A keresztény vallás- és egyháztörténelem jelentős és maradandó következményekkel járó folyamataként bontakozott ki a XVI. század elején, és ment végbe azt követően a reformáció, amelynek eredményeként megszülettek és érvényesülnek a protestantizmus alapvető vallásfelekezetei, nevezetesen a lutheri, ún. ágostai evangélikus hitvallás és egyház, a kálvini református egyház és vallás, valamint az anglikánizmus vallása és egyháza. Az érintett vallások belső és külső történelemtudománya szinte a teljesség igényével már feltárta, értékelte és rendszerezetten rögzítette azokat a korábbi szellemi áramlatokat, a katolikus vallás és egyház teológiai, dogmatikai, liturgiai koncepcióit, gyakorlatának torzult, túlzó megnyilvánulásait, súlyos visszaéléseit (így különösen az egyházi tisztségek, javadalmak, felmentések, feloldozások, ereklyék, kegytárgyak, búcsúcédulák árusítását, a papi nőtlenség palástolt vagy nyílt megsértését, egyházi és külső hatalmi tisztségek összekapcsolását, politikai alkuk és szövetségek alkalmazását, fegyveres hadviselést, anyagi javak, kincsek gyarapítását, a fényűzés és pompa látványos hajszolását stb.), amelyekkel szemben az egyházon belül is, de különösen azon kívül egyre több, gyakoribb és súlyosabb kifogás, kritika, megvetés nyilvánult meg.
A reformációt megelőző reneszánsznak elfordulása a transzcendencia bizonytalanságaitól, a középkori öngyötrő aszkétizmustól, érdeklődése és igényessége az emberi javak, az alkotás, a harmónia, a művészetek, a szépségek, a kellemes élmények iránt, elkötelezettsége a korrektség, a kiegyensúlyozottság, a humanitás és a humanizmus iránt előnyös szellemi, lélektani, erkölcsi előzményekként szerepeltek, sőt lényeges előfeltételeket jelentettek Európában a reformáció kibontakozásához. Természetesen a reformáció is szerves megelőző lépcsőfokává vált a felvilágosodásnak, mint ahogy a XIX. és XX. századi szocialisztikus eszmék is pozitív vagy negatív kritikai éllel egészíthették ki a korábbi vallási és szekularizált szellemi áramlatokat.
Mint törvénytelen gyermeket gyámja megfosztotta vagyonától. A steyni Ágoston-rendi Kolostor szerzetese lett, előbb Párizsban, majd Angliában járt egyetemre, ahol meghitt barátságot ápolt Morus Tamással. A szabad művészetek doktora címet Bolognában szerezte meg, majd Velencében dolgozott. Rómában barátságot kötött az erdélyi magyar J. Pisóval, aki később II. Lajos magyar királyt humanista szellemben nevelte. Szerzetesi fogadalma alóli felmentése után Erasmus Cambridge-ben teológiát tanított. Később V. Károly német-római császár tanácsadója lett, és a vallási türelemről ismert Baselben telepedett le. Bár őt nem hevítette reformátori szenvedély és elkötelezettség, nagy példányszámban megjelent bölcseleti, szatirikus, sziporkázóan gunyoros műveiben hatásosan lépett fel az elvilágiasodott katolikus egyház visszaélései ellen. Ironikus tréfáival, szellemes paródiáival királyokat, katonákat, tudósokat és kereskedőket is célba vett. Megvetette és nevetségessé tette a maradiságot, a tudatlanságot, a babonát, a bálványimádást, a megvesztegetést. "A balgaság dicsérete" (1511) és a "Beszélgetések" (1518) c. műveinek hatása szinte felmérhetetlen volt. Az egyik XVI. századi híressé vált mondás szerint "Erasmus rakta le azt a tojást, amelyet Luther költött ki". Owen Chadwick a reformációról írt, rendkívül alapos művében megalapozottan állapítja meg, hogy senki sem tépázta meg a pápák, a klérus, a szerzetesek és különösen a teológusok európai tekintélyét színesebben és hatásosabban, mint Erasmus.[1]
Luther istenfélő, tehetős bányászcsalád gyermekeként a szászországi Eislebenben született, az erfurti egyetemen filozófiát tanult, majd egy zivatar váratlan élménye nyomán az ágostonos testvérek rendjében lépett, ahol behatóan tanulmányozta a Szentírást, valamint Szent Ágoston és más egyházatyák műveit. Fegyelmezett szerzetes volt, buzgón imádkozott és böjtölt, rendszeresen és mélységesen megbánta apró vétkeit, szép tenor hangon énekelt és lanton is játszott. Bár a humanizmus világi eszméi iránt behatóan nem érdeklődött, volt idő, amikor korának divatját követve ő is görögösen írta nevét és Eleutherisusnak nevezte magát. 1512-ben már az Ágoston-rend wittenbergi székházában élt, 1513-tól a Szentírás doktora és professzora a nemrégen alapított wittenbergi egyetemen. Szent Ágoston nyomán Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt leveléről elmélkedve érlelődött meg
- 131/132 -
benne a hit általi megigazulás általa szóban és írásban is hirdetett hitelve, amely a protestantizmus egyik alaptételévé vált. Ennek értelmében ugyanis Krisztus igazságossága azoknak adatik meg, akik őbelé vetik bizalmukat. A hit az a csatorna, amelyen keresztül az Üdvözítő kegyelme beáramolhat az elgyötört lélekbe, hogy elszántságot, erőt adjon és békességben részesítsen. A hit általi megigazulás tételét plasztikusan fejezte ki, és hangsúlyozza napjainkban is a sola fides - sola Scriptum (egyedül a hit - kizárólag a Szentírás) jelszava. Bár az 1517 október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztett, híres 95 tétele ezt a hitelvet kifejezetten nem tartalmazza, Luther a hitből való megigazulás tanából kiindulva tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen, és tagadta, hogy az egyháznak hatalmában állna a túlvilági szenvedéseket pénzért eltörölni.
