A társadalom jogkövetési hajlandóságának és e hajlandóság pénzügyi jogi érvényesülésének vizsgálata összetett feladat, melynek kutatása régóta foglalkoztatja a külföldi és a hazai tudósokat. A témakör jogi elemzését nehezíti, hogy nem egy konstans és egynemű, hanem egy gyakran változó jelenségről beszélünk, amelynek vizsgálata során a szűken vett jogászi módszerek mellett alkalmazni kell a szociológiai, statisztikai és pszichológiai megközelítési módokat is. A nyugati szakirodalom a múlt század végén fordult a jogkövetés vizsgálata felé, amikor felismerték, hogy a jogtudomány kiemelkedő fontosságú területe az optimális adórendszer kialakítása és ennek részeként olyan jogszabályok megalkotása, amelyek lehetővé teszik az adóalanyok önkéntes jogkövetését. A kutatások legérdekesebb kérdése, hogy a jogalkalmazás során meghatározott közpénzügyi magatartás, hogyan és milyen módon, milyen okokból valósul meg, illetve, miért nem valósul meg. Továbbá vizsgálatra érdemes, hogy vannak-e lényeges különbségek adózói rétegek és csoportok között, és ha vannak ilyenek, annak mi a magyarázata. Ezen kérdések megválaszolása hozzájárulhat az optimális és igazságos jog-, illetve adórendszer kialakításához.
A jogkövetést - Sajó András nyomán - a jogrendszer és a társadalom viszonyában ragadhatjuk meg, amelynek lényege nem az individuumhoz, hanem a társadalom egészének működéséhez kapcsolható. "A jogkövetés társadalmi állapot, amelynek kialakításában a jognak is szerepe van."[1] Ebben a viszonyrendszerben a jog közvetetten befolyásolja a cselekvést. Meg kell azonban különböztetni ehhez képest azt a magatartást, amelynek kialakításában a jogi norma központi motívumként szerepel. Ezt jogszabálykövető magatartásnak nevezhetjük. A jogkövetésnek, mint társadalmi attitűdnek a kialakulásában a jog csak az "egyik" tényező lehet a politikai - morális - gazdasági - szociológiai hatások mellett. Kulcsár Kálmán ezt a folyamatot szocializációnak nevezi, és rámutat arra, hogy a modern társadalomban élő ember létfeltételei a cselekvésmódok automatizálódását eredményezik.[2] Ennek következtében a működő joganyag a társadalomban sem képes egységesen hatni. A hosszú történeti múltat megélt, a társadalmi értékítélettel egybevágó jogi normák hatása nagyobb az emberi magatartásokra, mint az egyéni - társadalmi érdekeket közvetetten megfogalmazó jogszabályoké.[3] A büntetőjog vagy a polgári jog egyes normái egybeesnek az egyének belső erkölcsi normáival, néhány szabály, mint az emberi élet és a vagyon védelme évszázadok óta párhuzamos lehet a közösség értékítéletével. E megállapítást erősítheti Moór összegzése. A büntető törvénykönyv bűncselekményeinek a tényállásában és a hozzájuk fűződő büntetési szankciókban a törvényhozó erkölcsi értékelése és rosszallása nyilvánul meg. A jog és az erkölcs közötti összefüggés sehol sem olyan szoros, mint a büntetőjog területén.[4] Földes Gábor ezt a megközelítést árnyalta azzal, hogy véleménye szerint "az adójog a jogkövetés (jogtudat) szempontjából jogiasabb, mint a jogrendszer más területei."[5] Ebben
- 135/136 -
az esetben a jogkövetők magatartásukban a "jogi objektiváció normatív tartalmával" tisztában vannak, és arra reagálva cselekszenek.
