcsolataikban a saját jogrendszerük mellett vagy jogrendszerükben saját kultúrájukat is képviselik.
Röviden ki kell térnünk a kultúra és a civilizáció elhatárolására. Azért fontos ez a kérdés, mert találkozni lehet már a globális civilizáció fogalmával, és vizsgálni kell, hogy ez jelent-e globális kultúrát. A civilizáció a német fogalomhasználatban inkább anyagi-technikai, míg a kultúra értékorientált. Ebből kifolyólag a kultúra az értékesebb, de egyben lokálisabb (lényegében nemzeti kultúra), míg a civilizáció kevésbé értékes, viszont egyetemes, világméretű, azaz globális. Az angolszász értelmezés a kultúra és a civilizáció fogalmát szinonimaként használja, azaz mindkettő tartalmazza a technikai-anyagi és szellemi-intellektuális értékeket, azonban a különbség az eltérő méretben van, a kultúra inkább helyi, míg a civilizáció világméretű. A francia felvilágosodás szellemi terméke a civilizációt szembeállítja a barbársággal, a vadsággal. Fontos még kitérni egy megközelítésre; a civilizáció - egyes számban - egyidejűleg fejezi ki az emberiség egységét és különbözőségét, hisz egyfelől - a francia értelmezés mintájára - kifejezi a civilizáltságot, s vele szemben óhatatlanul a barbárságot, míg másfelől gyűjtőfogalomként összegzi az emberiség eddig elért eredményeit. A többes számú értelemben vett civilizáció térben és időben a legtágabb kultúra, azaz inkább kultúrák szintézise.[17]
A globalizáció - mely magában hordozza a pénzügyi, technikai és kulturális értékeket is - napjainkban zajló történelmi folyamat. Bizonyos szempontból civilizációs folyamatként is értékelhető, tekintettel az anyagi-technikai vívmányok gyors elterjedésének és közkinccsé válásának. Azonban a kultúra is globalizálódik, az egyes régiók, leginkább a nyugati - amerikai és európai, ezen belül kiemelten az atlanti/ észak-amerikai alcivilizáció - filozófiája terjed ezzel a folyamattal (mint a pénzügyi, technikai globalizáció szükséges velejárója). Ez természetesen ütközőpontot is képez az egyes kultúrák között.
Láttuk, hogy a tőkeáramlás is megkövetel egy bizonyos jogi egységesítést, és láttuk azt is, hogy a pénzügyi, technikai globalizáció velejárója a kultúra
- 10/11 -
globalizációja is. Tehát maga a jog is óhatatlanul a globalizáció része.
A technikai jellegű jogi szabályozást fent érintettünk. Számunkra fontosabb a globális kultúra és a jog találkozása. Nyilvánvaló, hogy a kultúra és a jog között állandó kölcsönhatás van, ugyanis a jog összetevője az adott társadalom kultúrájának, másrészt a jogrendszert is áthatja a társadalom kultúrája.[18] A kultúrák ütközése, azaz a globális kultúra ellenhatásaként a helyi kultúra védekező, vagy támadó állásba való helyezkedése természetesen a különféle jogok ütközését is jelenti. Míg pusztán a jog ütközése nemzetközi szerződésekkel, vagy külpolitikával, diplomáciával orvosolható, a globális kultúrával "szállított" jog versengése - rejtett mivoltával magyarázhatóan - nem, vagy nehezen kezelhető a formális jog eszközeivel.
Ennek vizsgálata egy olyan konkrét társadalmi esemény kapcsán válik nyilvánvalóvá, amely magán viseli a társadalmi globalizáció jelentős ismérvét. Az esemény mélyebb megértéséhez nemcsak a foganatosított intézkedések megtételének ismerete, hanem annál mélyebben, a jogot hordozó társadalom vizsgálata is szükséges.
Továbbiakban a két nagy nyugati, az európai és az amerikai jogrendszer összehasonlítását hívjuk segítségül.
Amerika és Európa vonatkozásában elsősorban a különbségeket vizsgáljuk meg. Az európai demokrácia önazonosságának alapja a parlamenti választás, amelyre a népfölségben való részesedés jogosít. Az Egyesült Államok polgárai demokratikus önazonosságukat kevésbé választópolgári minőségükben élik meg, sokkal inkább azokban a jogaikban, amelyekre mindig hivatkozhatnak, és amelyeket egyénenként vagy valamely kisebbségi érdek képviseletében bíróság előtt érvényesíthetnek. Ekként a jog és az igazságszolgáltatás az Egyesült Államokban - Európától eltérően - politikai funkciót tölt be.