A domonkos-rendi teológusok az ortodoxia őreiként és az Ágoston-rendiek hagyományos riválisaiként úgy vélték és azt hirdették, hogy Luther eretnek, mert a pápa feltétlen hatalmát vonja kétségbe. Luther eredetileg nem volt forradalmár, nem kívánt a katolikus egyháztól elszakadni és új egyházat alapítani. A katolikus egyházat szerette volna megtisztítani és a bibliai igazságokat megőrizni. A domonkosokkal szemben azt hangsúlyozta, hogy az egyházban a legfőbb hatalom nem a pápát, hanem az egyetemes zsinatot illeti, a pápa pedig az egyetemes zsinat első szolgája. 1518-ban és 1519-ben éles és váltakozóan eredményes vitát folytatott Cajetano bíborossal, a pápa legátusával és Johannes von Eckkel. Az 1519 júliusában Lipcsében tartott dispután Eck provokálására többek között kijelentette, hogy: "Husz Jánosnak és tanítványainak kárhoztatott nézetei közül sok minden igazán keresztény és evangéliumi, ezeket a katolikus egyház nem ítélheti el". Ezzel Luther a zsinat csalhatatlanságát is kétségbe vonta. 1520-ban ezen a megfogalmazáson is túllépve nyilvánította ki: "Husziták vagyunk mindannyian, anélkül, hogy tudnánk róla. Szent Pál és Szent Ágoston is husziták voltak".
"A kereszténység állapotának megjavításáról a német nemzet keresztény nemességéhez" c., 1520-ban német nyelven megjelent értekezésében hangsúlyozta a hi-vek egyetemes papságának elvét, és felszólította Németország fejedelmeit és magisztrátusait, hogy hivatali tisztségükkel élve reformálják meg az egyházat, mert az nem akarja megreformálni magát vagy képtelen rá. Az Újszövetségben az egyház a hívők egyetemes papi közössége, tehát a laikusoknak is papi hivatása van. A reform mindaddig lehetetlen, amíg a pápa hatalmát meg nem semmisítik Németországban. A fejedelem Istentől kapja tisztségét, hogy gondját viselje népének. Ha a fejedelem azt látja, hogy népét kirabolják és megrontják, kötelessége megvédeni alárendeltjeit. A klérus feladata az imádkozás és a prédikálás, nem pedig az evilági uralkodás. "Bizony nem volna csoda, ha Isten kénesőt és pokoli tüzet ontana az égből és Rómát a feneketlen mélységbe süllyesztené - írta -, miként hajdan Szodomával és Gomorrával tette."[2] Meg kell reformálni az egyetemi oktatást, a skolasztika tanulmányozásából visz-sza kell térni a Bibliához és az arról írt jó könyvekhez. "A keresztény ember szabadságáról" c. ugyancsak 1520-ban írt művében nyilvánította ki, hogy az egyház lényegét Isten élő igéje jelenti, amely életre hívta az egyházat mint a hívek szent közösségét, az élő hittel rendelkezők szabad sokaságát.
1520 nyarán a német közvélemény túlnyomó részt Luther pártján állt. Róma ennek ellenére június 15-én kiadta az "Exsurge Dominus" kezdetű bullát, amely 41 tételben elítélte Luthert mint eretneket, és utasította a híveket, hogy égessék el Luther könyveit. Emellett két hónapot szabott meg Luthernek arra, hogy visszavonja nézeteit, vagy ezek hiányában kiközösítik őt. Luther nyilvánosan elutasítja a bullát azzal, hogy 1520 december 10-én, reggel 9 órakor Wittenberg falai és az Elba partja közötti területen sokak jelenlétében máglyára vetette a kanonikus és a pápai rendelkezéseket tartalmazó könyveket, valamint a kiközösítő bulla hozzá eljuttatott másolatát. A papírok elhamvadása után kísérőivel visszasietett a városba, a jelenlevő diákok a Te Deumot énekelték, majd tréfálkozva gyászénekeket zengtek a pápai rendelkezések temetésére. 1521 január 21-én Luther kiközösítése véglegessé vált. A vita immár európai politikai rangra lépett. A pápai legátus jelentése szerint egész Németország forradalomban égett, kilenctizedük csatakiáltása Luther, a maradék egytizedet nem érdekli Luther, de azt kiáltja: halál a római udvarra.
V. Károly, Spanyolország királya, német-római császár által Worms városába összehívott birodalmi gyűlésen Luthernek 1521 április 18-án válaszolnia kellett arra a kérdésre, hogy visszavonja-e tételeit. Luther válaszában kinyilvánította, hogy kész bocsánatot kérni a vitairataiban elkövetett sértésekért, de a pápa ellen intézett támadását nem tudja elítélni. "Amíg a Szentírással, vagy világos észokokkal meg nem győznek engem, lelkiismeretemben kötve vagyok a Szentíráshoz. Visszavonni nem tudok, de nem is akarok semmit. Mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen. Amen."[3]
V. Károly ezt követően kiadta a wormsi ediktumot, amelyben Luthert birodalmi átokkal sújtotta és száműzte. Műveit betiltották és elégették. Ezt követően pártfogója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem Luthert Wartburg várába menekítette és rejtette. Itt fordította le német nyelvre az Új Szövetséget, amely Luther himnuszaival kiegészülve a reformá-
- 132/133 -
ció egyik tartóoszlopa lett. 1522-ben látszatfogságából visszatért Wittenbergbe, ahol művét védelmeznie kellett a teológus Karlstadt radikalizmusával és az anabaptisták elhajlásaival szemben. Ekkor kezdte el az önálló evangélikus egyház szervezését. A "Kis Katekizmusban"(1519) kidolgozta az istentisztelet, a liturgia rendjét. Katharina von Bora, volt apácával kötött házasságából hat gyermeke született. Az "Asztali beszélgetések" c. kiadványban közzétették barátaival, tisztelőivel családi otthonában folytatott szellemes és vidám beszélgetések keretében elhangzott gondolatait.