Az adójogi normákat e szempontból vizsgálva megfogalmazható, hogy ezek társadalmi beépülésének ideje általában rövidebb, mivel születésük a modern polgári államok születéséhez köthető. Nem találhatunk letisztult évszázados jogkövetési gyakorlatot, amelyben a jogi és az erkölcsi parancs együttélése felerősítené hatékonyságukat. Az adójogi normákkal való önkéntes azonosulást nehezítette, hogy alkalmazásukat a kényszer szülte, hiszen az adózás csak kivételesen lehetett önkéntes. Másik jellegzetessége e normacsoportnak, hogy működését a változékonyság jellemzi. Fontos az is, hogy magas, és arányait tekintve bővülő az adójogban a technikai jellegű - tehát pusztán eljárási, számítási utasításokat megfogalmazott - normák szerepe,[6] amely megnehezíti az alapvetően gazdasági redisztribúciós adójoggal való azonosulást. További specifikuma e jogterületnek, hogy az adójog aktív, tudatos és folyamatosan változó pontosan meghatározott magatartás szigorúan körülírt módon való gyakorlását írja elő.[7] Ez azt jelentheti, hogy az adóalanynak részletes szabályoknak kell eleget tennie. Ezzel egy időben érzékelhető egy olyan nemzetközi adójogi tendencia, amelyben az adóalany szerepe az önbevallás kiterjesztésével növekszik. Ez azt eredményezheti, hogy az adózási folyamatban szükségszerűen létező döntési kényszerek miatt felértékelődik az egyén és a vállalkozások jogkövetési hajlandósága, hiszen ennek teljes hiányában csak az állami kényszer bizonytalan eredményű eszköze maradna.
A Nemzetközi Pénzügyi Dokumentációs Hivatal (IBFD) 1992-ben így definiálta az adókötelezettség pontos teljesítését: "Az a mérték, amelynek megfelelően az adófizetők törvényi kötelezettségük alapján bevallják jövedelmüket a jövedelmi adó, forgalmi adók stb. megállapítása céljából és a megfelelő időben és módon befizetik a kötelező adómennyiséget." Ennek megvalósulását azonban sok tényező befolyásolhatja. Ezeket a tényezőket sokan és sokféleképpen határozták meg és csoportosították.
Lewis 1982-ben kidolgozta az adójogi teljesítés pszichológiai modelljét,[8] amelyben négy fő tényezőt azonosított. Az első az adóhatóságok elrettentő hatása, beleértve a felderítés és a lebukás esélyeit, valamint a várható szankció nagyságát és szigorúságát. A második csoportba a gazdasági tényezőket említi, amelyek az adópolitikát és az adózók viselkedését egyaránt befolyásolják (infláció, fogyasztási szint, közvetett adók aránya), harmadikként a kormányzat politikai szerepét említi abból a szempontból, hogy milyen a politikusok társadalmi megítélése, mennyire hatékony, etikus és ellenőrizhető a közpénzek kezelése. A negyedik kategóriába az adózók viselkedésének egyéb összetett elemeit sorolta; az adózó rendszer igazságosságának érzete, kollektivizmus - individualizmus aránya, adócsalás társadalmi megítélése, társadalmi-gazdasági jólét, réteg-csoport viszonyok. Lewis nem tartotta meghatározónak az adóterhelés nagyságát a GDP/adóarányait, az adójogszabályok egyszerűségét. Ezzel szemben épp az utóbb említett tényezők fontosságát hangsúlyozta Bracewell- Millnes[9] és Geoffry Howe.[10]
Kinsey és Smith[11] hasonlóképpen pszichológiai szempontból közelített a jogkövetéshez, a nem teljesítés hatékony korlátjaként három tényezőt nevesített: a törvényi szankció észlelt esélyét, a mikrokörnyezet elítélését, és a nem teljesítéshez kapcsolódó személyes erkölcsi érzést. Véleményük szerint ezek nem csupán az egyén viselkedését, a szélsőséges elutasítást vagy azonosulását, hanem a teljesítés mértékét is befolyásolják.
A vizsgált problémát gazdaságossági megközelítésben elemezte Allingham és Sandmo 1972-ben. Véleményük szerint az egyén a jövedelemhasznosság maximálására törekszik. Cselekedeteit, a tényleges jövedelmének nagysága, az alkalmazott adókulcsok, a felderítés valószínűsége mellett, a büntetés mértéke befolyásolhatja.[12] E modell hátránya, hogy teljesen amorális, a kockázat iránt közömbös, csak a megtakarítás nagyságára koncentrál.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