Európában a politika egyebek közt azt jelenti, hogy a politikai intézményekben, különösen az országgyűlésben, vita folyik a meghozandó törvényekről, s az ennek eredményeképpen létrejött jogrendet az államra bízzák. Az Egyesült Államokban jogokról vitatkoznak, s ehhez az állam csupán a külső kereteket biztosítja. Az Egyesült Államokban a hatalomelosztás vitája azért zajlik közvetlenül a társadalom szintjén, magánszemélyek között - azaz horizontálisan -, s csak kisebb részt a parlamentben, mert az ésszerű közakarat eszméje idegen volt a nemzetalapítóktól. Ők arra törekedtek, hogy lehetőség szerint mentesítsék az államtól a társadalmat, melyben a hatalom felosztása magánszemélyek vagy esetleg kisebbségi csoport közt történik. Így kerülhetik ki az olyan többségi tényezőket, amelyek jogot formálhattak volna egy erős állam létrehozására. Vegyük sorra most az állam értelmezésében fennálló transzatlanti különbségeket, hiszen végeredményben minden egyéb különbség is ezeken alapszik. Itt elengedhetetlennek tűnik, hogy visszatekintsünk a történelemre és a vallást is szóbahozzuk. E helyütt eltekintünk annak részletezésétől, hogyan alakult a vallás helyzete az Egyesült Államokban, s mindössze arra próbálunk rámutatni, hogyan hatott a vallás az államra és a nemzetre. Azt mindenesetre rögtön leszögezhetjük, hogy az Egyesült Államok Európa antitéziseként jött létre. Az egyház és az állam hatalmi küzdelme, amely évszázadokon át uralta Európát, a középkor végén az állam javára dőlt el. A vallásháborúk után, a 17. században az egyházat végleg alárendelték az államnak, s az 1648. évi vesztfáliai békével megteremtődtek egy, az államok viszonyát szabályozó nemzetközi jogrend alapjai. Ekkor kezdődött meg a kivándorlás Amerikába. Sok kivándorló választotta az Atlanti-óceánon való átkelést pénzszűke miatt, kalandvágyból vagy egyszerre mindkét okból. Viszonyuk a valláshoz és az államhoz korántsem minden esetben volt egyértelmű, de az állam és a vallás új rangsorát épp azok nem akarták elismerni, akiknek voltak vallási indítékaik. Ez mindenekelőtt a puritán zarándok-ősatyákra érvényes, márpedig az Egyesült Államok profilját mindenekelőtt ők határozták meg. Isten választott népének eszméjéből kiindulva új, tiszta társadalmat kívántak felépíteni, s a vallási közösségek úgy értelmezték magukat, mint a rend nyilvános struktúráját, amelynek nincs is szüksége államra, ezért később mindenfajta állami beavatkozást elutasítottak. Ezért került sor az Atlanti-óceánon túl egyház és állam következetes és napjainkig ható szétválasztására. Ennek értelme sohasem az volt, hogy az államot - miként Európában - megvédjék az egyháztól, ellenkezőleg, a vallást kívánja védelmezni az állammal szemben. A következmény: az állam szigorú minimalizálása, melyet az Egyesült Államokban mindmáig komolyan vesznek és időről időre megújítanak.
Ez a transzatlanti különbség a társadalmi hovatartozásról alkotott eltérő elképzelésekkel magyarázható. Európában az egyén már puszta létének köszönhetően is tagja a társadalomnak. Az Egyesült Államok társadalmához való odatartozás feltétele viszont az érte végzett lankadatlan munka, és fontos megnyilvánulása a "hitvallás". Az Egyesült Államok társadalma gyakorlatilag egyes-egyedül a bevándorlásra épül, s a bevándorlás aktusa még ma is elsősorban az "american way of life"[19] meg-vallását jelenti. Valamely egyletbe vagy klubba
- 11/12 -
történő belépésükkel és a közösségi tevékenységekben való részvételükkel az Egyesült Államok polgárai tanúságot tesznek arról, hogy egyetértenek az adott célokkal. E tevékenységeket "önkéntesnek" nevezik. Az "önkéntes" fogalmát az Egyesült Államokban az "állami" ellentétpárjaként használják, ami Európában értelmezhetetlen, hiszen a mi nyelvhasználatunkban az "önkéntes" a "kötelező" ellentéte. Márpedig az "állami" és az "önkéntes" az európai államfilozófiában korántsem ugyanazt jelenti. Az, hogy az Atlanti-óceánon túl a személy puszta létezéséből még nem következik az állampolgárság, nagyon is szándékos, hiszen az Egyesült Államokban senki sem akar felelősséget vállalni olyan körülményekért vagy személyekért, amelyek, vagy akik mellett nem kötelezte el magát "önként". Transzatlanti szempontból ezért az Európára érvényes "létezés általi állampolgárság" fogalma szembeállítható az Egyesült Államokra érvényes "hitvallás általi állampolgárság" fogalmával. Az európai nők és férfiak identitása állampolitikai természetű. Ez az állampolitikai mintájú önazonosság nem igényel hitvallást, mivel az államiság léte önálló dimenzió, mintegy harmadik tényező, amely meghaladja az egyének közti, tisztán horizontális kapcsolatokat. Az Atlanti-óceánon túl a viszonylag "állammentes" társadalom csak a horizontális társadalmi szerződést ismeri, amely nélkülözi e harmadik dimenziót - azaz nem tartalmaz semmit, ami meghaladná az egyének horizontális kapcsolatát. A harmadik dimenziót, amely Európában az államiságból adódik, az Egyesült Államokban a vallás foglalja el.