A speyeri birodalmi gyűlésen a reformációt támogató, de ott kisebbségbe került fejedelmek protestációt terjesztettek elő a császár és a katolikus fejedelmek eljárásai ellen. Innen származik a hivatalossá vált protestáns megnevezés. 1531-ben a protestáns fejedelmek és városok "Schmalkaldeni Liga" név alatt politikai szövetséget hoztak létre azzal a céllal, hogy eredményesen szembeszállhassanak a császárral és a katolikus többséggel. 1539-ben már a Liga tagjai közé tartozott a brandenburgi választófejedelemség, Poroszország, ahol Albert király 1525-ben elkobozta a Német Lovagrend birtokait, továbbá Szászország, Hessen, Mansfeld, Brunswick, Anhalt és még mintegy húsz birodalmi város. A Liga egyaránt védte a protestánsokat és szolgálta a fejedelmek érdekeit a császárral szemben. V. Károly mint spanyol király háborúban állt Franciaországgal és a francia trón szövetségesével, VII. Kelemen pápával. 1527-ben a rosz-szul ellátott és fegyelmezetlen császári katonák kifosztották Rómát és a császár kezére adták a pápát. A francia király számára - aki ebben az időben még a törökkel is szövetséget kötött és nem riadt vissza a protestánsok kivégzésétől sem - előnyös volt Németország vallási és egyben politikai megosztottsága. A katolikus német fejedelmeknek a protestánsokkal szembeni harciasságát azonban jelentékenyen mérsékelte a törökök előrenyomulása Magyarországon.
Luther kedvelt tanítványa, Melanchton elkötelezett rajongója volt Erasmus felfogásának. Ö öntötte formába 1521-től a mester tanításait a híres "Loci communes"-ben. Luther és Melanchton személyiségi jegyei lényegesen különböztek és állásfoglalásaik is gyakran eltértek egymástól. Luther kemény, szenvedélyes, bátor egyéniségével, szókimondó, esetenként darabos, sőt faragatlan megnyilvánulásaival szemben Melanchton mérsékelten igazságkereső, tapintatos és udvarias egyéniség volt, aki változatos és igényes megfogalmazásokkal törekedett enyhíteni az éles ellentéteket, elérni a nem egyértelmű kompromisszumokat.
A svájci reformátor, Zwingli bécsi és baseli egyetemi tanulmányai, gyakorlati tapasztalatai alapján és ugyancsak Erasmus hatására több lényeges teológiai és liturgiai kérdésben hasonló következtetésekre jutott, mint Luther. Emellett személyiségüket és néhány tárgykörben képviselt felfogásukat, valamint az alkalmazott módszereket is tekintve az egyháztörténet több eltérést is nyilvántart. Zwingli kifejezetten hangsúlyozta, hogy ő Luther hatásától függetlenül alakította ki reformátori koncepcióit. A két reformátor felfogásának egybeeső és eltérő elemei közötti kölcsönhatás arányai utólag nehezen állapíthatók meg. A későbbi jellemzésekben atekintetben egybecsengés észlelhető, hogy Zwingli képzettebb, filozofikusabb, szellemesebb, Luther viszont mélyebb, vallásosabb és tekintélyesebb volt. Reálisnak és tanulságosnak tűnik Chadwick következő megállapítása: "Sem Zwingli, sem Kálvin nem engedték, hogy barátaik gondolataikat csodáló és utánzó tanítványokként a szívükbe lássanak. Az emberek hűségét szellemük hűvös erejével nyerték meg. Luther mindig a szív embere maradt, belső érzéseit és gondolatait mindig láthatóvá tette, és társait sokkal inkább erkölcsi nagyságával, mintsem finom észérvekkel győzte le".[4]
Zürichben közzétett 63 tétele szerint Zwingli alapvető törekvése volt, hogy az egyházból kiirtson minden olyan gyakorlatot, amely a Szentírásból nem igazolható. A zürichi főtanács segítségével elérte a kialakult szertartásrend és egyházalkotmány fokozatos megvalósítását. A valódi keresztény egyházállam létrehozására irányuló törekvését Genfben Kálvin foly-tatta. Zwingli kevésbé tisztelte a múltat és az istentisztelet hagyományos formáit, mint Luther. A zürichi templomok belsejét átalakították. A kegytárgyakat és orgonákat eltávolították, a képeket és szobrokat összetörték vagy eladták, a megmaradt oltárokról minden díszítést leszedtek. Az új, német nyelvű Úrvacsorai rendtartás - amelyet 1525-ben vezettek be - alig emlékeztetett a középkori liturgiára. A prédikáció és az imádságok után kovásztalan kenyeret és bort helyeztek a főhajó közepén álló asztalra, amelyet körbevett a gyülekezet.
Luther megengedhetőnek tartotta mindazt, amit a Szentírás nem tiltott egyértelműen, nem kívánta eltörölni az úrfelmutatást vagy az eucharisztikus öltözéket. A svájci templomok belsejének és az ott folyó istentiszteleteknek a megváltozatása sokkal forradalmibb volt, mint az Észak-Németországban alkalmazott megoldás. Luther hatására számos gyülekezetben gyakorolták a himnuszéneklést. A svájci gyülekezetek nem tartották a Szentírással egyeztethetőnek a himnuszokat és csak a zsoltárok verses változa-
- 133/134 -
tait idézték. A lutheránus egyházakban továbbra is szentségnek tartották a fülbegyónást, a svájciak ugyan nem tiltották a lelkész előtt tartott egyéni bűnbánatot, de szerintük a Szentírásból nem következik ez a szentség, amely a tapasztalatok szerint lehetőséget nyit a papi hatalmaskodásra.