Az állam eltérő értelmezéseinek rövid ismertetése után térjünk rá a nemzetértelmezés különbségeire.
Az európai nemzetek önértelmezése állampolitikai természetű. Az amerikai nemzet vallási és erkölcsi alapokra helyezi önmagát. Felfogásában a "jó", amelyre e nemzet törekszik, kezdettől fogva központi és vallásilag megalapozott szerepet tölt be. A külső rosszat újra meg újra személyekkel és államokkal azonosítják, s ez már jóval azelőtt így volt, hogy kitalálták volna "a gonosz tengelyé"-t. Befelé pedig a "rossz" embereket kirekesztik, s a társadalmi odatartozás megszerzésének feltétele a "jó" megvallása. Ez újabb oka annak, hogy az európai mintájú "egzisztenciális állampolgárság" összeegyeztethetetlen az Egyesült Államokbeli nemzeti önazonossággal.
A fenti fogalmak viszonyát oly módon világítjuk meg, hogy közvetlenül az Európa és az Egyesült Államok közti, napjainkban egyre fokozódó vita lényegi tartalmát érintjük. E vita minden mást megelőzően két tényező, a nemzetközi jog és a szuverenitásról való lemondás jelentése körül forog. Mindkettő régi európai vívmány. Mint említettük, az államok lemondását szuverenitásukról - egy nemzetközi jogrend javára - már az 1648. évi vesztfáliai béke is szorgalmazza. A XX. század második felében kontinensünkön ennél sokkal látványosabb események tanúi lehetünk. Első alkalommal zajlik olyan folyamat, amely a béke mindmáig szilárd rendjéhez vezet, és e békés rend alapja államok lemondása szuverenitásukról, nem pedig - miként előzőleg - a háború kimenetele, vagyis a győztesek diktálta rend. A hatalom alárendelését a jognak elsőként az Európai Unió intézményesítette, végső soron ez az európai integráció alapzata. Ez nemcsak Európában egyedi jelenség, hiszen bolygónk történelme során ebben a formában és ilyen mértékben még sohasem létezett. A mai transzatlanti vita tulajdonképpen már a hidegháborúban is fennállt, de nyilvánosan még sohasem volt ennyire érzékelhető, mivel abban az időszakban Amerika aránylag "európai" módon viselkedett. A "Nyugat" nem engedhetett meg magának különbségeket országai között. A Kelet összeomlása óta azonban az Egyesült Államok minden európai vonást levetkőzött. Az első Öböl-háborút még fedezte ugyan az ENSZ felhatalmazása, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elleni háborúban viszont Amerika már nem tartotta szükségesnek az ENSZ jóváhagyását, hanem a NATO-tól kért támogatást. Az afganisztáni háborúban már úgy érezte, a NATO-szövetségesek túlságosan korlátozzák szuverenitását, olyannyira, hogy a katonai akciót a "készségesek koalíciójának" fogalmi konstrukciójával igyekezett igazolni. Irak megtámadásához ismét ezt a koncepciót használta fel. Párhuzamosan egyre hosszabb a nemzetközi jogi szerződések listája, csakhogy Amerika távol marad e szerződésektől, ami úgyszólván a világ összes többi országával szembefordítja. Nyilvánvaló, hogy Amerika egyre kevésbé hajlandó lemondani szuverenitásáról a nemzetközi jog javára, s betagolódni a világrendbe. Amerika a fordítottját járja be az európai útnak, amely a hatalmat a jog függvényévé teszi: a hatalomnak fontosabbnak kell lennie a jognál. Vagy másként: a jog ereje helyett az erősebb joga uralkodik.
Az iraki háborút övező vita azonban mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy Európa és az Egyesült Államok másként kezeli a jog és erkölcs viszonyát. Az európai jogi gondolkodásban a felvilágosodás elválasztotta a jogot az erkölcstől. Ezzel szemben Amerika jogi gondolkodása kevésbé választja szét a jogot és az erkölcsöt (például az amerikai bűnözők erkölcsileg rossznak minősülnek). Európában az államok lemondása szuverenitásukról lehetővé tette "jó és rossz" erkölcsi sémájának meghaladását. Ha manapság európai államok között érdekellentét feszül, nem minősítik egymást "rossznak", végérvényesen maguk mögött hagyták e kategóriát. A szuverenitásról való lemondás nélkül
- 12/13 -
nem lehetséges a barát-ellenség séma meghaladása, emez ugyanis végeredményben "jó és rossz" erkölcsi ellentétén alapszik. Ez az összefüggés ma újra felettébb időszerűvé vált, amennyiben a "készségesek koalíciója" a "jó és rossz" fogalmaira épülő erkölcsi kategória. Nem kell hozzá sok, s a "készségesek"-ből "barátok" lesznek: Amerika barátai, a "kelletlenek" ugyanis automatikusan Amerika ellenfeleivé válnak. Az iraki háborúval kapcsolatos nézetkülönbségekben szokatlan erővel mutatkozott meg ez a gépiesen érvényesülő következmény, azaz, hogy az Egyesült Államokkal való barátság mértéke azonos az államok általában vett közössége általi elfogadottság mértékével. Amerika szemszögéből ez így is van. Európai nézőpontból azonban semmiképp sincs így, ellenkezőleg: az európaiak, más földrészek számtalan országával együtt, abból indulnak ki, hogy a nemzetközi jogrendet illetően egyre szélesebb körű megegyezésre törekszenek, s ezért egyre inkább lemondanak szuverenitásukról.
Következésképp a "készségesek koalíciójának" fogalma aláássa a népek átfogó közösségének bevonását, és a nemzetközi jogrend meggyengítését szolgálja. Az Amerika mintájú "önkéntesség" a szuverenitásról való egyéni lemondás ellentéte, éppen úgy, ahogy Amerika elképzelése szerinti, a "készségesek koalíciója" értelmében vett önkéntesség szöges ellentéte az államok szuverenitásról való lemondásának.[20]
Mindenképp idézőjelbe kell tenni a jog globalizációja kifejezést, mert ugyanúgy, ahogy nem lehet beszélni a kultúra globalizációjáról, úgy a jogéról sem. Főleg azért, mert a kultúra globalizációja sokkal több ellenvetést szül - tekintettel a kultúra érzelmi kötődésére - mint a pénzügyi, gazdasági, azaz az anyagi-technikai globalizáció. Ugyanígy a jog globalizációjáról sem lehet beszélni ebben az értelemben. Arról viszont lehet, hogy a pénzügyi, gazdasági globalizáció például a piac egységesítésével mindenképpen hat a jogrendszerekre, ugyanis az egységes piac egységes - legalább gazdasági - jogi szabályozást igényel. Ezzel párhuzamosan megjelenik, és mindenképp meg kell említeni azt a törekvést, amely nem, vagy nem pusztán a gazdasági életben kíván hatni, hanem a politikában is. Egyik oldalról tetten érhető a nyugati demokrácia "exportjában" - azaz a nyugati demokratikus rendszer átültetésének vágyában, vagy akár tettében (vö. iraki konfliktus) -, másik oldalról viszont abban a szemléletben, ahogy a gazdaságilag erős ország saját érdekét igyekszik érvényesíteni akár a - nemzetközi - joggal szemben (ld. Amerika és Európa "vitáját").
A tőke globalizációja esetén az elérendő cél meghatározott; - a nyereségmaximálás, amely minden más érdeket felülír és szavatolja a nézetazonosságot a befektetők között. Ebből kifolyólag a pénzügyi globalizáció a gazdasági előnyök miatt kívánja a piacokat egységesíteni (uniformizálni), természetesen ezt olyan - a jog számára - informális hatalommal kívánja elérni, amely az egyes államok jogrendszerét is képes befolyásolni.
Amennyiben a jog globalizációjáról beszélünk -tekintettel a fent elhangzottakra - megállapíthatjuk, hogy a kultúrák találkozásához hasonló, önkéntelen jogközelítés, harmonizáció lelhető fel a kommunikáció, a közlekedés felgyorsulása kapcsán illetve az ezekből fakadó gazdasági kapcsolatok révén. Emellett megtalálható a szándékos jogközelítés, mind abban a minőségében, hogy bizonyos jogintézmények átvétele, vagy akár a jogharmonizáció a jog értékeit adja tovább, tehát a jogegységesítés nemcsak politikai, hanem gazdasági értéket is szolgál, mind abban a minőségében, hogy ez részérdeket - a politikai, vagy gazdasági erőfölényben lévők érdekeit - szolgálhatja. Ez utóbbira példa Amerika és Európa vitája, és példa az a gazdasági fölény, melyet a transznacionális cégek saját nyereségük érdekében használnak egyes államokkal szemben.
Számunkra nem ezek megléte a kérdés, hanem inkább az, hogy mit tehet a jog az egyoldalú érdekek megfékezésére, tompítására?
A válaszadás előtt röviden ki kell térni a jog fogalmának azon elemére, miszerint a jog keletkezése állami szervhez kötődik, az adott társadalomban kötelezőek és érvényesülésüket az állami szervek végső soron kényszerrel biztosítják.[21] Tehát egy adott állam alkotta jog az adott állam által kikényszeríthető. De mi épp a globalizáció jelenségéről beszélünk, amely gazdasági értelemben nemhogy nemzetközi, hanem épp "nemzetek feletti" jellegű. A jog globalizálódása - a tekintetben, hogy egy politikai hatalom érdekét szolgál(hat)ja - épp túllépi egy adott állam kereteit.