1529-ben a katolikus kantonok szövetségbe tömörültek Zwingli ellen, és a kappeli csatában (1531) legyőzték a protestáns csapatokat, amelyeknek Zwingli volt a tábori lelkésze, aki karddal és csatabárddal a kezében halálos sebet kapott a csatamezőn. Utóda az 1575-ben bekövetkezett haláláig mint vezető lelkész Bullinger Henrik lett, akinek bölcs és mérsékelt megnyilvánulásai, valamint szinte egész Európára kiterjedő levelezése révén is Zürich számos protestáns város példaképévé vált.
A gyenge központi kormányzattal rendelkező, területileg és szervezetileg rendkívül tagolt hatalmi rendszeren kívül Németországban a paraszti elégedetlenség sok egyéb nehézségből táplálkozott. A reformáció kritikái által élénkített ősi papgyűlölettel telített parasztok jelvényeik, a bocskoros zászlóik alatt gyülekeztek, és sok megrendítő, kegyetlen pusztítást hajtottak végre. Olyan keresztény országban kívántak élni, ahol minden lényeges vagyon köztulajdon tárgya. Reményeiket haszonleső lovagok és apologetikus próféciákat hirdető olyan vándorprédikátorok hevítették, mint Thomas Münzer.
Az 1524-25-ben Dél-Németországban végigsöpört parasztfelkelések méltányos törvénykezés alkalmazását, a röghözkötöttség feloldását, a földesúri zsarnokoskodás mellőzését, a szabad lelkészválasztás jogát és a faluközösség birtokainak visszaadását követelték. A tömegek útját felgyújtott kolostorok, lerombolt kastélyok jelezték. 1525 májusában Frankenhausen mellett vereséget szenvedett a szász paraszthadsereg. Münzert kivégezték, a parasztfelkelést helyenként iszonyatos barbársággal leverték. A győzelem további előnyökhöz juttatta a fejedelmeket a kormányzásban, és különös következményekkel járt Luther mozgalma számára is.
A paraszti környezetből származó Luther elítélte a földesurak zsarnokoskodásait, és egyetértett a parasztok több követelésével. Gyűlölte azonban a fegyveres harcot és a pusztítást. A felkelés kitörése után körbejárta a tartományt, és fellépett az erőszak ellen. Amikor értesült a paraszti vérengzésekről és pusztításokról, megírta és közzétette "A gyilkos és a rabló parasztbandák ellen" c. rövid írását, amelyben lángoló dühvel követeli a fejedelmektől, hogy "szabadítsatok, mentsetek, segítsetek és könyörüljetek a szegény embereken, de az elvetemülteket szúrjátok, vágjátok, öljétek, ahol tudjátok.. .mert olyan rendkívüli időket élünk, amikor a fejedelmek vérontással könnyebben szerezhetik meg az eget, mint imádsággal". A parasztok oldalán álló szélsőségesek azt mondták: Luther az urak talpnyalója lett. A nemesek szerint pedig Luther vérmes kifejezései serkentették a parasztokat a vérontásra. Luther nem hátrált. "A lázadó nem hallgat az észérvekre. Az a legjobb válasz, ha úgy pofon vágod, hogy elered az orra vére" írta. Mindennek következtében a vélemények megosztottsága, a pártoskodás fokozódott. Erasmus a reformok kezdetén üdvözölte Luthert, és levélben kérte Frigyes választófejedelmet, hogy ne engedjen a Luther letartóztatását sürgető követeléseknek, X. Leónak pedig értésére adta, hogy a Luther elleni támadás visszataszító. 1524-ben azonban Erasmus Lutherrel szemben határozottan ellenséges, és már kölcsönösen keményen támadják egymást.
Apja egyházi számtartó, aki fiát papi pályára szánta. Kálvin azonban már 1533-ban elfordult a katolicizmustól, és Párizsban folytatott egyetemi tanulmányai során közeledett, majd csatlakozott a protestantizmus evangéliumi tanaihoz. A párizsi egyetemen elhangzott lutheránus előadásokat és megnyilvánulásokat követő üldözés miatt 1534-ben Baselbe menekült. A hitújítók védelmében itt írta az "Institutio Religionis Christianae" c. munkáját.
Több svájci város reformációjának előmozdításában Bern jelentős támogató szerepet töltött be. A berniek a francia Guillaume Farelt bízták meg a befolyásuk alá tartozó francia nyelvű svájci területek reformációjának szervezésével. Lausanne városa Farel segítségével kergette el a herceg-püspököt, és vált szabad protestáns várossá. Kudarcoktól sem mentes kemény küzdelem után 1535 végére Genf is protestáns lett.
1536 nyarán a Párizsból Strasbourgba tartó Kálvin átutazott Genfen, és itt találkozott Farellel, aki meggyőzte őt arról, hogy maradjon a városban. A városi tanács megbízásából Kálvin a Szentírás tanára lett. Alig négy hónap eltelte után azonban a kívánatosnak tartott reformokról készített tervezete miatt összeütközésbe került a városi tanáccsal. Kálvin gyűlölte a bizonytalanságot, a zűrzavart és az Új Szövetség alapján az őskeresztény gyakorlatra hivatkozva törekedett kimunkálni egyházszervező törekvéseit. Az egyházak autonómiájára vonatkozó koncepcióját azonban Genf nem fogadta el, sőt a városból is távoznia kellett, 1538-1541-ig Strasbourgban a francia menekültek lelkipásztora lett és teológiát tanított. A reformáció védelmében itt írta az "Epistola Sadolet-hez", valamint a "Kis értekezés az úrvacsoráról" c. műveit.