A fenti, főleg a jog "globalizálódásának" negatív szempontjainak figyelembevételével történt megközelítést azzal szeretném zárni, hogy lehetséges-e korlátozni a jog globalizálódását, vagy konkrétabban annak negatív hatásait.
Ehhez kell megvizsgálnunk azt, hogy lehet-e a globalizációt, azaz egy "nemzetek feletti" (gazdasági vagy politikai) rendszert egy adott állam jogával ellenőrizni. A válasz természetesen nemleges, ugyanis míg egy adott állam joga - alapesetben - szuverenitásának határain belül kíván és tud hatni -, addig a globalizáció, épp természete szerint határokon átnyúló. És lehet-e a nemzetközi jog eszközeivel ugyanezt megtenni? A válasz itt is nemleges, hisz a nemzetközi jog a nemzetközösség tagjai - elsőd-
- 13/14 -
legesen és döntő mértékben az államok - közötti kapcsolatokat, viszonyokat szabályzó jogi normák rendszere.[22]
Tehát arra a végkövetkeztetésre kell jutnunk, hogy a jog (kifejezetten az "egy állam joga") nem képes a globalizációs gazdasági és jogi törekvéseket megfékezni, a nemzetközi jog pedig nem erre hivatott. Miért is nem képes, vagy nem lehet képes adott állam joga ezt megtenni? Eltekintve attól a már fent említett ténytől, hogy egy állam joga az adott állam által, pusztán szuverenitásának határain belül kényszeríthető ki, meg kell vizsgálnunk az állam - főleg a gazdaságpolitikával kapcsolatos - jogalkotását.
Elméleti alapvetésként fontos megemlíteni, hogy a szuverén (ld. Locke vagy Hobbes elméletét[23]), mint az egyetlen és legfőbb jogalkotó - minden fogyatékossága ellenére, de legalábbis elméletileg - hosszú távon képes volt a folyamatos és egységes jogalkotásra. A hatalommegosztás "szétszabdalta" ezt a szuverenitást, megjelent a parlament (országgyűlés) mint jogalkotó, a parlamentek jogalkotása a különböző érdekek becsatornázása révén (akár a többségben lévő, de) részérdekek mentén történt. A választásokon alapuló ciklusváltások révén megtört a folyamatos és egységes, hosszabb távú érdekek és értékek mentén történő jogalkotás is. A jog szuverenitásának tanából (mely feladva az egyes állam jogrendjének elsőbbségét, helyet ad az állam felett álló jogi rend gondolatának[24]) fejlődött ki teljesen gyakorlatias okokból (először az osztrák szövetségi és tartományi jogalkotás harmonizálása céljából[25]) az alkotmánybíráskodás, mely a későbbiekben - ha "negatív jogalkotóként" is, de - egy egységes, hosszú távú, kiszámítható és a parlamenti ciklusokon átívelő jogelv rendszert (illetve jogalkotási, értelmezési folyamatot) alakított ki. Végső soron tehát megjelent egy kodifikált, de mégis légies (vö. "láthatatlan alkotmány") értékekkel rendelkező, azt figyelembe vevő, bizonyos értelemben vett szuverén - az alkotmánybíróság -, amelynek (a jog által szabályozott módon) hatalmában áll a parlament által meghozott törvények, a kormány-, az ágazati miniszteri és önkormányzati rendeletek megsemmisítése is. Az alkotmánybíróságok szavatolják a hosszú távú, egységes jogalkotást, garantálva egyúttal a jog számára nehezen megfogható értékeket is.
A fent vázolt, egységes, parlamenti ciklusokon átívelő, a részérdekeket figyelmen kívül hagyó jogalkotást elősegítő alkotmánybíráskodás csak a jogszabályok alkotmánynak való megfelelőségét vizsgálja, még akkor is, ha ez sok esetben az alkotmánybírák jogérzetében meglévő "láthatatlan alkotmányra" való hivatkozással történik. Így például az egyedi normának tekintendő költségvetést is vizsgálhatja, azonban alkotmányos jelentőséget csakis az egyes költségvetési tételek megváltoztatásának, az átcsoportosításra adott felhatalmazásnak tulajdonít, illetve annak, hogy vajon a költségvetésben előirányzott összeg nem elegendő volta nem teszi-e lehetetlenné valamely alapjog gyakorlását. Az alkotmánybíróság ezen túl a költségvetés számszerű tételeit nem vizsgálhatja.[26]
Ezzel el is értünk vizsgálódásunk lényegi pontjához. Tekintettel arra, hogy jellemzően a gazdasági globalizáció hatásaival találkozunk, s ez (pozitívumai mellett) akár az egyes államok gazdaságát is képes megrendíteni, ezért mindenképp szükségesnek tartjuk ellenőrzését. Emellett ki kell domborítani az állam fent már említett - elvi - kötelezettségét is, hogy az államnak tisztán üzleti alapon állampolgáraik pénzügyi ügynökévé kell válnia.[27] Mivel a gazdaságpolitika teljesen a kormány, illetve a parlamenti többség kezében van, a választási ciklusokhoz kapcsolódó váltakozó gazdaságpolitika, a gazdasági kormányzást a rövid távú politikai célok szolgálatába állító kormányzás (pl. választás megnyerése), szélsőséges esetben a döntéshozók anyagi érdekeltsége kiváló talaja a globális gazdasági érdekek érvényesítésének. Azaz az állam, mint a legnagyobb gazdasági teljesítőképességgel rendelkező "szervezet" nem, vagy a politika természete miatt nem eléggé képviseli magának az államnak, vagy állampolgárainak pénzügyi érdekeit. Ahhoz, hogy az állam igazán a polgárok "pénzügyi ügynökévé" váljon, mindenképp egy egységes, hosszú távon kiszámítható, a gazdasági nyereségre összpontosító szervvé kellene válnia. Ezt a szerepet a választási ciklushoz igazodó pénzügyi kormányzat (a kormány és a pénzügy- illetve gazdasági minisztériumok) nem tudják - a fent említett - politikai szerepük miatt maradéktalanul teljesíteni, ugyanis míg a gazdasági társaságok egyetlen célja a bármi áron történő haszonszerzés, addig a politikai alapon szerveződő egységek (pl. minisztériumok) a politikai hasznot is szem előtt kell tartaniuk.
Emiatt lenne indokolt egy, az alkotmánybírósághoz hasonló - alkotmányos - állami szerv létrehozása, mely az adott állam gazdasági érdekeit a legmagasabb szinten, érdekmentesen és - a gazdasági szempontokat figyelembe véve - egységesen, a változó politikai hangulatot figyelmen kívül képviselné. Nézetünk szerint a működésére, szervezetére az alkotmánybíróság szolgálna mintául (tagjait hosszú időtartamra (9-12 év) választaná a parlament kétharmados többsége, tagjai kiemelkedő elméleti és gyakorlati tudású közgazdászok (egyetemi tanárok), esetleg kiemelkedő és köztiszteletben álló, országosan elismert, bizonyos kort elérő vállalkozók lehetnének. A választás negatív feltétele a politikai függetlenség lenne. Tevékenysége a kormányzat gazdasági tevékenységéhez igazodna, azonban ez utólagos lenne - azaz a kormányzat döntésének gazdaságosságát, hosszú távú előnyét vizsgálná - és
- 14/15 -
csakis akkor élne vétójogával és tenné meg javaslatát, ha a korábbi döntés az államra nézve gazdaságilag hátrányos lett volna. Döntése kötelező jellegű lenne, és csakis alkotmányos szempontból lenne felülvizsgálható. Joga lenne a kormány, a minisztériumok döntéseinek megismerésére, adatkérésre, ellenőrzésre. Kötelessége lenne a kormányprogramhoz, az éves költségvetéshez véleményezést készítenie, azokat nyilvánosságra hoznia. Ajánlásai az állami szervekre kötelezők lennének).
Természetesen a fenti, ily értelemben vett "pénzügyi kormányzat" elméleti és gondolatébresztő jelleggel került említésre. Gyakorlati megvalósítása először is az alkotmányos berendezkedés újragondolását igényelné, és nem utolsósorban a politika részéről kellene egy önkorlátozás, amely a politikának a gazdasági életre ható közvetlen ráhatását mellőzné, még akkor is, ha a politikáé lenne a gazdasági élet meghatározása és "csak" utólagosan döntene - de akkor kötelező jelleggel - a fent említett állami szerv. Anélkül, hogy túlságosan eltávolodnánk eredeti gondolatmenetünktől, egy ilyen állami szerv felállítása államhatáron belüli vonatkozása is pozitív lenne, hisz egy független, csupán a gazdaságpolitikát szem előtt tartó állami szerv lényegesen ésszerűbb és reálisabb gazdaságpolitikát tenne lehetővé és nem utolsósorban a (ma inkább) érzelmi alapú politizálást (vö. választási kampány jellege) a racionális alapú politika váltaná fel, vagy legalábbis arra tolódna el. Az állam pénzügyi helyzetének a nagy nyilvánosság általi részletesebb ismerete, a pénzügyi helyzet hosszú távú helyzete és ennek meghatározott időszakonkénti nyilvánosságra hozatala - választásokkor - mindenképp egy, a gazdasági szempontból megalapozottabb döntésre sarkallná a választókat.