Amikor 1541-ben visszahívták Genfbe, rávette a
- 134/135 -
városi tanácsot az "Egyházi rendtartás" elnevezésű szabályok bevezetésére. Itt és ekkor már nem az volt a probléma, hogy miképpen lehet megszabadulni a pápaságtól, hanem hogy miként terelhetők új mederbe a megreformált vallásos erők. Kálvin a lutheri egyetemes papság elvével szemben a megtisztított papok tekintélyének helyreállítására törekedett. Kálvin egyházkormányzati felfogása nem minősíthető demokratikusnak. Bár a lelkészeket választották, a városi tanács azonban elutasíthatta a választást. A városi tanácstól kapták megbízatásukat a tanítók is, akikre hárult a Szentírás oktatása is. A városi tanács által választott presbiterek egyházfegyelmi feladatokat láttak el. Kötelességük volt a gyülekezet erkölcseinek figyelemmel kísérése. A botrányos bűnösöket eltilthatták az úrvacsorától. Ha a megintett vétkes nem változtatott magatartásán, a presbiterek élhettek a kiközösítés jogával. A kiközösítésről csupán tájékoztatniuk kellett a városi tanácsot. Baselhez, Bernhez, Zürichez és több más svájci városhoz hasonlóan a genfi tanács sem kívánta a papok kezébe adni a kiközösítés jogát. A városi tanács azzal is igyekezett tompítani az egyháziak hatalmát, hogy az egyháztanács ülésén polgári elöljáró elnökölt pálcával a kezében, amely jelezte, hogy nem laikus presbiterként jár el. Kálvinnak csak 1561-ben sikerült eltörölnie az elnöki pálca használatát. 1550-ben a városi tanács felhatalmazta a lelkészeket, hogy évenként látogassák a gyülekezet tagjainak otthonait és ellenőrizzék, hogy a családok az egyház szabályai szerint élnek-e.
Az egyháztanács fáradhatatlan volt az erkölcsi rend betartatásában. Feladatának tekintette az öregek, árvák, özvegyek, gyermekek és betegek támogatását is. Az egyházi és a városi igazságszolgáltatás közötti határvonalat nehéz volt megállapítani. Kálvin mint gyakorlott jogász elkészítette a városi tanács számára több városi törvény módosításának tervezetét, javaslatot dolgozott ki az éjjeli őrjárat és a hulladék eltakarításának szabályozására is. Az egyháztanács véleményt nyilvánított a banki árfolyamokról, a hadikölcsönök kamatának nagyságáról, a bírósági eljárás gyorsításáról, a lakbérekről, a gyertyák beszerzéséről stb. A városi tanács pedig még Kálvin utolsó éveiben is felügyeletet gyakorolt a lelkészek fölött. Gyakran tiltakozott a hosszú prédikációk miatt, kifogásolta, hogy a lelkészek elmulasztják a családlátogatást stb. A vázoltak alapján Chadwick megalapozottan állapítja meg, hogy sem a városi tanács nem uralkodott a lelkészeken, sem a lelkészek nem uralták a magisztrátust. Egyébként is többen tagjai voltak mind a városi tanácsnak, mind pedig az egyháztanácsnak.[5]
Kálvin sohasem volt Genf tejhatalmú ura, ahogy azt a legendák, illetve ellenségei állították róla. Számos ügyben nem tudta érvényesíteni akaratát a városi tanáccsal szemben. 1546-ban Kálvin rábeszélte a tanácsot, hogy zárják be a kocsmákat, és helyettük nyissanak vendéglőket. A rájuk vonatkozó szabályok szerint ezekben tilos volt a káromkodás és a trágár nóta, addig nem szolgálhattak fel ételt, amíg asztali áldást nem mondtak, és francia nyelvű bibliát helyeztek el a pulton. A vendéglők gyakorlata azonban kudarcba fulladt, és a kocsmákat újra megnyitották. 1546-ban betiltották a nem bibliai keresztnevek használatát, de e tilalom követése is ellenállásba ütközött.
Kálvin arra törekedett, hogy a genfi egyház az őskeresztények szokását követve hetenként tartson Úr-vacsorát. 1541-ben azonban a rendtartás havonként egyszeri úrvacsorát írt eló, de a genfiek még ezt is sokallták, és az úrvacsorák száma évi négyre csökkent. Kálvin nem volt népszerű, olyan típusú egyéniség volt, akinek hívei vagy ellenségei voltak, de senki sem maradhatott iránta közömbös. Halálos ágyán azt mondta a polgárokról: mindig jobban féltek tőlem, mint szerettek. Mérsékelt alkat lévén sem az evésben, sem az ivásban nem talált különösebb örömöt. Egyesek szerint a házasságával is csak példát akart mutatni. Kálvin azonban nem volt szűk látókörű. Zwingli lenézte ellenfeleit, Luther szinte gazembernek tartotta óket, Kálvin viszont figyelte ellenfeleinek érveit, és törekedett megcáfolni azokat. Kálvin történelmi megítélésében súlyos tehertételként szerepel a tudós Szervét Mihály kivégzése. 1553-ban Genf máglyára küldte a spanyol Servetust Szentháromságot tagadó eretneksége miatt. Kálvin a megégetés-nél könyörületesebb halálnemet akart, de részt vett a per előkészítésében, és ezért sokan úgy vélik, hogy e kegyetlen ítéletért ő a felelős.
1559-ben Kálvin létrehozta az akadémiai szintű képzést Genfben a nyugati protestánsok számára. Az akadémián először azok a lausanne-i professzorok kaptak alkalmazást, akik az ottani városi tanácsot nem tudták meggyőzni az egyház kiközösítési jogáról, és ezért lemondtak állásukról. Közülük került az akadémia élére Béza Tódor tudós professzor, aki később Kálvin utóda lett. A diákok csak akkor nyerhettek felvételt az akadémiára, ha aláírtak egy szigorú hitvallási nyilatkozatot. 1567-ben azonban ezt az előírást eltörölték.