Témánk gondolatmenetét folytatva megállapítható, hogy (főleg a gazdasági-pénzügyi) globalizáció erőteljesen egységesítőleg hat az egyes államok jogrendszerére, ugyanis a cél (a nyereség) minden jogrendszertől független. Egy alkotmánybírósághoz hasonló, a gazdasági-pénzügyi globalizáció negatív hatását ellensúlyozó állami szerv - tekintettel arra, hogy az adott állam gazdasági életének meghatározása, a gazdasági élet törvényszerűségeinek elvi szinten való megfogalmazása és kikényszerítése a feladata - képes ugyancsak a jogrendszertől független gazdasági kezdeményező ("az állampolgáraik pénzügyi ügynöke") és (a kormányt vagy a törvényhozást) ellenőrző szerepét betöltve az egyes állami jogrendszerek "feletti" jog- és gazdasági elvrendszert kidolgozni. Ugyanúgy, ahogy az alkotmánybíróságoknak sokszor az alkotmányban, vagy egyéb jogszabályokban kifejezetten le nem fektetett elveket ("láthatatlan alkotmányt") kell segítségül hívnia az alkotmányosság megőrzése érdekében, ennek az állami szervnek is a nem kodifikált gazdasági törvényszerűségekhez fordulva kell(ene) tevékenységét ellátnia, így óhatatlanul kidolgozná az adott jogrendszertől független, mindenütt ható, a globali-záció káros hatásait kivédő elvrendszert.
Természetesen ez esetben is globalizációról (a jog globalizációjáról) beszélünk, hisz olyan jogrendszerek feletti elvek kiépítéséről van szó, amelyek visszahatva az egyes államok jogrendszerére, mindenképp hasonló jogtechnikai eszközök kimunkálását idéznék elő, így a jog globalizálódására serkentőleg hatnának.
A fentiekben megvizsgáltuk a globalizációt, mint a jelenkor jelentős társadalomalakító áramlatát. A felgyorsult információáramlás, valamint közlekedés jelentősen megváltoztatja a kultúrák találkozásának módját, magában hordozva ennek minden előnyét és hátrányát. Napjaink gazdaságát már kizárólag a glo-balizáció alakítja, formálja. Ebben a gyorsan változó (posztmodern) és képlékenyen alakuló társadalomban a jog is többféle hatásnak van kitéve; - a kultúrák keveredése, találkozása, a gazdasági-pénzügyi rendszerek kiterjedése és társadalomformáló ereje, valamint ezek lobbyereje mindenképp befolyásolja a jogot, azaz hatással van mind a jogalkotóra, mind a jog alanyára, azaz a társadalomra és minden egyes tagjára.
Ezzel összefüggésben megállapításra került, hogy sokszor a jog fölött, azzal ellenében cselekszik. Két szempontból megvizsgálva a globalizációnak e természetét, kijelenthetjük, hogy egyik esetben a jog szuverenitását az erő hatalma váltja fel (vö. Amerika), a másik esetben a pénzügyi-gazdasági globalizáció a minél nagyobb nyereség megvalósítása érdekében alakíthatja önkényesen a jogot. E folyamatok pedig már teljesen behálózzák bolygónkat, és - mind politikai, mind gazdasági - hatását a föld népességének egyre szélesebb rétege érzi.
Első esetben könnyű meghúzni a határt és elkülöníteni a jog szuverenitását az erő hatalmától, azaz az önkénytől. E kérdés megoldása inkább politikai, mintsem jogi kérdés.
A második esetben inkább jogi kérdésről beszélhetünk, azonban a globalizáció jelensége - pénzügyi-gazdasági értelemben - új jelenség. Jogi szabályozása kimerítően nem is lehetséges, ugyanis épp rugalmassága, az új jogi, gazdasági környezethez való alkalmazkodása, vagy éppenséggel a különféle jogi és pénzügyi rendszerek közötti mozgása teszi ezt nehézzé. Ennek ellenére egyre nagyobb az
- 15/16 -
igény ellenőrzésére. Javaslatok globális ellenőrző intézményrendszer felállítására születtek már (vö. Lukács), azonban ennek felállítása, működtetése is nehézkes, sőt - úgy tűnik - kivitelezhetetlen. Emellett a korrupció veszélye és az üzleti környezet átláthatóságának hiánya is gátolja a globalizáció káros hatásainak kivédését, azaz a globalizációs folyamatok ellenőrzését. A továbbiakban tisztázatlan annak a kérdésnek az eldöntése, hogy egy globális ellenőrző és koordináló szerv felállítása kinek a hatáskörébe tartozna, kinek tartozna felelősséggel. Tisztázatlan továbbá a jogi aktusok kibocsátásának illetve ellenőrzésének és betartatásának kérdése is, azaz - véleményünk szerint - nem rendelkezne azzal a szuverenitással, amely alapján illetékes lenne az államra jellemző jog alkotására és érvényesítésére. Végső soron e szervezet hatékonysága is megkérdőjelezhető.