6.1 A reformációnak a pápaság visszaélései, az egyházi élet, a liturgia, a templomok berendezéseinek pompája elleni fellépései széles körben elfogadottá váltak és látványosan megvalósultak. A papok prédikátorokká és tanítókká váltak, a misét egyszerűbbé és érthetőbbé tették, a Szentírásból le nem vezethető újabb dogmákat érvénytelenítették. A hangsúly a rituális megnyilvánulásokról a hitre, a szivre, a lélekre
- 135/136 -
került át. A szószéken elhelyezték a német nyelvű bibliát, a szerzetesek elhagyhatták rendházukat, a papok megházasodhattak. Luther a fokozatosság híveként teret engedett a helyi kezdeményezéseknek is. Az Úrvacsora két szín (kenyér és bor) alatt folyt, de több gyülekezetben érvényesült az ostyafelmutatás (az evelatio) szokása. Számos középkori díszes szószék is fennmaradt.
Luther az 1520-ban írt, "Az egyház babiloni fogságáról" c. művében az akkori időkhöz viszonyítva mintegy 350 éve megállapított hét szentség számát háromra csökkentette. Ezek: a keresztség, az eucharisz-tia és a fülbegyónás. A lutheri tanítás szerint a kenyér és a bor az Úr teste és vére. A transzszubsztanciáció, vagyis az átlényegülés késői eredetű, amelyet nem igazol a Szentírás. Lényeges viszont, hogy Luther felfogása szerint a Szentírás a valóságos jelenlétet, a reális prezentációt tartalmazza. Ezért e jegyek, tehát a kenyér és a bor titkára helyesebb konszubsztanciáció - az együttlényegülés - kifejezést használni. Ez a felfogás lett a vezérfonala annak a hitvallásnak, amelyet Melanchton terjesztett 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlés elé, és amely Ágostai hitvallás néven a lutheránus egyházak átfogó hitelvi alapja lett.
6.2 A protestáns vallások között a legélesebb eltérések az Úrvacsoratanban találhatók meg. Lutherhez hasonlóan Zwingli is vallotta, hogy a mise nem áldozat, és ezért a szertartás áldozati nyelvezetének mellőzésére törekedett. Luthertől eltérően úgy vélte, hogy súlyos tévedés, illetve torzítás az a tanítás, amely szerint Krisztus teste lényegileg, testileg, valóságosan jelen van a kenyérben és a borban vagy azok alatt. Szerinte a fizikai tárgyak lelki ajándékok hordozói nem lehetnek. E szentségeket szimbólumoknak, jeleknek nevezte, és mellőzte a "kegyelmi eszköz" kifejezést is. Az Úrvacsora az Úr halálára való emlékezés és azért való hálaadás. Amikor szembeszegezték vele, hogy a bibliai szövegben Jézus azt mondja: "Ez az én testem", barátjával, Oecolampadiussal együtt azt válaszolta, hogy Jézus itt csupán egy könnyen érthető metaforát alkalmazott. Jézus azt is mondta, hogy "Én vagyok az ajtó", "Én vagyok a szőlőtő", de senki sem gondolhatja, hogy ezeket a mondatokat szó szerint kell érteni. "Ez az én testem" kijelentést úgy kell tehát érteni, hogy ez az én testem jele. A kenyér és a bor nem a jelenlévő Krisztus hordozói, hanem a hit szerint jelenlévő Krisztus jelei. Azt később Zwingli is elismerte, hogy Krisztus jelei kegyelemhordozó, hathatós jelek, az isteni lélek egyetemes jelenlétének sajátos módozatai és azt az ajándékot közvetítik, amelyekben akkor részesülünk, ha imádkozunk érte.
Luther úgy vélte, hogy Zwingli megfosztja a hívő keresztényeket attól a vigasztaló bizonyosságtól, amit az Evangélium ígért. Szerinte Zwingli nem hívő ember. Hesseni Fülöp tartománygróf, akinek politikai szempontból fontos volt a protestánsok egysége, 1529-ben konferenciát hívott össze Marburgban, abban a reményben, hogy a felek békés vitában közös felfogásra jutnak. A konferencián Luther, Zwingli, Melanchton, Bucer, Oecolampadius és más teológusok vettek részt, akik több tárgykörben egyetértettek, az Úrvacsora ügyében azonban nem jutottak előbbre. Luther azzal kezdte a vitát, hogy krétával az asztalra írta: "hoc est corpus meum", tehát ez van az én testem, és kinyilvánította: nem kíván azon vitatkozni, hogy e krisztusi kijelentésben az "est", tehát a "van" azt jelenti-e, hogy a jele. "Nekem elég, amit Krisztus mondott, az ördög sem tántoríthat el ettől" - mondta. Melanchton hiába törekedett közvetíteni, a protestánsok közötti szakadék tovább mélyült. A Rajna vidéki és a németalföldi városok hittudósai Zwingli és Oecolampadius véleményét fogadták el.
Martin Bucer (1 491-1551) Strasbourg kiemelkedően művelt, hittudós reformátora is több áthidaló megfogalmazással törekedett kibékíteni a vitázó feleket. Ennek alapján Luther egyszer "szövegládának" nevezte őt. Bucer azt javasolta, hogy az Úrvacsora általi lelki ajándékokban részesülést a "val" raggal lehet és kell megoldani. Fogalmazási ajánlása szerint az isteni ajándék nem a kenyérben és a borban, vagy ezek alatt, hanem e jegyekkel együtt adatik. Amikor a kenyér és a bor a testnek adatik, az isteni ajándék ezáltal a hívő léleké lesz. Tehát Luthernek is igaza van abban, hogy objektív ajándék adatik az úrvacsorázónak és Zwingli is helyesen állítja, hogy a hitetlen ember nem vesz magához semmi mást, mint a puszta kenyeret és bort. Később ez a tanítás "recepcionizmus" néven vált a nem lutheránus protestantizmus klasszikus hittételévé. Ennek a koncepciónak jelentős változata a kálvini Úrvacsoratan.