Emiatt javasoltuk olyan állami - és nem nemzetközi, azaz globális - szerv létrehozását, amely az állam, illetve állampolgárok gazdasági érdekeit pártatlanul és érdekmentesen képviseli, s mindezt elsődlegesen az állam határain belül. Ez a szakmai és érdekmentes állami szerv működése közben - tulajdonképpen a gyakorlatban - óhatatlanul kidolgozná azokat a gazdasági elveket, amelyek mentén a globa-lizáció hátrányos hatásainak kivédése esetleg jogi formájában is kivitelezhető lenne. Csakis ilyen, az államszervezet megváltoztatásával létrehozott szerv lenne képes arra, hogy a pénzügyi-gazdasági globalizáció mellékhatásainak tompításával kialakítsa azt a társadalmi globalizációt, amelynek hiánya akár a globális anarchiához is vezethet.[28]
A fent kifejtett megoldási lehetőség elvi szinten került megfogalmazásra, ennek kivitelezése mélyebb - főleg közgazdasági - elemzést igényel, viszont mindenképp egy olyan megoldási lehetőség, mely a jog eszközeivel teszi (tenné) lehetővé a globalizáció káros hatásainak ellenőrzését. ■
JEGYZETEK
[1] "A világ kultúrájának, gazdaságának és infrastruktúrájának integrációja és demokratizálódása, amely a transznacionális beruházások, az információs és kommunikációs technológiák gyors elterjedése, és a szabad piacnak a lokális, regionális és nemzetgazdaságokra gyakorolt hatása révén megy végbe" in "Globalization". Microsoft ®Encarta® Online Encyclopedia 2001. http://encarta.msn.com (19 Aug. 2001)
[2] Held, D.-McGrew, A. (1998.) The end of the Old Order? Globalization and the prospects for World Order. Review of International Studies, 24(0), december, 219-243. o.
[3] Lányi Kamilla: Vázlat a globalizációnak nevezett jelenségkör értelmezéséről Közgazdasági Szemle, XLVII. évf. 2001. június 499. o.
[4] Ibid, 501. o.
[5] Ibid, 503. o.
[6] Ibid, 504-505. o.
[7] Ibid, 506-507. o.
[8] Ibid, 502. o.
[9] Lukács Gábor: A külföldi tőke és az állami szuverenitás kapcsolata a globalizálódó világgazdaságban - elmélet és empíria, avagy mennyiben korlátozzák a jelentős külföldi tőkebefektetők a nemzetállam döntéshozói szuverenitását? PhD-értekezés, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem 2003. 40-43. o.
[10] Ibid, 44-45.
[11] Hankiss Elemér, 2001. szeptember 11.: fordulópont? Magyar Tudomány 2002. 6. sz. 775-785. o.
[12] Wallach, L. M. (1999): L'AMI: La déclaration universelle des droits du capital. Problémes économiques, 2611-2612. sz. április 7-14., 74-77. o.
[13] Ágh, Attila, A globalizáció politikai aspektusai, 1997. in: Lukács Gábor: A külföldi tőke és az állami szuverenitás kapcsolata a globalizálódó világgazdaságban - elmélet és empíria, avagy mennyiben korlátozzák a jelentős külföldi tőkebefektetők a nemzetállam döntéshozói szuverenitását? PhD-értekezés, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem 2003. 30. o.
[14] Lukács Gábor, vj., 9., 24-33. o.
[15] Ibid, 46. o.
[16] Erich W. Streissler: Globalizáció, tőkepiacok és az állam szerepe in. Közgazdasági Szemle, XLVIII. évf. 2001. január 14-16.
[17] Rostoványi Zsolt: A civilizáció(k) globalizálódása, avagy a globalizáció (de)civilizálódása? Magyar Tudomány 2002.6. sz. 785-787. o.
[18] Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2003. 14-15. o.
[19] american way of life = amerikai élet(út)
[20] Gret Haller: Az állam és a nemzet értelmezése az Atlanti-óceánon innen és túl, Themen der Katholischen Akademie in Bayern, 33. évf., 2003/4. szám, 26-28. Mérleg 2004. 2. sz. 182-190. o.
[21] Visegrády Antal vj. 18., 88-89. o.
[22] Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 17. o.
[23] Mindkét jogfilozófus az egy és oszthatatlan szuverenitás megtestesítőjeként látta a monarchát (fejedelmet) vagy(is) az államfőt. Ő az a személy akit megillet a jogalkotás (meg például a bíráskodás, adókivetés, kiváltságok adományozása stb.) joga. In Visegrády Antal vj. 21., 311-312. o.
[24] Visegrády Antal vj. 23., 313. o.
[25] Halmai Gábor: Hans Kelsen és a magyar Alkotmánybíróság. Világosság 2005. II. sz. 3. o.
[26] Ibid, 5. o.
[27] Vö. 16. vj.
[28] Vö. Rostoványi, 17. vj, Hankiss 11. vj.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász-teológus.
Visszaugrás