6.3 Kálvin az isteni gondviselés iránti vallásos érdeklődésével megújította az eleve elrendelés régi tanítását. Ha minden Isten ajándéka, még a hit is, amely által elfogadjuk Isten ajándékát, akkor Isten nyilván öröktől fogva kiválasztotta azokat, akiknek örök életet ad, s akikre kiárasztja irgalmasságát, a többieket pedig bűneiktől megváltatlanul hagyja meghalni az örök halálra. Az eleve elrendelés valóságát a Pál apostoli és az Ágostoni hagyományt követő keresztény teológusok széles körben elismerték. Kálvin irtózott attól a gondolattól, hogy a kérdés ártatlan okoskodás tárgya lehetne. A keresztény ember bizonyos afelől, hogy Isten örök életre választotta őt. Ez volt Kálvin magabiztosságának, félelmet nem ismerő bátorságának, alázatának és erkölcsi erejének legmélyebb forrása.
Minden lelket úgy kell hitében vezetni, hogy tudatosuljon elhívása és bizonyos legyen abban, hogy Isten irgalmas védelme alatt áll. E tanítást hirdetve
- 136/137 -
Kálvin véget vetett elődei bizonytalanságainak. Nyíltan beszélt a rettenetes (horribile) következtetésekről. Krisztus nem az egész emberiségért halt meg a kereszten, hanem csak a választottakért. Isten nem üdvözít minden embert, hanem az általa teremtett emberek egy részét öröktől fogva, örök pusztulásra rendelte. Ha valaki méltatlankodva kinyilvánította, hogy ha így van, akkor Isten igazságtalan, Kálvin azt válaszolta, hogy Isten minden embert jogosan ítél el bűnei miatt, és ezen túlmenően nem láthatunk bele a Mindenható tervébe. Isten ugyanis mindig igazságosan cselekszik, de hogy ez az igazság hogyan érvényesül, azt ebben az életben nem tudjuk felfogni.
1551 októberében Kálvin egyik paptársa János evangéliumának egyik részét (8, 47) magyarázta kálvinista felfogásban. Jerome Borsec, volt karmelita szerzetes, francia menekült azt hallva, hogy Krisztus nem mindenkiért halt meg és hogy a hit olyan ajándék, amely csak az öröktől kiválasztottakat illeti, tiltakozva ugrott fel a templomban. Borsec kijelentette, hogy ezek a tételek zsarnokká teszik Istent. Miközben Borsec beszélt, Kálvin csendesen figyelt, majd felállt és egy órán keresztül szólt a predesztináció tartalmáról. A városi tanács döntése alapján azonban Borsecet börtönbe zárták, majd a tanács a többi egyházközséghez fordult, hogy foglaljon állást a vitatott tárgykörben. Bern válaszában kinyilvánította, hogy ez a kérdés olyan titok, amelyről nem ajánlatos vitatkozni. Basel és Zürich Kálvint támogató választ küldött, bár Zürich elmarasztalta Kálvint a Borseckel szembeni eljárás miatt. Egyedül Neuchatelből, vagyis az elszánt Fareltől érkezett elítélő tartalmú válasz, amely szerint Borsec Júdás. A városi tanács száműzte Borsecet, aki 1577-ben bosszút állt. Kiadta a Kálvin életéről írt könyvét, amely azóta is forrása több, Kálvinnal összefüggő botrányos legendának.
A predesztinációs viták a kálvinizmus terjedésének egyik akadályává váltak. Kezdetben a kálvini egyháztan és gyakorlati szervező tevékenység sikeres és hatásos volt. Az érdeklődőket vonzotta a kálvinista fegyelem. A kálvinisták ugyanis mértéktartók, félelem nélküliek, kemény munkások és korrekt, kegyes, bib-liás emberek. Ebben jelölhető meg a kálvini presbiteri protestantizmus hatékonyságának elsődleges forrása.
Angliában a korona hagyományosan nem volt pápaellenes. A földbirtokok közel egyharmada egyháziaké volt, számos főpap a király szolgálatában jelentős tisztséget töltött be. 1518 és 1929 között pl. Wolsey királyi kancellárként, pápai legátusként, york-i érsekként hatalmas jövedelemmel rendelkezett, egyházmegyéjét azonban nem látogatta, ágyast tartott és gyermekei is születettek. Bár az angol katolikus egyház már a 14. század vége óta markáns önállósággal rendelkezett a pápai hatalommal szemben, a radikális ütközés VIII. Henrik angol király sajátos házassági bonyodalmaihoz kapcsolódott. VIII. Henrik feleségül akarta venni Boleyn Annát. Ehhez azonban meg kellett szabadulnia Aragóniai Katalintól, aki eredetileg a király bátyjának, Artúrnak volt az eljegyzett menyasszonya, és csak pápai feloldással lehetett Henrik felesége. A korán öregedő Katalin - bár sorozatosan teherbe esett - nem szült fiúgyermeket és leánygyermeke, Mária is beteges volt. Henrik arra hivatkozva, hogy Katalinhoz fűződő viszonya nem minősül igazi házasságnak, kérte az egyházat, hogy áldja meg Boleyn Annával kötendő frigyét. A pápa a kérelem teljesítését megtagadta, mert az elismerését jelentette volna a korábbi pápai feloldó döntés érvénytelenségének. Henrik 1532-ben elindította a pápaság iránti kötelességek felszámolását. 1534-ben törvény nyilvánította ki, hogy a pápa jogai és kötelességei a koronára szállnak át. Az ún. Egyházfőségi törvény pedig előírta, hogy az angol egyház feje a király. Az új canterbury-i érsek Thomas Cranmer (1489-1556) - aki később az anglikán protestantizmus kialakításában jelentős szerepet töltött be - kijelentette, hogy VIII. Henrik és Katalin házassága nem volt házasság. 1533 Pünkösd vasárnapján Boleyn Annát királynővé koronázták. 1535 júniusában a volt kancellárt, Morus Tamást lefejezték, mert nem volt hajlandó felesküdni az Egyházfőségi törvényre.
Sok szerzetest érintett, rengeteg tárgyi érték pusztulásával járt, és hatalmas vagyoni gyarapodást eredményezett a királyi kincstár számára a szerzeteskolostorok és javadalmak feloszlatása, illetve elkobzása. Az angliai reformok kiteljesedésében jelentős akadályt, a protestánsok számára komoly veszélyt, sőt többeknek megtorlást jelentett az 1539-ben elfogadott Hatcikkelyes törvény, amely súlyosan rendelte büntetni azokat, akik tagadták a transzszubsztanciációt, a magánmisét, a fülbegyónást stb. Mivel Cranmer a Lordok Házában ellenezte a törvényt, az ortodoxok eretneknek tartották őt. 1546-ban Cranmer már félreérthetetlenül a hit általi megigazulást vallotta, és nem fogadta el transzszub-sztanciáció tanát.
VIII. Henrik 1547 januárjában bekövetkezett halálával megnyílt az út a reformáció előtt. A reformerek 1548 márciusában kiadták az Úrvacsora rendtartást, amelyben angol nyelvű imádságokat illesztettek az egyelőre még latin nyelvű misébe. Az 1549. évi többször továbbfejlesztett híres Imádságos Könyv (a Book of Common Prayer) új angol nyelvű liturgiát vezetett be. Cranmer 1548 végén már a svájci reformátorok Úrvacsora tana felé fordult, Strasbourgból Angliába hívta Martin Bucert, aki Cambridge-ben a teológia királyi professzora lett. Az 1553-ban kiadott
- 137/138 -
Negyvenkét cikkely, amely alapján állami hatóságok irányították az egyházat, kálvinista elemeket fejezett ki a teológiában és a szertartásban is. Ennek következtében az Imádságos Könyv még egyszerűbb lett.
Mindemellett 1553-ban még távolról sem volt protestáns az ország, amikor Aragóniai Katalin fanatikus katolikussá nevelt lánya trónra került, és a következő évben házasságra lépett V. Károly császár Fülöp nevű fiával, aki 11 évvel fiatalabb volt nála. Mária a katolikus hit helyreállítása érdekében véres ellenreformációt alkalmazott. Eltörölte elődje, VI. Eduárd alatt hozott említett reformokat. Több, korábban tisztségétől megfosztott püspök visszakapta hivatalát. A canterbury-i zsinat kinyilvánította, hogy a transzszubsztanciáció igaz. Számos tekintélyes reformert börtönbe záratott. Mintegy 2000 papot, akik korábban megnősültek, megfosztottak hivataluktól. A következő három évben közel 300 embert égettek meg, mint eretneket, köztük 5 püspököt és magát a nagytekintélyű Cranmert is. Az áldozatok állhata-tossága vérrel keresztelte meg az angol reformációt. Ennek hatására a régi pápaellenesség és antiklerika-lizmus tovább fokozódott.
Mária 1558 novemberében bekövetkezett halála után Boleyn Anna lányaként a tehetséges Erzsébet került trónra. Nagyrészt apja beállítottságát követve katolicizmust akart pápa nélkül és királyi fennhatóságot az egyház felett, támogatta a papok nősülését. Revideálta az Imádságos könyvet, és 1563-ban Harminckilenc cikkelyben rögzítették azokat a hitelveket, amelyekben a lutheránus felfogáshoz közelítették az 1553-ban rögzített merev kálvinista tanokat. Az angliai reformáció tehát középútnak tekinthető a katolicizmus és a kálvini protestantizmus között. Az anglikán hitelvek protestáns elemeken nyugszanak, a
Biblia a hit egyedüli forrása. Az egyház belső alkotmánya azonban nem presbiteri, hanem episzkopális, hierarchikus. Az anglikán egyháznak ezek a jellemzői könnyítik meg hajlamát az elismerést érdemlő öku-menizmusra. Az anglikánizmusnak vázolt általános jegyei a vázoltakon kívül is hosszú ideig tartó kemény eszmei, liturgikus és hatalmi - így különösen a laudisták, a puritánok és az independensek közötti - küzdelmek eredményeként alakultak ki.
A reformáció lutheri, kálvini és angol áramlatához számos sajátos felfogást, rítust és buzgó, jámbor közösségi életformát követő irányzat, csoportosulás kapcsolódott. Kiemelkednek közülük a francia hugenották, az anabaptisták, a hutteriták, a mennoniták, a waterlanderek, a szociánusok, az unitáriusok, a lengyel rakówiánusok, a svájci arminiánusok, az angol independensek, kvékerek, muggletoniánusok és seekerek (keresők), továbbá az angol George Fox (1624-1691) és James Nayler (1618-1660) belső fényről és kvietizmusról szóló tanítását követők.[6] ■
JEGYZETEK
[1] Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 36.o.
[2] Owen Chadwick: i. m. 49. o.
[3] Owen Chadwick: i. m. 52. o.
[4] Owen Chadwick: i. m. 72. o.
[5] Owen Chadwick: i. m. 81. o.
[6] Owen Chadwick: i. m. 167-239. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
